Értékelés + Beleolvasó + Borítók | Michael Ondaatje: Az angol beteg

Értékelés + Beleolvasó + Borítók | Michael Ondaatje: Az angol beteg

2020. február 13., csütörtök

Nincsenek megjegyzések

kép forrása

Michael Ondaatje: Az angol beteg

Kiadó: XXI. Század

Fordította: Szász Imre, M. Szász Anna

Oldalszám: 352

Fülszöveg

A ​toszkanai Villa San Girolamo, az egykori apácazárda előbb német erősség, majd szövetséges kórház. Ahogy a háború észak felé mozdul, a betegeket elviszik. Csak Hana, a fiatal kanadai nővér marad ott, és megszállottan ápolja a feketére égett „angol” betegét, Almássy László grófot, akit beduinok szabadítottak ki lángolva lezuhant repülőgépéből a sivatagban. Aztán megjelenik Caravaggio, a tolvaj, Hana elesett apjának barátja, akinek két hüvelykujját kémkedés gyanúja miatt lecsapták a németek, és a fel nem robbant bombák után kutató Kip, az angol hadsereg szikh utásza. Négyük világa egyszerre zárt és nyitott. Mert minden gondolat és mozdulat kapcsolódik valamilyen korábbi érzéshez, élményhez. Minden megnyilvánulásának nagyobb a jelentősége önmagánál. Keveredik múlt és jövő, képzelgés és valóság. Négyük sorsa – múltban, jelenben, jövőben – találkozik és szétválik. Számukra a vallomások, beszámolók, az önvizsgálat ideje ez: iszonyú sok minden történik a világban és a lélekben. A Villa San Girolamo egy sziget a háborúban, egy sziget a reménytelenségben és reményben.

Azt hiszem, Az angol beteg először akkor vett meg magának, amikor belenéztem Ralph Fiennes szemeibe. Másodszor pedig totál büszke voltam rá, hogy magyar főhőse van a történetnek. (Az már más kérdés, hogy kisebb netes kutakodás után úgy döntöttem, nem szeretném jobban megismerni az igazi Almásy Lászlót.) Sokáig halogattam a könyv olvasását, féltem, hogy kevésbé fog tetszeni, mint a film. Aztán amikor. XXI. Század Kiadó lehetőséget biztosított, hogy elolvassam a regényt, azonnal tudtam, hogy eljött az én időm! És belekezdtem... És ahogy már az első oldalak hatására peregni kezdtek a fejemben a rég elfeledett képkockák, tudtam, hogy ez csodálatos lesz! Egyszerűen láttam magam előtt az egészet, még a történet azon részeit is, amelyek eltértek a filmben megjelenített eseményektől. Persze a leginkább most is az Almásy és Katharine-féle szál fogott meg, de imád tam Hanát is, Caravaggiot is. Egyedül a Kipről szóló részeket találtam kissé nehézkesnek, de tudom, hogy enélkül nem lett volna teljes a történet. Sajnáltam a döntést, amit végül hozott, de elképzelni sem lehet, ki hogyan reagálna a hírre, amely ezt kiváltotta. Láttam a könyv molyos értékelését, és egy kicsit méltatlanul alacsonynak tartom, bár azt el kell idmerni, Az angol beteg nem tömegolvasmány. Ondaatje hihetetlenül szépen, költőien fogalmaz, annak ellenére, hogy a nyers valóságot sem rejti el a szemünk elől. Teljes figyelmet kíván, én néha ölni tudtam volna, amikor a körülmények kiszakítottak a valóságba. Nálam mindenképpen 5 csillagos történet lett. Ajánlom mindazoknak, akik ismerték és szerették a filmet (méltó volt az eredetijéhez), illetve azoknak, aki szeretik a háborús-romantikus történeteket. Viszont, ha lehet ilyet mondani, szerintem inkább 30 felett élvezhető igazán.

Értékelésem:

" Biztosra veszem, hogy a legtöbben Önök közül emlékeznek a Gilf Kebirben elhunyt Geoffrey Clifton halálának tragikus körülményeire, majd ezt követően feleségének, Katharine Cliftonnak eltűnésére az 1939-es sivatagi expedíció során, amely Zarzurát kereste. 

Nem kezdhetem el a ma esti ülést anélkül, hogy mély részvéttel ne említsem meg ezeket a tragikus eseteket. 

A ma esti előadás…” 

Földrajzi Táraság 

ülésének jegyzőkönyvéből, 

London, 194–, november

I.

A VILLA

A lány feláll a kertben, ahol dolgozgatott, és a távolba néz. Már korábban megérezte az időváltozást. Újabb széllökés jön, csattanó hang a levegőben, és a nagy ciprusfák meghajolnak. Megfordul, és elindul a kaptatón a ház felé, átmászik egy alacsony falon, és már érzi az első esőcseppeket csupasz karján. Átmegy a lodzsán, és gyorsan belép a házba.

  Nem áll meg a konyhában, hanem átvág rajta, fel a lépcsőn, ahol sötét van, megy tovább, végig a hosszú hallon, melynek túlfelén fény ékelődik be egy nyitott ajtóból.

  Befordul a szobába, egy másik kertbe – ezt a falaira és mennyezetére festett fák, lugasok alkotják. A férfi az ágyon fekszik, testét szabadon fújja a szél, és lassan feléje fordítja a fejét, amikor belép.

Minden negyedik napon lemossa a férfi fekete testét; a szétroncsolt lábaknál kezdi. Megvizez egy mosdókesztyűt, és a boka fölött tartva vizet facsar a férfira, suttogására fel-felnéz, látja mosolyát. Az égési sebek a lábszár fölött a legrosszabbak. Lilánál sötétebbek. Csont.

  Hónapok óta ápolja, és jól ismeri ezt a testet, a csikóhalként alvó péniszt, a sovány és keskeny csípőt. Krisztusi csípőcsontok, gondolja magában. Az ő reménytelen szentje. A férfi vízszintesen fekszik a hátán, párna nélkül, nézi a mennyezetre festett lombokat, ágaik sátrát és efölött a kék eget.

  Kalamint csorgat csíkokban a férfi mellére, ahol kevésbé égett meg, ahol hozzáérhet. Szereti a legalsó borda alatti árkot, annak bőrszirtjét. A vállához érve hűs levegőt fúj a férfi nyakára, mire az dünnyög.

