4.5 star
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: 4.5 star. Összes bejegyzés megjelenítése

Értékelés | Tormási Vyktória: Szerethetetlen

2021. március 10., szerda

1 megjegyzés

"Először is le kell szögeznem, hogy a Szerethetetlen nagyon is szerethető kis történet, dacára a nem könnyű témának. Emellett annyira valóság szagú, hogy nem lepődnék meg, ha tényleges történéseken alapulna.. (...) Ebből a történetből nem hiányzik semmi! Ez így kerek, sallangmentes. Mintha csak patikamérlegen mérte volna ki az írónő, hogy ennyi és nem több!" - Coeur, GCK's Book Review Blog

Tedd kívánságlistára! E-könyv Rendeld meg!



Fülszöveg

Zé maga a megtestesült rosszfiú. Cigaretta, alkohol, drogok, nők és illegális motorversenyek teszik ki az élete nagy részét. De vajon rejtőzik még több is e mögött a zord álarc mögött? Meg tudunk érteni valakit, aki az egész világ ellen harcol? Képesek vagyunk akkor is erősnek maradni, ha a világ összeomlik körülöttünk?
Lénát a sors sodorja Zé mellé, és olyan döntéseket kell meghoznia, amire soha nem számított. Zé az, aki felforgatja a hatalmas, írói álmokkal rendelkező, bölcsész diplomás lány életét. De mit akar ő igazán?
Felülmúlja a szerelem az élet törvényeit? Vajon elegendő szeretni valakit ahhoz, hogy jobb emberek legyünk? A sors mindig kegyes hozzánk?


Először is le kell szögeznem, hogy a Szerethetetlen nagyon is szerethető kis történet, dacára a nem könnyű témának. Emellett annyira valóság szagú, hogy nem lepődnék meg, ha tényleges történéseken alapulna..
De vegyük csak sorra.
Engem kezdetnek mindjárt a cím ütött meg: Szerethetetlen? Kétszer is neki kellett rugaszkodnom az értelmezésének. S bár a történet elején már elhangzik egy szereplő szájából ez a kifejezés, valahogy mégis majdnem csak a legvégén értheti meg az olvasó a szó mögött rejlő igazi tartalmat. 
Aztán a második dolog, amit a könyv kézbe vételekor gondoltam: "Csak ennyi?" Hisz mindössze 114 oldal. Fantasy rajongóként megszoktam, hogy a könyvek 500-600 oldalasak, sőt... DE! Ebből a történetből nem hiányzik semmi! Ez így kerek, sallangmentes. Mintha csak patikamérlegen mérte volna ki az írónő, hogy ennyi és nem több!

A két szálon futó cselekmény egyik főhőse Zétény. (Zárójelben megjegyezném, hogy imádtam a névválasztást! Végre nem valami divatos, "puccos" angol név!) Olyan hitelesre sikeredett az ő alakja, hogy meg kell gyanúsítanom az írónőt azzal, hogy férfi agya van. Zétény gondolatai, lányokkal kapcsolatos nézetei igazi görbe tükröt mutatnak a  női nemnek. S bár néha vaskosan fogalmaz, mégsem bántó, mégis igaz. Tudom, időnként általános igazságokat  fogalmaz meg, de ezt  sajátos módon, fanyar humorral fűszerezve teszi. És gondolatai közt sok apró, mégis ütős gyöngyszemre találhatunk. Például:
"A csendes könny a legrosszabb. Mert nem hiszed, hogy bárki is letörölheti azokat, ezért inkább egyedül maradsz velük."

A történet női főhőse Léna, akivel bizonyára sok olvasó tud azonosulni. Ő egy energikus, tettvággyal teli csaj, aki keresi még a saját útját, ami egyelőre egy kényszerű megalkuvásokkal teli munkán keresztül vezet. Alakja jó példa arra, hogy az élettől jókor kapott pofon nem megtör, hanem felemel.

A Szerethetetlen minden komorsága, tragédiája ellenére sem  nyomasztó vagy lehangoló olvasmány. Sőt! Valahogy elérte az írónő, hogy végül mosolyogva tudjam becsukni a  könyvet. Mert Zétény és Léna története nem csak elvett, de adott is. Szívet facsart, összetört, de megmutatta az elengedés. Az újraépülés útját is. 
Olvasd tovább!

Értékelés + Beleolvasó | Nicolas Barreau: A szerelem receptje

2021. március 4., csütörtök

Nincsenek megjegyzések

"Egy szó, mint száz: aki szerelmes, olvasson Nicolas Barreau-t, aki szerelmes szeretne lenni, olvasson Nicolas Barreau-t, és aki csak szimplán szeretne romantikus hangulatba kerülni, ő is olvasson Nicolas Barreau-t! :)" - Kikyo, GCK's Book Review Blog


Fülszöveg

A nő mosolya című kötet előzménye.

Amikor az ábrándos természetű irodalom szakos diák, Henri Bredin menthetetlenül beleszeret az életvidám Valérie Castelbe, a lány olyan elérhetetlennek tűnik számára, akár a Hold. Bármire képes lenne azért, hogy meghódítsa a tengerkék szemű teremtést, de a dolog reménytelennek tűnik. Ám egy napon a Szajna parti könyvárusok ládáiban keresgélve Henrinak egy ütött-kopott, vérvörös bőrbe kötött könyvecskén akad meg a szeme: a 16. századi kis kötetben egy szerelmi bájital receptje is szerepel. Vajon hat-e?


Még sosem olvastam Nicolas Barreau-tól, de már annyi pozitív véleményt hallottam róla, hogy gondoltam, nekem is ideje elkezdeni. A véletlen úgy hozta, hogy A szerelem receptjei c. kisregénye került először a kezembe, ami A nő mosolya c. regény előzménykötete. Bár kihoztam a könyvtárból A nő mosolyát is, úgy döntöttem, beledobom a mélyvízbe az író(nő)t, és először A szerelem receptjeit olvasom el, hogy a kötet valóban megállja-e a helyét önálló olvasmányként is. És jelentem, igen. Egy rendkívül aranyos, ízig-vérig romantikus kis szösszenetet kaptam, amit alig egy óra alatt ki is végeztem. A gyorsaság nemcsak a rövidke terjedelemnek, hanem a magával ragadó, hangulatos történetnek is köszönhető. Szerintem pár perc alatt lélekben már Párizsban voltam, vagy legalábbis valahol Franciaország szívében. Hallottam a kávézókból szűrődő lágy zenét, éreztem az ételek ínycsiklandó illatát. A szerelmi bájital ötlete is nagyon megfogott, szerintem végig mosolyogtam is olvasás közben. Kívülálló szerintem rögtön látta rajtam, hogy most valami más dimenzióban járok. A regény ugyanis igazi gasztronómiai csoda. Meg is lepődtem egyébként, hogy a kötet második fele mennyi receptet tartalmaz, a fél csillag levonás is ebből fakadt. Egyrészt sokkal szívesebben olvastam volna még a történetet, másrészt akárhányszor megfogadtam, hogy ezt az ételt bizony én is elkészítem, mindegyiknek akadt legalább egy olyan összetevője, amiről azt sem tudtam, hogy eszik vagy isszák. (A beszerzése a mi vidékünkön ugyancsak bajosnak tűnik.) Néhány gondolat a borítóról is. Észrevettem, hogy a Nicolas Barreau-regények borítója meglehetősen egy kaptafára készül. Ezzel nincs is baj, az Eiffel-torony és a vörös ruhás (legtöbbször háttal, kitárt karral álló) nőalak ezeknek a könyveknek már a védjegyévé vált. Talán ezért zavart annyira, hogy a könyv női főszereplője, Valerie szinte folyamatosan kék ruhát viselt a történetben. Annyiszor ki volt hangsúlyozva a kék ruha, kék kabát, kék stb. a megjelenései alkalmával, hogy elkezdtem gondolkodni rajta, hogy akkor miért is ragaszkodunk a borítón a piroshoz/vöröshöz? Ez egyelőre rejtély számomra. Ahogy az író személye is sokáig az volt, aztán ezt megfejtettem, és egyetlen szóval jellemezném. Zseniális! Számomra teljesen lényegtelen, hogy milyen megfontolásból történtek így a dolgok, ahogy, de a megvalósítás káprázatos lett. Le a kalappal  Daniela Thiele előtt, hogy sikerült egy teljesen valóságos(nak tűnő) személyiséget létrehoznia. Egy szó, mint száz: aki szerelmes, olvasson Nicolas Barreau-t, aki szerelmes szeretne lenni, olvasson Nicolas Barreau-t, és aki csak szimplán szeretne romantikus hangulatba kerülni, ő is olvasson Nicolas Barreau-t! :)   


1.

