Kikyo

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Kikyo. Összes bejegyzés megjelenítése

Értékelés + Beleolvasó | Nicolas Barreau: A szerelem receptje

2021. március 4., csütörtök

"Egy szó, mint száz: aki szerelmes, olvasson Nicolas Barreau-t, aki szerelmes szeretne lenni, olvasson Nicolas Barreau-t, és aki csak szimplán szeretne romantikus hangulatba kerülni, ő is olvasson Nicolas Barreau-t! :)" - Kikyo, GCK's Book Review Blog

Fülszöveg

A nő mosolya című kötet előzménye.

Amikor az ábrándos természetű irodalom szakos diák, Henri Bredin menthetetlenül beleszeret az életvidám Valérie Castelbe, a lány olyan elérhetetlennek tűnik számára, akár a Hold. Bármire képes lenne azért, hogy meghódítsa a tengerkék szemű teremtést, de a dolog reménytelennek tűnik. Ám egy napon a Szajna parti könyvárusok ládáiban keresgélve Henrinak egy ütött-kopott, vérvörös bőrbe kötött könyvecskén akad meg a szeme: a 16. századi kis kötetben egy szerelmi bájital receptje is szerepel. Vajon hat-e?

Még sosem olvastam Nicolas Barreau-tól, de már annyi pozitív véleményt hallottam róla, hogy gondoltam, nekem is ideje elkezdeni. A véletlen úgy hozta, hogy A szerelem receptjei c. kisregénye került először a kezembe, ami A nő mosolya c. regény előzménykötete. Bár kihoztam a könyvtárból A nő mosolyát is, úgy döntöttem, beledobom a mélyvízbe az író(nő)t, és először A szerelem receptjeit olvasom el, hogy a kötet valóban megállja-e a helyét önálló olvasmányként is. És jelentem, igen. Egy rendkívül aranyos, ízig-vérig romantikus kis szösszenetet kaptam, amit alig egy óra alatt ki is végeztem. A gyorsaság nemcsak a rövidke terjedelemnek, hanem a magával ragadó, hangulatos történetnek is köszönhető. Szerintem pár perc alatt lélekben már Párizsban voltam, vagy legalábbis valahol Franciaország szívében. Hallottam a kávézókból szűrődő lágy zenét, éreztem az ételek ínycsiklandó illatát. A szerelmi bájital ötlete is nagyon megfogott, szerintem végig mosolyogtam is olvasás közben. Kívülálló szerintem rögtön látta rajtam, hogy most valami más dimenzióban járok. A regény ugyanis igazi gasztronómiai csoda. Meg is lepődtem egyébként, hogy a kötet második fele mennyi receptet tartalmaz, a fél csillag levonás is ebből fakadt. Egyrészt sokkal szívesebben olvastam volna még a történetet, másrészt akárhányszor megfogadtam, hogy ezt az ételt bizony én is elkészítem, mindegyiknek akadt legalább egy olyan összetevője, amiről azt sem tudtam, hogy eszik vagy isszák. (A beszerzése a mi vidékünkön ugyancsak bajosnak tűnik.) Néhány gondolat a borítóról is. Észrevettem, hogy a Nicolas Barreau-regények borítója meglehetősen egy kaptafára készül. Ezzel nincs is baj, az Eiffel-torony és a vörös ruhás (legtöbbször háttal, kitárt karral álló) nőalak ezeknek a könyveknek már a védjegyévé vált. Talán ezért zavart annyira, hogy a könyv női főszereplője, Valerie szinte folyamatosan kék ruhát viselt a történetben. Annyiszor ki volt hangsúlyozva a kék ruha, kék kabát, kék stb. a megjelenései alkalmával, hogy elkezdtem gondolkodni rajta, hogy akkor miért is ragaszkodunk a borítón a piroshoz/vöröshöz? Ez egyelőre rejtély számomra. Ahogy az író személye is sokáig az volt, aztán ezt megfejtettem, és egyetlen szóval jellemezném. Zseniális! Számomra teljesen lényegtelen, hogy milyen megfontolásból történtek így a dolgok, ahogy, de a megvalósítás káprázatos lett. Le a kalappal Daniela Thiele előtt, hogy sikerült egy teljesen valóságos(nak tűnő) személyiséget létrehoznia. Egy szó, mint száz: aki szerelmes, olvasson Nicolas Barreau-t, aki szerelmes szeretne lenni, olvasson Nicolas Barreau-t, és aki csak szimplán szeretne romantikus hangulatba kerülni, ő is olvasson Nicolas Barreau-t! :)

Ha hihetünk Georges számításainak, a háború óta az volt az egyik legsötétebb tél. Párizs utcáin árnyékok sétáltak, az emberek úgy vágyakoztak a fény után, ahogy egy ifjú szerelmes vágyik kedvese karjaiba. A moziban a Cherbourgi esernyők et játszották, az Olympiában a Beatles a She loves You t énekelte, én pedig menthetetlenül beleszerettem egy lányba, aki olyan elérhetetlen volt számomra, mint a Hold.

