Értékelés + Beleolvasó | Trevor Noah: Bűnben születtem

Értékelés + Beleolvasó | Trevor Noah: Bűnben születtem

2021. június 1., kedd

Nincsenek megjegyzések

Sziasztok!

Tudom, hogy az utóbbi időben mintha elnyelt volna minket a föld, de itt vagyunk és igyekszünk aktívabbak lenni :) Kezdetnek: Coeur, Trevor Noah: Bűnben születtem c. könyv értékelését hozta el nekünk :)

Tedd kívánságlistára! Rendeld meg!

Fülszöveg

A ​The Daily Show világszerte népszerű műsorvezetőjének elképesztően vicces és szívbemarkoló története.

Trevor Noah valószínűtlen úton-módon jutott el a dél-afrikai apartheidből a The Daily Show asztala mögé, és már a születése is bűncselekménynek minősül: fehér svájci apa és fekete xhosza anya gyermekeként jött világra egy olyan időszakban, amikor öt év börtönbüntetéssel sújthatták az ilyen családokat. Szülei vétségének élő bizonyítékaként első éveit zárt ajtók mögött töltötte, mert anyja szélsőséges és nemegyszer abszurd mértékben rejtegette a kormányzat elől, amely egyik pillanatról a másikra elvehette volna tőle. Dél-Afrika fehér zsarnoksága alól felszabadulva pedig Trevor és édesanyja nekivágott a nagy kalandnak, hogy nyíltan, szabadon, a több évszázados viszontagságokon felülkerekedve megragadják új lehetőségeiket.

A Bűnben születtem főhőse egy rosszcsont kissrác, aki nyughatatlan fiatalemberré érve keresi magát a világban, ahol a puszta létezését is megkérdőjelezik. A könyv nem csak róla szól, hanem rettenthetetlen, lázadó szellemiségű, mélyen vallásos édesanyjával való kapcsolatáról is. Az asszonyról, aki mindenáron ki akarta menteni fiát a nyomor, az erőszak és bántalmazás körforgásából, amely veszélybe sodorta az életét.

A kötetben összegyűjtött tizennyolc személyes vallomás hol fergeteges, hol drámai, de mindvégig nagy hatást gyakorol az olvasóra. Trevor metsző szellemességgel és keresetlen őszinteséggel tárja fel különleges életét, legyen szó arról, hogy hernyót kell ennie az ínséges időkben, emberrablási kísérlet közben kihajítják egy mozgó járműből, vagy megpróbálja ép bőrrel megúszni a gimis csajozás élet-halál harcát. Egy olyan fiú megható, ellenállhatatlanul mulatságos portréja rajzolódik ki az elbeszélésekből, aki veszélyes időkben, egy szétesni készülő közegben tör utat magának, és egyedüli fegyvere az éles humorérzéke, illetve anyja rendhagyó, feltétel nélküli szeretete.

Meg kell valljam, hogy félelemmel vegyes izgalommal vettem kezembe Trevor Noah Bűnben születtem című könyvét.  Egyrészt már nagyon régen olvastam önéletrajzi ihletésű könyvet, másrészt nem ígérkezett a téma pihe könnyűnek, hisz Noah Dél-Afrikában nőtt fel az apartheid ideje alatt. De a borítóról mosolygó arc annyira biztató volt, hogy vettem egy nagy levegőt és belevágtam a történetbe. Aztán az első oldalak hangvétele után rögtön tudtam, hogy nem  tudom majd letenni a könyvet. Szinte faltam az oldalakat, és folyamatosan részletekkel traktáltam a családomat, annyira szerettem volna valakivel azonnal megosztani a kis Trevor történeteit.

A kis Trevor, aki komoly katolikus neveltetésben részesült mélyen vallásos, egyedülálló anyja révén, minden intelem és nem kevés elnáspángolás ellenére is igazi rosszcsont gyerek volt.  Kalandjai, ügyeskedései nem egyszer csaltak mosolyt az arcomra. A komoly történelmi háttér ellenére a könnyed hangvétel roppant olvasmányossá tette a visszaemlékezést. Miközben tökéletes képet festett az embert próbáló társadalmi rendről, - számunkra kívülállóknak is tisztázva sok kérdést - mégsem lett a történet nyomasztó. Pedig a túlélésért, a napi betevő falatért állandó küzdelmet kellett folytatniuk. De Noah egyedi stílusa és humora annyira dominál a történetben, hogy bármilyen furcsán hangzik is, roppant szórakoztatóvá tudta varázsolni ezt a  küzdelmet. Nem csoda hát, hogy végül sikeres humorista lett az éles eszű kisfiúból. (Zárójelben megjegyzem, hogy szívesen olvasnék arról is, hogyan jutott el a színpadig.)

És bár nagyon megszerettem a kis csibészt, nálam  mégis a Trevor anyja volt a number one! Egyrészt hagyomány tisztelelő, keresztény, és makacsul ragaszkodik az elveihez. Másrészt igazi lázadó, talpraesett és önálló nő, aki a jég hátán is megél. Gyereknevelési módszerei többször megdöbbentettek, megnevetettek, de vitathatatlanul célravezetőek voltak.  Egy-két példa:

"Tanulj a múltbéli hibáidból - tanácsolta - , mert így válhatsz jobb emberré, de nincs értelme siránkozni a múlt felett. Az élet csupa szenvedés. Engedd, hogy a fájdalom megeddzen, de ne kapaszkodj bele. Ne keseredj meg!"

" A biztonsági őr elkapott, az irodájába vonszolt, és felhívta anyámat.

    - Fülön csíptük a fiát, amint elemet lop - tájékoztatta. - Kérem, fáradjon ide érte.

   - Nem. - felelte.- Vigye csak börtönbe. Majd ebből megtanulja, hogy az engedetlenség következményekkel jár.

   Azzal bontotta a vonalat. Az őr tanácstalanul nézett rám. Végül elengedett, mert úgy gondolta, biztosan árva gyerek vagyok. Milyen anya lenne képes rá, hogy börtönbe küldje tízéves fiát?"

" Amikor terapeutához küldtek, miután felnevettem az igazgatótól kapott fenyítés közben, megmondta az iskolavezetésnek, hogy ez tiszta hülyeség.

  - Miss Noah, a fia nevetett, mialatt megütöttem.

  - Nyilván fogalma sincs, hogyan kell elfenekelni egy gyereket. Ez nem az én gondom, hanem a magáé. Higgye el, olyankor sosem kacag, amikor én verem."

" - Állj, Trevor! Nézz rám! Vegyél tudomást rólam. Mutasd ki, hogy számítok neked, mert ahogy velem bánsz, úgy fogsz bánni a feleségeddel is. A nők szeretik a figyelmességet. Vegyél észre, tudasd velem, hogy figyelsz rám. Ne csak akkor láss meg, amikor szükséged van rám..........Még a szex rejtelmeibe is bevezetett. Gyerek lévén igencsak kínos helyzeteket éltem át.

   - Trevor, ne feledd: a nők előbb gondolatban szeretkeznek veled, és csak azután engednek be a vaginájukba.

   - Trevor, az előjáték már napközben kezdetét veszi. Nem a hálószobában.

    Mire én:

   -  Micsoda? Mi az az előjáték? Mit jelenthet?"

Trevor Noah önéletrajza szórakoztat, megnevettet, gondolatokat ébreszt, látásmódot formál,  s közben rámutat arra, amit mi magyarok egy frappáns közmondásba sűrítettünk: " Lakva ismerszik meg az ember.". Szóval: ne ítéljünk, amíg nem éltük át! Hisz messziről csak a felszínt kapargathatjuk. 

S bár még csak az év első harmada telt el, Trevor Noah könyve biztosan előkelő helyet fog elfoglalni a 2021-es  top 10-es listámon! Csak ajánlani tudom!

1. | FUTÁS!

 

A nagyszabású hollywoodi filmekben néha jön egy-egy elképesztő üldözéses jelenet, amelyben valaki kiugrik egy száguldó járműből, netán kilökik őt. Az illető rendszerint nyekken eyget a földön, és odébb hengeredik. Végül megáll, felpattan, és leporolja magát, mintha az egész meg sem kottyant volna neki. Ilyenkor mindig arra gondolok: micsoda baromság! Ennél ezerszer fájdalmasabb mozgó autóból kizuhanni.

Kilencéves voltam, amikor anyám kihajított egy mozgó kocsiból. Vasárnap történt. Onnan tudom, hogy templomból tartottunk hazafelé, márpedig gyerekkoromban a vasárnap egyet jelentett a templomba járással. Soha nem mulasztottuk el. Anyám mindmáig mélyen vallásos asszony. Tetőtől talpig keresztény. Mint világszerte sok más bennszülött nép, a dél-afrikai feketék is átvették a gyarmatosítóik vallását. Értsd: ránk lett kényszerítve. A fehérek módfelett hajthatatlanok voltak ezen a téren. "Jézushoz kell imádkoznotok!" - kötötték ki. - "Jézus majd megment titeket." Mire az őslakosok: "Végül is tény, hogy megmentésre szorulunk. Történetesen épp tőletek, de ez most mellékes. Egy próbát megér ez a Jézus!"

