"Egy szóval jellemezve: az Elveszett babácskák brutális. Csak erős idegzetűeknek! És a vége.... Még mindig futkos a hideg a hátamon! De még, még, még! Most pedig már nagyon kíváncsi vagyok az új babácskákra is hajjajaj..." - Kikyo, GCK's Book Review Blog

Tedd kívánságlistára! E-könyv Puhatáblás

Fülszöveg

Ragadtad már meg más lelkét valaha a saját lényeddel,

magadba szívva őt, hogy a részeddé váljon?

Én igen.

Végre elkezdtem élni, érezni és szerelembe esni

– ebben a nagy káoszban, ami körülvesz.

Kibújtam a védőpáncélomból, és beengedtem valakit a szívembe.

Nyitva hagytam a lelkemet.

Nyitva hagytam a szívemet.

Nyitva hagytam az ajtót.

Ő pedig elrabolt.

Dillon… sajnálom.

Bennynek volt egy beteg babácskája, hajjajaj.

Aki pont úgy vágyott a sötétségre, mint ő maga, hajjajaj.

Úgyhogy közösen gyötörtek, vadásztak, játszadoztak, hajjajaj.

Bűneik halálos eleggyé összeálltak, ajjajaj.

Ám Bennynek hiányozni kezdett az elveszett babája, hajjajaj.

Bármi áron meg kellett találnia, hogy szerethesse, hajjajaj.

Nem akart kettesben maradni a beteg babájával, hajjajaj.

Terveket szőtt, hogy hazahozza a mocskos babácskáját, ajjajaj.

Egy különleges szerzőpáros páratlanul sötét kötete.

Csak erős lelkeknek!

„K Webster és Ker Dukey újabb sötét és felzaklató körre visz minket.

Nem tudom, miért kerültem valaha is

az ilyesfajta történeteket, mert ÚRISTEN, annyira imádom

ezt a sorozatot! Piszkosul TÖKÉLETES!!!”

– Patty ~ Wrapped Up In Reading Book Blog @ GoodReads –

Ez a két nő valami eszméletlen! Amióta csak letettem az Ellopott babácskákat (és túléltem a függővéget), azóta tűkön ültem, hogy végre kezembe vehessem a folytatást. Már azzal is tökéletesen elégedett lettem volna, ha az írópáros hozza az első rész színvonalát, de a második rész minden várakozásomat felülmúlta. Jelentem, az Elveszett babácskák még az elsőnél is sokkal, de sokkal jobb!!! Már ha jónak lehet nevezni, hogy testileg-lelkileg kínoznak, esetleg megszabadítanak néhány testrészedtől vagy a teljes emberi mivoltodtól. Brutális! Imádtam, hogy végre bepillantást nyerhettünk Benny múltjába, amilyen hatással pedig ez a végkifejletre volt...! Wáo! Nagyon bírtam, hogy végre elmélyedtünk a szereplők személyiségében, legyen szó akár Jade szilárd ellenállásáról, Macy totál beteges viselkedéséről, vagy Dillon megszállottságáról. Minden részletet nem szeretnék lelőni, de Jade rabtársa szintén nagy hatással volt rám. Ugyancsak favoritom lett a "másik Bethany". Az írópáros egy pillanatra sem hagyja, hogy lankadjon a figyelmünk, és ez számomra nem is elsősorban a gyomorforgató jeleneteknek volt köszönhető, hanem a lelkileg rázós események miatt. Egy szóval jellemezve: az Elveszett babácskák brutális. Csak erős idegzetűeknek! És a vége.... Még mindig futkos a hideg a hátamon! De még, még, még! Most pedig már nagyon kíváncsi vagyok az új babácskákra is hajjajaj...

Csak azt akarom, hogy valaki igazán megértsen,

hogy igazán szeressen engem

a bennem lakozó káosz ellenére.

De senki sem ismerhet meg o˝szintén egy másik lelket,

ameddig nem látta a világot az o˝ szemével.

Ameddig nem élte át ugyanazt a sötétséget.