Akkoriban a második szemesztert végeztem irodalom szakon, és merő csalódásból eltökéltem, hogy olyan leszek, mint valami második William Butler Yeats, aki izzó szenvedélyű versekben istenítette imádottját, így téve halhatatlanná a szépséges Maud Gonne iránti beteljesületlen szerelmét, ám egy esős délután, a Szajna-parti könyvárusoknál járva valami olyasmire bukkantam, ami azelőtt vetett véget fényes irodalmi karrieremnek, hogy egyáltalán elkezdődött volna. Mert akkor valami különös és csodálatos dolog vette kezdetét. Attól fogva boldogságtól megittasultan támolyogtam a Holdon, még mielőtt az első űrhajós rálépett volna. Soha, senkinek nem meséltem el, valójában mi is történt azon az estén.

Azon az emlékezetes estén, amikor először főztem meg a menu d’amour t, és amely óta olyan sok év telt el. Az egyetlen, aki a teljes igazságot ismerte, a lakótársam, Georges macskája volt. Ő azonban természetesen nem tudott beszélni, úgyhogy az ínycsiklandó titkot egyedül én őrzöm a szívemben. Végül mégsem lett belőlem William Butler Yeats. Hála istennek.

Az én Maud Gonne-omat Valérie Castelnek hívták. Szőke haja volt, ragyogó kék szeme, és ha megjelent, a szoba megtelt fénnyel. A szája mindig nevetésre állt, ő maga pedig ki nem fogyott az ötletekből, szeretett csipkelődni, szóval az a fajta lány volt, akit egyszerűen nem lehetett nem észrevenni. De még egy tulajdonságával kitűnt a környezetéből. Nem ismertem még egy embert, aki olyan pontatlan lett volna, mint Valérie Castel. Mindig elkésett. Minden előadásról. És minden szemináriumról. Ezért is figyeltem fel rá. Mert elkésett.

Jean-Louis Caspari professzor elemében volt. Lendületes gesztusaival, ékesszóló mondataival akkor már húsz perce próbálta megismertetni hallgatóságát a romantika és realizmus közötti francia irodalommal, és nem várt egyebet, csak hogy minden egyes diákja három mondatot megjegyezzen az előadásából. „Ha mindebből három mondatot hazavisznek, én már pénzemnél vagyok” – szokta mondani. Éppen egyik kedvenc Baudelaire-versénél tartott, amikor valaki hirtelen feltépte az előadóterem ajtaját. Kifulladva, kipirosodott arccal, kék gyapjúkabátban és hozzáillő sapkában egy diáklány próbált beslisszolni. Ajkán bocsánatkérő mosollyal nyomult előre a padsorok mellett, hogy beüljön egy üres helyre, ám ekkor Jean-Louis Caspari megszakította az előadását, és lelépett a katedráról. Az idős professzorról köztudott volt, hogy szereti pellengérre állítani az elkéső diákokat. Korpulens alkatára rácáfoló fürgeséggel átviharzott a termen, és máris ott tornyosult a későn jövő lány előtt.

– Igazán örvendetes, hogy ellátogatott az előadásomra, kedves… hogy is hívják? – vonta fel kérdőn a szemöldökét.

– Castelnek. Valérie Castelnek – válaszolta a lány.

Így tudtam meg a nevét, a többiekkel együtt.

– Nos, Castel kisasszony – nyújtott kezet Caspari professzor, amit a lány tétova mozdulattal fogadott el –, Isten hozta minálunk – folytatta széles gesztussal, szinte bevonva a teremben ülő mind a százötven diákot, akik vigyorogva figyelték a katedrától távolabb kibontakozó párbeszédet. – Az előadásom sajnos már… – húzta elő nadrágzsebéből ezüst zsebóráját – már huszonöt perce elkezdődött. Remélem, nem zavarja?