Ha hihetünk Georges számításainak, a háború óta az volt az egyik legsötétebb tél. Párizs utcáin árnyékok sétáltak, az emberek úgy vágyakoztak a fény után, ahogy egy ifjú szerelmes vágyik kedvese karjaiba. A moziban a Cherbourgi esernyők et játszották, az Olympiában a Beatles a She loves You t énekelte, én pedig menthetetlenül beleszerettem egy lányba, aki olyan elérhetetlen volt számomra, mint a Hold. 
Akkoriban a második szemesztert végeztem irodalom szakon, és merő csalódásból eltökéltem, hogy olyan leszek, mint valami második William Butler Yeats, aki izzó szenvedélyű versekben istenítette imádottját, így téve halhatatlanná a szépséges Maud Gonne iránti beteljesületlen szerelmét, ám egy esős délután, a Szajna-parti könyvárusoknál járva valami olyasmire bukkantam, ami azelőtt vetett véget fényes irodalmi karrieremnek, hogy egyáltalán elkezdődött volna. Mert akkor valami különös és csodálatos dolog vette kezdetét. Attól fogva boldogságtól megittasultan támolyogtam a Holdon, még mielőtt az első űrhajós rálépett volna. Soha, senkinek nem meséltem el, valójában mi is történt azon az estén.
Azon az emlékezetes estén, amikor először főztem meg a menu d’amour t, és amely óta olyan sok év telt el. Az egyetlen, aki a teljes igazságot ismerte, a lakótársam, Georges macskája volt. Ő azonban természetesen nem tudott beszélni, úgyhogy az ínycsiklandó titkot egyedül én őrzöm a szívemben. Végül mégsem lett belőlem William Butler Yeats. Hála istennek.
Az én Maud Gonne-omat Valérie Castelnek hívták. Szőke haja volt, ragyogó kék szeme, és ha megjelent, a szoba megtelt fénnyel. A szája mindig nevetésre állt, ő maga pedig ki nem fogyott az ötletekből, szeretett csipkelődni, szóval az a fajta lány volt, akit egyszerűen nem lehetett nem észrevenni. De még egy tulajdonságával kitűnt a környezetéből. Nem ismertem még egy embert, aki olyan pontatlan lett volna, mint Valérie Castel. Mindig elkésett. Minden előadásról. És minden szemináriumról. Ezért is figyeltem fel rá. Mert elkésett.

2.

Jean-Louis Caspari professzor elemében volt. Lendületes gesztusaival, ékesszóló mondataival akkor már húsz perce próbálta megismertetni hallgatóságát a romantika és realizmus közötti francia irodalommal, és nem várt egyebet, csak hogy minden egyes diákja három mondatot megjegyezzen az előadásából. „Ha mindebből három mondatot hazavisznek, én már pénzemnél vagyok” – szokta mondani. Éppen egyik kedvenc Baudelaire-versénél tartott, amikor valaki hirtelen feltépte az előadóterem ajtaját. Kifulladva, kipirosodott arccal, kék gyapjúkabátban és hozzáillő sapkában egy diáklány próbált beslisszolni. Ajkán bocsánatkérő mosollyal nyomult előre a padsorok mellett, hogy beüljön egy üres helyre, ám ekkor Jean-Louis Caspari megszakította az előadását, és lelépett a katedráról. Az idős professzorról köztudott volt, hogy szereti pellengérre állítani az elkéső diákokat. Korpulens alkatára rácáfoló fürgeséggel átviharzott a termen, és máris ott tornyosult a későn jövő lány előtt.
– Igazán örvendetes, hogy ellátogatott az előadásomra, kedves… hogy is hívják? – vonta fel kérdőn a szemöldökét.
– Castelnek. Valérie Castelnek – válaszolta a lány.
Így tudtam meg a nevét, a többiekkel együtt.
– Nos, Castel kisasszony – nyújtott kezet Caspari professzor, amit a lány tétova mozdulattal fogadott el –, Isten hozta minálunk – folytatta széles gesztussal, szinte bevonva a teremben ülő mind a százötven diákot, akik vigyorogva figyelték a katedrától távolabb kibontakozó párbeszédet. – Az előadásom sajnos már… – húzta elő nadrágzsebéből ezüst zsebóráját – már huszonöt perce elkezdődött. Remélem, nem zavarja?
Valérie Castel elpirult, majd bájos mosollyal ajándékozta meg a professzort.
– Ugyan már, professzor úr – mondta a leghátsó sorban is jól hallható, csengő hangon –, ha önt nem zavarja, engem sem zavar.
Jól láttam, hogy a szája szöglete finoman megrándul.
A diákok megütközve pusmogtak. Meglehetősen pimasz, de olyan lefegyverző elfogulatlansággal adja elő, hogy az ember nem tudja, mit is gondoljon felőle.ú
Caspari professzornak elég humora volt hozzá, hogy értékelje a slágfertig választ. És bár látása koránál fogva már nem volt az igazi, kerek szemüvege mögött csillogó szeme még észrevette, ha valami szép akadt az útjába. Tekintete egy pillanatra megpihent a delikvensen, aki közben levette kék sapkáját, és tanácstalanul gyűrögette a kezében.
– Eltekintve attól, hogy nem nagyon szeretem, ha az előadásom közben nyitogatják az ajtót, minden bizonnyal kevésbé zavar, mint önt, kisasszony. Én ugyanis kegyeddel ellentétben már ismerem előadásom anyagát.
Valérie bűnbánóan bólintott, és nyilvánvalóan kötelességének érezte, hogy valami kalandba illő magyarázattal szolgáljon, amelyben egy szegény kiscica, egy rettentő magas fa, egy szolgálatkész rendőr és ő maga játszották a főszerepeket.
–Voltaképpen mi sem áll távolabb tőlem, mint a késés – jelentette ki ártatlan ábrázattal. – Többé nem fordul elő.
Olvasd tovább!

Értékelés + Beleolvasó + Borítók | Colleen Hoover: Verity

2021. február 17., szerda

Nincsenek megjegyzések

"Ismét egy olyan könyv, amit fenntartásokkal vettem a kezembe, mivel azonban eddig Colleen Hoover minden magyarul megjelent könyvét olvastam, nem szerettem volna megtörni a sort. S amíg Jennifer L. Armentrout-nak szerintem nagyon nem jött be a műfajváltás, addig CoHo a Verity által emelkedett fel újra a szememben." - Kikyo, GCK's Book Review Blog

Tedd kívánságlistára! E-könyv Kérj értesítést!



Fülszöveg

Magával ​ragadó és megdöbbentő. Egyszerűen nem lehet letenni.

Claire Contreras New York Times bestseller szerző.

Lowen Ashleigh, az anyagi csőd szélén álló, küszködő író élete állásajánlatát kapja, amikor Jeremy Crawford, a bestseller szerző Verity Crawford férje felkéri, hogy balesetben megsérült felesége helyett megírja az asszony sikersorozatának befejező részeit.

Lowen megérkezik a Crawford házba, hogy átnézze Verity többévnyi jegyzeteit és vázlatait, remélve, hogy elegendő anyagot talál a munka elkezdéséhez. Csakhogy az irodában nemcsak kaotikus állapotok fogadják, hanem egy önéletrajz is, amit az asszony a legnagyobb titokban írt. A kézirat minden oldala vérfagyasztó vallomást rejt, köztük annak az éjszakának a történetét, ami örökre megváltoztatta a család életét.

Lowen először úgy dönt, hogy nem mutatja meg Jeremynek a kéziratot, mert annak tartalma még több fájdalmat okozna a gyászoló apának. De ahogy a férfi iránti érzelmei egyre erősebbé válnak, rájön, hogy talán mégis fel kéne fedni Verity mocskos titkait.

Egy egyedülálló romantikus thriller a New York Times bestseller szerző Colleen Hoover tollából.