  – Tessék? – kérdezi a koncentrálásból ocsúdva. 

  A férfi feléje fordítja szürke szemű, sötét arcát. A lány a zsebébe nyúl. Fogaival meghámozza a szilvát, kiveszi a magját, és a gyümölcs húsát a férfi szájába dugja.  

  A beteg ismét suttog, húzza magával a mellette álló fiatal nővér figyelő szívét valahova, ahol az esze jár, az emlékeknek abba a kútjába, amelybe folyvást lemerült a halála előtti hónapokban.

Történeteket mesél csendesen a férfi, bele a szobába; úgy siklanak szintről szintre, akár a sólyom. Felébred a festett lugasban, mely körülveszi őt ömlő virágaival s óriás fák ágaival. Piknikekre emlékezik, egy asszonyra, aki azokat a testrészeit csókolgatta, amelyek most padlizsánszínűre égtek.

  – Heteket töltöttem úgy a sivatagban, hogy elfelejtettem a holdra nézni – mondja –, amint egy házasembernek is napjai telhetnek el úgy, hogy nem néz a felesége arcába. Ezek nem a mulasztás vétkei, hanem a belefeledkezés jelei.

  Szeme rátapad a fiatal nő arcára. Ha ő megmozdítja a fejét, a férfi tekintete elhalad mellette a falig. A lány előrehajol. – Hogyan égett meg?

  Késő délután van. A férfi keze egy lepedődarabbal játszik, ujja hátoldalával simogatja.

  – Égve zuhantam a sivatagba. Megtaláltak, és botokból sajkát készítettek nekem, azon vonszoltak át a sivatagon. A Homoktengerben voltunk, néha száraz folyómedreken keltünk át. Nomádok, tudja. Beduinok. Leszálltam, és a homok lobbant lángra. Látták, ahogy mezítelenül felállok a közepén. A bőrsisak még a fejemen. Bölcsőre szíjaztak, csónakvázra, és ahogy rohantak velem, a lábam végig dübögött. Megtörtem a sivatag szikárságát. A beduinok ismerték a tüzet. Tudtak a repülőgépekről, melyek 1939 óta zuhantak az égből. Néhány szerszámuk és edényük szerencsétlenül járt repülőgépek és tankok fémrészeiből készült. Az égen dúló háború időszaka volt ez. Felismerték a sebzett repülőgép búgását, tudták, hogyan mozogjanak az ilyen zátonyra futott roncsok között. A pilótafülke egy-egy kis csavarja ékszerré vált. Talán én voltam az első, aki élve egyenesedett fel egy égő gépből. Egy ember, akinek égett a feje. Nem tudták a nevem. Én nem ismertem a törzsüket.

  – Ki maga? 

  – Nem tudom. Folyton ezt kérdezi. 

  – Azt mondta, angol.

       

Olvasd tovább!

Értékelés + Beleolvasó | Cara Hunter: Nincs kiút

Értékelés + Beleolvasó | Cara Hunter: Nincs kiút

2020. február 7., péntek

Nincsenek megjegyzések

Cara Hunter: Nincs kiút

Eredeti cím: No Way Out

Sorozat: Adam Fawley 3.

Kiadó: 21. Század

Fordította: Gömöri Péter

Oldalszám: 412

Fülszöveg

„Sziporkázóan ​zseniális, minden ízében hiteles detektívregény.”

Sunday Times Bestseller

Teljesen hétköznapi család. Leszámítva egy dolgot. Valaki az életükre tör…

Dübörög a karácsonyi szünet. Két gyereket épp most húztak ki leégett észak-oxfordi otthonuk romjai közül. A kisebbik fiú nem élte túl, a bátyja élet-halál között lebeg.

Miért maradtak egyedül a házban? Hol van az édesanyjuk és az apjuk miért nem veszi fel a telefonját?

Előkerül egy újabb bizonyíték és valóra válik Fawley nyomozó legrosszabb rémálma: ez a tűzeset nem baleset volt, hanem gyilkosság…

Mi van, ha valaki az egész családodat ki akarja irtani?

A Nincs kiút, Egy közeli ismerős és a Sötétben szerzőjének harmadik kötete. Cara Hunter detektívsorozata lázban tartja a brit krimiolvasókat és megjelenése óta előkelő helyen szerepel Anglia sikerlistáin. Az írónő az angliai Oxfordban él férjével és macskáival. Gyerekkora óta szenvedélyes krimirajongó.

„Pörgős könyv, fantasztikus szereplőkkel. Egész végig nem tudtam, mi a megoldás… és egyszerűen imádtam a végkifejletet.” – FIONA BARTON

„Az első oldaltól az utolsóig fogva tartott.” – CLAIRE DOUGLAS

„Cara Hunternek tehetsége van ahhoz, hogy a szereplők megformálása és a történetvezet és szempontjából is a velőnkig hatoljon. Óriási tempót diktál, egyszerűen vérfagyasztó.” – JANE CORRY 

„Nem tudom, hogyan csinálja. Fawley nyomozó új története az összes közül a legjobb – pedig eddig is magasra tette a lécet!” – SIMON LELIC

„Cara Hunter cselekményszövése briliáns, ráadásul mesterien rajzolja meg szereplőit.” – RACHEL ABBOTT

„Imádtam a Nincs kiút-at. A könyv második felében egy pillanatra sem oldódik a feszültség – pokolian dobogott a szívem.” – SARAH J. NAUGHTON

„Sziporkázóan zseniális, minden ízében hiteles detektívregény.” – MICHELLE FRANCIS, A barátnő és A helyettes szerzője

A Nincs kiút című könyvének olvasásakor döbbentem rá, hogy nemcsak nézni, de olvasni is szeretem a krimit. Persze csak a jó krimit!  És ez nagyon jó krimi!

S ezt mondhatom úgy, hogy én nem olvastam a sorozat első két részét, ezért a nyomozók közti kapcsolatokat nem ismertem előzőleg. De az írónő épp annyi tényt vagy finom utalás tett a szereplők múltjával kapcsolatban, ami kellően megvilágította a nyomozócsoporton belüli hierarchiát, a rendőrök közti dinamikát; és úgy gondolom, azok számára sem lehetett terhes, akik olvasva az első két részt, ezekkel az információkkal tisztában voltak.