Az egész családom vallásos, míg azonban anyám kezdettől Jézus-párti volt, a nagymamám keresztény hitét a hagyományos xhkosza hiedelmekkel ellensúlyozta, amelyeken nevelkedett, s amelyek révén kapcsolatban állt az őseink szellemével. Sokáig nem fért a fejembe, miért hagyta el rengeteg fekete ember a bennszülött hitét a kereszténységért, ám minél többet jártunk templomba és ültem a padsorokban, annál inkább megértettem a kereszténység működését. Az amerikai őslakos, aki a farkasokhoz imádkozik, barbárnak minősül. Az afrikai, aki az őseihez fohászkodik, primitív ember. Az bezzeg rendben van, hogy a fehérek olyan csávót imádnak, aki a vizet borrá változtatja.

Gyerekkoromban hetente legalább négy estém az egyházról szólt valamilyen formában. Kedd este ájtatosságot tartottak. Szerda este hittanórát. Csütörtök este ifjúsági találkozó volt. Péntek és szombat: szabadnap. (Hajrá, bűnbeesés!) Vasárnap pedig templomba mentünk. Egész pontosan három templomba. Anyám ezt azzal indokolta, hogy mindhárom helytől mást kapott. Az első istentiszteleten örvendezve lehetett hirdetni az Úr fenségét. A másodikon mélyrehatóan elemezték a Szentírás szövegét - anyám imádta ezt. A harmadik szenvedélyt és katarzist kínált: abban a templomban mélyen eltölthette a hívőt a Szentlélek. Az egyes helyek között ingázva merő véletlenségből felfigyeltem rá, hogy mindhárom gyülekezetnek megvan a maga jellegzetes faji összetétele. Az örvendező istentiszteleten etnikai szempontból vegyes gyülekezet vett részt. a mélyelemzőn fehérek. A szenvedélyes, katartikus misére pedig feketék jártak.

A vegyes összetételű verziót Rhema Bibliai Gyülekezetnek hívták, és a gigantikus, hipermodern, kertvárosi megagyülekezetek közé tartozott. Élén egy testépítőből lett lelkipásztor, a széles mosolyú, vezérszurkoló habitusú Ray McCauley állt. Ray lelkész 1974-ben elindult a Mr. Universe címért. Harmadik helyen végzett. A versenyt abban az évben Arnold Schwarzenegger nyerte.

Ray minden héten színpadra lépett, és mindent latba vetett, hogy menőnek tüntesse fel Jézust. A sportaréna mintájára kialakított templomban rockegyüttesek nyomták az aktuális keresztény könnyűzenét. A gyülekezet kórusban énekelt - nem baj, ha nem tudtuk a szöveget, mert ott volt minden sor az óriáskivetítőn. Gyakorlatilag keresztény karaokén voltunk. Ott mindig marha jól éreztem magam.

A fehérek alkotta Rosebank Union gyülekezetnek Sandtonban, egy hófehér, tehetős emberek lakta johannesburgi városrészben volt a székhelye. Imádtam a fehér gyülekezetet, mert nem kellett beülnöm a szertartásra. Anyám a misére ment,, én pedig a többi fiatallal a vasárnapi iskolába, ahol klassz történeteket olvashattunk. Noé esete az özönvízzel nyilván a kedvenceim közé tartozott: a névrokonság miatt személyes érintettségem is volt a dologban. De bírtam azokat a sztorikat is, amelyekben Mózes kettéválasztotta a Vörös-tengert, Dávid legyőzte Góliátot, Jázus pedig kiűzte a kufárokat a templomból.

Odahaza olyan környezetben nevelkedtem, amelyben igencsak kevés popkulturális benyomás ért. A Boyz II Men zenéje ki volt tiltva anyám házából. A dalokban a fiúk egész éjjel lányokhoz simultak - még mit nem! Szó sem lehetett róla. Hallottam, ahogy a többiek az End of the Roadot énekelték a suliban, és halvány gőzöm sem volt, mi ezi az egész. Hiába jutott el hozzám is a Boyz II Men híre, nem tudtam, mi fán teremnek. Én csak az egyházi zenét ismertem: szárnyaló, lélekemelő, Jézust dicsőítő énekeket. Ugyanez volt a helyzet a filmekkel is. Anyám nem akarta, hogy a szex és az erőszak a filmeken keresztül beszennyezze a gondolataimat. Így aztán számomra a Biblia pótolta az akciófilmeket. Sámson volt a szuperhősöm. A HeManem. Könyörgöm, a pasa egy szamárállkapoccsal agyonvert ezer embert! Azért ez elég vagány. Később persze eljut az ember odáig az olvasásban, hogy Pál leveleket írogat az efeusiakhoz, és leül a cselekmény. De az Ótestamentumot és az evangélumokat kívülről fújtam. A fehéreknél hétről hétre taroltam a bibliai tematikájú kvízekben és játékokban.

© Agave kiadó, 2021

Olvasd tovább!

Értékelés + Beleolvasó | Nicolas Barreau: A szerelem receptje

Értékelés + Beleolvasó | Nicolas Barreau: A szerelem receptje

2021. március 4., csütörtök

Nincsenek megjegyzések

"Egy szó, mint száz: aki szerelmes, olvasson Nicolas Barreau-t, aki szerelmes szeretne lenni, olvasson Nicolas Barreau-t, és aki csak szimplán szeretne romantikus hangulatba kerülni, ő is olvasson Nicolas Barreau-t! :)" - Kikyo, GCK's Book Review Blog

Fülszöveg

A nő mosolya című kötet előzménye.

Amikor az ábrándos természetű irodalom szakos diák, Henri Bredin menthetetlenül beleszeret az életvidám Valérie Castelbe, a lány olyan elérhetetlennek tűnik számára, akár a Hold. Bármire képes lenne azért, hogy meghódítsa a tengerkék szemű teremtést, de a dolog reménytelennek tűnik. Ám egy napon a Szajna parti könyvárusok ládáiban keresgélve Henrinak egy ütött-kopott, vérvörös bőrbe kötött könyvecskén akad meg a szeme: a 16. századi kis kötetben egy szerelmi bájital receptje is szerepel. Vajon hat-e?

Még sosem olvastam Nicolas Barreau-tól, de már annyi pozitív véleményt hallottam róla, hogy gondoltam, nekem is ideje elkezdeni. A véletlen úgy hozta, hogy A szerelem receptjei c. kisregénye került először a kezembe, ami A nő mosolya c. regény előzménykötete. Bár kihoztam a könyvtárból A nő mosolyát is, úgy döntöttem, beledobom a mélyvízbe az író(nő)t, és először A szerelem receptjeit olvasom el, hogy a kötet valóban megállja-e a helyét önálló olvasmányként is. És jelentem, igen. Egy rendkívül aranyos, ízig-vérig romantikus kis szösszenetet kaptam, amit alig egy óra alatt ki is végeztem. A gyorsaság nemcsak a rövidke terjedelemnek, hanem a magával ragadó, hangulatos történetnek is köszönhető. Szerintem pár perc alatt lélekben már Párizsban voltam, vagy legalábbis valahol Franciaország szívében. Hallottam a kávézókból szűrődő lágy zenét, éreztem az ételek ínycsiklandó illatát. A szerelmi bájital ötlete is nagyon megfogott, szerintem végig mosolyogtam is olvasás közben. Kívülálló szerintem rögtön látta rajtam, hogy most valami más dimenzióban járok. A regény ugyanis igazi gasztronómiai csoda. Meg is lepődtem egyébként, hogy a kötet második fele mennyi receptet tartalmaz, a fél csillag levonás is ebből fakadt. Egyrészt sokkal szívesebben olvastam volna még a történetet, másrészt akárhányszor megfogadtam, hogy ezt az ételt bizony én is elkészítem, mindegyiknek akadt legalább egy olyan összetevője, amiről azt sem tudtam, hogy eszik vagy isszák. (A beszerzése a mi vidékünkön ugyancsak bajosnak tűnik.) Néhány gondolat a borítóról is. Észrevettem, hogy a Nicolas Barreau-regények borítója meglehetősen egy kaptafára készül. Ezzel nincs is baj, az Eiffel-torony és a vörös ruhás (legtöbbször háttal, kitárt karral álló) nőalak ezeknek a könyveknek már a védjegyévé vált. Talán ezért zavart annyira, hogy a könyv női főszereplője, Valerie szinte folyamatosan kék ruhát viselt a történetben. Annyiszor ki volt hangsúlyozva a kék ruha, kék kabát, kék stb. a megjelenései alkalmával, hogy elkezdtem gondolkodni rajta, hogy akkor miért is ragaszkodunk a borítón a piroshoz/vöröshöz? Ez egyelőre rejtély számomra. Ahogy az író személye is sokáig az volt, aztán ezt megfejtettem, és egyetlen szóval jellemezném. Zseniális! Számomra teljesen lényegtelen, hogy milyen megfontolásból történtek így a dolgok, ahogy, de a megvalósítás káprázatos lett. Le a kalappal  Daniela Thiele előtt, hogy sikerült egy teljesen valóságos(nak tűnő) személyiséget létrehoznia. Egy szó, mint száz: aki szerelmes, olvasson Nicolas Barreau-t, aki szerelmes szeretne lenni, olvasson Nicolas Barreau-t, és aki csak szimplán szeretne romantikus hangulatba kerülni, ő is olvasson Nicolas Barreau-t! :)   

1.