Kikyo

Ismét egy olyan könyv, amit fenntartásokkal vettem a kezembe, mivel azonban eddig Colleen Hoover minden magyarul megjelent könyvét olvastam, nem szerettem volna megtörni a sort. S amíg Jennifer L. Armentrout-nak szerintem nagyon nem jött be a műfajváltás, addig CoHo a Verity által emelkedett fel újra a szememben. Nem titkoltam ugyanis, hogy míg eleinte hatalmas rajongója voltam az írónőnek a legutóbbi regényei valahogy egyre laposabbá váltak a szememben. A Verity viszont óriásit ütött! Egyszerűen faltam a könyvet. Persze, vannak hibái, ezt én sem tagadom - az irdatlan mennyiségű erotika,  spoiler: és az, hogy Lowen még ugyanoda is harapott az ágytámlába, ahova Verity, már nálam is kiverte a biztosítékot spoiler vége - de összességében szerintem izgalmas, magával ragadó, kellőképpen borzongató (lelkileg) történetet kapunk. Számomra az sem volt zavaró, hogy az első pillanattól tudtuk, hogy egyértelműen Verity lesz a negatív karakter. Őszintén szólva nekem olvasás közben sokszor eszembe juttatta A Manderley-ház asszonyát, amelyben Rebecca ugyancsak nincs jelen testi valójában, ahogy itt Verity is igencsak korlátozottan, mégis az ő személye tölti be a szereplők egész világát, ő tart irányítása alatt mindent. És még a befejezés is erre a vonalra erősít rá. A lezárásnál szerintem minden olvasó csak kapkodta a levegőt, és csak annyit bírt gondolni: Aztamindenségitneki! És igen! Itt mutatkozik meg igazán Colleen Hoover zsenialitása. A mai napig izgatja egyébként a fantáziámat, hogy milyen lett volna az eseményeket Crew szemszögéből is megismerni, belőle igazán kaphattunk volna többet is a könyvben. Amivel viszont nem tudok azonosulni, az a Lowen-Jeremy szerelmi szál. Nem igazán jött t, hogy ők ilyen rövid idő alatt hogy tudták így elmélyíteni a kapcsolatukat, Lowen pedig valahogy a kezdetektől nem vált szimpatikussá számomra. Olyan semmilyen karakternek éreztem, Verity mellett szerencsétlen kis szürke egérnek (ha Verityt Rebeccával vontam párhuzamba, akkor Lowen a 2. Mrs. de Winterrel azonosítható). Mindent összevetve azonban egy igazi ötcsillagos regényt kaptunk a Verityvel, amit nemcsak a thriller rajongóinak tudok bátran ajánlani, hanem azoknak az olvasóknak is, akik a light-osabb borzongást kedvelik.

Beleolvasó

    Először a koponyája roppanását hallom, aztán beterít a rám fröccsenő vér. Felszisszenve visszahőkölök a járdára. Az egyik cipősarkam elakad a padkában, egy Parkolni tilos! tábla rúdjába kapaszkodva próbálom visszanyerni az egyensúlyom. 
    Az a férfi pár másodperce még előttem állt. Egy kisebb tömeggel együtt vártuk, hogy a lámpa zöldre váltson, amikor ő idő előtt lelépett az úttestre, és egy teherautó elgázolta. Gyorsan utánanyúltam, hogy visszarántsam, de a kezem már csak a levegőbe markolt. Behunytam a szemem, mielőtt a feje a kerék alá került volna, de hallottam, ahogy pukkan egyet, mint a pezsgősdugó. 
    Átment a piroson, ráadásul a mobiljára meredt közben. Nyilván számtalanszor átkelt már ezen az úton minden gond nélkül. Ez lett a veszte. 
    Az emberek felszisszennek, de senki sem sikolt. A teherautó sofőrje azonnal kiugrik, és a férfi mellé térdel. Miközben többen odarohannak segíteni, én hátrálni kezdek. Nem kell ránéznem a kerék alá szorult testre, hogy tudjam: nem élte túl. Az egykor fehér blúzomat beborító vércseppek azt jelzik, hogy itt nem mentőre van szükség, hanem hullaszállítóra.
    Sarkon fordulok, hogy lelépjek a helyszínről – és találjak egy helyet, ahol összeszedhetem magam –, de a lámpa most zöldre vált, és megindul a sűrű manhattani tömeg. Sokan fel sem néznek a telefonjukból a tragédia mellett elhaladva. Meg sem próbálok szembemenni az árral, inkább egy helyben állva várom, hogy ritkuljon a sokadalom. Újra a baleset irányába nézek, vigyázva, hogy ne bámuljam egyenesen az áldozatot. A sofőr most a teherautó hátuljánál áll elkerekedett szemmel, és telefonál. Három vagy talán négy férfi támogatja. Az eset odavonz néhány morbid kíváncsiskodót, akik a mobiljukkal videózzák a gyomorforgató látványt.
    Ha még Virginiában élnék, ez az egész totál másképp zajlana. Mindenki megállna, kitörne a pánik, az emberek sikoltoznának, és a sajtó perceken belül ellepné a környéket. De itt, Manhattanben olyan gyakoriak a gyalogosgázolások, hogy a helyiek mindössze apró kellemetlenséget látnak benne. Egyesek a feltorlódott forgalom miatt zsörtölődnek, másoknak a ruhája megy tönkre… Valószínűleg annyira megszokott dolog ez, hogy még a hírekbe sem kerül be.
    Bár néha zavar a helyiek közönye, voltaképp pont ezért költöztem ide tíz éve. A magamfajta éppen az ilyen túlnépesedett városokba való. Egy ekkora helyen, ahol ilyen sok, nálam jóval szánalmasabb sorsú ember lakik, az én életem nem számít.
    Itt láthatatlan lehetek. Érdektelen. Manhattan túl zsúfolt ahhoz, hogy egy hangyafingnyit is törődjön velem, és ezt imádom benne.
    – Megsérült?
    Felnézek a férfira, aki a karomat fogva a blúzomat tanulmányozza. Gondterhelt arccal végigmér tetőtől talpig, sebek után kutatva. A reakciójából arra következtetek, hogy nem a kérges szívű New York-iak közül való. Lehet, hogy már itt lakik, de bárhonnan jött is, ott még nem kopott ki teljesen az empátia az emberekből.
    – Megsérült? – kérdezi újra az idegen a szemembe nézve.
    – Nem. Ez nem az én vérem. A közelében álltam, amikor…
    Elhallgatok. Most láttam egy embert meghalni. Olyan közel voltam hozzá, hogy a vére rám fröccsent.
    Azért költöztem a városba, hogy láthatatlan legyek, de ettől még nem váltam érzéketlenné. Sokat küzdöttem, hogy kemény legyek, mint a beton a talpam alatt, de nem jártam sikerrel. Az imént történtek súlyos kőként nehezednek a gyomromra.
    A kezemet a számra tapasztom, de gyorsan el is kapom onnan, amikor az ujjam valami ragacsos anyaghoz ér. Még több vér. Lenézek a blúzomra. Rengeteg vér, és egyetlen cseppje sem az enyém. Belecsípek az anyagba, hogy elhúzzam magamtól, de foltokban a bőrömhöz tapad.
    Azt hiszem, vízre van szükségem. Kezdek szédülni. Meg akarom dörzsölni a halántékomat, és belecsípnék az orromba, de félek magamhoz érni. A férfira nézek, aki még mindig fogja a karom.
    – Olyan az arcom? – kérdezem.
    A férfi összepréseli a száját, és a tekintetével végigpásztázza az utcát. Egy kávézóra mutat néhány házzal odébb.
    – Ott van mosdó – teszi a kezét a hátamra, és a kávézó irányába ösztökél.
    Átnézek az út túloldalán álló Pantem Press épületére, ahová a baleset előtt indultam. Olyan közel vagyok már, mindössze öt-hat méter választ el a megbeszéléstől, amin mindenképpen ott kell lennem.
    Vajon az a fickó milyen messze volt az ő úti céljától?
    Az idegen kinyitja nekem a kávézó ajtaját. Egy nő, mindkét kezében kávéval, megpróbál kifurakodni mellettem, de a ruhám láttán gyorsan félreugrik az útból, és beenged bennünket. Elindulok a női mosdó felé, de zárva találom. Az idegen benyit a férfirészlegbe, és int, hogy kövessem.
    Nem zárja be az ajtót mögöttünk. A mosdókagylóhoz lép, és megnyitja a vizet. A tükörbe pillantva megkönnyebbülve konstatálom, hogy a helyzet nem olyan vészes, mint vártam. A szemöldököm fölött szétspriccelődött a vér, és az a pár csepp az arcomon kezd megszáradni. Szerencsére a nagyja a blúzomra jutott.
    A férfi benedvesít néhány papírtörlőt, és a kezembe nyomja. Miközben egy újabb adagot tart a csap alá, letörlöm az arcom. Most már érzem a vér szagát. A fémes szag gondolatban visszarepít tízéves koromra. Még ennyi év után is visszahozza az emlékeket.
    Próbálom visszatartani a lélegzetem, de ettől csak még rosszabbul leszek. Nem akarok hányni. Meg kell szabadulnom a blúzomtól, méghozzá most azonnal. Reszkető ujjakkal kigombolkozom, leveszem a felsőm, és a csap alá tartom. Amíg a víz kiáztatja a vérfoltot, elveszem az idegentől az újabb adag megnedvesített kéztörlőt, és letörölgetem a mellkasomat.
    A férfi a kijárat felé indul, de nem azért, hogy magamra hagyjon a kicsit se vonzó melltartómban. Belülről bezárja az ajtót, hogy senki ne nyithasson ránk, miközben félmeztelenül tisztogatom magam. A lovagiassága zavarba ejt. Feszülten sandítok felé a tükörből.
    Valaki kopogtat.
    – Egy pillanat! – kiált ki a férfi.
    Valamelyest megnyugtat a tudat, hogy az ajtó túloldalán van valaki, aki meghallaná a sikolyomat. Igyekszem a mosdásra koncentrálni. Miután megbizonyosodom róla, hogy a nyakam és a mellkasom tiszta, a fejemet jobbra-balra forgatva tanulmányozni kezdem a hajam. Vér nincs, csak a fakuló barna tincsek tövénél húzódó sötét lenövés néz vissza rám.
    – Tessék! – pattintja ki a férfi frissen vasalt fehér inge utolsó gombját. – Vegye fel ezt!
    Időközben kibújt a zakójából, és a kilincsre akasztotta. Leveszi az ingét, ami alatt fehér atlétatrikót visel. A felsőteste izmos, és magasabb is nálam. El fogok veszni az ingében. Ezt nem viselhetem a megbeszélésen, de nincs más választásom. Elfogadom. Néhány száraz papírtörlővel felitatom a bőrömről a vizet, és begombolom magamon az inget. Röhejesen festek, de legalább nem az én agyvelőm loccsant valaki más blúzára. Öröm az ürömben.
    Kiveszem a blúzomat a vízből. Attól tartok, ennek annyi. Behajítom a szemetesbe, aztán két kézzel a mosdókagyló peremébe kapaszkodva farkasszemet nézek a tükörképemmel. Fáradt, üres tekintet mered vissza rám. Az imént látott szörnyű jelenet borongós barnává változtatta világosbarna szememet. A tenyeremmel megdörzsölöm az arcom, hogy egy kis színt adjak neki, de hiába. Úgy festek, mint egy hulla.
    A tükörnek hátat fordítva a falnak dőlök. A férfi összehajtja a nyakkendőjét, a zakója zsebébe csúsztatja, és fürkészni kezdi az arcomat.
    – Nem tudom eldönteni, hogy ilyen nyugodt, vagy még sokkos állapotban van. 
    Nem kaptam sokkot, de magam sem tudom, mit érzek. 
    – Nem tudom – vallom be. – Maga jól van? 
    – Igen – feleli. – Sajnos láttam már rosszabbat. 
    Oldalra döntött fejjel boncolgatom a rejtélyes választ. A férfi elkapja a tekintetét, de én töretlenül meredek rá. Azon tűnődöm, mi lehet durvább egy teherautó kereke alatt összeroppanó koponyánál. 