De amiért igazán tetszett a Nincs kiút az az, hogy nagyon valóságos az egész. Teljesen olyan, mint amilyen a való életben lehet egy nyomozás. Mert bár szeretem a manapság futó krimisorozatokat, de azzal azért tisztában vagyok, hogy nem megy a nyomozás olyan ripsz-ropsz, mit némelyikben. Igen, tudom, a filmnek a legtöbbször izgalmasnak, pörgősnek kell lenni, 

A könyvben azonban az írónő élt azzal a lehetőséggel, hogy aprólékosan tárja fel a nyomozás részleteit, a bizonyítékgyűjtés fáradságos voltát, és a nem kevés mellékvágányt. Hisz a nyomozás nagyon sokszor halad rossz irányba, mert a szemtanúk egy része hazudik, a többiek meg egyszerűen nem jól emlékeznek a dolgokra.

Maga a bűntény, jelesül a gyújtogatás, melyben gyerekek hallnak meg, szörnyen megrázó volt. Oly annyira, hogy igyekeznem kellett valamennyire távolságot tartani a történtektől. Borzasztó még belegondolni is!  Aztán a nyomozás során feltárt családi titkok is nyomasztóan hatottak rám. Jellemzően elmondható, hogy az egész történetet egy fajta melankolikus feszültség hatja át. s ezt a nyomozók magánéleti problémái csak megerősítették.

Azoknak a könyvmolyoknak ajánlom Cara Hunter Nincs kiút című könyvét, akik nem bánják, ha egy történet nem pörgős, és ha a titkokra csak lassan derül fény. Ők egy igazi vérbeli krimivel gazdagodhatnak.

Gyűlölöm a rohadt karácsonyi ünnepeket. Fiatalkoromban nyilván szerettem, de már nem emlékszem. Amint felnőttem, ünnepek idején mindig elhúztam a csíkot a házból valami ürüggyel, csak azért, hogy ne kelljen ott téblábolnom. Persze sosem volt igazán hová mennem, csak róttam az utcákat céltalanul, bármire hajlandó lettem volna, csak ne kelljen még egyszer végigülnöm a Szemesnek áll a világ karácsonyi különkiadását. És ahogy öregszem, egyre jobban utálom ezt az időszakot. Művidám, ünnepélyes dagályosság az egész, október végétől bőven újév utánig. Nem baj, majd megváltozik a véleményed, ha neked is lesznek gyerekeid, mondták nekem az emberek – a karácsony varázslatos tud lenni, ha az ember körül kisgyerekek lebzselnek. És tényleg. Amikor Jake még velünk volt, valóban varázslatos volt a karácsony. Emlékszem, milyen káprázatos papírdíszeket tudott csinálni, teljesen egyedül – rénszarvast meg hóembereket meg aprólékosan kivágott jegesmedve-sziluetteket.

És persze volt magyal meg a kötött zokni szárába rejtett mandarin és a kertbe kiakasztott lámpafüzér. Emlékszem, egyik télen még a hó is esett, és Jake csak ült ott a szobája ablakánál, és elbűvölten bámulta a puha, könnyű hópihéket, ahogy lassan a földre szállingóznak. Hát, igen, akkor valóban varázslatos volt a karácsony. De mi marad ebből a bűvöletből, ha az ember elveszíti a gyerekét, akitől oly csodálatossá vált ez az évszak? Az emberek nem szeretnek ilyesmiről beszélni.

Ötletük sincs, hogy mihez kezdj az azután következő karácsonnyal. Vagy a rákövetkezővel és az összes többivel.

Na, persze, ott van a munka. Legalábbis nekem. Bár a karácsony mindenképp rohadt időszak egy rendőrtisztnek.

Alig van a bűnözésnek olyan fajtája, amelynek aránya ne szökne ilyenkor az egekbe.

A lopások, az otthoni erőszakos cselekmények, a csendháborítások száma mind-mind emelkedik. Persze ezek nem nagy horderejű ügyek, de attól még pont ugyanannyi a kicseszett papírmunka velük. Az emberek ilyenkor túl sokat isznak, nem tudják, mihez kezdjenek a váratlanul rájuk szakadt rengeteg szabadidejükkel, és a napi huszonnégy órás együttlét a családjukkal rádöbbenti őket arra, hogy az idegeikre mennek azok, akiket a legjobban kellene szeretniük.

Ilyenkor tőlünk is mindenki megpróbál szabadságra menni, így tovább súlyosbodik a létszámhiány. Ezzel a jókora kitérővel eljutottam végre oda, hogy magyarázatot adjak arra,

mi a fenét keresek én itt, az ünnepek vége felé, hajnali öt óra harmincöt perckor a farkasordítóan jéghideg konyhában, és miért bámulok ki a koromsötétbe, és hallgatom a Radio4 híreit, miközben várom, hogy végre felforrjon a víz. Halomban állnak a koszos edények a mosogatóban, mert ilyenkor tessék nekem békét hagyni, a kukákból is kikandikál a szemét, mert nem vettem észre, amikor megváltoztatták az elszállítás napját, és az ételmaradékos műanyag doboz tartalmát is kiszórta az ösvényre valószínűleg a szomszéd macskája, bár az is lehet, hogy az a róka a tettes, amelyiket kétszer is láttam a kertünkben az utóbbi hajnalokon.

És ha most azon tanakodnak, hogy mi a frásznak nyüzsgök ilyen képtelen hajnali órán, nos, akkor rövidesen kielégíthetik a kíváncsiságukat.

A rádióban közben rákezdenek a napi imára, én meg lekapcsolom a készüléket. Isten nem az én reszortom. Különösképp nem ilyen kora hajnali órán. Előveszem a mobilomat, egy pillanatig tétovázom, aztán pötyögni kezdem a számot. Persze, tudom, milyen képtelen időpontban hívom, de nem tartok tőle, hogy felverem. Alex mindig lekapcsolja éjszakára a telefonját. Ahogy minden normális ember szokta.

Végighallgatom, ahogy négyszer kicsöng, aztán kattanás, és egy géphang tájékoztat róla, hogy a hívott személy pillanatnyilag nem elérhető. Aztán a búgó hang következik.

– Alex, én vagyok az. Semmi fontos. Csak tudni akartam, hogy veled minden rendben van-e. Hogy tényleg jobb-e így.

Mármint, hogy egy kis lélegzethez jutottál. Ahogy akartad.