Ha hihetünk Georges számításainak, a háború óta az volt az egyik legsötétebb tél. Párizs utcáin árnyékok sétáltak, az emberek úgy vágyakoztak a fény után, ahogy egy ifjú szerelmes vágyik kedvese karjaiba. A moziban a Cherbourgi esernyők et játszották, az Olympiában a Beatles a She loves You t énekelte, én pedig menthetetlenül beleszerettem egy lányba, aki olyan elérhetetlen volt számomra, mint a Hold. 

Akkoriban a második szemesztert végeztem irodalom szakon, és merő csalódásból eltökéltem, hogy olyan leszek, mint valami második William Butler Yeats, aki izzó szenvedélyű versekben istenítette imádottját, így téve halhatatlanná a szépséges Maud Gonne iránti beteljesületlen szerelmét, ám egy esős délután, a Szajna-parti könyvárusoknál járva valami olyasmire bukkantam, ami azelőtt vetett véget fényes irodalmi karrieremnek, hogy egyáltalán elkezdődött volna. Mert akkor valami különös és csodálatos dolog vette kezdetét. Attól fogva boldogságtól megittasultan támolyogtam a Holdon, még mielőtt az első űrhajós rálépett volna. Soha, senkinek nem meséltem el, valójában mi is történt azon az estén.

Azon az emlékezetes estén, amikor először főztem meg a menu d’amour t, és amely óta olyan sok év telt el. Az egyetlen, aki a teljes igazságot ismerte, a lakótársam, Georges macskája volt. Ő azonban természetesen nem tudott beszélni, úgyhogy az ínycsiklandó titkot egyedül én őrzöm a szívemben. Végül mégsem lett belőlem William Butler Yeats. Hála istennek.

Az én Maud Gonne-omat Valérie Castelnek hívták. Szőke haja volt, ragyogó kék szeme, és ha megjelent, a szoba megtelt fénnyel. A szája mindig nevetésre állt, ő maga pedig ki nem fogyott az ötletekből, szeretett csipkelődni, szóval az a fajta lány volt, akit egyszerűen nem lehetett nem észrevenni. De még egy tulajdonságával kitűnt a környezetéből. Nem ismertem még egy embert, aki olyan pontatlan lett volna, mint Valérie Castel. Mindig elkésett. Minden előadásról. És minden szemináriumról. Ezért is figyeltem fel rá. Mert elkésett.

2.

Jean-Louis Caspari professzor elemében volt. Lendületes gesztusaival, ékesszóló mondataival akkor már húsz perce próbálta megismertetni hallgatóságát a romantika és realizmus közötti francia irodalommal, és nem várt egyebet, csak hogy minden egyes diákja három mondatot megjegyezzen az előadásából. „Ha mindebből három mondatot hazavisznek, én már pénzemnél vagyok” – szokta mondani. Éppen egyik kedvenc Baudelaire-versénél tartott, amikor valaki hirtelen feltépte az előadóterem ajtaját. Kifulladva, kipirosodott arccal, kék gyapjúkabátban és hozzáillő sapkában egy diáklány próbált beslisszolni. Ajkán bocsánatkérő mosollyal nyomult előre a padsorok mellett, hogy beüljön egy üres helyre, ám ekkor Jean-Louis Caspari megszakította az előadását, és lelépett a katedráról. Az idős professzorról köztudott volt, hogy szereti pellengérre állítani az elkéső diákokat. Korpulens alkatára rácáfoló fürgeséggel átviharzott a termen, és máris ott tornyosult a későn jövő lány előtt.

– Igazán örvendetes, hogy ellátogatott az előadásomra, kedves… hogy is hívják? – vonta fel kérdőn a szemöldökét.

– Castelnek. Valérie Castelnek – válaszolta a lány.

Így tudtam meg a nevét, a többiekkel együtt.

– Nos, Castel kisasszony – nyújtott kezet Caspari professzor, amit a lány tétova mozdulattal fogadott el –, Isten hozta minálunk – folytatta széles gesztussal, szinte bevonva a teremben ülő mind a százötven diákot, akik vigyorogva figyelték a katedrától távolabb kibontakozó párbeszédet. – Az előadásom sajnos már… – húzta elő nadrágzsebéből ezüst zsebóráját – már huszonöt perce elkezdődött. Remélem, nem zavarja?

Valérie Castel elpirult, majd bájos mosollyal ajándékozta meg a professzort.

– Ugyan már, professzor úr – mondta a leghátsó sorban is jól hallható, csengő hangon –, ha önt nem zavarja, engem sem zavar.

Jól láttam, hogy a szája szöglete finoman megrándul.

A diákok megütközve pusmogtak. Meglehetősen pimasz, de olyan lefegyverző elfogulatlansággal adja elő, hogy az ember nem tudja, mit is gondoljon felőle.ú

Caspari professzornak elég humora volt hozzá, hogy értékelje a slágfertig választ. És bár látása koránál fogva már nem volt az igazi, kerek szemüvege mögött csillogó szeme még észrevette, ha valami szép akadt az útjába. Tekintete egy pillanatra megpihent a delikvensen, aki közben levette kék sapkáját, és tanácstalanul gyűrögette a kezében.

– Eltekintve attól, hogy nem nagyon szeretem, ha az előadásom közben nyitogatják az ajtót, minden bizonnyal kevésbé zavar, mint önt, kisasszony. Én ugyanis kegyeddel ellentétben már ismerem előadásom anyagát.

Valérie bűnbánóan bólintott, és nyilvánvalóan kötelességének érezte, hogy valami kalandba illő magyarázattal szolgáljon, amelyben egy szegény kiscica, egy rettentő magas fa, egy szolgálatkész rendőr és ő maga játszották a főszerepeket.

–Voltaképpen mi sem áll távolabb tőlem, mint a késés – jelentette ki ártatlan ábrázattal. – Többé nem fordul elő.

Olvasd tovább!

Szerzők a középpontban hét | 3. nap | Mögötted! - Beleolvasó

Szerzők a középpontban hét | 3. nap | Mögötted! - Beleolvasó

2021. február 24., szerda

Nincsenek megjegyzések

Sziasztok!

Ezúttal egy beleolvasóval készültünk, mégpedig Ludányi Bettina: Mögötted! c. könyvéből. Aki esetleg még rendelte meg, most megteheti :)

Beleolvasó

A mezőn való beszélgetésünk másnapján nem találom a farmon Kathy-t. Diana szerint elment. Úgy teszek, mintha váratlanul érne, bár valahol így is van. Reménykedtem benne, hogy meggondolja magát. Sőt, nem is hittem, hogy már másnap megteszi. Azt hittem, marad még néhány napot, és lesz időnk egy kicsit még együtt lenni. De nem. Kathy elment.

Próbálok nem szomorkodni emiatt, hiszen megígértük egymásnak, hogy örökre barátok leszünk. Én biztosan betartom, és szerintem ő is. Úgy tűnt, fontos ez számára. A barátságunk. Talán még neki sem volt ilyen őszinte és különleges barátja, mint amilyen ő volt nekem. Bárhol is vagy Kathy, remélem megtalálod, amit keresel. Én pedig mostantól izgatottan fogom várni a huszonegyedik születésnapomat. Amint nagykorú leszek, én is lelépek innen, és megkeresem Kathy-t. 

Nagyon megszerettem ezeket az embereket, de nem élhetek örökké egy elzárt farmon. Csak el akartam távolodni a családomtól, és kellett egy menedék, amíg nagykorú leszek. 

– Christy, jól vagy? – kérdi Diana. Ma engem kért meg, hogy segítsek neki a reggeli elkészítésében. – Nagyon elgondolkodtál.

– Igen, csak… hiányzik Kathy. Jóban voltunk.

Diana arcát elönti a sajnálat. Odalép hozzám, és megölel.

– Nekem is hiányzik. Nagyon megkedveltem azt a lányt.

Hamarosan minden visszaáll a régi kerékvágásba, Kathy pedig egy kedves emlék marad. Idővel azonban fel fogunk eleveníteni minden csodás pillanatot, amit együtt töltöttünk ezen a farmon…

 

Ez… nem lehet… 

Hogyan történhetett ez? Azt hittem, itt biztonságban leszek. Azt hittem… Azt hittem, hogy… Úristen! A szívem a mellkasomban dobog, könnyek csorognak le az arcomon. Ülök a sötétben, és imádkozom, hogy mindez ne legyen valóság. Hogy fajulhatott idáig? Hogy lehetséges ez?

És Kathy…

Csak nemrég ment el. Még egy hónapja sincs. Azt hittem, minden rendben van vele. Azt hittem, visszament a szüleihez, és megpróbálja rávenni őket, hogy zenélhessen. Elképzeltem, hogyan áll helyre minden körülötte.

Elképzeltem a jövőnket is.

A jövőnket, amiből már soha nem lesz semmi!

Ezt nem értem! Miért? Miért tették ezt Kathy-vel? Hogyan juthatott ilyesmi az eszébe? Miért, miért, miért? Legszívesebben felüvöltenék! Legszívesebben odamennék hozzá, és megráznám, miközben az arcába üvöltöm, hogy miért?! Ehelyett azonban próbálom összeszedni magamat, és kitalálni valamit. Mert veszélyben vagyok. Nem maradhatok itt.

Most már tudom a titkukat. 

Kathy nem ment el innen… 

Kathy-t…

Olvasd tovább!

