"Ismét egy olyan könyv, amit fenntartásokkal vettem a kezembe, mivel azonban eddig Colleen Hoover minden magyarul megjelent könyvét olvastam, nem szerettem volna megtörni a sort. S amíg Jennifer L. Armentrout-nak szerintem nagyon nem jött be a műfajváltás, addig CoHo a Verity által emelkedett fel újra a szememben." - Kikyo, GCK's Book Review Blog

Tedd kívánságlistára! E-könyv Kérj értesítést!

Fülszöveg

Magával ragadó és megdöbbentő. Egyszerűen nem lehet letenni.

Claire Contreras New York Times bestseller szerző.

Lowen Ashleigh, az anyagi csőd szélén álló, küszködő író élete állásajánlatát kapja, amikor Jeremy Crawford, a bestseller szerző Verity Crawford férje felkéri, hogy balesetben megsérült felesége helyett megírja az asszony sikersorozatának befejező részeit.

Lowen megérkezik a Crawford házba, hogy átnézze Verity többévnyi jegyzeteit és vázlatait, remélve, hogy elegendő anyagot talál a munka elkezdéséhez. Csakhogy az irodában nemcsak kaotikus állapotok fogadják, hanem egy önéletrajz is, amit az asszony a legnagyobb titokban írt. A kézirat minden oldala vérfagyasztó vallomást rejt, köztük annak az éjszakának a történetét, ami örökre megváltoztatta a család életét.

Lowen először úgy dönt, hogy nem mutatja meg Jeremynek a kéziratot, mert annak tartalma még több fájdalmat okozna a gyászoló apának. De ahogy a férfi iránti érzelmei egyre erősebbé válnak, rájön, hogy talán mégis fel kéne fedni Verity mocskos titkait.

Egy egyedülálló romantikus thriller a New York Times bestseller szerző Colleen Hoover tollából.

Kikyo

Ismét egy olyan könyv, amit fenntartásokkal vettem a kezembe, mivel azonban eddig Colleen Hoover minden magyarul megjelent könyvét olvastam, nem szerettem volna megtörni a sort. S amíg Jennifer L. Armentrout-nak szerintem nagyon nem jött be a műfajváltás, addig CoHo a Verity által emelkedett fel újra a szememben. Nem titkoltam ugyanis, hogy míg eleinte hatalmas rajongója voltam az írónőnek a legutóbbi regényei valahogy egyre laposabbá váltak a szememben. A Verity viszont óriásit ütött! Egyszerűen faltam a könyvet. Persze, vannak hibái, ezt én sem tagadom - az irdatlan mennyiségű erotika, spoiler: és az, hogy Lowen még ugyanoda is harapott az ágytámlába, ahova Verity, már nálam is kiverte a biztosítékot spoiler vége - de összességében szerintem izgalmas, magával ragadó, kellőképpen borzongató (lelkileg) történetet kapunk. Számomra az sem volt zavaró, hogy az első pillanattól tudtuk, hogy egyértelműen Verity lesz a negatív karakter. Őszintén szólva nekem olvasás közben sokszor eszembe juttatta A Manderley-ház asszonyát, amelyben Rebecca ugyancsak nincs jelen testi valójában, ahogy itt Verity is igencsak korlátozottan, mégis az ő személye tölti be a szereplők egész világát, ő tart irányítása alatt mindent. És még a befejezés is erre a vonalra erősít rá. A lezárásnál szerintem minden olvasó csak kapkodta a levegőt, és csak annyit bírt gondolni: Aztamindenségitneki! És igen! Itt mutatkozik meg igazán Colleen Hoover zsenialitása. A mai napig izgatja egyébként a fantáziámat, hogy milyen lett volna az eseményeket Crew szemszögéből is megismerni, belőle igazán kaphattunk volna többet is a könyvben. Amivel viszont nem tudok azonosulni, az a Lowen-Jeremy szerelmi szál. Nem igazán jött t, hogy ők ilyen rövid idő alatt hogy tudták így elmélyíteni a kapcsolatukat, Lowen pedig valahogy a kezdetektől nem vált szimpatikussá számomra. Olyan semmilyen karakternek éreztem, Verity mellett szerencsétlen kis szürke egérnek (ha Verityt Rebeccával vontam párhuzamba, akkor Lowen a 2. Mrs. de Winterrel azonosítható). Mindent összevetve azonban egy igazi ötcsillagos regényt kaptunk a Verityvel, amit nemcsak a thriller rajongóinak tudok bátran ajánlani, hanem azoknak az olvasóknak is, akik a light-osabb borzongást kedvelik.