Borítók




Olvasd tovább!

Értékelés | Mira Sabo: Játékszerek (Fehér gallér 2.)

2021. február 5., péntek

Nincsenek megjegyzések

Sziasztok!

A könyvet még a tavalyi évben olvastam, de sajnos az értékeléseimmel eléggé le vagyok maradva. Még mindig keresem a stílusomat az értékelések írásában, nem az olvasásban. Nem szeretnék elspoilerezni semmit, de úgy meg olyan mintha kb minden könyvről ugyanazt írnám. Jó volt, Imádtam, Hihetetlen. No igen, az volt egytől egyig mindegyik, de elveszi az ízét az olvasásnak és az értékeléseim értelmét is sajnos. Új év, új lap. Majd jövőre megmondom hogy sikerült ;)

Tedd kívánságlistára! E-könyv Puhatáblás



Fülszöveg

Erőteljes, szenvedélyes, valós és végtelenül dühítő. Egy lelket perzselő bestseller, neked! Mira Sabo kinyit előtted egy ajtót. Lépj be! A Fehér gallér-sorozat folytatásában a már jól ismert, elitista milliárdos Tamássy család belső működését boncolgatja tovább, kérlelhetetlen szókimondással. A befolyásos és felkészült, ugyanakkor súlyosan terhelt férfi szereplők drága és gyönyörű játékszerei, kiváltságok és előjogok, továbbá mindennek az ára a múltban és a jelenben. Az érzéki és durva jelenetekben egyaránt bővelkedő történet pőrére vetkőzteti a múltat. Felbukkannak a kilencvenes évek leszámolásai a rendszerváltás utáni Magyarország lehetőségektől hemzsegő, tűpontosan ábrázolt miliőjében. Mélyen gyökerező titkok, egy perfekcionista családfő és a fájdalmas, begyógyulni nem képes sebek. A gazdagságban gondtalannak tűnő gyermeksorsok és egy férfi, embert próbáló életútja.

„Hatalom, pénz, befolyás, minden más csak porhintés.”
Tamássy Ábris Tibor


Na de térjünk is rá a könyvre, kezdve annak borítójával. Tetszik, egyfajta titokzatosságot sugall. Egyszerű, illik a könyv tartalmához.
A történetben visszatérünk a Tamássy család világába, azon belül pedig jobban megismerkedünk a testvérekkel. Az előző kötet tökéletes bevezetést adott ennek a résznek. A történet pontosan ott folytatódik ahol az előző részben abbamaradt.
Ebben a családban rengeteg titok bujkál a sarokban várva arra hogy végre napvilágot láthasson. Kezdve Zsolt és Áron gyermekkoráról, azokról a dolgokról amiket ők csínynek gondoltam, szerintem azonban volt köztük néhány elég durva dolog is. Az Előjogban megtudhattuk édesanyjuk féltett titkát, itt azonban kiderül az édesapa titka is.
A leírások általában untatnak, de itt egyáltalán nem volt unalmas, inkább felcsigázta a kíváncsiságomat. Rengeteg dolog megbotránkoztatott, kegyetlenségnek tartottam ami a könyvben történik, mindeközben mégis izgatottan vártam mi fog történni a következő oldalakon. Áron és Szófia kapcsolata azt hiszem ebben a könyvben élte mélypontját, innentől már csak a felfelé szárnyalás következhet. Elég érdekes módszerekkel próbálták úgymond "betörni" a lányt. Ami érdekes hogy eközben Szófia és Zsolt között is kialakult egyfajta "kapcsolat", be kell valljam én egyáltalán nem vagyok nagy rajongója Zsoltnak. Azonban voltak helyzeteket amiket sokkal jobban kezelt öccsénél, másrészről ő volt a vállon ülő gonosz, aki arra várt hogy kihasználhassa öccse gyengeségeit és a saját javára fordítsa. Érdekes volt olvasni, hogy milyen könnyen manipulálható az ember és milyen könnyen el lehet vele hitetni hogy ő irányít. Látszik hogy a történet mögött rengeteg kutatással töltött idő lapul.
A könyv hozta az írónőtől várt színvonalat, a világ melyet alkotott nem mindennapi, viszont nagyon erős valóságalappal rendelkezik, hiteles. Izgatottan olvastam, azonban én nem szeretnék ebben a világban élni. 

UI.: Elnézést kérek a késői értékelésért, nehogy bárki is azt higgye hogy nem kedveltem a történetet, mert ez nem igaz :)
Olvasd tovább!

Értékelés + Beleolvasó | Lily Brooks-Dalton: Az éjféli égbolt

2020. december 1., kedd

2 megjegyzés

"Lily Brooks-Dalton zseniális alkotása mindenki számára elgondolkodtató példaként szolgálhat, felnyitja a szemünket. Rámutat, hogy itt az idő, hogy minden apró pillanatot értékeljünk és átéljünk." - Genevieve, GCK's Book Review Blog

Kívánságlista! Vásárold meg!



Fülszöveg

Augustine-t, ​a zseniális, idős asztronómust csak a csillagok érdeklik. A tudós évek óta elszigetelt kutatóállomásokon él, és az eget tanulmányozza, hogy felderítse az univerzum létrejöttét. A mostani állomásán, egy sarkvidéki kutatóbázison viszont katasztrofális eseményről kapnak hírt, és evakuálják a dolgozókat, ám Augustine makacsul megtagadja a munkája félbehagyását. Nem sokkal a többiek távozása után felfedez egy rejtélyes gyermeket, Irist, és észreveszi, hogy a rádiófrekvenciák elnémultak. Magukra maradtak.