Értékelés + Beleolvasó + Borítók | Cassandra Clare & Wesley Chu: A mágia vörös tekercsei

Értékelés + Beleolvasó + Borítók | Cassandra Clare & Wesley Chu: A mágia vörös tekercsei

Nincsenek megjegyzések

Sziasztok!

"Minden tökéletlensége ellenére nekem ez ismét egy ötcsillagos történet! Egyszerűen nem tudok kiszakadni ebből a világból. Úgyhogy még, még, még! Várom az újabb kötetet!" - Kikyo, GCK's Book Review Blog

Tedd kívánságlistára! E-könyv Rendeld meg!

Fülszöveg

Magnus Bane boszorkánymester és Alec Lightwood együtt utazzák be a világot.

Magnus Bane csak egy jó kis vakációra vágyott Alec Lightwooddal, az árnyvadásszal – pazar európai körutazásra. Csakhogy jóformán meg sem érkeznek Párizsba, amikor előkerül egy régi barát, és híreket hoz egy Karmazsin Kéz nevű démonimádó szektáról. Egy szektáról, amit minden jel szerint Magnus alapított. Réges-régen. Viccből.

Magnus és Alec Európát átszelve veszi üldözőbe a Karmazsin Kezet és titokzatos vezetőjét, mielőtt a szekta még nagyobb kárt okozna. Ha nem lenne elég baj, hogy a romantikus vakációnak lőttek, lépten-nyomon démonokba ütköznek, és már azt sem tudni, ki a barát, ki az ellenség. Miközben az igazság után kutatva egyre nehezebb helyzetbe kerülnek, Magnusnak és Alecnek jobban meg kell bíznia egymásban, mint valaha – akkor is, ha így rég rejtegetett titkok kerülnek a felszínre.

Az árnyvadászok világában játszódó új trilógia első kötete.

Malec a javából! Élvezd fergeteges kalandjaikat!

Malec FOREVER!!! Istenem, annyira szeretem őket, hogy ihaj! És olyan jó, hogy ők is kaptak egy történetet! Vagy többet, mert szerintem a vége igenis megköveteli a folytatást, meg ugye tudjuk, hogy CC a trilógiákra szakosodott egy-egy történet kapcsán. Na, de kezdjük az elején! Az első néhány oldalon kissé képzavarban voltam, mert előzetesen azt hittem, hogy ott vesszük fel a fonalat, ahol az Éjsötét királynőnél abbahagytuk, azaz Alec és Magnus esküvője után. Simán el tudtam volna képzelni, hogy nászútra mennek Európába. Amikor azonban helyre raktam magamban, hogy éppen hol/mikor járunk az Árnyvadász univerzumban, már rendben is volt minden. Sajnos észrevettem, hogy az emlékeim helyenként megkoptak, ami eléggé zavart, meg az is, hogy helyenként tudtam a további eseményeket. Pl. hogy Simon el fogja veszíteni az emlékeit, hogy Sebastian még ezután fog megjelenni vagy a hidegbéke. A Karmazsin Kéz cselekményszála viszont tízpontos volt! Simán kinéztem Magnusból, hogy poénból megalapítja a szektát, az események további alakulása pedig logikus, szépen felépített volt. A szekta vezérének kiléte, az emlékek visszatérésének leírása pedig zseniális. Szerintem Cassie a nagy finálék embere. A helyenként hullámzó történetvezetés a csúcspont elérésekor egyszerűen mozgóképpé válik az ember fejében, és onnét nincs megállás. Igaz, hogy valószínűleg az egész könyvet egyben kivégeztem volna, ha nem zavarnak meg (ilyen apró-cseprő dolgokkal, mint kaját kérek), így második nekifutásra sikerült kiolvasnom. Tudom, kap az írónő hideget-meleget, de szerintem abban mindenki egyetért, hogy ha egyszer beszippant az Árnyvilág, nagyon nehéz kikeveredni belőle.

Amit még muszáj kiemelnem, az a humor. Magnus szerintem emiatt is az egyik kedvenc karakterem, mert olyan beszólásai vannak, hogy azon hangosan kell nevetni olvasás közben. Ezzel csak Jace egoizmusa veszi fel nálam a versenyt. Alec eleinte totál másodhegedűs volt a szememben, de miután összejöttek, rájöttem, hogy ők a tökéletes páros. Teljesen kiegészítik egymást, közhelyesen szólva ők tényleg egy egész összepasszoló darabjai. Úgy érzem, az LMBTQ szál ebben a kötetben volt a leghangsúlyosabb, ennyire intim jeleneteket szerintem még nem írt CC (és szerzőtársai), ez azonban egyáltalán nem volt zavaró számomra, sőt, természetes módon hozzátartozott a főszereplő karakterekhez.

Amit még imádtam, az Aline és Helen megismerkedésének története volt. Igazából itt láttam be, hogy nagyon jó, hogy időben visszaugrottunk a cselekményben, mert így teljesen logikus magyarázatot kaptunk arra is, hogy mit keresnek kedvenc tengerentúli szereplőink Európában. Az egyik kedvenc jelenetem az alvilági bál volt, pontosan emiatt. Raphael, Lily Chen, Malcolm Fade! Igen, ő is! Annyira jó volt velük újra találkozni! És persze a telefonhívások miatt kaptunk egy kicsit Izzyből és Jace-ből is.:) Hiszen olyan jó lett volna, ha ők is itt vannak. ("Mondjuk ez pont nem igaz." - imádom Magnust!)

Szóval: Minden tökéletlensége ellenére nekem ez ismét egy ötcsillagos történet! Egyszerűen nem tudok kiszakadni ebből a világból. Úgyhogy még, még, még! Várom az újabb kötetet!

ELSŐ RÉSZ

A szerelem városa

† † †

„Párizsban nincs menekvés a múlt elől.”

– Allen Ginsberg –

ELSŐ FEJEZET

Karambol Párizsban

Az Eiffel-torony harmadik emeletéről nézve úgy terült el a város Magnus Bane és Alec Lightwood előtt, mint valami ajándék. A csillagok úgy ragyogtak, mintha tudnák, hogy versenytársuk akadt. A keskeny macskaköves utcák aranyszínben világítottak odalent, a Szajna ezüst szalagját fi nom ötvösmunkával készült bonbonos dobozka köré csomózták. Párizs a sugárutak, a bohémok, a szerelmesek és a Louvre városa.

Párizs egyben Magnus több kínos balfogásának és rosszul elsült tervének a színhelye is volt, a számos katasztrofális szerelmi kalandról nem is beszélve. A múlt azonban most mit sem számított.

Magnus ezúttal mindent jól akart csinálni Párizsban. Négyszáz éve járta a világot, és ennyi idő alatt megtanulta, hogy akárhová utazik is az ember, a társaság az, ami igazán számít. A kis asztal fölött mosolyogva pillantott Alec Lightwoodra, aki Párizs csillogásával mit sem törődve képeslapokat írt a családjának.

Ahányszor befejezett egyet, Alec odabiggyesztette a végére, hogy: „Jó lenne, ha itt lennél”. Magnus ilyenkor elkapta előle a lapot, és cirkalmas betűivel hozzátette: „Mondjuk ez pont nem igaz.”

Ahogy Alec széles vállát az asztal fölé görnyesztve írt, rúnák hullámzottak izmos karján. Az utolsó még a nyakára is felfutott, közvetlenül álla határozott vonala alatt ért véget. Mindig kócos fekete hajából egy kósza tincs a szemébe hullott. Magnus hirtelen nagyon szeretett volna odanyúlni, és a helyére igazítani, de ellenállt a kísértésnek. Alec nem nagyon szerette, ha nyilvánosan kimutatják az érzéseiket. Igaz, nem voltak körülöttük árnyvadászok, a hétköznapi emberek sem feltétlenül lelkesedtek az ilyen gesztusokért. Magnus nem bánta volna, ha elfogadóbbak.

– Mély gondolatokba merülsz? – kérdezte Alec.

 Magnus felhorkant.

– Igyekszem nem.

Létfontosságú volt, hogy élvezzék az életet, de néha komoly erőfeszítésbe telt. Nem volt könnyű megtervezni a tökéletes európai utazást sem. Magnus jó pár zseniális ötletet kénytelen volt önmaga megvalósítani. El tudta képzelni, mit szólt volna egy utazási ügynök, ha előáll a kissé szokatlan elképzeléseivel.

– Gondolt esetleg valamire? – kérdezné az irodában dolgozó hölgy, ha felhívná.

– Először megyek nyaralni az új pasimmal – felelné Magnus, mivel csak nemrég alakult úgy, hogy közhírré tehette a kapcsolatát Aleckel, és most szívesen dicsekedett vele. – Nagyon új. Annyira új, hogy még újautó-illatunk van.

Annyira új, hogy még mindketten tanulták a másik ritmusát, minden pillantással, minden érintéssel, minden mozdulattal csodás, de ismeretlen területre jutottak. Magnus néha azon kapta magát, hogy döbbenten mered Alecre – vagy azt vette észre, hogy a fiú figyeli így őt. Olyan volt, mintha egyszerre fedeztek volna fel valami váratlant, ámbár mérhetetlenül kívánatosat. Még nem voltak biztosak egymásban, de nagyon szerettek volna azok lenni. 

Vagy legalábbis Magnus erre vágyot.