Nem csinálta ugyanazokat a dolgokat.

Szóval, hacsak újra nem játszod a saját rémálmaidat valaki mással,

akkor örökre bennük ragadsz – egyedül.

Egyedül a világban.

Egyedül a lelkedben.

– Benjamin, azaz Benny –

ELSŐ FEJEZET

Fekete

Benny

Átnézek a kettőnket elválasztó fémrácson, és pontosan tu- dom, hogy melyik pillanatban ébred fel. Megfeszül a teste. A nyakán az ér lüktetni kezd. Egyetlen másodperc alatt eluralkodik rajta a félelem.

Rémülten zihál.

Zavarodottan és elveszetten.

Milyen tökéletes!

Tökéletes kis babácska.

Miközben elhoztam őt arról a helyről, amit az otthonának hívott, elárasztott az illata. Kis híján szabadon engedtem néhány örömkönnycseppet Macy szeme láttára.

A vágy, hogy idehozzam, kétségbeesetté és sebezhetővé tett, az érzéseim ádáz harcot vívtak megkövült szívemmel.

Kurvára. Itt. Hagyott. Engem.

És ezért meg fog fizetni.

Még nem tudja, de mindig is vendég volt azon a helyen, amit az otthonának hívott. Ő ide tartozik. Ide! Ez a cella az otthona. Csupán emlékeztetni kell erre a tényre.

– Hogy kerültem vissza ide? – sikolt fel elfojtott sírás közepette, a fejét rázva, elkerekedett szemekkel. Sokkot kapott. Még nem fogta fel teljesen, hogy ez a valóság, és nem a rémálmai fürdetik nedves, sötét pézsmaillatban. – Jaj, istenem!

Simogatja a fülemet a hangja. Bőgnöm kell. Annyira magányos voltam nélküle! Tudta egyáltalán, hogy mennyire szerettem? Hogy milyen kibaszottul hiányzott nekem?

Nem tölt el olyan elégedettséggel a látvány, ahogy csapdába esett rákocska módjára vergődik a cellájában, mint álmaimban. Összeszorul a szívem a maga ketrecében. Ha túlélném nélküle, akkor kivágnám a mellkasomból, így a gyötrelem, amiért cserben hagyott minket – nem, engem –, nem szorongatná jobban a józan eszemet most, hogy már visszatért.

A szerelem egy belém zárt gonosz bestia, ami egyre csak erősödik, ahogy kóstolgatja a vágyai elébe tett tárgyát. Nemsokára minden rendbe jön.

Időre van szüksége, hogy kibéküljön a tényekkel.

Sohasem kap újabb esélyt, hogy távol legyen tőlem.

Ő.

Az.

Enyém.

Úgy jöttem ide, hogy számítottam rá: itt lesz, ebben a szobában. Engem várva, valahányszor hív a vágy, hogy benne legyek. De aztán… nem volt sehol.

Az én mocskos kis babácskám!

Kijátszott, és kiszabadult a szerelmem láncaiból.

Próbáltam más lenni, átváltozni egy új emberré, de az emléke nem engedett megszabadulni a fájdalomtól, amit maga után hagyott.

Egész teste megfeszül, eltátja a száját, és olyan sikoly tör elő belőle, amitől az egész testem libabőrös lesz.

Istenem, mennyire hiányzott! Megint ő lesz az én kis babácskám. Csak be kell törnöm, hogy emlékezzen rá: én vagyok a mestere, és hozzám tartozik.

– Macy? – szipogja. – Nem! – rázza a fejét. – Ez nem lehet igaz! Hogy kerülök ide?

Összefolyik a nyál a számban, mert meg akarom ízlelni a szenvedését.

Megfeszül, amikor kibuknak belőlem a szavak.

– Ez jó kérdés, te mocskos kis babácska.

Rég nem hallotta a hangomat.

Rég nem érezte, ahogy a kemény testem hozzápréselődik az ő puha testéhez.

Rég nem állta a soha véget nem érő haragomat.

Kibaszott régóta!