Ugyanebben az időben Sullivan éppen az Aether fedélzetén repül hazafelé a Jupitertől. Ő és a csapata többi tagja az első olyan űrhajósok, akik ilyen mélyen merészkedtek az űrbe, és Sully már megbékélt az áldozatokkal, amelyeket ez megkövetelt tőle: a lánya hátrahagyásával és a házassága felbomlásával. Az útjuk eddig sikeres volt, de amikor a Küldetésirányítás magyarázat nélkül elhallgat, Sullynak és társainak el kell gondolkozniuk azon, hogy hazatérnek-e valaha.

Miközben Augustine és Sully embertelen, de gyönyörű környezetben néznek szembe bizonytalan jövőjükkel, a történetük fokozatosan összefonódik, egy megrázó végkifejlet felé tartva. Lily Brooks-Dalton regénye a legfontosabb kérdéseket teszi fel kristálytiszta prózájával: mi éli túl a világvégét? Hogyan adjunk értelmet az életünknek? A kötetet a 2016-os megjelenését követően számos magazin beválogatta az év legjobbjai közé, Colson Whitehead egyenesen a kedvencének nevezte. 2020-ban George Clooney készített belőle filmet a Netflixre, ráadásul ő játssza főszerepben Augustine karakterét.


Őszintén szólva fogalmam sincs hol kezdjem. Első pillantásra tudtam, hogy olvasni szeretném ezt a könyvet, Az éjféli égbolt pedig teljesen kibillentett a komfortzónámból, elgondolkodtatott. Faltam a lapokat, izgultam, sírtam, majd arra eszméltem hogy vége, én pedig olyan szívesen olvasnám tovább. Annyi megválaszolatlan kérdésem maradt, annyi kétség üldöz. Tudom hogy nem az volt a lényeg, hogy kiderítsük mi történt, de mégis, mi lett volna ha...
Jelen időben olvashatjuk, kisebb visszatekintésekkel, illetve Augustine és Sullivan szemszögéből. A történet két különböző helyen játszódik, melyek között mégis több a hasonlóság mint gondolnánk. Augustine Irissel él a kegyetlen tundrán, míg Sullivan társaival a kietlen űrben. Egyikőjük sem tud kapcsolatba lépni a világ többi részével, valami történt, valami ami mindent és mindenkit megváltoztatott. De nem is az a fő téma, hogy mi vagy hogy miért történt, hanem az, hogy ez a helyzet milyen érzéseket vált ki főhőseinkből. Érdekes hogy ami eddig mellékesnek, elhanyagolhatónak számított az hirtelen előtérbe kerül. Olyan mintha főhőseink ezidáig csukott szemmel vizsgálták volna a világot. Teljesen átérzed a szereplők helyzetét, az írónő ezzel rámutat mennyire nem értékeljük azt amink van. Főszereplőink teljesen elzárkóztak az érzelmektől, az emberektől. A több mint 7 milliárd emberből, ők úgy érezték egyedül vannak, senki nem érti meg őket. Azonban a magánynak van egy előnye is, kénytelen vagy elgondolkodni az életedről, az elszalasztott lehetőségeidről, teljesen új megvilágításba helyezi a világot. 
 
Lily Brooks-Dalton zseniális alkotása mindenki számára elgondolkodtató példaként szolgálhat, felnyitja a szemünket. Rámutat, hogy itt az idő, hogy minden apró pillanatot értékeljünk és átéljünk.



EGY

    Amikor a nap végre visszatért a sarkkörre, és lángolóan rózsaszín csíkokat festett a szürke égre, Augustine odakint várakozott. Hónapok óta nem érzett természetes fényt az arcán. A rózsás ragyogás túlfolyt a látóhatáron, beszivárgott a tundra jeges kékjébe, indigólila árnyékokat vetve a hóra. A hajnal úgy kúszott felfelé, mint egy éhes lángfal, finom rózsaszínje narancssárgává mélyült, majd égővörössé, és egyesével falta fel a vastag felhőrétegeket, amíg az egész égbolt izzani nem kezdett. Augustine átadta magát a visszafogott ragyogásnak, bizsergett tőle a bőre.
    A felhős égbolt szokatlan volt a tavaszhoz képest. Az obszervatórium helyszínét direkt a tiszta időjárás miatt választották ki, a vékony sarkköri légréteg és a Kordillerák magaslatai miatt. Augie lesétált az obszervatórium betonlépcsőjén, majd követte a hegy meredek oldalába vájt ösvényt – egészen a hegyoldalban fészkelő melléképületekig, aztán még tovább. Mire elhagyta az utolsó melléképületet is, a nap már lefelé tartott, a színek megfakultak. A nappal tíz perc alatt felvirradt és elmúlt – vagy talán még gyorsabban. Hófödte csúcsok hullámoztak egészen az északi látóhatárig. Délen a tundra alacsony, sima lapálya ömlött a távolba. Augie-t a jobb napjain ellazította ez a táj; a rosszabbakon az őrülettel kacérkodott tőle. A vidék nem törődött vele, és ő nem tudott hova menni. Még abban sem volt biztos, hogy milyen nap van.
    Egy másik életben mindig bepakolta puha bőrből készült utazótáskáját, ha a környezete elutasította, mint az gyakran előfordult, és keresett egy másik helyet, ahova elszökhet. A bőröndje még csak nem is volt nagy, de létezése összes alapvető kelléke szépen elfért benne, noha nem sok hely maradt mellettük. Soha nem volt szüksége költöztetőfurgonra vagy búcsúbulikra. Ha úgy döntött, távozik, egy héten belül elment. Egy észak-chilei doktoranduszprogramról az Atacama-sivatagban, ahol a haldokló csillagokkal foglalkozott, Dél-Afrikába, Puerto Ricóba, Hawaiira, Új-Mexikóba, Ausztráliába – mindig a legfejlettebb teleszkópok nyomában, a legnagyobb műholdvevők felé, mintha azok a Föld felszínén végigszórt kenyérmorzsák lennének. Minél kevesebb földi interferencia volt a környékükön, annál inkább vonzották. Augustine számára ez mindig így ment.
    A kontinensek és az országok semmit nem jelentettek számára. Csak az ég mozgatta meg, az, ami az atmoszféra túlsó oldalán történt. A munkamorálja erős volt, az egója hatalmas, az eredményei látványosak, mégsem töltötte el elégedettség. Azt soha nem érte el, és úgy érezte, soha nem is fogja. Nem sikerre vágyott, még csak nem is hírnévre, hanem a történelemre: fel akarta törni az univerzumot, mint egy érett görögdinnyét, hogy kiterítse gyümölcshúsos magvait döbbent kollégái elé. A kezébe akarta venni a csöpögő, piros gyümölcsöt, számosítani a végtelennek a rostjait, hogy megpillanthassa az idő hajnalát, mindennek a kezdetét. Azt akarta, hogy emlékezzenek rá.
    Mégis ott állt hetvennyolc évesen egy sarkköri szigettenger csúcsán, a civilizáció peremén, és életműve tetőpontjára érve nem volt képes másra, csak a saját tudatlanságának mély szakadékába bámulni.