– Klasszikus szerelmi történet. Rányomultam egy buliban, ő randira hívott, aztán vállt vállnak vetve hősiesen harcoltunk a gonosz ellen egy mágikus háborúban, úgyhogy végre ránk fér a vakáció. Az a helyzet, hogy ő árnyvadász – mondaná.

– Bocsásson meg, hogy mondta? – csodálkozna el a képzeletbeli utazási ügynök.

– Ó, hát tudja, hogy van ez. Annak idején a világot lerohanták a démonok. Valami olyasmi volt, mint a fekete péntek, csak több véres folyóval és kevesebb gyötrelmes üvöltéssel. Mint mindig, ha a nemes és igaz emberek (szóval nem magamról beszélek) nehéz időket élnek át, ezúttal is eljött egy angyal. Az Angyal átadta a maga tudását a kiválasztott harcosainak és a leszármazottaiknak, hogy ők védelmezzék az emberiséget. Saját titkos országot is létrehozott a számukra. Raziel angyal nagy adományozó volt. A szóban forgó daliás és erényes árnyvadászok a mai napig láthatatlan védelmezőként harcolnak, és nem csak szentfazekak, hanem igazi szentek, minden irónia nélkül. Baromi idegesítő. Szó szerint szentek. Nálam biztos szentebbek, mert én démonok ivadéka vagyok.

Azt még Magnus sem tudta elképzelni, mit lépne erre az utazási ügynöke. Valószínűleg csak nyüszítene zavarodottságában.

– Elfelejtettem volna említeni? – folytatná azért. – Az árnyvadászoktól mindenben különböző lények is léteznek. Vannak alvilágiak is! Alec az Angyal gyermeke, és az egyik legősibb idrisi család sarja. Idris a nephilimek otthona. Elég biztos vagyok benne, hogy a szülei nem verték volna a hátsójukat a flaszterhoz, ha azt látják, hogy egy tündérrel, egy vámpírral vagy egy vérfarkassal kavar New Yorkban. Abban is biztos vagyok, hogy még ezeket is jobban tűrték volna, mint egy boszorkánymestert. Az én fajtámat tekintik a legveszélyesebbnek és a leggyanúsabbnak az alvilágban. Démonok gyerekei vagyunk, én meg egyenesen egy bizonyos hírhedt nagyobb démon fi a, bár nincs kizárva, hogy pont erről elfelejtettem beszámolni a pasimnak. Tisztes árnyvadászoknak nem illik a magamfajtát hazavinniük anyuhoz és apuhoz. Van múltam. Igazából jó pár múltam van. Ráadásul a jó árnyvadászfiúk eleve nem visznek haza pasikat. 

Csakhogy Alec hazavitt egyet. Az ősei termében állt, és gondolkodás nélkül szájon csókolta Magnust az összegyűlt nephilimek szeme láttára. Ez volt a legigazibb és legszívhezszólóbb meglepetés Magnus hosszú életében.

– Nemrég együtt harcoltunk egy nagy háborúban, amivel elhárítottuk az emberiségre leselkedő veszélyt. Nem mintha az emberiség hálás lenne érte, mivel nem is tud róla. Az árnyvadászoknak sem dicsőség, sem megfelelő anyagi kárpótlás nem jutott, és olyan veszteségeket szenvedtek el, hogy arról beszélni is nehéz. Alec elvesztette az öccsét, én a barátomat, és mind a kettőnknek jól jönne egy kis pihenés. Az a kellemetlen érzésem, hogy Alec soha nem engedett meg magának nagyobb luxust annál, mint amikor vett egy szép új kést. Valami jót akarok tenni vele. Kicsit el akarok távolodni a sok zűrtől az életünkben, hogy kiokoskodjuk, hogyan lehetünk igazán együtt. Tud ajánlani ehhez valamilyen útitervet?

Az utazási ügynök erre még Magnus képzeletében is lecsapta a telefont.

Nem, kénytelen volt maga megtervezni a romantikus európai utazást. Elvégre ő volt a ragyogó és rejtélyes Magnus Bane. Bármikor képes összehozni egy stílusos kirándulást. Az angyalok gyermeke és egy jól öltözött démonivadék egymásba szeretnek, és nekivágnak Európának. Mi baj származhatna belőle? 

A stílus kérdésén merengve Magnus hetykén rézsút tolta a fején karmazsin barettjét. Alec felnézett a mozdulatra, aztán rajta is felejtette a szemét.

– Szóval mégis szeretnél egy ilyet? – kérdezte Magnus. – Csak szólj! Történetesen jó pár hasonló van elrejtve a ruházatomban. Mindenféle színben. Egy barettbőségszaru vagyok.

– Ezt speciel kihagynám – sóhajtotta Alec. – Megint. Azért kösz.

A szája sarka felfelé kanyarodott, a mosolya bizonytalan volt, de azért igazi.

Magnus a tenyerére támasztotta az állát. Ki akarta élvezni ezt a lehetőségekkel teli csillagfényes pillanatot Párizsban Aleckel, és eltenni az emlékei közé, hogy hosszú évek múltán is élvezhesse. Remélte, hogy később nem fog fájni ez az emlék.

– Mi jár a fejedben? – kérdezte Alec. – Komolyan.

– Komolyan? Te.

Alecet láthatólag meglepte a gondolat, hogy Magnusnak rajta jár az esze. Egyszerre volt nagyon könnyű és nagyon nehéz meglepni – nem csak viccből volt szokás az árnyvadászok jó szemét és reflexeit emlegetni. Akár a semmiből érkezett, akár a közös ágyukban fordult felé – az ágyat egyelőre csak alvásra használták, amíg Alec nem szeretett volna többet –, a fi ú mindig résen volt. Egy olyan apróság viszont, mint a gondolat, hogy ő jár Magnus eszében, váratlanul érte.

Magnus úgy érezte, rég eljött az ideje, hogy rendes meglepetéssel szolgáljon Alec számára. Történetesen elő is készített egyet.

Párizs volt az utazásuk első állomása. Talán klisének tűnhet egy romantikus európai vakációt éppen a szerelmesek városában kezdeni, de Magnus szentül hitte, hogy a klasszikusok jó okkal klasszikusok. Majdnem egy hete voltak már itt, és úgy érezte, ez a megfelelő pillanat, hogy hozzáadja a dolgokhoz a rá jellemző sajátos csavart. 

Alec végzett az utolsó képeslappal is, Magnus pedig érte nyúlt, aztán leengedte a kezét. Elolvasta, mit írt a fi ú, és elmosolyodott. Alec a húgának írt lapot is azzal fejezte be, hogy „jó lenne, ha itt lennél”, ezúttal azonban saját kezűleg tette hozzá, hogy: „mondjuk, ez pont nem igaz”.

Halvány vigyorral nézett Magnusra.

– Készen állsz a következő kalandra? – kérdezte Magnus. 

© Könyvmolyképző

Olvasd tovább!

Értékelés + Beleolvasó + Borítók | Colleen Hoover: Verity

Értékelés + Beleolvasó + Borítók | Colleen Hoover: Verity

2021. február 17., szerda

Nincsenek megjegyzések

"Ismét egy olyan könyv, amit fenntartásokkal vettem a kezembe, mivel azonban eddig Colleen Hoover minden magyarul megjelent könyvét olvastam, nem szerettem volna megtörni a sort. S amíg Jennifer L. Armentrout-nak szerintem nagyon nem jött be a műfajváltás, addig CoHo a Verity által emelkedett fel újra a szememben." - Kikyo, GCK's Book Review Blog

Tedd kívánságlistára! E-könyv Kérj értesítést!

Fülszöveg

Magával ​ragadó és megdöbbentő. Egyszerűen nem lehet letenni.

Claire Contreras New York Times bestseller szerző.

Lowen Ashleigh, az anyagi csőd szélén álló, küszködő író élete állásajánlatát kapja, amikor Jeremy Crawford, a bestseller szerző Verity Crawford férje felkéri, hogy balesetben megsérült felesége helyett megírja az asszony sikersorozatának befejező részeit.

Lowen megérkezik a Crawford házba, hogy átnézze Verity többévnyi jegyzeteit és vázlatait, remélve, hogy elegendő anyagot talál a munka elkezdéséhez. Csakhogy az irodában nemcsak kaotikus állapotok fogadják, hanem egy önéletrajz is, amit az asszony a legnagyobb titokban írt. A kézirat minden oldala vérfagyasztó vallomást rejt, köztük annak az éjszakának a történetét, ami örökre megváltoztatta a család életét.

Lowen először úgy dönt, hogy nem mutatja meg Jeremynek a kéziratot, mert annak tartalma még több fájdalmat okozna a gyászoló apának. De ahogy a férfi iránti érzelmei egyre erősebbé válnak, rájön, hogy talán mégis fel kéne fedni Verity mocskos titkait.

Egy egyedülálló romantikus thriller a New York Times bestseller szerző Colleen Hoover tollából.