Hisztérikus zokogásban tör ki, mire a szám félmosolyra húzódik. Istenem, mennyire hiányzott kétségbeesésének édes hangja!

– Miért csinálod ezt? – követel választ tőlem, élénkvörös arcán végigcsorgó forró könnyekkel. – Miért?!

Az államat vakargatva felhúzom a szemöldökömet.

– Hosszú történet – vallom be őrült vigyorral. – Még szerencse, hogy előttünk az élet.

Miközben összeomlik, hagyom, hogy valaki más felé kalandozzanak a gondolataim.

A nővéremre.

Bethanyre.

Felriadok az éjszaka közepén a mocorgásra és a dühös sutyorgásra az ajtóm előtt. Összeszorul a gyomrom, mintha partra vetett hal módjára vergődne.

Felülök az ócska, hepehupás matracon, és kibújok a takaró alól. Teszek néhány tétova lépést az ajtó felé.

Nem tudom, miért nézek szembe a megtorlástól való félelemmel, de odaosonok az ajtóhoz, hogy résnyire kinyissam.

Ha a Papa elkap, akkor meg fog büntetni a pálcájával. Hétévesen már jól ismerem a fájdalmas pálcáját. Amit a munkájához használ, hogy megtalálja a bűnözőket a világban… Vagy legalábbis nekem azt mondta.

A Papa hazudik néha.

Árnyak táncolnak végig a folyosó szürke falán. Vadul hullámzik a mellkasom, a szívem pedig a torkomban dobog.

Önkéntelenül megdörzsölöm a fenekemet. Még mindig fáj a legutóbbi verés után, amit azért kaptam, mert felébresztettem a Papát egy dolgozós éjszakán. De tudnom kell, mi történik. Olyan, mintha hívást éreznék, hogy ne csak a biztonságot nyújtó ajtó mögül legyek tanúja a zajnak.

Aki kíváncsi, hamar megöregszik – mondja nekem mindig a Papa.

Oldalra biccentem a fejemet, hogy túllássak az ajtófélfán. A folyosón végignézve meglátom anya fehéren hullámzó hálóingét. Úgy susog a karcsú alakján, mintha nekem akarna jelezni vele.

– Szia, Benjamin! – szinte megszólal. – Örülök, hogy itt látlak.

Fel-alá járkál, kicsivel a nővérem szobájának küszöbén túl. Mozog a szája, de nem hallatszik a motyogása.

Hosszú, sötét haja függönyként omlik az arcába, elrejtve azt előlem. Ha nem tudnám, még azt hinném, hogy szellem.

De szellemek nem léteznek.

Élők kísértik az élőket.

Sohasem a halottak.

Bethany, a nővérem tizenegy éves. Még kissrácként is tudom a romlatlan eszemmel, hogy minden porcikájából árad a keserűség. Olyan, mintha csak üresség lakna a testben, amiben itt lézeng. Egyszer azt mondta nekem, hogy nem tetszettek neki a dolgok, amiket a Papa csinált vele.

Borzasztó volt azzal a pálcával a fenekelés, de csak akkor kaptunk büntetést, ha rosszalkodtunk.

A gondolataim mindig arra intettek, hogy ő biztos folyton rosszul viselkedik, mert nem tud anélkül leülni, hogy megvonaglana az arca a fájdalomtól.

Ahogy nagyobb lettem, és az elmém megengedte, hogy visszaemlékezzek azokra az időkre, már tudtam, hogy nem azért kapott büntetést, mert rosszalkodott, hanem azért, mert a Papának volt egy betegsége.

A nővérem fertőzte meg.

A nővérem miatt lett az a félelmetes tekintete.

A nővérem megbetegítette az elméjét.

– Mama? – szólok ki halkan, behúzott nyakkal, mintha anélkül is eljuthatnának hozzá a szavaim, hogy bárki más meghallana.

Hátrakapja a fejét, és összerándul a teste, úgy meglepődik.