Miért van az, hogy még viszonylag intelligens, felnőtt emberek is hetet-havat összehordanak, ha egy géppel kell társalogniuk? A konyhapulton egy ragacsos barna folt, ami mintha tegnap még nem lett volna ott. A hüvelykujjam körmével megpróbálom lekaparni.

– Mondd meg a nővérednek, hogy őt is üdvözlöm. – Aztán elhallgatok. – Hát csak ennyit akartam. Figyelj, majd hívj fel, oké? – Hallgatom a beálló csöndet. Tudom, micsoda képtelenség, a lelkem mélyén mégis azt remélem, ő is hallgatja a vonal túlsó végén. És talán még fel is veszi. – Nagyon hiányzol.

Szeretlek.

Igen, ezt kellett volna mondanom, de nem ezt mondtam.

Próbálom kiverni a fejemből a gondolatot, hogy milyen rég volt, amikor utoljára beszélt velem. Egy hete? Nem, sokkal régebben. Talán karácsony másnapja után. Sokáig azzal áltattam magam, hogy majd az új év meghozza az áttörést. Hogy talán képesek leszünk túltenni magunkat ezen az egészen, mintha egy tetszőleges számú nap eltelte gyökeresen átalakíthatná az érzéseit. Vagy akár az én érzéseimet. A kannában forrni kezd a víz, és én kávé után matatok a kredencben. Nincs már más, csak az a filléres neszkávé, amivel Alex a vízvezeték-szerelőket meg a festőket szokta kínálgatni. Azok a csicsás kapszulák már napokkal ezelőtt elfogytak. Alex akart mindenáron ilyen kapszulás kávéfőzőt. Pedig ennek az olcsó neszkávénak is van ereje, és már a második adagot töltöm magamnak, amikor megszólal a telefon.

– Alex?

– Nem, főnök. Csak én. Gislingham. – Érzem, ahogy égni kezd az arcom. Vajon ő is kihallotta a hangomból a kétségbeesést?

– Elnézést, hogy ilyen korán felverem, főnök. A Southey Roadon vagyok. Nagy tűz volt. A tűzoltóknak még mindig nem sikerült teljesen eloltaniuk.

– Halálos áldozat? De még ki sem mondtam, már tudom is a választ. Gis nem telefonálna ide hajnali háromnegyed hatkor csak úgy.

– Egyelőre csak egy, főnök – feleli nagyot sóhajtva. – Egy kisgyerek. Bent volt egy idősebb fiú is, de őt még idejében kihozták. Ő életben van, bár épphogy. Most vitték be a John Radbe.

– Szülőkről semmi hír?

– Egyelőre semmi.

– A francba!

– Ja, én is tudom. Igyekszünk visszatartani minden információt a sajtótól, de szerintem csak idő kérdése. Ne haragudjon, hogy kirángattam az ágyból, de szerintem ide

kellene jönnie…

– Már ébren voltam. És már indulok is.

© 21. Század Kiadó 2019

Olvasd tovább!

Értékelés + Beleolvasó | Fiona Barton: A gyanúsított

Értékelés + Beleolvasó | Fiona Barton: A gyanúsított

2019. november 13., szerda

Nincsenek megjegyzések

Fiona Barton: A gyanúsított

Kiadó: 21. század kiadó

Fordította: Tomori Gábor

|Tedd kívánságlistára|Rendeld meg|

Fülszöveg

Ismeretlen tettes. Vagy ismerős?
Hullámvasútként száguldó pszichothriller Az özvegy szerzőjétől. Minden szülő legborzalmasabb rémálmát kelti életre.
Thaiföldön eltűnik két tizennyolc éves lány. A családjaik a nemzetközi média reflektorfényébe kerülnek és szinte eszüket vesztik az aggodalomtól. De miben mesterkedtek a lányok, mielőtt nyomuk veszett?
Kate Waters újságíró elsőként csap le a sztorira. Egyfolytában a saját fia jár a fejében, aki két éve elindult otthonról és Kate azóta sem látta.
Apránként fény derül a lányok eltűnésének részleteire és minden érintett gyanítja: hiába jártak a világ másik végén, a veszély az otthonuk közelében leselkedik rájuk. Közelebb, mint gondolnánk.

„Különleges, csavaros történet. Barton ismét elmegy egészen a végsőkig.” – Publishers Weekly

Mióta elolvastam Fiona Barton első könyvét, Az özvegy-et, azóta  tartozik az írónő a kedvenceim közé. Így nagyon örültem A gyanúsított megjelenésének, s annak, hogy a 21. Század Kiadó megtisztelt egy példánnyal. Hálás köszönet érte!

Örömmel vettem tehát kézbe A gyanúsított-at, tudva, hogy egy újabb, remekbe szabott nyomozásban vehetek majd részt. S nem is kellett csalódnom, az új történet is hozta a megszokott, s egyben elvárt minőséget. 

Ezúttal egy igazán jól megtervezett, egzotikus bangkoki útra kalauzolt el az írónő, amely azonban mégis félresiklott. A kezdetektől fogva érezni lehetett ugyanis, hogy valami tragédia van előkészülőben. S bőven hagyott időt az írónő arra, hogy szoronghassak, hisz semmit sem sietett el. Lassan bontotta csak ki a cselekményt,  így adva lehetőséget arra, hogy az olvasó alaposan megismerhessen minden szereplőt, azok teljes hátterét, motivációit, gondolatait. 

Alexet csodáltam a bátorságáért, és végig izgultam érte. Rosie-t a vele történtek ellenére is utáltam, a szülők fájdalmát teljesen át tudtam érezni, annyira hitelesen jelenítette meg azt az írónő. De Kate-t, a riportert nem sikerült megszeretnem, most sem. Sőt, a történetet olvasva elgondolkodtam azon, miért is szeretem Fiona Barton könyveit, ha ennyire idegesít az egyik főszereplő. Jó, tudom, csak a munkáját végzi. De, ha azt mondom, hogy cseppet sem szimpatikus a rámenős, manipulatív személyisége, akkor még finom voltam.

S közben az is megfordult a fejemben, hogy ez a történet épp olyan, mint az előző: a nyomozó információkat csepegtet a riporternek, aki  elsőként akar mindenről tudósítani. Ezért a maga néha megkérdőjelezhető módszereivel saját szakállára nyomoz, hogy megfeleljen a szenzációéhes bulvár újságírásnak.