Kikyo

Ismét egy olyan könyv, amit fenntartásokkal vettem a kezembe, mivel azonban eddig Colleen Hoover minden magyarul megjelent könyvét olvastam, nem szerettem volna megtörni a sort. S amíg Jennifer L. Armentrout-nak szerintem nagyon nem jött be a műfajváltás, addig CoHo a Verity által emelkedett fel újra a szememben. Nem titkoltam ugyanis, hogy míg eleinte hatalmas rajongója voltam az írónőnek a legutóbbi regényei valahogy egyre laposabbá váltak a szememben. A Verity viszont óriásit ütött! Egyszerűen faltam a könyvet. Persze, vannak hibái, ezt én sem tagadom - az irdatlan mennyiségű erotika,  spoiler: és az, hogy Lowen még ugyanoda is harapott az ágytámlába, ahova Verity, már nálam is kiverte a biztosítékot spoiler vége - de összességében szerintem izgalmas, magával ragadó, kellőképpen borzongató (lelkileg) történetet kapunk. Számomra az sem volt zavaró, hogy az első pillanattól tudtuk, hogy egyértelműen Verity lesz a negatív karakter. Őszintén szólva nekem olvasás közben sokszor eszembe juttatta A Manderley-ház asszonyát, amelyben Rebecca ugyancsak nincs jelen testi valójában, ahogy itt Verity is igencsak korlátozottan, mégis az ő személye tölti be a szereplők egész világát, ő tart irányítása alatt mindent. És még a befejezés is erre a vonalra erősít rá. A lezárásnál szerintem minden olvasó csak kapkodta a levegőt, és csak annyit bírt gondolni: Aztamindenségitneki! És igen! Itt mutatkozik meg igazán Colleen Hoover zsenialitása. A mai napig izgatja egyébként a fantáziámat, hogy milyen lett volna az eseményeket Crew szemszögéből is megismerni, belőle igazán kaphattunk volna többet is a könyvben. Amivel viszont nem tudok azonosulni, az a Lowen-Jeremy szerelmi szál. Nem igazán jött t, hogy ők ilyen rövid idő alatt hogy tudták így elmélyíteni a kapcsolatukat, Lowen pedig valahogy a kezdetektől nem vált szimpatikussá számomra. Olyan semmilyen karakternek éreztem, Verity mellett szerencsétlen kis szürke egérnek (ha Verityt Rebeccával vontam párhuzamba, akkor Lowen a 2. Mrs. de Winterrel azonosítható). Mindent összevetve azonban egy igazi ötcsillagos regényt kaptunk a Verityvel, amit nemcsak a thriller rajongóinak tudok bátran ajánlani, hanem azoknak az olvasóknak is, akik a light-osabb borzongást kedvelik.

Beleolvasó

    Először a koponyája roppanását hallom, aztán beterít a rám fröccsenő vér. Felszisszenve visszahőkölök a járdára. Az egyik cipősarkam elakad a padkában, egy Parkolni tilos! tábla rúdjába kapaszkodva próbálom visszanyerni az egyensúlyom. 

    Az a férfi pár másodperce még előttem állt. Egy kisebb tömeggel együtt vártuk, hogy a lámpa zöldre váltson, amikor ő idő előtt lelépett az úttestre, és egy teherautó elgázolta. Gyorsan utánanyúltam, hogy visszarántsam, de a kezem már csak a levegőbe markolt. Behunytam a szemem, mielőtt a feje a kerék alá került volna, de hallottam, ahogy pukkan egyet, mint a pezsgősdugó. 

    Átment a piroson, ráadásul a mobiljára meredt közben. Nyilván számtalanszor átkelt már ezen az úton minden gond nélkül. Ez lett a veszte. 

    Az emberek felszisszennek, de senki sem sikolt. A teherautó sofőrje azonnal kiugrik, és a férfi mellé térdel. Miközben többen odarohannak segíteni, én hátrálni kezdek. Nem kell ránéznem a kerék alá szorult testre, hogy tudjam: nem élte túl. Az egykor fehér blúzomat beborító vércseppek azt jelzik, hogy itt nem mentőre van szükség, hanem hullaszállítóra.

    Sarkon fordulok, hogy lelépjek a helyszínről – és találjak egy helyet, ahol összeszedhetem magam –, de a lámpa most zöldre vált, és megindul a sűrű manhattani tömeg. Sokan fel sem néznek a telefonjukból a tragédia mellett elhaladva. Meg sem próbálok szembemenni az árral, inkább egy helyben állva várom, hogy ritkuljon a sokadalom. Újra a baleset irányába nézek, vigyázva, hogy ne bámuljam egyenesen az áldozatot. A sofőr most a teherautó hátuljánál áll elkerekedett szemmel, és telefonál. Három vagy talán négy férfi támogatja. Az eset odavonz néhány morbid kíváncsiskodót, akik a mobiljukkal videózzák a gyomorforgató látványt.

    Ha még Virginiában élnék, ez az egész totál másképp zajlana. Mindenki megállna, kitörne a pánik, az emberek sikoltoznának, és a sajtó perceken belül ellepné a környéket. De itt, Manhattanben olyan gyakoriak a gyalogosgázolások, hogy a helyiek mindössze apró kellemetlenséget látnak benne. Egyesek a feltorlódott forgalom miatt zsörtölődnek, másoknak a ruhája megy tönkre… Valószínűleg annyira megszokott dolog ez, hogy még a hírekbe sem kerül be.

    Bár néha zavar a helyiek közönye, voltaképp pont ezért költöztem ide tíz éve. A magamfajta éppen az ilyen túlnépesedett városokba való. Egy ekkora helyen, ahol ilyen sok, nálam jóval szánalmasabb sorsú ember lakik, az én életem nem számít.

    Itt láthatatlan lehetek. Érdektelen. Manhattan túl zsúfolt ahhoz, hogy egy hangyafingnyit is törődjön velem, és ezt imádom benne.

    – Megsérült?

    Felnézek a férfira, aki a karomat fogva a blúzomat tanulmányozza. Gondterhelt arccal végigmér tetőtől talpig, sebek után kutatva. A reakciójából arra következtetek, hogy nem a kérges szívű New York-iak közül való. Lehet, hogy már itt lakik, de bárhonnan jött is, ott még nem kopott ki teljesen az empátia az emberekből.

    – Megsérült? – kérdezi újra az idegen a szemembe nézve.

    – Nem. Ez nem az én vérem. A közelében álltam, amikor…

    Elhallgatok. Most láttam egy embert meghalni. Olyan közel voltam hozzá, hogy a vére rám fröccsent.

    Azért költöztem a városba, hogy láthatatlan legyek, de ettől még nem váltam érzéketlenné. Sokat küzdöttem, hogy kemény legyek, mint a beton a talpam alatt, de nem jártam sikerrel. Az imént történtek súlyos kőként nehezednek a gyomromra.

    A kezemet a számra tapasztom, de gyorsan el is kapom onnan, amikor az ujjam valami ragacsos anyaghoz ér. Még több vér. Lenézek a blúzomra. Rengeteg vér, és egyetlen cseppje sem az enyém. Belecsípek az anyagba, hogy elhúzzam magamtól, de foltokban a bőrömhöz tapad.

    Azt hiszem, vízre van szükségem. Kezdek szédülni. Meg akarom dörzsölni a halántékomat, és belecsípnék az orromba, de félek magamhoz érni. A férfira nézek, aki még mindig fogja a karom.

    – Olyan az arcom? – kérdezem.

    A férfi összepréseli a száját, és a tekintetével végigpásztázza az utcát. Egy kávézóra mutat néhány házzal odébb.

    – Ott van mosdó – teszi a kezét a hátamra, és a kávézó irányába ösztökél.

    Átnézek az út túloldalán álló Pantem Press épületére, ahová a baleset előtt indultam. Olyan közel vagyok már, mindössze öt-hat méter választ el a megbeszéléstől, amin mindenképpen ott kell lennem.

    Vajon az a fickó milyen messze volt az ő úti céljától?

    Az idegen kinyitja nekem a kávézó ajtaját. Egy nő, mindkét kezében kávéval, megpróbál kifurakodni mellettem, de a ruhám láttán gyorsan félreugrik az útból, és beenged bennünket. Elindulok a női mosdó felé, de zárva találom. Az idegen benyit a férfirészlegbe, és int, hogy kövessem.

    Nem zárja be az ajtót mögöttünk. A mosdókagylóhoz lép, és megnyitja a vizet. A tükörbe pillantva megkönnyebbülve konstatálom, hogy a helyzet nem olyan vészes, mint vártam. A szemöldököm fölött szétspriccelődött a vér, és az a pár csepp az arcomon kezd megszáradni. Szerencsére a nagyja a blúzomra jutott.

    A férfi benedvesít néhány papírtörlőt, és a kezembe nyomja. Miközben egy újabb adagot tart a csap alá, letörlöm az arcom. Most már érzem a vér szagát. A fémes szag gondolatban visszarepít tízéves koromra. Még ennyi év után is visszahozza az emlékeket.

    Próbálom visszatartani a lélegzetem, de ettől csak még rosszabbul leszek. Nem akarok hányni. Meg kell szabadulnom a blúzomtól, méghozzá most azonnal. Reszkető ujjakkal kigombolkozom, leveszem a felsőm, és a csap alá tartom. Amíg a víz kiáztatja a vérfoltot, elveszem az idegentől az újabb adag megnedvesített kéztörlőt, és letörölgetem a mellkasomat.

    A férfi a kijárat felé indul, de nem azért, hogy magamra hagyjon a kicsit se vonzó melltartómban. Belülről bezárja az ajtót, hogy senki ne nyithasson ránk, miközben félmeztelenül tisztogatom magam. A lovagiassága zavarba ejt. Feszülten sandítok felé a tükörből.

    Valaki kopogtat.

    – Egy pillanat! – kiált ki a férfi.