– Benny, gyere ide a Mamához! – hív tárt karokkal. Ugyanezek a karok adnak megnyugvást, miután a Papa megbüntet a rosszaságaimért

Meginog a lábam, ám mély lélegzetet véve odasietek a Mamához. Hátrapillantok, hogy biztosan csukva marad-e a Papával közös hálószobájuk ajtaja. Ha ő felébred, nagyon mérges lesz.

A Mama letérdel elém, megfogja a kis kezemet, és simogatni kezdi a tenyeremet.

A durva ujjbegyeibe vésődött árkok érintése furcsa érzés a zsenge bőrömnek.

A saját kifejezésével élve „varróujjai” vannak, ami azt jelenti, hogy a munkától kisebesedett, megrepedezett a bőre.

Babákat készít. Olyan díszes porcelán fajtákat, amiktől a kislányok nagyon izgatottak lesznek a vásárban. Az anyukák mindig áradoznak a Mama munkájáról. Azt mondják, hogy a babái egyedülállóak. Gyönyörűek. Egyediek. A Mama mindig a szívére tett kézzel gyönyörködik a teremtményeiben, mielőtt valaki más szép kis babácskáivá lesznek.

– Mindegyikük különleges, és tökéletesnek kell lennie. Senki sem akar olyan babát, amelyik nem tökéletes, Benny – mondja nekem gyakran, amikor megengedi, hogy kifessem a pirospozsgás ajkukat. Igaza van. Ha akár csak egy szempilla nincs a helyén, az emberek már panaszkodnak, és másik babát akarnak.

Anyám a tökéletességre törekedett, sokan vágytak az alkotásaira.

Most, hogy itt guggol előttem elkerekedett szemekkel, neki falfehér a szája, és minden egyes kiejtett szónál alig láthatóan megrázza a fejét:

– Szeretlek titeket a nővéreddel. Ő tökéletes babácska volt, de a Papa tönkretette – tör fel belőle egy pillanatra a zokogás.

– Hogy érted ezt? – kérdezem értetlen arccal, még mindig egy kicsit álomittasan.

– Olyan volt, mint a Mama babái. Gyönyörű, és nem arra való, hogy kárt tegyenek benne.

Semmi értelme annak, amit beszél, engem pedig elálmosít a kimerültség.

– Oké – motyogom bólintva, mert szerintem ezt akarja hallani.

Bethany éjjeliszekrényén ég a lámpa. Megvilágítja a Mamát, aki az ártatlan tekintetével angyalinak tűnik. De a furcsa hang, ami a háta mögül jön, egyáltalán nem angyali. Inkább démoni.

Olyan a hang, mintha egy disznó köhögne bele a párnába, miközben bántják.

Rossz.

Mocskos.

Gusztustalan.

Lassított felvételként biccentem oldalra a fejemet, hogy ellássak a Mama mellett. Annyira összesűrűsödik a levegő, hogy kimarad nálam egy teljes lélegzetvétel.

Az anyámat körülölelő fehér ruhán túl egy összekuporodott alakot látok a szoba sarkában.

Ringatózik.

Nyög.

Sziszeg.

Meztelen a teste. Megint elakadt a lélegzetem, amikor rájövök, hogy a Papa az.

Eluralkodik rajtam a mélyről jövő félelem. A Papa nagyon dühös lesz rám, amiért nem vagyok ágyban.

A Mama felé kapom a tekintetemet, aki most Bethany ágya mellett időzik.

Édeskés, fémes illat terjeng a levegőben. Olyan ízt érzek a számban, mintha elemet szopogattam volna. Ég a torkom a visszatartott hányástól, amitől csak még jobban eluralkodik rajtam a félelem. Ha összehányom Bethany szőnyegét, a Papa biztosan megbüntet, a Mama pedig hagyni fogja, mert utálja a felfordulást.

Majdhogynem megnyugtató hang tör elő a Mamából, ahogy énekelni kezd:

Miss Pollynak beteg lett a babácskája, hajjajaj,

Hívta hát az orvost, hogy jöjjön gyorsan, hajjajaj.

Az orvos megjelent a táskájával hajjajaj,

És olyan hangosan kopogott, hogy ajjajjaj