Valérie Castel elpirult, majd bájos mosollyal ajándékozta meg a professzort.

– Ugyan már, professzor úr – mondta a leghátsó sorban is jól hallható, csengő hangon –, ha önt nem zavarja, engem sem zavar.

Jól láttam, hogy a szája szöglete finoman megrándul.

A diákok megütközve pusmogtak. Meglehetősen pimasz, de olyan lefegyverző elfogulatlansággal adja elő, hogy az ember nem tudja, mit is gondoljon felőle.ú

Caspari professzornak elég humora volt hozzá, hogy értékelje a slágfertig választ. És bár látása koránál fogva már nem volt az igazi, kerek szemüvege mögött csillogó szeme még észrevette, ha valami szép akadt az útjába. Tekintete egy pillanatra megpihent a delikvensen, aki közben levette kék sapkáját, és tanácstalanul gyűrögette a kezében.

– Eltekintve attól, hogy nem nagyon szeretem, ha az előadásom közben nyitogatják az ajtót, minden bizonnyal kevésbé zavar, mint önt, kisasszony. Én ugyanis kegyeddel ellentétben már ismerem előadásom anyagát.

Valérie bűnbánóan bólintott, és nyilvánvalóan kötelességének érezte, hogy valami kalandba illő magyarázattal szolgáljon, amelyben egy szegény kiscica, egy rettentő magas fa, egy szolgálatkész rendőr és ő maga játszották a főszerepeket.

–Voltaképpen mi sem áll távolabb tőlem, mint a késés – jelentette ki ártatlan ábrázattal. – Többé nem fordul elő.

Olvasd tovább!

5 star · A mágia vörös tekercsei · Beleolvasó · Borítók · Cassandra Clare · Értékelés · Kikyo · Wesley Chu

Értékelés + Beleolvasó + Borítók | Cassandra Clare & Wesley Chu: A mágia vörös tekercsei

2021. február 24., szerda

Nincsenek megjegyzések

Sziasztok!

"Minden tökéletlensége ellenére nekem ez ismét egy ötcsillagos történet! Egyszerűen nem tudok kiszakadni ebből a világból. Úgyhogy még, még, még! Várom az újabb kötetet!" - Kikyo, GCK's Book Review Blog

Tedd kívánságlistára! E-könyv Rendeld meg!

Fülszöveg

Magnus Bane boszorkánymester és Alec Lightwood együtt utazzák be a világot.

Magnus Bane csak egy jó kis vakációra vágyott Alec Lightwooddal, az árnyvadásszal – pazar európai körutazásra. Csakhogy jóformán meg sem érkeznek Párizsba, amikor előkerül egy régi barát, és híreket hoz egy Karmazsin Kéz nevű démonimádó szektáról. Egy szektáról, amit minden jel szerint Magnus alapított. Réges-régen. Viccből.

Magnus és Alec Európát átszelve veszi üldözőbe a Karmazsin Kezet és titokzatos vezetőjét, mielőtt a szekta még nagyobb kárt okozna. Ha nem lenne elég baj, hogy a romantikus vakációnak lőttek, lépten-nyomon démonokba ütköznek, és már azt sem tudni, ki a barát, ki az ellenség. Miközben az igazság után kutatva egyre nehezebb helyzetbe kerülnek, Magnusnak és Alecnek jobban meg kell bíznia egymásban, mint valaha – akkor is, ha így rég rejtegetett titkok kerülnek a felszínre.

Az árnyvadászok világában játszódó új trilógia első kötete.

Malec a javából! Élvezd fergeteges kalandjaikat!