⬳⬳⬳⬳⬳⬳

    A Barbeau Obszervatórium mintegy a hegy egyik kiszögellését képezte. A teleszkóp kupolájának lekerekített ökle egyértelműen magasabb volt, mint bármi más kilométerekre; úgy tornyosult a hegyvonulat többi része felett, akár egy börtönőr. Egy kifutópálya és egy hangár is volt tőle nagyjából egy kilométerre délre, ahol a tundrát ledöngölte és elegyengette egy Grönlandról odarepített buldózer; a területet fényvisszaverő narancssárga zászlók szegélyezték, illetve mostanra kiégett lámpák. A hangár üresen állt, a kifutópálya gazos volt. Az utolsó repülőgépek, amelyek ott jártak, a kutatókat gyűjtötték be a bázisból, és a legutolsó hír a civilizációból, több mint egy évvel korábban, háborúról szólt.
    A bázison annyi ellátmányt tároltak, hogy tizenkét kutató kilenc hónapig kihúzza vele; több hordó üzemanyagot, tartós élelmiszereket, tisztított vizet, orvosi készleteket, puskákat és horgászeszközöket, futóléceket, hágóvasakat, mászóköteleket. Több kutatófelszerelést halmoztak fel ott, mint amennyit Augie használni tudott volna, több adat érkezett be, mint amit egy tucat élet alatt fel tudott volna dolgozni. Ő többé-kevésbé elégedett volt a dolgok alakulásával. Az obszervatórium a bázis fókuszpontjában trónolt, a szétszórtan elhelyezett lakóépületek, raktárak és rekreációs helyiségek között. Ez az építmény volt a legállandóbb az egész bázison – végtére is a benne lévő hatalmas teleszkóp adta minden más ottlétének az okát. Az obszervatóriumot körülvevő melléképületeket szinte nem is lehetett épületnek nevezni, inkább vízhatlan sátraknak tűntek, amelyekben ettek, ittak, aludtak, és mindenfélét tároltak. Egy átlagos barbeau-i kutatói ösztöndíj általában hat-kilenc hónapig tartott, de Augustine már majdnem két éve ott tartózkodott az evakuálás idején. Azóta még egy év eltelt. A program fiatal, merész férfiakat vonzott oda, gyakran olyanokat, akik frissen végeztek a doktori képzésükkel, és alig várták, hogy maguk mögött hagyhassák a szűkös akadémikus környezetet, legalább egy időre, mielőtt az örökre magába szippantaná őket. Augustine megvetette ezeket a könyvmolyokat, akik tele voltak elmélettel, viszont kevés vagy semennyi gyakorlati tapasztalattal nem rendelkeztek. De persze nehezen tudott volna bárkit is mondani, akit nem vetett meg.
    A látóhatárra hunyorítva éppenhogy csak ki tudta venni a vastag felhőtakaró mögött a nap süllyedő gömbjét, amit pont félbevágott a Kordillerák szaggatott vonulata. Valamivel dél után járt az idő, március végén. A sarkköri éjszaka végre elvonult erről a kihalt tájról, és szép lassan visszatértek a nappalok. Ez mindig fokozatosan történt, eleinte csak pár órányi fénnyel egyhuzamban, kelet felől. De hamarosan megjelenik majd az éjféli nap, és a csillagok elhalványulnak. A nyári ragyogás végére Augustine már örömmel fogadta a sötétebb őszi időszakot, majd a tél kékesfeketéjét, de pillanatnyilag nem tudott volna vigasztalóbb látványt elképzelni a nap olvadt körvonalánál a látóhatár peremén, ahogy a mélyen fekvő tundrára csorgatta fényét.
    Michiganben, ahol felnőtt, a tél gyengéden köszöntött be: az első hó porával, paplanszerű lepleivel, a hosszú, hegyes jégcsapokkal, amelyek utána csöpp-csöpp-surr csurrantak el a tavaszi olvadásban. Itt minden kemény volt. Kopár. Olyan irgalmatlan, mint a gyémánt pereme, hatalmas jégmezőkkel, amelyek soha nem olvadtak el, és a talajjal, amely soha nem engedett. Miközben a maradék fény is eltűnt a déli égboltról, Augustine látta, amint egy jegesmedve kel át az egyik hegy tetején, a tenger felé tartva, hogy vadásszon. Azt kívánta, bárcsak bemászhatna vastag bundájába, és összevarrhatná maga mögött. Elképzelte, milyen érzés lenne lenézni hosszú orra felett tányérnyi mancsaira, a hátára gördülni, érezni, ahogy ötszáz kilónyi izom, zsír és szőrme préselődik a fagyott talajhoz. Kirántani egy gyűrűsfókát a lékből a jégen, egyetlen erőteljes csapással megölni, a húsába mélyeszteni a fogait, nagy hájdarabokat tépni belőle, majd jóllakottan elaludni a tiszta, fehér havon. Gondolatok nélkül, pusztán ösztönből élni. Amikor nincs más, csak az éhség és az álmosság. Meg a vágy az év megfelelő szakában, de semmi szerelem, bűntudat, semmi remény. Túlélésre, nem gondolkodásra teremtett élőlényként létezni. Ettől majdnem elmosolyodott, de nem volt szokása ilyen irányba görbíteni a száját.
    Ő sem értette jobban a szerelmet, mint az a medve. Soha nem értette. A múltban néha megérezte egy-egy alacsonyabb rendű impulzus ösztökélését – a szégyenét, a megbánásét, a haragét vagy az irigységét –, de amikor ilyesmi történt, mindig az ég felé fordította tekintetét, és hagyta, hogy a csodálat elmossa. Csak a kozmosz váltott ki belőle mély érzelmeket. Lehet, hogy amikor ez történt, az szeretet volt, de soha nem adott neki nevet tudatosan. Ő egy mindent felemésztő, egyirányú románcot folytatott az egész univerzum ürességével és teljességével. Emellett nem maradt hely vagy idő, amit egy alacsonyabb rendű szeretőre pazarolhatott volna. És ezt nem is bánta.
    Amikor utoljára közel járt ahhoz, hogy egy emberi lényre testálja a csodálatát, az nagyon régen volt. A harmincas éveiben teherbe ejtett egy borotvaéles agyú nőt az új-mexikói Socorróban. Ő is tudós volt, a doktoriját fejezte be éppen, és Augustine már az első találkozásuk alkalmával rendkívüli embernek találta. Amikor a nő elmondta neki a dolgot, meleg szikra gyúlt benne a kisbaba gondolatára, olyan, mint
egy frissen megszületett csillag villanása hatmilliárd fényévnyire. Kézzelfogható, gyönyörű, de már abban a pillanatban haldokló, amikor odaér hozzá: egy utóragyogás. Nem bizonyult elégnek. Megpróbálta rávenni a nőt az abortuszra, és amikor az nem volt rá hajlandó, elhagyta a féltekét. Évekig az Egyenlítő túloldalán maradt, mert képtelen lett volna elviselni egy olyan gyermek közelségét, akit nem tudott szeretni. Az idő telt, és lassan rávette magát, hogy megérdeklődje a gyermek nevét, a születésnapját. Amikor a kislány betöltötte az ötöt, egy drága amatőr teleszkópot küldött neki, hatéves korában egy csillagképgömböt, a következő évben Carl Sagan Kozmoszának dedikált első kiadását. A nyolcadik születésnapjáról megfeledkezett, de a kilencedikre és a tizedikre újabb könyveket juttatott neki, komolyabb kiadványokat a gyakorlati asztronómiáról. Utána nyomát vesztette a gyermeknek – az anyjával együtt. Az a holdkődarab, amelyet a következő születésnapjára küldött, és amelyet a sok kutatóállomás egyikének a geológiarészlegéről emelt el, „hibás cím” megjelöléssel érkezett vissza. Ekkor vállat vont, és úgy döntött, nem próbálkozik tovább. Ez a játék az ajándékokkal nem volt túl bölcs ötlet, csak valami szentimentális dadogásnak tűnt egyébiránt logikus életében. Ezután nem sokat gondolt a rendkívüli nőre és gyermekére, végül egészen megfeledkezett róluk.
    A jegesmedve lebattyogott a hegy túloldalán, aztán eltűnt szem elől, elnyelte a hó. Augie mélyebben beburkolózott nagykabátja kapucnijába, szorosabbra húzta a zsinórját a nyakán. Jeges szél fújt át rajta. Lehunyta a szemét, érezte a szúrós deret az orrlyukában, lábujjai érzéketlen csoszogását a gyapjúzokniban és a nehéz csizmában. A haja és a szakálla már harminc évvel azelőtt kifehéredett, de az állán és a nyakán még mindig akadt pár fekete szál, mintha az öregedés folyamata csak összecsapta volna a munkát, majd továbbállt volna a következő feladatához. Ekkor már évek óta öreg volt, közelebb járt a véghez, mint a kezdethez, és nem tudott olyan sokáig sétálni vagy állni, mint korábban, de azon a télen különösen vénnek kezdte érezni magát. Aggastyánnak. Apránként összement, a gerince szép lassan meggörbült, a csontjai közelebb húzódtak egymáshoz. Kezdte elveszíteni az idő múlásának fonalát, ami nem volt szokatlan a tél végtelen sötétségében – de a saját gondolatai fonalát is. Rendszeresen arra eszmélt, mintha álomból ébredne, és nem tudta, min gondolkozott pár pillanattal korábban, merre járt, mit csinált. Megpróbálta elképzelni, milyen sors vár Irisra, ha ő már nem lesz. Aztán felhagyott
vele. Megpróbált inkább nem foglalkozni ezzel.

© Agave, 2020
Olvasd tovább!

Értékelés + Beleolvasó + Borítók | Erin Watt: Bukott örökös

2020. november 11., szerda

Nincsenek megjegyzések

Sziasztok!

Kétségekkel vegyes örömmel vettem kezembe a Bukott örökös-t. Reméltem, hogy újból a kezdeti minőséget kapom, és szerencsére így is lett.