Beleolvasó

Először a koponyája roppanását hallom, aztán beterít a rám fröccsenő vér. Felszisszenve visszahőkölök a járdára. Az egyik cipősarkam elakad a padkában, egy Parkolni tilos! tábla rúdjába kapaszkodva próbálom visszanyerni az egyensúlyom.

Az a férfi pár másodperce még előttem állt. Egy kisebb tömeggel együtt vártuk, hogy a lámpa zöldre váltson, amikor ő idő előtt lelépett az úttestre, és egy teherautó elgázolta. Gyorsan utánanyúltam, hogy visszarántsam, de a kezem már csak a levegőbe markolt. Behunytam a szemem, mielőtt a feje a kerék alá került volna, de hallottam, ahogy pukkan egyet, mint a pezsgősdugó.

Átment a piroson, ráadásul a mobiljára meredt közben. Nyilván számtalanszor átkelt már ezen az úton minden gond nélkül. Ez lett a veszte.

Az emberek felszisszennek, de senki sem sikolt. A teherautó sofőrje azonnal kiugrik, és a férfi mellé térdel. Miközben többen odarohannak segíteni, én hátrálni kezdek. Nem kell ránéznem a kerék alá szorult testre, hogy tudjam: nem élte túl. Az egykor fehér blúzomat beborító vércseppek azt jelzik, hogy itt nem mentőre van szükség, hanem hullaszállítóra.

Sarkon fordulok, hogy lelépjek a helyszínről – és találjak egy helyet, ahol összeszedhetem magam –, de a lámpa most zöldre vált, és megindul a sűrű manhattani tömeg. Sokan fel sem néznek a telefonjukból a tragédia mellett elhaladva. Meg sem próbálok szembemenni az árral, inkább egy helyben állva várom, hogy ritkuljon a sokadalom. Újra a baleset irányába nézek, vigyázva, hogy ne bámuljam egyenesen az áldozatot. A sofőr most a teherautó hátuljánál áll elkerekedett szemmel, és telefonál. Három vagy talán négy férfi támogatja. Az eset odavonz néhány morbid kíváncsiskodót, akik a mobiljukkal videózzák a gyomorforgató látványt.

Ha még Virginiában élnék, ez az egész totál másképp zajlana. Mindenki megállna, kitörne a pánik, az emberek sikoltoznának, és a sajtó perceken belül ellepné a környéket. De itt, Manhattanben olyan gyakoriak a gyalogosgázolások, hogy a helyiek mindössze apró kellemetlenséget látnak benne. Egyesek a feltorlódott forgalom miatt zsörtölődnek, másoknak a ruhája megy tönkre… Valószínűleg annyira megszokott dolog ez, hogy még a hírekbe sem kerül be.

Bár néha zavar a helyiek közönye, voltaképp pont ezért költöztem ide tíz éve. A magamfajta éppen az ilyen túlnépesedett városokba való. Egy ekkora helyen, ahol ilyen sok, nálam jóval szánalmasabb sorsú ember lakik, az én életem nem számít.

Itt láthatatlan lehetek. Érdektelen. Manhattan túl zsúfolt ahhoz, hogy egy hangyafingnyit is törődjön velem, és ezt imádom benne.

– Megsérült?

Felnézek a férfira, aki a karomat fogva a blúzomat tanulmányozza. Gondterhelt arccal végigmér tetőtől talpig, sebek után kutatva. A reakciójából arra következtetek, hogy nem a kérges szívű New York-iak közül való. Lehet, hogy már itt lakik, de bárhonnan jött is, ott még nem kopott ki teljesen az empátia az emberekből.

– Megsérült? – kérdezi újra az idegen a szemembe nézve.

– Nem. Ez nem az én vérem. A közelében álltam, amikor…

Elhallgatok. Most láttam egy embert meghalni. Olyan közel voltam hozzá, hogy a vére rám fröccsent.

Azért költöztem a városba, hogy láthatatlan legyek, de ettől még nem váltam érzéketlenné. Sokat küzdöttem, hogy kemény legyek, mint a beton a talpam alatt, de nem jártam sikerrel. Az imént történtek súlyos kőként nehezednek a gyomromra.

A kezemet a számra tapasztom, de gyorsan el is kapom onnan, amikor az ujjam valami ragacsos anyaghoz ér. Még több vér. Lenézek a blúzomra. Rengeteg vér, és egyetlen cseppje sem az enyém. Belecsípek az anyagba, hogy elhúzzam magamtól, de foltokban a bőrömhöz tapad.

Azt hiszem, vízre van szükségem. Kezdek szédülni. Meg akarom dörzsölni a halántékomat, és belecsípnék az orromba, de félek magamhoz érni. A férfira nézek, aki még mindig fogja a karom.

– Olyan az arcom? – kérdezem.

A férfi összepréseli a száját, és a tekintetével végigpásztázza az utcát. Egy kávézóra mutat néhány házzal odébb.