Malec FOREVER!!! Istenem, annyira szeretem őket, hogy ihaj! És olyan jó, hogy ők is kaptak egy történetet! Vagy többet, mert szerintem a vége igenis megköveteli a folytatást, meg ugye tudjuk, hogy CC a trilógiákra szakosodott egy-egy történet kapcsán. Na, de kezdjük az elején! Az első néhány oldalon kissé képzavarban voltam, mert előzetesen azt hittem, hogy ott vesszük fel a fonalat, ahol az Éjsötét királynőnél abbahagytuk, azaz Alec és Magnus esküvője után. Simán el tudtam volna képzelni, hogy nászútra mennek Európába. Amikor azonban helyre raktam magamban, hogy éppen hol/mikor járunk az Árnyvadász univerzumban, már rendben is volt minden. Sajnos észrevettem, hogy az emlékeim helyenként megkoptak, ami eléggé zavart, meg az is, hogy helyenként tudtam a további eseményeket. Pl. hogy Simon el fogja veszíteni az emlékeit, hogy Sebastian még ezután fog megjelenni vagy a hidegbéke. A Karmazsin Kéz cselekményszála viszont tízpontos volt! Simán kinéztem Magnusból, hogy poénból megalapítja a szektát, az események további alakulása pedig logikus, szépen felépített volt. A szekta vezérének kiléte, az emlékek visszatérésének leírása pedig zseniális. Szerintem Cassie a nagy finálék embere. A helyenként hullámzó történetvezetés a csúcspont elérésekor egyszerűen mozgóképpé válik az ember fejében, és onnét nincs megállás. Igaz, hogy valószínűleg az egész könyvet egyben kivégeztem volna, ha nem zavarnak meg (ilyen apró-cseprő dolgokkal, mint kaját kérek), így második nekifutásra sikerült kiolvasnom. Tudom, kap az írónő hideget-meleget, de szerintem abban mindenki egyetért, hogy ha egyszer beszippant az Árnyvilág, nagyon nehéz kikeveredni belőle.

Amit még muszáj kiemelnem, az a humor. Magnus szerintem emiatt is az egyik kedvenc karakterem, mert olyan beszólásai vannak, hogy azon hangosan kell nevetni olvasás közben. Ezzel csak Jace egoizmusa veszi fel nálam a versenyt. Alec eleinte totál másodhegedűs volt a szememben, de miután összejöttek, rájöttem, hogy ők a tökéletes páros. Teljesen kiegészítik egymást, közhelyesen szólva ők tényleg egy egész összepasszoló darabjai. Úgy érzem, az LMBTQ szál ebben a kötetben volt a leghangsúlyosabb, ennyire intim jeleneteket szerintem még nem írt CC (és szerzőtársai), ez azonban egyáltalán nem volt zavaró számomra, sőt, természetes módon hozzátartozott a főszereplő karakterekhez.

Amit még imádtam, az Aline és Helen megismerkedésének története volt. Igazából itt láttam be, hogy nagyon jó, hogy időben visszaugrottunk a cselekményben, mert így teljesen logikus magyarázatot kaptunk arra is, hogy mit keresnek kedvenc tengerentúli szereplőink Európában. Az egyik kedvenc jelenetem az alvilági bál volt, pontosan emiatt. Raphael, Lily Chen, Malcolm Fade! Igen, ő is! Annyira jó volt velük újra találkozni! És persze a telefonhívások miatt kaptunk egy kicsit Izzyből és Jace-ből is.:) Hiszen olyan jó lett volna, ha ők is itt vannak. ("Mondjuk ez pont nem igaz." - imádom Magnust!)

Szóval: Minden tökéletlensége ellenére nekem ez ismét egy ötcsillagos történet! Egyszerűen nem tudok kiszakadni ebből a világból. Úgyhogy még, még, még! Várom az újabb kötetet!

ELSŐ RÉSZ

A szerelem városa

† † †

„Párizsban nincs menekvés a múlt elől.”

– Allen Ginsberg –

ELSŐ FEJEZET

Karambol Párizsban

Az Eiffel-torony harmadik emeletéről nézve úgy terült el a város Magnus Bane és Alec Lightwood előtt, mint valami ajándék. A csillagok úgy ragyogtak, mintha tudnák, hogy versenytársuk akadt. A keskeny macskaköves utcák aranyszínben világítottak odalent, a Szajna ezüst szalagját fi nom ötvösmunkával készült bonbonos dobozka köré csomózták. Párizs a sugárutak, a bohémok, a szerelmesek és a Louvre városa.

Párizs egyben Magnus több kínos balfogásának és rosszul elsült tervének a színhelye is volt, a számos katasztrofális szerelmi kalandról nem is beszélve. A múlt azonban most mit sem számított.

Magnus ezúttal mindent jól akart csinálni Párizsban. Négyszáz éve járta a világot, és ennyi idő alatt megtanulta, hogy akárhová utazik is az ember, a társaság az, ami igazán számít. A kis asztal fölött mosolyogva pillantott Alec Lightwoodra, aki Párizs csillogásával mit sem törődve képeslapokat írt a családjának.

Ahányszor befejezett egyet, Alec odabiggyesztette a végére, hogy: „Jó lenne, ha itt lennél”. Magnus ilyenkor elkapta előle a lapot, és cirkalmas betűivel hozzátette: „Mondjuk ez pont nem igaz.”