Aztán a cselekmény olyan fordulatot vett, melyre egyáltalán nem számítottam, s tette ezt nem is egyszer! Mikor azt gondoltam, hogy minden rejtélyre fény derült már, akkor felmerült egy újabb információ, amely teljesen átrendezte az erővonalakat. Egészen az utolsó oldalig tartogatott meglepetést az írónő, hogy aztán gondolkodóba ejtsen: Én mit tettem volna Kate helyében? Kíváncsi lennék, ti hogy döntenétek hasonló helyzetben...

Fiona Barton mesterien felépített történetét azoknak ajánlom, akik szeretik az aprólékosan megtervezett, fordulatos történetvezetést, és nem bánják, ha az események nem pörögnek fel mindjárt az első oldaltól. Mert tudják, értik, hogy itt nem a tempó a fontos... Az ördög ugyanis a részletekben rejlik!

Beleolvasó

1.

2014. július 27., vasárnap 

A riporter 

A telefon hajnali háromkor szólal meg. Az ágy melletti készülék szaggatott csörgése félbeszakítja az álmunkat. Kinyújtom a kezem, hogy elnémítsam. 
– Halló – suttogom. Monoton sistergés a válasz. Erôsebben szorítom a fülemre a telefont. 
– Ki az? Steve felém fordul az ágyban, de nem szólal meg. A monoton sziszegés elhalkul, és egy emberi hangot hallok. 
– Halló… halló – mondja, mintha süket lenne a vonal. Azonmód ülô helyzetbe tornázom magam, és felkattintom a lámpát. Steve nyög, és a szemét dörzsöli. 
– Mi van, Kate? – kérdezi. 
– Ki az? – ismétlem. De tudom, hogy ki. 
– Jake? 
– Anya – mondja a hang, és a szót eltorzítja a távolság… vagy talán az ital, gondolom, nem túl szeretetteljesen. 
– Sajnálom, hogy megfeledkeztem a születésnapodról – mondja. Ismét sistereg a vonal, és már nem hallom Jake-et. Steve-re pillantok. 
– Jake volt az? – kérdezi. Bólintok. 
– Sajnálja, hogy megfeledkezett a születésnapomról. 

  Hét hónap után most telefonált elôször. Volt tôle három e-mail, de Jake, az idôsebbik fiunk, megmondta nekünk az elején, hogy telefonon nem lesz elérhetô. Kijelentette, hogy szabadulni akar a sok stressztôl, amit az állandó telefonálgatás jelentene. Majd ô hív bennünket.

 Karácsony reggele volt, amikor legutóbb telefonált. Crackereket bontogattunk, reménykedtünk, hogy hazajön és elkészíti a nevezetes forraltbor-specialitását. Felvetettük neki a dolgot, könyörögtünk e-mailben, még repülôjegyet is vásároltunk, amikor elgyengülni látszott. De Jake nem jött haza, mindössze egy tízperces hívásra futotta tôle aznap. Steve vette fel a telefont, ô beszélt vele elôször, miközben én mellette tébláboltam, aztán Jake azt kérte, hadd beszélhessen az öccsével, és végül az anyjával.
  Úgy szorítottam magamhoz a telefont, mintha éreztem volna Jake súlyát és melegét, és igyekeztem nem beszélni, hanem figyelni. De Jake távoli maradt, miközben valahol egy telefonfülkében peregtek a másodpercek, és azon kaptam magam, hogy inkvizítorrá változom.
– Szóval, hol vagy most, szívem? 
– Itt – nevetett. 
– Még mindig Phuketben? 
– Igen, igen. 
– És dolgozol? 
– Igen, persze. Hol ezt, hol azt. 
– Hogy jössz ki a pénzedbôl? 
– Kijövök, anya. Ne aggódj miattam. Jól vagyok. 
– Hát, ha tényleg boldog vagy… – hallottam a saját hangomat. Amit nem tudok, az nem fáj. 
– Igen, az vagyok.
  Miután letettem a telefont, Freddie, a kisebbik fiunk, egy pohár proseccót nyomott a kezembe, és arcon puszilt.
Ugyan már, anya. Jól van. Remekül érzi magát, heverészik a napon, amíg mi itt gubbasztunk az esôben.
De én a lelkem mélyén tudtam, hogy nincs jól. Óvatos volt a hangja. És az az ideges nevetés. Nem olyan volt már, mint amilyennek megszoktam.

2.

2014. augusztus 15., péntek

Az anya

Lesley ismét átnézte a beérkezô leveleket. Hátha elkerülte valami a figyelmét. Tudta, hogy nem így van, de ha felhagy a keresgéléssel, az azt jelenti, hogy cselekedniük kell. Megállapodtak. Malcolm mögötte állt, figyelte minden mozdulatát. Lesley érezte a felôle áradó feszültséget.
– Van valami? – kérdezte a férfi.
– Semmi.
– Telefonálok a rendôrségnek.
Lesley bólintott. Amióta csak házasok, még soha nem kényszerültek arra, hogy a rendôrséghez forduljanak. A rendôrség egy másik világhoz tartozott – ahhoz a világhoz, amit a televízióból és az újságokból ismertek. Nem az övékéhez. Lesley remegett, amikor Malcolm felemelte a telefont. Legszívesebben rászólt volna, hogy várjon. Hogy adjanak a dolognak még egy napot. Ne kezdjék el ezt. Ne hozzák ezt be az otthonukba.
– Mal… – szólalt meg, de a férfi egy pillantással elcsendesítette, miközben tárcsázott. Lesley hallotta a hûtô berregését, és hogy odakint elhalad egy autó. Az élet zajlását.
– Jó estét, szeretném bejelenteni a lányom eltûnését – hallotta Malcolm hangját.
Azt, hogy az életnek vége.
– Egy hete. Majdnem egy hete nem hallottunk sem felôle, sem a barátnôje felôl, akivel együtt van – mondta Malcolm. – Tegnap kaptuk meg az írásbeli érettségije eredményét, de még mindig nem lépett velünk kapcsolatba… Alexandra O’Connornak hívják. Tizennyolc. Májusban volt a születésnapja.
Lesley-nek eszébe jutott, ahogy a születésnapi tortát díszítette. A vörös hajat nem számítva egyáltalán nem hasonlított Ed Sheeranre, de azért Alex imádta.
Ismét a férjére figyelt, és hallgatta, ahogy szabadkozik.
– Bocsánat, azt hittem, hogy mondtam. Thaiföldön van, hátizsákos nyaraláson a barátnôjével, Rosie Shaw-val. Amikor legutóbb sms-ezett, még Bangkokban tartózkodtak.
További húsz percet vett igénybe, hogy Malcolm elmagyarázza a helyzetet, megadja az adatait, és végighallgassa a tanácsokat. Amikor letette a kagylót, megdörzsölte a szemét, és a kezét egy pillanatig ott tartotta.
– Mi van? Mit mondtak? – kérdezte Lesley, rémületében emelt hangon, ami nem volt jellemzô rá. – Kivel beszéltél? Mondd már!
A férje felkapta a fejét, és úgy nézett rá, mintha meg kellene gyôzôdnie, hogy csakugyan a felesége az, aki a konyhában kiabál.
– Lejegyezték az összes részletet, szívem. Hallottad, mit mondtam. Egy rendôrnôvel beszéltem. Felírtam mindent egy darab papírra. A munkalap fölé nyúlt, és kezébe vett egy öntapadós cetlit. – Itt van, nézd.
Lesley olyan erôvel lökte félre a cetlit, hogy az leesett a kôpadlóra.
– Nem érdekel. Mit mondott ez a nô? Mit fognak csinálni, hogy megtalálják Alexet és Rosie-t?
Malcolm lehajolt, hogy felvegye a papírcetlit, és visszaragasztotta a munkalapra. Lesley legszívesebben megütötte volna.
– Malcolm!
– Bocs, szívem, de erre szükségünk lesz. – Malcolm lassan beszélt, mintha Lesley egy idôs rokon lenne. – Azt mondta, hogy továbbítani fogja a részleteket az Interpolnak, mi pedig hívjuk fel a bangkoki brit nagykövetséget. Ez szokták tanácsolni. De azt mondta, hogy ilyesmi sokszor elôfordul; fiatalok utazgatnak, és elfelejtenek kapcsolatba lépni a szüleikkel. Azt mondta, még nem telt el sok idô, és próbáljunk ne aggódni.