    Valamelyest megnyugtat a tudat, hogy az ajtó túloldalán van valaki, aki meghallaná a sikolyomat. Igyekszem a mosdásra koncentrálni. Miután megbizonyosodom róla, hogy a nyakam és a mellkasom tiszta, a fejemet jobbra-balra forgatva tanulmányozni kezdem a hajam. Vér nincs, csak a fakuló barna tincsek tövénél húzódó sötét lenövés néz vissza rám.

    – Tessék! – pattintja ki a férfi frissen vasalt fehér inge utolsó gombját. – Vegye fel ezt!

    Időközben kibújt a zakójából, és a kilincsre akasztotta. Leveszi az ingét, ami alatt fehér atlétatrikót visel. A felsőteste izmos, és magasabb is nálam. El fogok veszni az ingében. Ezt nem viselhetem a megbeszélésen, de nincs más választásom. Elfogadom. Néhány száraz papírtörlővel felitatom a bőrömről a vizet, és begombolom magamon az inget. Röhejesen festek, de legalább nem az én agyvelőm loccsant valaki más blúzára. Öröm az ürömben.

    Kiveszem a blúzomat a vízből. Attól tartok, ennek annyi. Behajítom a szemetesbe, aztán két kézzel a mosdókagyló peremébe kapaszkodva farkasszemet nézek a tükörképemmel. Fáradt, üres tekintet mered vissza rám. Az imént látott szörnyű jelenet borongós barnává változtatta világosbarna szememet. A tenyeremmel megdörzsölöm az arcom, hogy egy kis színt adjak neki, de hiába. Úgy festek, mint egy hulla.

    A tükörnek hátat fordítva a falnak dőlök. A férfi összehajtja a nyakkendőjét, a zakója zsebébe csúsztatja, és fürkészni kezdi az arcomat.

    – Nem tudom eldönteni, hogy ilyen nyugodt, vagy még sokkos állapotban van. 

    Nem kaptam sokkot, de magam sem tudom, mit érzek. 

    – Nem tudom – vallom be. – Maga jól van? 

    – Igen – feleli. – Sajnos láttam már rosszabbat. 

    Oldalra döntött fejjel boncolgatom a rejtélyes választ. A férfi elkapja a tekintetét, de én töretlenül meredek rá. Azon tűnődöm, mi lehet durvább egy teherautó kereke alatt összeroppanó koponyánál. 

Borítók

Olvasd tovább!

Értékelés + Beleolvasó | K. Webster & Ker Dukey: Elveszett babácskák

Értékelés + Beleolvasó | K. Webster & Ker Dukey: Elveszett babácskák

2021. január 22., péntek

Nincsenek megjegyzések

"Egy szóval jellemezve: az Elveszett babácskák brutális. Csak erős idegzetűeknek! És a vége.... Még mindig futkos a hideg a hátamon! De még, még, még! Most pedig már nagyon kíváncsi vagyok az új babácskákra is hajjajaj..."  - Kikyo, GCK's Book Review Blog

Tedd kívánságlistára! E-könyv Puhatáblás

Fülszöveg

Ragadtad ​már meg más lelkét valaha a saját lényeddel,

magadba szívva őt, hogy a részeddé váljon?

Én igen.

Végre elkezdtem élni, érezni és szerelembe esni

– ebben a nagy káoszban, ami körülvesz.

Kibújtam a védőpáncélomból, és beengedtem valakit a szívembe.

Nyitva hagytam a lelkemet.

Nyitva hagytam a szívemet.

Nyitva hagytam az ajtót.

Ő pedig elrabolt.

Dillon… sajnálom.

Bennynek volt egy beteg babácskája, hajjajaj.

Aki pont úgy vágyott a sötétségre, mint ő maga, hajjajaj.

Úgyhogy közösen gyötörtek, vadásztak, játszadoztak, hajjajaj.

Bűneik halálos eleggyé összeálltak, ajjajaj.

Ám Bennynek hiányozni kezdett az elveszett babája, hajjajaj.

Bármi áron meg kellett találnia, hogy szerethesse, hajjajaj.

Nem akart kettesben maradni a beteg babájával, hajjajaj.

Terveket szőtt, hogy hazahozza a mocskos babácskáját, ajjajaj.

Egy különleges szerzőpáros páratlanul sötét kötete.

Csak erős lelkeknek!

„K Webster és Ker Dukey újabb sötét és felzaklató körre visz minket.

Nem tudom, miért kerültem valaha is

az ilyesfajta történeteket, mert ÚRISTEN, annyira imádom

ezt a sorozatot! Piszkosul TÖKÉLETES!!!”

– Patty ~ Wrapped Up In Reading Book Blog @ GoodReads –

Ez a két nő valami eszméletlen! Amióta csak letettem az Ellopott babácskákat (és túléltem a függővéget), azóta tűkön ültem, hogy végre kezembe vehessem a folytatást. Már azzal is tökéletesen elégedett lettem volna, ha az írópáros hozza az első rész színvonalát, de a második rész minden várakozásomat felülmúlta. Jelentem, az Elveszett babácskák még az elsőnél is sokkal, de sokkal jobb!!! Már ha jónak lehet nevezni, hogy testileg-lelkileg kínoznak, esetleg megszabadítanak néhány testrészedtől vagy a teljes emberi mivoltodtól. Brutális! Imádtam, hogy végre bepillantást nyerhettünk Benny múltjába, amilyen hatással pedig ez a végkifejletre volt...! Wáo! Nagyon bírtam, hogy végre elmélyedtünk a szereplők személyiségében, legyen szó akár Jade szilárd ellenállásáról, Macy totál beteges viselkedéséről, vagy Dillon megszállottságáról. Minden részletet nem szeretnék lelőni, de Jade rabtársa szintén nagy hatással volt rám. Ugyancsak favoritom lett a "másik Bethany".  Az írópáros egy pillanatra sem hagyja, hogy lankadjon a figyelmünk, és ez számomra nem is elsősorban a gyomorforgató jeleneteknek volt köszönhető, hanem a lelkileg rázós események miatt. Egy szóval jellemezve: az Elveszett babácskák brutális. Csak erős idegzetűeknek! És a vége.... Még mindig futkos a hideg a hátamon! De még, még, még! Most pedig már nagyon kíváncsi vagyok az új babácskákra is hajjajaj...  

Csak azt akarom, hogy valaki igazán megértsen,

hogy igazán szeressen engem

a bennem lakozó káosz ellenére.

De senki sem ismerhet meg o˝szintén egy másik lelket,

ameddig nem látta a világot az o˝ szemével.

Ameddig nem élte át ugyanazt a sötétséget.

Nem csinálta ugyanazokat a dolgokat.

Szóval, hacsak újra nem játszod a saját rémálmaidat valaki mással,

akkor örökre bennük ragadsz – egyedül.

Egyedül a világban.

Egyedül a lelkedben.

– Benjamin, azaz Benny –

ELSŐ FEJEZET

Fekete

Benny

Átnézek a kettőnket elválasztó fémrácson, és pontosan tu- dom, hogy melyik pillanatban ébred fel. Megfeszül a teste. A nyakán az ér lüktetni kezd. Egyetlen másodperc alatt eluralkodik rajta a félelem.

Rémülten zihál. 

Zavarodottan és elveszetten. 

Milyen tökéletes! 

Tökéletes kis babácska.

Miközben elhoztam őt arról a helyről, amit az otthonának hívott, elárasztott az illata. Kis híján szabadon engedtem néhány örömkönnycseppet Macy szeme láttára.

A vágy, hogy idehozzam, kétségbeesetté és sebezhetővé tett, az érzéseim ádáz harcot vívtak megkövült szívemmel.

Kurvára. Itt. Hagyott. Engem. 

És ezért meg fog fizetni.

Még nem tudja, de mindig is vendég volt azon a helyen, amit az otthonának hívott. Ő ide tartozik. Ide! Ez a cella az otthona. Csupán emlékeztetni kell erre a tényre.

– Hogy kerültem vissza ide? – sikolt fel elfojtott sírás közepette, a fejét rázva, elkerekedett szemekkel. Sokkot kapott. Még nem fogta fel teljesen, hogy ez a valóság, és nem a rémálmai fürdetik nedves, sötét pézsmaillatban. – Jaj, istenem!

Simogatja a fülemet a hangja. Bőgnöm kell. Annyira magányos voltam nélküle! Tudta egyáltalán, hogy mennyire szerettem? Hogy milyen kibaszottul hiányzott nekem?

Nem tölt el olyan elégedettséggel a látvány, ahogy csapdába esett rákocska módjára vergődik a cellájában, mint álmaimban. Összeszorul a szívem a maga ketrecében. Ha túlélném nélküle, akkor kivágnám a mellkasomból, így a gyötrelem, amiért cserben hagyott minket – nem, engem –, nem szorongatná jobban a józan eszemet most, hogy már visszatért.

A szerelem egy belém zárt gonosz bestia, ami egyre csak erősödik, ahogy kóstolgatja a vágyai elébe tett tárgyát. Nemsokára minden rendbe jön.

Időre van szüksége, hogy kibéküljön a tényekkel. 

Sohasem kap újabb esélyt, hogy távol legyen tőlem. 

Ő. 

Az. 

Enyém. 

Úgy jöttem ide, hogy számítottam rá: itt lesz, ebben a szobában. Engem várva, valahányszor hív a vágy, hogy benne legyek. De aztán… nem volt sehol. 