Ahogy Alec széles vállát az asztal fölé görnyesztve írt, rúnák hullámzottak izmos karján. Az utolsó még a nyakára is felfutott, közvetlenül álla határozott vonala alatt ért véget. Mindig kócos fekete hajából egy kósza tincs a szemébe hullott. Magnus hirtelen nagyon szeretett volna odanyúlni, és a helyére igazítani, de ellenállt a kísértésnek. Alec nem nagyon szerette, ha nyilvánosan kimutatják az érzéseiket. Igaz, nem voltak körülöttük árnyvadászok, a hétköznapi emberek sem feltétlenül lelkesedtek az ilyen gesztusokért. Magnus nem bánta volna, ha elfogadóbbak.

– Mély gondolatokba merülsz? – kérdezte Alec.

Magnus felhorkant.

– Igyekszem nem.

Létfontosságú volt, hogy élvezzék az életet, de néha komoly erőfeszítésbe telt. Nem volt könnyű megtervezni a tökéletes európai utazást sem. Magnus jó pár zseniális ötletet kénytelen volt önmaga megvalósítani. El tudta képzelni, mit szólt volna egy utazási ügynök, ha előáll a kissé szokatlan elképzeléseivel.

– Gondolt esetleg valamire? – kérdezné az irodában dolgozó hölgy, ha felhívná.

– Először megyek nyaralni az új pasimmal – felelné Magnus, mivel csak nemrég alakult úgy, hogy közhírré tehette a kapcsolatát Aleckel, és most szívesen dicsekedett vele. – Nagyon új. Annyira új, hogy még újautó-illatunk van.

Annyira új, hogy még mindketten tanulták a másik ritmusát, minden pillantással, minden érintéssel, minden mozdulattal csodás, de ismeretlen területre jutottak. Magnus néha azon kapta magát, hogy döbbenten mered Alecre – vagy azt vette észre, hogy a fiú figyeli így őt. Olyan volt, mintha egyszerre fedeztek volna fel valami váratlant, ámbár mérhetetlenül kívánatosat. Még nem voltak biztosak egymásban, de nagyon szerettek volna azok lenni.

Vagy legalábbis Magnus erre vágyot.

– Klasszikus szerelmi történet. Rányomultam egy buliban, ő randira hívott, aztán vállt vállnak vetve hősiesen harcoltunk a gonosz ellen egy mágikus háborúban, úgyhogy végre ránk fér a vakáció. Az a helyzet, hogy ő árnyvadász – mondaná.

– Bocsásson meg, hogy mondta? – csodálkozna el a képzeletbeli utazási ügynök.

– Ó, hát tudja, hogy van ez. Annak idején a világot lerohanták a démonok. Valami olyasmi volt, mint a fekete péntek, csak több véres folyóval és kevesebb gyötrelmes üvöltéssel. Mint mindig, ha a nemes és igaz emberek (szóval nem magamról beszélek) nehéz időket élnek át, ezúttal is eljött egy angyal. Az Angyal átadta a maga tudását a kiválasztott harcosainak és a leszármazottaiknak, hogy ők védelmezzék az emberiséget. Saját titkos országot is létrehozott a számukra. Raziel angyal nagy adományozó volt. A szóban forgó daliás és erényes árnyvadászok a mai napig láthatatlan védelmezőként harcolnak, és nem csak szentfazekak, hanem igazi szentek, minden irónia nélkül. Baromi idegesítő. Szó szerint szentek. Nálam biztos szentebbek, mert én démonok ivadéka vagyok.

Azt még Magnus sem tudta elképzelni, mit lépne erre az utazási ügynöke. Valószínűleg csak nyüszítene zavarodottságában.

– Elfelejtettem volna említeni? – folytatná azért. – Az árnyvadászoktól mindenben különböző lények is léteznek. Vannak alvilágiak is! Alec az Angyal gyermeke, és az egyik legősibb idrisi család sarja. Idris a nephilimek otthona. Elég biztos vagyok benne, hogy a szülei nem verték volna a hátsójukat a flaszterhoz, ha azt látják, hogy egy tündérrel, egy vámpírral vagy egy vérfarkassal kavar New Yorkban. Abban is biztos vagyok, hogy még ezeket is jobban tűrték volna, mint egy boszorkánymestert. Az én fajtámat tekintik a legveszélyesebbnek és a leggyanúsabbnak az alvilágban. Démonok gyerekei vagyunk, én meg egyenesen egy bizonyos hírhedt nagyobb démon fi a, bár nincs kizárva, hogy pont erről elfelejtettem beszámolni a pasimnak. Tisztes árnyvadászoknak nem illik a magamfajtát hazavinniük anyuhoz és apuhoz. Van múltam. Igazából jó pár múltam van. Ráadásul a jó árnyvadászfiúk eleve nem visznek haza pasikat.