Olvasd tovább!

Értékelés + Beleolvasó | Sally Rooney: Normális emberek

Értékelés + Beleolvasó | Sally Rooney: Normális emberek

2019. július 2., kedd

Nincsenek megjegyzések

kép forrása

Sally Rooney: Normális emberek

Eredeti cím: Normal People

Kiadó: XXI. század

Fordította: Dudik Annamária Éva

Oldalszám: 302

|Tedd kívánságlistára|Rendeld meg|

Fülszöveg

Bámulatos ​és bölcs fejlődésregény, egy magasfeszültséggel lesújtó első szerelem története. 

Az iskolában Connell és Marianne szinte kerülik egymást. Conell igazi közösségi ember, az iskolai focicsapat sztárja, Marianne magányos, büszke és visszahúzódó lány. Amikor Connell elmegy a Marianne-ék házában dolgozó édesanyjáért, különös, megmásíthatatlan kapcsolat jön létre a két tinédzser között, amelyet eltökélten titkolnak. 

Érettségi után mindketten az ország legjobb egyetemére, a dublini Trinity College-ba kerülnek ösztöndíjasként. Az egyetemi évek alatt sem sodródnak el egymástól, összetett kapcsolatukban ellentmondásos helyzeteket szül a vonzalmaik és a lehetőségeik közt feszülő különbség. 

Sally Rooney szűkszavú, visszafogott prózájában briliáns pszichológiai érzékkel, olykor kegyetlen, máskor gyengédebb jelenetekben mutatja be a vidéki kisvárosból származó, eltérő vagyoni helyzetű két fiatal társadalmi beágyazottságát, családi hátterét és baráti körét. 

Sally Rooney Dublinban él. A Normális emberek a második regénye, amelyet jelölték a 2018-as Man Booker-díjra. 

Első, Beszélgetések barátokkal című kötetével 2017-ben elnyerte a Sunday Times/PFD fiatal írók díját. A Stinging Fly című, félévente megjelenő irodalmi magazin szerkesztője.

A 21. Század Kiadó jóvoltából ismét egy fajsúlyosabb könyv olvasására volt lehetőségem. Sally Rooney Normális emberek című könyve igazi egzotikus csemege volt olvasmányaim közt. Hisz sok könyvet olvastam már hasonló témáról, nevezetesen a fiatalok identitás keresésének nehézségeiről, de Sally Rooney igazán egyedülállóan jeleníti meg számunkra ezt a nem is olyan könnyű témát. Connell és Marianne furcsa kapcsolatán át mutatja be, hogy a rajtuk kívülálló tényezők, a társadalmi konvenciók, elvárások, a beilleszkedési- megfelelési vágyak milyen hatással vannak személyiségükre, hogyan alakítják életüket.

Ahogy fordul a sors kereke, az egykor fénylőn fenn ragyogó elszürkül, míg valaki más pedig a sötétből kiemelkedhet. De hogy mi hoz boldogságot, megnyugvást, azt nem tudhatjuk előre.

Nehéz a könyv által keltett gondolataimat megfogalmazni, mert minden olyan elcsépeltnek vagy szürkének tűnik a könyv nyelvezetéhez képest.  Beszéljenek helyettem inkább a könyv általam kiválasztott, igazán "ütős" részletei:

"... olyan nyilvánvaló őrültségnek tűnt számára, hogy minden reggel magára kell öltenie ugyanazt a jelmezt, hogy aztán egész nap ide-oda terelgessék egy hatalmas épületben, és még azt sem engedik meg neki, hogy a tekintetét arra fordítsa, ahová szeretné, még a szemmozgása is a házirend hatálya alá esik."

"Marianne-t bánja, hogy bedőlt nekik, bántja, hogy azt hitte, van valami közös bennük, hogy szerepet vállalt az árupiacon, amelyet ők barátságnak állítottak be. A középiskolában azt hitte, fölötte áll annak, hogy ilyen nyíltan asszisztáljon a társadalmi tőke cseréjéhez, az egyetemi évek azonban azt mutatták, hogy ha bárki hajlandó lett volna szóba állni vele, akkor ő is ugyanolyan ocsmányul viselkedett volna, mint mások. Egyáltalán nem különb a többieknél."

"Tudja, az egyetemen sok irodalmár számára a könyv elsősorban eszköz ahhoz, hogy műveltnek mutatkozzanak.(......) Nem bizonyult tévedésnek, ahogy Connell elsőre értékelte a felolvasást. Osztályperformance-ként előadott kultúra, irodalom, amelyet azért fetisizálnak, mert képes hamis érzelmi élményt adni művelt embereknek, hogy aztán felsőbbrendűnek érezhessék magukat azoknál a műveletleneknél, akiknek az érzelmeiről annyira szívesen olvasnak."