Az én mocskos kis babácskám! 

Kijátszott, és kiszabadult a szerelmem láncaiból.

Próbáltam más lenni, átváltozni egy új emberré, de az emléke nem engedett megszabadulni a fájdalomtól, amit maga után hagyott.

Egész teste megfeszül, eltátja a száját, és olyan sikoly tör elő belőle, amitől az egész testem libabőrös lesz.

Istenem, mennyire hiányzott! Megint ő lesz az én kis babácskám. Csak be kell törnöm, hogy emlékezzen rá: én vagyok a mestere, és hozzám tartozik.

– Macy? – szipogja. – Nem! – rázza a fejét. – Ez nem lehet igaz! Hogy kerülök ide?

Összefolyik a nyál a számban, mert meg akarom ízlelni a szenvedését.

Megfeszül, amikor kibuknak belőlem a szavak. 

– Ez jó kérdés, te mocskos kis babácska. 

Rég nem hallotta a hangomat.

Rég nem érezte, ahogy a kemény testem hozzápréselődik az ő puha testéhez. 

Rég nem állta a soha véget nem érő haragomat. 

Kibaszott régóta!

Hisztérikus zokogásban tör ki, mire a szám félmosolyra húzódik. Istenem, mennyire hiányzott kétségbeesésének édes hangja!

– Miért csinálod ezt? – követel választ tőlem, élénkvörös arcán végigcsorgó forró könnyekkel. – Miért?!

Az államat vakargatva felhúzom a szemöldökömet.

– Hosszú történet – vallom be őrült vigyorral. – Még szerencse, hogy előttünk az élet.

Miközben összeomlik, hagyom, hogy valaki más felé kalandozzanak a gondolataim.

A nővéremre. 

Bethanyre.

    Felriadok az éjszaka közepén a mocorgásra és a dühös sutyorgásra az ajtóm előtt. Összeszorul a gyomrom, mintha partra vetett hal módjára vergődne.

Felülök az ócska, hepehupás matracon, és kibújok a takaró alól. Teszek néhány tétova lépést az ajtó felé.

    Nem tudom, miért nézek szembe a megtorlástól való félelemmel, de odaosonok az ajtóhoz, hogy résnyire kinyissam.

    Ha a Papa elkap, akkor meg fog büntetni a pálcájával. Hétévesen már jól ismerem a fájdalmas pálcáját. Amit a munkájához használ, hogy megtalálja a bűnözőket a világban… Vagy legalábbis nekem azt mondta.

    A Papa hazudik néha.

    Árnyak táncolnak végig a folyosó szürke falán. Vadul hullámzik a mellkasom, a szívem pedig a torkomban dobog.

    Önkéntelenül megdörzsölöm a fenekemet. Még mindig fáj a legutóbbi verés után, amit azért kaptam, mert felébresztettem a Papát egy dolgozós éjszakán. De tudnom kell, mi történik. Olyan, mintha hívást éreznék, hogy ne csak a biztonságot nyújtó ajtó mögül legyek tanúja a zajnak.

    Aki kíváncsi, hamar megöregszik – mondja nekem mindig a Papa.

    Oldalra biccentem a fejemet, hogy túllássak az ajtófélfán. A folyosón végignézve meglátom anya fehéren hullámzó hálóingét. Úgy susog a karcsú alakján, mintha nekem akarna jelezni vele.

    – Szia, Benjamin! – szinte megszólal. – Örülök, hogy itt látlak. 

    Fel-alá járkál, kicsivel a nővérem szobájának küszöbén túl. Mozog a szája, de nem hallatszik a motyogása. 

    Hosszú, sötét haja függönyként omlik az arcába, elrejtve azt előlem. Ha nem tudnám, még azt hinném, hogy szellem. 

    De szellemek nem léteznek. 

    Élők kísértik az élőket. 

    Sohasem a halottak. 

    Bethany, a nővérem tizenegy éves. Még kissrácként is tudom a romlatlan eszemmel, hogy minden porcikájából árad a keserűség. Olyan, mintha csak üresség lakna a testben, amiben itt lézeng. Egyszer azt mondta nekem, hogy nem tetszettek neki a dolgok, amiket a Papa csinált vele. 

Borzasztó volt azzal a pálcával a fenekelés, de csak akkor kaptunk büntetést, ha rosszalkodtunk. 

    A gondolataim mindig arra intettek, hogy ő biztos folyton rosszul viselkedik, mert nem tud anélkül leülni, hogy megvonaglana az arca a fájdalomtól. 

    Ahogy nagyobb lettem, és az elmém megengedte, hogy visszaemlékezzek azokra az időkre, már tudtam, hogy nem azért kapott büntetést, mert rosszalkodott, hanem azért, mert a Papának volt egy betegsége. 

    A nővérem fertőzte meg. 

    A nővérem miatt lett az a félelmetes tekintete. 

    A nővérem megbetegítette az elméjét.

    – Mama? – szólok ki halkan, behúzott nyakkal, mintha anélkül is eljuthatnának hozzá a szavaim, hogy bárki más meghallana.

    Hátrakapja a fejét, és összerándul a teste, úgy meglepődik.

    – Benny, gyere ide a Mamához! – hív tárt karokkal. Ugyanezek a karok adnak megnyugvást, miután a Papa megbüntet a rosszaságaimért

    Meginog a lábam, ám mély lélegzetet véve odasietek a Mamához. Hátrapillantok, hogy biztosan csukva marad-e a Papával közös hálószobájuk ajtaja. Ha ő felébred, nagyon mérges lesz.

    A Mama letérdel elém, megfogja a kis kezemet, és simogatni kezdi a tenyeremet.

    A durva ujjbegyeibe vésődött árkok érintése furcsa érzés a zsenge bőrömnek.

    A saját kifejezésével élve „varróujjai” vannak, ami azt jelenti, hogy a munkától kisebesedett, megrepedezett a bőre.

    Babákat készít. Olyan díszes porcelán fajtákat, amiktől a kislányok nagyon izgatottak lesznek a vásárban. Az anyukák mindig áradoznak a Mama munkájáról. Azt mondják, hogy a babái egyedülállóak. Gyönyörűek. Egyediek. A Mama mindig a szívére tett kézzel gyönyörködik a teremtményeiben, mielőtt valaki más szép kis babácskáivá lesznek.

    – Mindegyikük különleges, és tökéletesnek kell lennie. Senki sem akar olyan babát, amelyik nem tökéletes, Benny – mondja nekem gyakran, amikor megengedi, hogy kifessem a pirospozsgás ajkukat. Igaza van. Ha akár csak egy szempilla nincs a helyén, az emberek már panaszkodnak, és másik babát akarnak.

    Anyám a tökéletességre törekedett, sokan vágytak az alkotásaira. 

    Most, hogy itt guggol előttem elkerekedett szemekkel, neki falfehér a szája, és minden egyes kiejtett szónál alig láthatóan megrázza a fejét: 

    – Szeretlek titeket a nővéreddel. Ő tökéletes babácska volt, de a Papa tönkretette – tör fel belőle egy pillanatra a zokogás.

    – Hogy érted ezt? – kérdezem értetlen arccal, még mindig egy kicsit álomittasan.

    – Olyan volt, mint a Mama babái. Gyönyörű, és nem arra való, hogy kárt tegyenek benne.

    Semmi értelme annak, amit beszél, engem pedig elálmosít a kimerültség.

    – Oké – motyogom bólintva, mert szerintem ezt akarja hallani.

    Bethany éjjeliszekrényén ég a lámpa. Megvilágítja a Mamát, aki az ártatlan tekintetével angyalinak tűnik. De a furcsa hang, ami a háta mögül jön, egyáltalán nem angyali. Inkább démoni.

    Olyan a hang, mintha egy disznó köhögne bele a párnába, miközben bántják.

    Rossz. 

    Mocskos. 

    Gusztustalan. 

    Lassított felvételként biccentem oldalra a fejemet, hogy ellássak a Mama mellett.     Annyira összesűrűsödik a levegő, hogy kimarad nálam egy teljes lélegzetvétel. 

    Az anyámat körülölelő fehér ruhán túl egy összekuporodott alakot látok a szoba sarkában. 

    Ringatózik. 

    Nyög. 

    Sziszeg.

    Meztelen a teste. Megint elakadt a lélegzetem, amikor rájövök, hogy a Papa az.

    Eluralkodik rajtam a mélyről jövő félelem. A Papa nagyon dühös lesz rám, amiért nem vagyok ágyban.

    A Mama felé kapom a tekintetemet, aki most Bethany ágya mellett időzik.

    Édeskés, fémes illat terjeng a levegőben. Olyan ízt érzek a számban, mintha elemet szopogattam volna. Ég a torkom a visszatartott hányástól, amitől csak még jobban eluralkodik rajtam a félelem. Ha összehányom Bethany szőnyegét, a Papa biztosan megbüntet, a Mama pedig hagyni fogja, mert utálja a felfordulást.

    Majdhogynem megnyugtató hang tör elő a Mamából, ahogy énekelni kezd:

Miss Pollynak beteg lett a babácskája, hajjajaj, 

Hívta hát az orvost, hogy jöjjön gyorsan, hajjajaj. 

Az orvos megjelent a táskájával hajjajaj, 

És olyan hangosan kopogott, hogy ajjajjaj

Olvasd tovább!