Csakhogy Alec hazavitt egyet. Az ősei termében állt, és gondolkodás nélkül szájon csókolta Magnust az összegyűlt nephilimek szeme láttára. Ez volt a legigazibb és legszívhezszólóbb meglepetés Magnus hosszú életében.

– Nemrég együtt harcoltunk egy nagy háborúban, amivel elhárítottuk az emberiségre leselkedő veszélyt. Nem mintha az emberiség hálás lenne érte, mivel nem is tud róla. Az árnyvadászoknak sem dicsőség, sem megfelelő anyagi kárpótlás nem jutott, és olyan veszteségeket szenvedtek el, hogy arról beszélni is nehéz. Alec elvesztette az öccsét, én a barátomat, és mind a kettőnknek jól jönne egy kis pihenés. Az a kellemetlen érzésem, hogy Alec soha nem engedett meg magának nagyobb luxust annál, mint amikor vett egy szép új kést. Valami jót akarok tenni vele. Kicsit el akarok távolodni a sok zűrtől az életünkben, hogy kiokoskodjuk, hogyan lehetünk igazán együtt. Tud ajánlani ehhez valamilyen útitervet?

Az utazási ügynök erre még Magnus képzeletében is lecsapta a telefont.

Nem, kénytelen volt maga megtervezni a romantikus európai utazást. Elvégre ő volt a ragyogó és rejtélyes Magnus Bane. Bármikor képes összehozni egy stílusos kirándulást. Az angyalok gyermeke és egy jól öltözött démonivadék egymásba szeretnek, és nekivágnak Európának. Mi baj származhatna belőle?

A stílus kérdésén merengve Magnus hetykén rézsút tolta a fején karmazsin barettjét. Alec felnézett a mozdulatra, aztán rajta is felejtette a szemét.

– Szóval mégis szeretnél egy ilyet? – kérdezte Magnus. – Csak szólj! Történetesen jó pár hasonló van elrejtve a ruházatomban. Mindenféle színben. Egy barettbőségszaru vagyok.

– Ezt speciel kihagynám – sóhajtotta Alec. – Megint. Azért kösz.

A szája sarka felfelé kanyarodott, a mosolya bizonytalan volt, de azért igazi.

Magnus a tenyerére támasztotta az állát. Ki akarta élvezni ezt a lehetőségekkel teli csillagfényes pillanatot Párizsban Aleckel, és eltenni az emlékei közé, hogy hosszú évek múltán is élvezhesse. Remélte, hogy később nem fog fájni ez az emlék.

– Mi jár a fejedben? – kérdezte Alec. – Komolyan.

– Komolyan? Te.

Alecet láthatólag meglepte a gondolat, hogy Magnusnak rajta jár az esze. Egyszerre volt nagyon könnyű és nagyon nehéz meglepni – nem csak viccből volt szokás az árnyvadászok jó szemét és reflexeit emlegetni. Akár a semmiből érkezett, akár a közös ágyukban fordult felé – az ágyat egyelőre csak alvásra használták, amíg Alec nem szeretett volna többet –, a fi ú mindig résen volt. Egy olyan apróság viszont, mint a gondolat, hogy ő jár Magnus eszében, váratlanul érte.

Magnus úgy érezte, rég eljött az ideje, hogy rendes meglepetéssel szolgáljon Alec számára. Történetesen elő is készített egyet.

Párizs volt az utazásuk első állomása. Talán klisének tűnhet egy romantikus európai vakációt éppen a szerelmesek városában kezdeni, de Magnus szentül hitte, hogy a klasszikusok jó okkal klasszikusok. Majdnem egy hete voltak már itt, és úgy érezte, ez a megfelelő pillanat, hogy hozzáadja a dolgokhoz a rá jellemző sajátos csavart.