Tedd kívánságlistára! E-könyv Rendeld meg!



Fülszöveg

Easton Royalnak mindene megvan: vonzó külső, sok pénz, éles ész.
Életének egyetlen célja, hogy a lehető legjobban szórakozzon.
Sosem gondol a következményekre, mert nem kell miattuk aggódnia.

Egészen addig, amíg fel nem tűnik a színen
Hartley Wright, és fel nem forgatja egyszerű életét.
Ő az egyetlen lány, aki – bár vonzódik a fiúhoz – nemet mond neki.
Easton képtelen megfejteni őt, és ez csak
még ellenállhatatlanabbá teszi számára.

Hartley-nak nincs rá szüksége.
Szerinte Eastonnak előbb fel kell nőnie.

Lehet, hogy igaza van.

Ellenségek. Szabályok. Megbánások.
Eastonnak életében először nem elég a Royal-korona.
Kénytelen megtanulni, hogy minél magasabbról indul valaki,
annál nagyobbat bukhat.

A Royal fiúk és Ella története teljesen elvarázsolt anno. Aztán a harmadik rész, melyben a legidősebb fiú, Gideon volt a főszereplő már nem tetszett annyira. Ezért kétségekkel vegyes örömmel vettem kezembe a Bukott örökös-t. Reméltem, hogy újból a kezdeti minőséget kapom, és szerencsére így is lett.

Már a történet kezdetén is, mikor megismerkedhettem a Royal család tagjaival, úgy találtam, hogy Easton kimondottan érdekes, izgalmas személyiség. Épp ezért igazán jó ötlet volt főszereplővé tenni. Kezdetektől fogva ő volt a fivérek közül a legproblémásabb, a legellentmondásosabb. Egyszer érzelmes, elhagyott fiú, máskor igazi kőbunkó, aki azt hiszi bárkivel bármit megtehet. A Bukott örökösnek köszönhetően bepillantást nyerhettem abba, hogy miért is vált ilyenné. Arrogáns viselkedése ellenére mégis kedveltem, és ez most csak fokozódott. Azt viszont nem értettem, hogy tökös férfiként, hogyan nem sikerült megszabadulni nemkívánatos rajongójától, aki  olyan idegesítőre sikeredett, hogy legszívesebben megfojtottam volna.
Easton amúgy sem egyszerű életének történetét egy igazán határozott, rejtélyes karakterrel fűszerezte az írónő. Olyannyira,  hogy nálam Hartley  elorozta Ellától a kedvenc női karakter címét. Roppant könnyű volt a szívembe zárni. És a családi hátterében rejlő titkok csak még érdekesebbé tették. 

Azt gondolom, hogy az írónő is szerethette Easton és Hartley kettősét, hisz nem zárta le történetüket. Rengeteg kérdést hagyott megválaszolatlanul. Ami azt jelenti, hogy biztosan kapunk még legalább egy szeletet a Royal család életéből. És akkor még ott vannak a nem épp angyali ikrek is!