"Januárban a temetésen mindenki arról áradozott, milyen jó ember volt Rob, hogy tele volt élettel, szerette a szüleit,meg minden. Pedig igazából önbizalom-hiányos fiatal volt, aki annyira hajszolta  a népszerűséget, hogy az kegyetlenné tette. Marianne-ben nem először merül fel, hogy a kegyetlenség nemcsak az áldozatnak okoz sérülést, hanem az elkövetőnek is, sőt annak talán még mélyebbet, még tovább tartót. Akit szekálnak, az nem tud meg magáról semmi eget rengetőt; aki viszont mást bánt, olyasmit tud meg, amit aztán sosem felejt el."

Beleolvasó

2011. január

Connell csöngetésére Marianne nyit ajtót. Még mindig iskolai egyenruhát visel, de a pulóvert már levette, csak a blúz és a szoknya van rajta, és cipőt sem visel, harisnyában van.

Ja, szia, köszön Connell.

Gyere be.

Megfordul, végigmegy a folyosón. A másik követi, behúzza maga mögött az ajtót. Néhány lépés múlva a konyhába ér, az anyja, Lorraine éppen lehúzza a gumikesztyűt.

Marianne felül a konyhapultra, kézbe vesz egy nyitott csokoládékrémes üveget, amelyben benne hagyott egy kiskanalat.

Marianne mondta, hogy kiosztották a próbavizsgákat, szólal meg Lorraine.

Csak az angolt. Nem egyszerre osztják ki mindet. Nem megyünk?

Lorraine gondosan összehajtogatja a gumikesztyűt, viszszateszi a mosogató alá. Nekikezd, hogy leengedje a haját. Connell szerint ezt a kocsiban is megtehetné.

Hallom, a tiéd jó lett, jegyzi meg Lorraine.

Övé lett a legjobb az osztályban, szól közbe Marianne.

Ja, mondja Connell. Marianne-é is egész jó lehet. Mehetünk?

Lorraine épp a kötényt oldja le, a keze megáll a levegőben.

Nem tudtam, hogy sietünk.

Connell zsebre vágja a kezét, elnyom egy ingerült sóhajt, de nagy igyekezetében hangosan veszi a levegőt, ami így mégiscsak sóhajnak hangzik.

Csak fel kell még ugranom kivenni a ruhát a szárítóból,

közli vele Lorraine. Aztán megyünk. Jó?

Kérsz? kérdi Marianne.

A fiú felé nyújtja a csokoládékrémes üveget. Az még mélyebbre süllyeszti a kezét a zsebében, mintha egész testét el akarná rejteni benne.

Kösz, nem.

A francia eredményét is megkaptátok?

Még tegnap.

Nekidől a hűtőnek, nézi a lányt, aki lenyalja a kanalat. Az iskolában úgy tesznek, mintha nem ismernék egymást. Mindenki tudja, hogy Marianne a hatalmas fehér házban lakik, Connell anyja meg takarítónő, a kettő közötti kapcsolatot azonban senki sem sejti.

A1-es lett, mondja Connell. Te mit kaptál a németre?

A1-est. Fel akarsz vágni?

Hatszáz pontod lesz, mi?

Valószínűleg neked is, vonja meg a lány a vállát.

Hát, okosabb vagy nálam.

Ettől ne érezd magad rosszul, mindenkinél okosabb vagyok.

Marianne szája fülig ér. Nyíltan megvet mindenkit az iskolában. Nincsenek barátai, az ebédszünetekben olvasni szokott. Sokan kifejezetten utálják. Tizenhárom éves volt, amikor az apja meghalt, Connell azt hallotta, mentális zavara vagy micsodája van. Tényleg ő a legokosabb az iskolában. Fél egyedül maradni vele, közben meg folyton arról fantáziál, mi olyat mondhatna neki, amitől hasra esne.

Angolból nem te vagy az osztályelső, közli vele.

Marianne közömbösen megnyalja a fogsorát.

Korrepetálhatnál, Connell, feleli.

Connell érzi, hogy ég a füle. Marianne valószínűleg csak dumál, nem provokálni akarja, de ha másra céloz, azzal is csak őt akarja kínos helyzetbe hozni, mert a lányt mindenki undorítónak tartja. Ronda, vastag talpú, lapos sarkú cipőt hord, nem sminkel. Állítólag még a lábát se borotválja, meg mást sem. Connell azt hallotta, egyszer leette magát csokifagylalttal az iskolai menzán, aztán kiment a lányvécébe, levette a blúzát, és kimosta a mosdókagylóban. Ezt a sztorit gyakran mesélik, mindenki hallotta már. Ha akarna, ráköszönhetne Connellre jó hangosan az iskolában. Délután találkozunk, mondhatná mindenki más előtt. Ezzel elég kínos helyzetbe hozná, amit a lány általában élvezni szokott. Mégsem tette még meg.

Miről beszélgettél ma Miss Nearyvel? kérdi Marianne.

Ja, semmiről. Nem tudom. A vizsgákról.

Marianne megforgatja a kanalat az üvegben.

Bejössz neki vagy mi? kérdi.

Connell nézi a kanalat. Még mindig ég a füle.

Miért mondasz ilyeneket?

Te jó ég, ugye nincs viszonyod vele?

Naná, hogy nincs. Szerinted ez vicces?

Bocs, szabadkozik Marianne.

Komoly arccal néz rá, mintha a szemén keresztül a másik fejébe látna.

Tényleg nem vicces, szólal meg aztán. Bocs.

Connell bólint, körülnéz, bedugja a cipője orrát két padlólap közötti résbe.

Néha úgy érzem, furán viselkedik velem. De ezt senkinek sem mondanám vagy ilyesmi.

Szerintem az órákon kifejezetten flörtöl veled.

Tényleg?