Alec végzett az utolsó képeslappal is, Magnus pedig érte nyúlt, aztán leengedte a kezét. Elolvasta, mit írt a fi ú, és elmosolyodott. Alec a húgának írt lapot is azzal fejezte be, hogy „jó lenne, ha itt lennél”, ezúttal azonban saját kezűleg tette hozzá, hogy: „mondjuk, ez pont nem igaz”.

Halvány vigyorral nézett Magnusra.

– Készen állsz a következő kalandra? – kérdezte Magnus.

Olvasd tovább!

4.5 star · Beleolvasó · Colleen Hoover · Értékelés · Kikyo · Verity

Értékelés + Beleolvasó + Borítók | Colleen Hoover: Verity

2021. február 17., szerda

Nincsenek megjegyzések

"Ismét egy olyan könyv, amit fenntartásokkal vettem a kezembe, mivel azonban eddig Colleen Hoover minden magyarul megjelent könyvét olvastam, nem szerettem volna megtörni a sort. S amíg Jennifer L. Armentrout-nak szerintem nagyon nem jött be a műfajváltás, addig CoHo a Verity által emelkedett fel újra a szememben." - Kikyo, GCK's Book Review Blog

Tedd kívánságlistára! E-könyv Kérj értesítést!

Fülszöveg

Magával ragadó és megdöbbentő. Egyszerűen nem lehet letenni.

Claire Contreras New York Times bestseller szerző.

Lowen Ashleigh, az anyagi csőd szélén álló, küszködő író élete állásajánlatát kapja, amikor Jeremy Crawford, a bestseller szerző Verity Crawford férje felkéri, hogy balesetben megsérült felesége helyett megírja az asszony sikersorozatának befejező részeit.

Lowen megérkezik a Crawford házba, hogy átnézze Verity többévnyi jegyzeteit és vázlatait, remélve, hogy elegendő anyagot talál a munka elkezdéséhez. Csakhogy az irodában nemcsak kaotikus állapotok fogadják, hanem egy önéletrajz is, amit az asszony a legnagyobb titokban írt. A kézirat minden oldala vérfagyasztó vallomást rejt, köztük annak az éjszakának a történetét, ami örökre megváltoztatta a család életét.

Lowen először úgy dönt, hogy nem mutatja meg Jeremynek a kéziratot, mert annak tartalma még több fájdalmat okozna a gyászoló apának. De ahogy a férfi iránti érzelmei egyre erősebbé válnak, rájön, hogy talán mégis fel kéne fedni Verity mocskos titkait.

Egy egyedülálló romantikus thriller a New York Times bestseller szerző Colleen Hoover tollából.

Kikyo

Ismét egy olyan könyv, amit fenntartásokkal vettem a kezembe, mivel azonban eddig Colleen Hoover minden magyarul megjelent könyvét olvastam, nem szerettem volna megtörni a sort. S amíg Jennifer L. Armentrout-nak szerintem nagyon nem jött be a műfajváltás, addig CoHo a Verity által emelkedett fel újra a szememben. Nem titkoltam ugyanis, hogy míg eleinte hatalmas rajongója voltam az írónőnek a legutóbbi regényei valahogy egyre laposabbá váltak a szememben. A Verity viszont óriásit ütött! Egyszerűen faltam a könyvet. Persze, vannak hibái, ezt én sem tagadom - az irdatlan mennyiségű erotika, spoiler: és az, hogy Lowen még ugyanoda is harapott az ágytámlába, ahova Verity, már nálam is kiverte a biztosítékot spoiler vége - de összességében szerintem izgalmas, magával ragadó, kellőképpen borzongató (lelkileg) történetet kapunk. Számomra az sem volt zavaró, hogy az első pillanattól tudtuk, hogy egyértelműen Verity lesz a negatív karakter. Őszintén szólva nekem olvasás közben sokszor eszembe juttatta A Manderley-ház asszonyát, amelyben Rebecca ugyancsak nincs jelen testi valójában, ahogy itt Verity is igencsak korlátozottan, mégis az ő személye tölti be a szereplők egész világát, ő tart irányítása alatt mindent. És még a befejezés is erre a vonalra erősít rá. A lezárásnál szerintem minden olvasó csak kapkodta a levegőt, és csak annyit bírt gondolni: Aztamindenségitneki! És igen! Itt mutatkozik meg igazán Colleen Hoover zsenialitása. A mai napig izgatja egyébként a fantáziámat, hogy milyen lett volna az eseményeket Crew szemszögéből is megismerni, belőle igazán kaphattunk volna többet is a könyvben. Amivel viszont nem tudok azonosulni, az a Lowen-Jeremy szerelmi szál. Nem igazán jött t, hogy ők ilyen rövid idő alatt hogy tudták így elmélyíteni a kapcsolatukat, Lowen pedig valahogy a kezdetektől nem vált szimpatikussá számomra. Olyan semmilyen karakternek éreztem, Verity mellett szerencsétlen kis szürke egérnek (ha Verityt Rebeccával vontam párhuzamba, akkor Lowen a 2. Mrs. de Winterrel azonosítható). Mindent összevetve azonban egy igazi ötcsillagos regényt kaptunk a Verityvel, amit nemcsak a thriller rajongóinak tudok bátran ajánlani, hanem azoknak az olvasóknak is, akik a light-osabb borzongást kedvelik.