– Ott van mosdó – teszi a kezét a hátamra, és a kávézó irányába ösztökél.

Átnézek az út túloldalán álló Pantem Press épületére, ahová a baleset előtt indultam. Olyan közel vagyok már, mindössze öt-hat méter választ el a megbeszéléstől, amin mindenképpen ott kell lennem.

Vajon az a fickó milyen messze volt az ő úti céljától?

Az idegen kinyitja nekem a kávézó ajtaját. Egy nő, mindkét kezében kávéval, megpróbál kifurakodni mellettem, de a ruhám láttán gyorsan félreugrik az útból, és beenged bennünket. Elindulok a női mosdó felé, de zárva találom. Az idegen benyit a férfirészlegbe, és int, hogy kövessem.

Nem zárja be az ajtót mögöttünk. A mosdókagylóhoz lép, és megnyitja a vizet. A tükörbe pillantva megkönnyebbülve konstatálom, hogy a helyzet nem olyan vészes, mint vártam. A szemöldököm fölött szétspriccelődött a vér, és az a pár csepp az arcomon kezd megszáradni. Szerencsére a nagyja a blúzomra jutott.

A férfi benedvesít néhány papírtörlőt, és a kezembe nyomja. Miközben egy újabb adagot tart a csap alá, letörlöm az arcom. Most már érzem a vér szagát. A fémes szag gondolatban visszarepít tízéves koromra. Még ennyi év után is visszahozza az emlékeket.

Próbálom visszatartani a lélegzetem, de ettől csak még rosszabbul leszek. Nem akarok hányni. Meg kell szabadulnom a blúzomtól, méghozzá most azonnal. Reszkető ujjakkal kigombolkozom, leveszem a felsőm, és a csap alá tartom. Amíg a víz kiáztatja a vérfoltot, elveszem az idegentől az újabb adag megnedvesített kéztörlőt, és letörölgetem a mellkasomat.

A férfi a kijárat felé indul, de nem azért, hogy magamra hagyjon a kicsit se vonzó melltartómban. Belülről bezárja az ajtót, hogy senki ne nyithasson ránk, miközben félmeztelenül tisztogatom magam. A lovagiassága zavarba ejt. Feszülten sandítok felé a tükörből.

Valaki kopogtat.

– Egy pillanat! – kiált ki a férfi.

Valamelyest megnyugtat a tudat, hogy az ajtó túloldalán van valaki, aki meghallaná a sikolyomat. Igyekszem a mosdásra koncentrálni. Miután megbizonyosodom róla, hogy a nyakam és a mellkasom tiszta, a fejemet jobbra-balra forgatva tanulmányozni kezdem a hajam. Vér nincs, csak a fakuló barna tincsek tövénél húzódó sötét lenövés néz vissza rám.

– Tessék! – pattintja ki a férfi frissen vasalt fehér inge utolsó gombját. – Vegye fel ezt!

Időközben kibújt a zakójából, és a kilincsre akasztotta. Leveszi az ingét, ami alatt fehér atlétatrikót visel. A felsőteste izmos, és magasabb is nálam. El fogok veszni az ingében. Ezt nem viselhetem a megbeszélésen, de nincs más választásom. Elfogadom. Néhány száraz papírtörlővel felitatom a bőrömről a vizet, és begombolom magamon az inget. Röhejesen festek, de legalább nem az én agyvelőm loccsant valaki más blúzára. Öröm az ürömben.

Kiveszem a blúzomat a vízből. Attól tartok, ennek annyi. Behajítom a szemetesbe, aztán két kézzel a mosdókagyló peremébe kapaszkodva farkasszemet nézek a tükörképemmel. Fáradt, üres tekintet mered vissza rám. Az imént látott szörnyű jelenet borongós barnává változtatta világosbarna szememet. A tenyeremmel megdörzsölöm az arcom, hogy egy kis színt adjak neki, de hiába. Úgy festek, mint egy hulla.

A tükörnek hátat fordítva a falnak dőlök. A férfi összehajtja a nyakkendőjét, a zakója zsebébe csúsztatja, és fürkészni kezdi az arcomat.

– Nem tudom eldönteni, hogy ilyen nyugodt, vagy még sokkos állapotban van.

Nem kaptam sokkot, de magam sem tudom, mit érzek.

– Nem tudom – vallom be. – Maga jól van?

– Igen – feleli. – Sajnos láttam már rosszabbat.

Oldalra döntött fejjel boncolgatom a rejtélyes választ. A férfi elkapja a tekintetét, de én töretlenül meredek rá. Azon tűnődöm, mi lehet durvább egy teherautó kereke alatt összeroppanó koponyánál.

Borítók