1. fejezet

–Ne feledjék, mindegy, melyik függvényt választják, a különbségek összegét az első és az utolsó tag határozza meg – összegzi Ms. Mann, épp amikor megszólal az óra végét jelző csengő. A nap utolsó órájának csengője.
Mindenki pakolni kezd. Mindenki, engem kivéve.
Hátradőlök a székemen, és a ceruzámmal a tankönyvem szélén dobolok. Igyekszem elfojtani a vigyoromat, miközben figyelem, ahogy az új tanárnő kétségbeesetten próbálja megtartani a sietve menekülő diákjai figyelmét. Aranyos, amikor ilyen zavarodott és ideges.
– Az egyes a és b feladatokat kérem holnapra! – kiáltja, de már senki sem figyel rá. Mindenki megrohamozta az ajtót.
– Jössz, Easton?
Ella Harper megtorpan az asztalomnál, és kék szemével lenéz rám. Mostanában elég soványnak tűnik. Gondolom, az étvágya is elhagyta, amikor a tesóm is.
Vagyis Reed nem hagyta el.
A bátyám még mindig teljesen odáig van Elláért, aki lényegében a mostohahúgunk, vagy valami olyasmi. Ha nem szeretné, valamilyen előkelő egyetemet választott volna, jó messze Bayview-tól. Ehelyett azonban a helyi suliba jelentkezett, ami elég közel esik ahhoz, hogy hétvégente meglátogassák egymást.
– Még nem – felelem. – Akarok kérdezni valamit a tanárnőtől.
Ms. Mann karcsú válla rándul egyet, amikor meghallja a szavaimat. Még Ella is észreveszi.
– East… – Elhallgat, csinos kis száját helytelenítően elhúzza.
Látom rajta, hogy kioktató beszédre készül arról, hogy szedjem össze magam, és viselkedjek. De még csak egy hete tart a suli, és máris halálra unom magam. Mi más marad, mint a hetyegés? Nincs szükségem a tanulásra. A foci nem izgat annyira. Apu eltiltott a repüléstől. Ezzel a tempóval sosem szerzem meg a pilótaengedélyemet. És ha Ella nem száll le rólam, még azt is elfelejtem, hogy a tesóm csaja, és csak úgy a poén kedvéért kikezdek vele.
– Otthon találkozunk – közlöm határozottan Ellával.
Ms. Mann már a suli első napja óta kitartóan flörtöl velem, és az egy hete tartó forró pillantások után most rámozdulok. Persze helytelen, de épp ez teszi izgalmassá – mindkettőnknek.
Az Astor Park Prep ritkán vesz fel fiatal, dögös tanárnőket. A vezetőség pontosan tudja, hogy túl sok itt az unatkozó, gazdag kölyök, aki némi kihívásra vágyik. Beringer igazgatónak már több tanár-diák viszonyt kellett elsimítania, és ezt nem a pletykák alapján mondom, mivel az egyik ilyen „megengedhetetlen” kapcsolat az enyém volt. Már ha a táplálkozási tanácsadónkkal való smárolás a tornaterem mögött kapcsolatnak számít.
Szerintem nem.
– Azt sem bánom, ha itt maradsz – nyújtom el a szavakat Ellának, akinek a makacs lába mintha gyökeret eresztett volna a padlóba –, de talán kellemesebb lenne számodra, ha odakint várnál.
Lesújtó pillantást vet rám. Nem sok minden kerüli el a figyelmét. Kétes helyeken nőtt fel, és tisztában van a szarságokkal. Vagy csak tudja, milyen elfajzott vagyok.
– Nem tudom, mi után koslatsz, de kétlem, hogy Ms. Mann szoknyája alatt rátalálsz – mormolja.
– Addig nem lehetek biztos benne, amíg meg nem nézem – jegyzem meg viccelődve.
Ella sóhajtva feladja.
– Légy óvatos! – figyelmeztet, elég hangosan ahhoz, hogy Ms. Mann is meghallja, aki erre elpirul, és a padlóra szegezi a tekintetét, amíg Ella kimegy.
Elfojtom a feltörni készülő mérgemet. Mire fel ez az ítélkezés? Csak próbálom jól érezni magam, és amíg senki sem sérül, hol itt a baj? Már betöltöttem a tizennyolcat. Ms. Mann felnőtt nő. Mit számít, hogy most épp „tanár” a foglalkozása?
Csend ereszkedik a teremre, miután az ajtó becsukódik Ella mögött. Ms. Mann világoskék szoknyáját igazgatja. A fenébe! Lehet, hogy meggondolta magát.
Enyhe csalódást érzek, de így is jó. Nem vagyok olyan srác, akinek minden csajt meg kell döngetnie, aki csak az útjába kerül. Főleg mivel van belőlük bőven. Ha valaki nem nyitott a dologra, megkeresem a következő jelentkezőt.
Lehajolok a táskámért, és ekkor egy pár csinos magas sarkú jelenik meg előttem. 
– Akart valamit kérdezni, Mr. Royal? – kérdezi halkan Ms. Mann. Lassan felemelem a fejem, végigmérem hosszú lábát, csípője ívét és dereka vonalát, ahol a sima fehér blúzt az éppolyan visszafogott szoknyába tűrte. Mellkasa emelkedik és süllyed fürkésző tekintetemtől, és nyakánál az ér hevesen lüktet.
– Aha. Javasolna valamilyen megoldást a tantárggyal kapcsolatos problémámra? – Kezemet a csípőjére csúsztatom. Ahogy levegő után kap, egyik ujjamat végighúzom szoknyája derékrészén. – Elég nehezemre esik koncentrálni.
Mély levegőt vesz.
– Valóban?
– Mmm-hmmm. Valószínűleg azért, mert valahányszor magára nézek, olyan érzésem támad, hogy magának is nehezére esik koncentrálni. – Halványan elmosolyodom. – Talán azért, mert arról fantáziál, hogy valaki az egész osztály előtt elölről az asztalra dönti.
Ms. Mann nyel egyet.
– Mr. Royal. Halvány fogalmam sincs arról, miről beszél. Kérem, vegye le a kezét a derekamról!
– Rendben. – Lejjebb csúsztatom a tenyeremet, az ujjaim már a szoknyája szegélyével játszanak. – Itt jobb helyen van? Mert akár abba is hagyhatom.
Összefonódik a tekintetünk.
Utsó esély, Ms. Mann. Mindketten tisztában vagyunk vele, hogyan teszem épp tönkre a szoknyáját és a hírnevét, de a lábát mintha a padlóhoz ragasztották volna.
A hangja rekedtes, amikor végül megszólal.
– Itt már jó lesz, Mr. Royal. Azt hiszem, máris a kezében van a megoldás a koncentrációs problémájára.
Tenyeremet a szoknyája alá csúsztatom, és pimaszul rávigyorgok.
– Igyekszem kiküszöbölni a problémás tényezőket.
Ms. Mann megadóan lehunyja a szemét.
– Nem lenne szabad ezt csinálnunk – mondja nehézkesen.
– Tudom. Épp ettől annyira jó.
Összeszorítja a combját a kezem alatt. A jelenet szemtelensége, a tudat, hogy bármelyik pillanatban rajtakaphatnak minket, és hogy egyáltalán nem lenne szabad hozzáérnem, milliószor izgatóbbá teszi az egészet.
Keze a vállamra simul, ujjai a kétezer dolláros, Tom Ford tervezte iskolai zakóba mélyednek, ahogy próbálja megőrizni az egyensúlyát. Közben az én rátermett ujjaim elvégzik a dolgukat. Apró, elfúló hangok töltik be az üres osztálytermet, amíg már csak Ms. Mann zihálása hallatszik.
Kielégült sóhajjal elhúzódik, lesimítja összegyűrődött szoknyáját, majd térdre ereszkedik.
– Most maga következik – suttogja.
Kinyújtom a lábam, és hátradőlök. Az emelt matek eddig a valaha volt legjobb órám az Astor Parkban.
Amikor végzett a jutalmam kiosztásával, tétova mosoly jelenik meg az arcán. Haja a combom felső részét csiklandozza, ahogy közelebb hajol, és azt súgja:
– Ma este átjöhetnél. A lányom tízkor már ágyban van.
Ledermedek. Ez az egész többféleképpen is végződhetett volna, és épp ezt a kimenetelt akartam elkerülni. Tucatnyi kifogás kergetőzik a fejemben, de még mielőtt kibökhetném az egyiket, kinyílik a terem ajtaja.
– Ó, te jó ég!
Ms. Mann-nal az ajtó felé kapjuk a fejünket.
Elsuhanó tintafekete hajat és tengerészkék Astor Park-os blézert pillantok meg.
Ms. Mann felpattan és megbotlik. Előreugrok, hogy elkapjam. A térde elgyengült, segítek neki megkapaszkodni az asztalban.
– Jaj, istenem! – rebegi kábán. – Ki volt az? Szerinted látta, hogy…?
Hogy Ms. Mann előttem térdel, hogy a gatyám ki van gombolva, és hogy Ms. Mann ruhája gyűrött? Öm, ja. Látta.
– Látta – mondom ki hangosan.
Ez a megerősítés csak még jobban kiborítja. Elgyötört nyögéssel a tenyerébe hajtja a fejét.
– Jaj, istenem! Ki fognak rúgni.
Sietve összeszedem magam, a táskámért nyúlok, és beleborítom a cuccaimat.
– Dehogy. Minden rendben lesz.
De ezt nem sok meggyőződéssel mondom, és ezt ő is tudja.
– Nem, nem lesz rendben!
Aggodalmas pillantást vetek az ajtóra.
– Csss! Még valaki meghallja.
– Valaki meglátott minket – sziszegi vissza, tekintete megtelik pánikkal, hangja megremeg. – Meg kell keresned azt a lányt. Keresd meg, tedd, amit Easton Royal tenni szokott, és győződj meg róla, hogy nem beszél!
Amit Easton Royal tenni szokott? 
De Ms. Mann már folytatja is, még mielőtt megkérdezhetném, hogy mégis mi a fenét vár tőlem.
– Nem rúghatnak ki. Az nem történhet meg. Van egy lányom, akiről gondoskodnom kell! – Megint remegni kezd a hangja. – Hozd helyre! Kérlek, menj és hozd helyre!
– Oké – nyugtatom meg. – Helyrehozom.
 Hogy hogyan, arról halványlila gőzöm sincs, de Ms. Mann kábé két másodpercre van a teljes idegösszeomlástól.
Halkan felnyög.
– És ez többé nem fordulhat elő, megértetted? Soha többé.
Ez nekem teljesen oké. A pánikrohama amúgy is megölte a hangulatot, a megismétlés bármiféle vágyával együtt. Jobb szeretem, ha a viszonyaim épp olyan kellemesen érnek véget, ahogyan elkezdődtek. Nincs abban semmi szexi, ha a csaj megbánja az egészet, így már az elején meg kell győződni róla, hogy biztosan benne van-e. Ha bármi kételye támad, jobb bele sem kezdeni.
– Igen – bólintok.
Ms. Mann könyörögve néz rám.
– Mit ácsorogsz még itt? Menj!
Oké.
A vállamra kapom a táskámat, és kilépek a teremből. Gyorsan körbepillantok a folyosón. Zsúfoltabb, mint kellene. Miért mászkál még itt mindenki? Hiszen vége a tanításnak, az ég szerelmére! Irány haza, emberek!
A tekintetem átsiklik Felicity Worthingtonon, aki átveti platinaszőke haját a válla felett. Aztán Claire Donahue-n, az exemen, aki kék szemével reménykedő pillantásokat vet felém – a suli kezdete óta azon igyekszik, hogy újra összejöjjünk. Kerülöm a tekintetét, és Kate-et és Alyssát, a Ballinger nővéreket veszem szemügyre. Egyiküknek sem fekete a haja. Végigpásztázom a folyosó maradékát, de nem találom meg a lányt.
Már épp elfordulnék, amikor Felicity Claire-hez hajol, és odasúg neki valamit. Ott, ahol eddig Felicity feje látszott, észreveszem őt. A lány a fejét a szekrényébe dugja, de a haja eltéveszthetetlen, olyan fekete, hogy már szinte kéknek látszik a fölöttünk fluoreszkáló fényben.
Elindulok felé.
– Easton – hallom meg Claire hangját.
– Ne járasd le magad! – tanácsolja Felicity.
Egyikükről sem veszek tudomást, hanem továbbmegyek.
– Helló! – köszönök.
A lány felpillant a szekrényből. Riadt szürke szempár találkozik az enyémmel. A rózsaszín ajkak szétnyílnak. Várom, hogy elmosolyodjon – hiszen a nők kilencvenkilenc százalékától ezt a válaszreakciót kapom, kortól függetlenül. De az ő mosolyára hiába várok. Helyette haj csapódik az arcomba, ahogy megpördül, és elsiet a folyosón.
Annyira meglepődöm, hogy hirtelen nem is tudom, hogyan reagáljak. Meg persze jelenetet sem akarok rendezni. Hanyag mozdulattal becsukom a szekrényét, majd követem menekülő alakját. Amint bekanyarodom, én is futásnak eredek. Mivel hosszabb a lábam, sikerül utolérnem az öltözők előtt.
– Hé! – vetődöm elé. – Hová ez a nagy sietség?
Hirtelen megtorpan, majdnem elesik. Megragadom a vállát, hogy ne fejelje le a kövezetet.
– Nem láttam semmit – tör ki belőle, és lerázza magáról támasztékot nyújtó kezemet.
Átpillantok a válla felett, hogy ellenőrizzem, van-e hallgatóságunk, de a folyosó üres. Helyes.
– Hát persze hogy nem. Ezért rohantál el úgy, mint egy gyerek, akit tetten értek, ahogy belenyúl a mézes bödönbe.
– Gyakorlatilag a te kezed nyúlt bele a mézes bödönbe – vág vissza. Aztán összepréseli a száját, amikor rájön, mit ismert el ezzel. – Nem mintha láttam volna bármit is. 

©Könyvmolyképző, 2020



Olvasd tovább!
Copyright © GCK's Book Review Blog. Blog Design by SkyandStars.co