Marianne bólint. A fiú megdörzsöli a nyakát. Miss Neary közgazdaságtant tanít. Az iskolában sokan beszélnek az ő tanárnő iránti állítólagos érzelmeiről. Egyesek még azt is tudni vélik, hogy fel akarta venni az ismerősei közé a Facebookon, ami nem igaz, eszébe sem jutna. Igazából nem csinál semmit, nem is szól hozzá, csak ül csendben, miközben a tanárnő ezt-azt tesz és mond. Néha megkéri, hogy

maradjon ott óra után, a terveiről kérdezgeti, egyszer még a fiú iskolai nyakkendőjének csomóját is megérintette. Connell senkinek sem beszélhet erről, nehogy azt higgyék, hencegni próbál. Az órán zavarban van, ideges, nem is tud figyelni, csak ül, bámulja a tankönyvet, amíg a diagramok oszlopai össze nem folynak a szeme előtt.

Folyton azzal szekálnak, hogy odavagyok érte, mondja.

Pedig nem, egyáltalán nem. De ugye nem gondolod, hogy bátorítom, amikor így viselkedik?

Nem láttam még.

Connell szórakozottan beletörli a tenyerét az iskolai ingbe. Mindenki annyira biztosra veszi, hogy bejön neki Miss Neary, hogy néha kételkedni kezd a saját érzéseiben.

Mi van, ha valahol tudat alatt vagy tudat fölött tényleg kívánja? Azt sem tudja, milyen az igazi vágy. A való életben a szex mindig annyira stresszes, hogy az már inkább kellemetlen, fel is merült benne, hogy nyilván nem stimmel vele valami, képtelen intim viszonyt kialakítani a nőkkel, biztosan valamilyen fejlődési rendellenessége van. Utána csak fekszik, és arra gondol, hogy ez annyira szar volt, hogy felfordult a gyomra. Vajon ő ilyen? A hányinger, amit akkor érez, amikor Miss Neary ráhajol a padjára, valójában nemi izgalom lenne? Honnan tudhatná?

Ha gondolod, szólhatok Mr. Lyonsnak, ajánlja fel Marianne. Nem mondom meg, hogy tőled tudom. Azt mondom, nekem tűnt fel.

Te jó ég, ne már. Dehogy. Senkinek se szólj, jó?

Jó, oké.

Connell ránéz, hogy lássa, komolyan gondolja, aztán bólint.

Nem a te hibád, hogy így viselkedik veled, jegyzi meg Marianne. Te nem teszel semmi rosszat.

Akkor miért gondolja mindenki, hogy bejön nekem? kérdi ő halkan.

Olvasd tovább!

Értékelés | Josie Silver: Egy decemberi nap

Értékelés | Josie Silver: Egy decemberi nap

2018. december 24., hétfő

Nincsenek megjegyzések

Josie Silver: Egy decemberi nap

Műfaj: romantikus

Kiadó: 21. Század Kiadó

Fordította: Kallai Nóra

Oldalszám: 400

|Tedd kívánságlistára!| Rendeld meg!|

Fülszöveg

Két ​ember, tíz esély. Egy feledhetetlen szerelem története. 
Laurie szinte biztos benne, hogy csak a filmekben létezik a „szerelem első látásra". De egy havas decemberi napon buszra száll, a bepárásodott üvegen át meglát egy férfit, és rögtön tudja, hogy ő az igazi. Egy varázslatos pillanatra összekapcsolódik a tekintetük… aztán a busz továbbhajt. 
Laurie úgy érzi, meg van írva a csillagokban, hogy viszont kell látniuk egymást, ezért a következő évet azzal tölti, hogy London minden buszmegállóját és kávézóját tűvé teszi a férfi után. De nem sikerül időben megtalálnia. Egy karácsonyi bulin találkoznak újra – Laurie legjobb barátnője, Sarah boldogan mutatja be Laurie-nak az új pasiját… Ő az. A férfi, akit a busz ablakából látott. 
Aztán eltelik újabb tíz év, és ezalatt Laurie, Sarah és Jack sorsa barátság, kihagyott lehetőségek, és szívfájdalmak háromszögében rendeződik újra. 
Szívet melengető, derűs, megindító szerelmi történet, amelyet egyszerűen nem lehet letenni. 
A sors megmagyarázhatatlan fintorai a boldogsághoz vezető úton. 

„Josie Silver olyan tapintható melegséggel ír, hogy a szereplők befészkelik magukat az olvasó szívébe, és hosszú ideig ott maradnak." – Jill Santopolo, A fény, amit elvesztettünk című New York Times-bestseller szerzője

A történet váltott szemszögben játszódik. Kisebb időintervallumonként változik, ez egy kissé döcögőssé teszi az olvasást de egy idő után hozzászoksz. Az író a könyv cselekményét és karaktereit lépésről- lépésre építette fel, bár a vége sejthető de ettől egyáltalán nem élvezhetetlen.

Laurie és Jack a két főszereplő, mellékszereplőként pedig megismerhetjük Sarah-t Oliver-t és Luke-ot. Mindegyikőjüket kedveltem, még Oliver-t is. Egy másik életben bizony ő lett volna a tökéletes férj Laurie számára, ám sajnos az ő szívét egy buszmegállóban olvasó férfi már elrabolta. A pillanat mikor megpillantották egymást teljesen megbabonázott, még én is feltettem a kérdést. Vajon tényleg létezik szerelem első látásra? 

Lu, ő egy nagyon kedves, visszafogott, önzetlen és szerethető karakter, bár szerintem túlságosan rágörcsöl a dolgokra. Nagyra becsülöm döntései miatt, ebben a helyzetben valószínűleg minden ember ugyanígy kísértésbe esett volna. De lelkiismerete és szíve végig a helyén volt. 

Jack, drága Jack. Általánosságban maga a megtestesített tökély, ambíciózus, ámde néha egy utolsó bunkó. Ő a buszos srác, az első látásra szerelem pasi akit a legjobb barátnőd párjaként mutat be újévi partitokon.

Lu keményen küzd érzelmeivel és titkon nyilván Jack is, de ezt csak néhány elejtett mondatból tudhatjuk meg. Az élet végül teljesen más helyekre sodorja őket, de valahogy mindig visszatalálnak egymáshoz. Egy láthatatlan kapocs, vagy az univerzum vagy ki tudja mi, de igenis tudja hogy ők egymásnak lettek teremtve. 

Mi van akkor ha ennek így kell lennie? Tényleg soha nem lehetnek egymáséi? Ha pedig mégis, vajon mikor?

Egy decemberi nap, egy első látásra szerelem, rengeteg elszalasztott lehetőség. 

Értékelés

🌟🌟🌟🌟🌟

Olvasd tovább!