Beleolvasó

Először a koponyája roppanását hallom, aztán beterít a rám fröccsenő vér. Felszisszenve visszahőkölök a járdára. Az egyik cipősarkam elakad a padkában, egy Parkolni tilos! tábla rúdjába kapaszkodva próbálom visszanyerni az egyensúlyom.

Az a férfi pár másodperce még előttem állt. Egy kisebb tömeggel együtt vártuk, hogy a lámpa zöldre váltson, amikor ő idő előtt lelépett az úttestre, és egy teherautó elgázolta. Gyorsan utánanyúltam, hogy visszarántsam, de a kezem már csak a levegőbe markolt. Behunytam a szemem, mielőtt a feje a kerék alá került volna, de hallottam, ahogy pukkan egyet, mint a pezsgősdugó.

Átment a piroson, ráadásul a mobiljára meredt közben. Nyilván számtalanszor átkelt már ezen az úton minden gond nélkül. Ez lett a veszte.

Az emberek felszisszennek, de senki sem sikolt. A teherautó sofőrje azonnal kiugrik, és a férfi mellé térdel. Miközben többen odarohannak segíteni, én hátrálni kezdek. Nem kell ránéznem a kerék alá szorult testre, hogy tudjam: nem élte túl. Az egykor fehér blúzomat beborító vércseppek azt jelzik, hogy itt nem mentőre van szükség, hanem hullaszállítóra.

Sarkon fordulok, hogy lelépjek a helyszínről – és találjak egy helyet, ahol összeszedhetem magam –, de a lámpa most zöldre vált, és megindul a sűrű manhattani tömeg. Sokan fel sem néznek a telefonjukból a tragédia mellett elhaladva. Meg sem próbálok szembemenni az árral, inkább egy helyben állva várom, hogy ritkuljon a sokadalom. Újra a baleset irányába nézek, vigyázva, hogy ne bámuljam egyenesen az áldozatot. A sofőr most a teherautó hátuljánál áll elkerekedett szemmel, és telefonál. Három vagy talán négy férfi támogatja. Az eset odavonz néhány morbid kíváncsiskodót, akik a mobiljukkal videózzák a gyomorforgató látványt.

Ha még Virginiában élnék, ez az egész totál másképp zajlana. Mindenki megállna, kitörne a pánik, az emberek sikoltoznának, és a sajtó perceken belül ellepné a környéket. De itt, Manhattanben olyan gyakoriak a gyalogosgázolások, hogy a helyiek mindössze apró kellemetlenséget látnak benne. Egyesek a feltorlódott forgalom miatt zsörtölődnek, másoknak a ruhája megy tönkre… Valószínűleg annyira megszokott dolog ez, hogy még a hírekbe sem kerül be.

Bár néha zavar a helyiek közönye, voltaképp pont ezért költöztem ide tíz éve. A magamfajta éppen az ilyen túlnépesedett városokba való. Egy ekkora helyen, ahol ilyen sok, nálam jóval szánalmasabb sorsú ember lakik, az én életem nem számít.

Itt láthatatlan lehetek. Érdektelen. Manhattan túl zsúfolt ahhoz, hogy egy hangyafingnyit is törődjön velem, és ezt imádom benne.

– Megsérült?

Felnézek a férfira, aki a karomat fogva a blúzomat tanulmányozza. Gondterhelt arccal végigmér tetőtől talpig, sebek után kutatva. A reakciójából arra következtetek, hogy nem a kérges szívű New York-iak közül való. Lehet, hogy már itt lakik, de bárhonnan jött is, ott még nem kopott ki teljesen az empátia az emberekből.

– Megsérült? – kérdezi újra az idegen a szemembe nézve.

– Nem. Ez nem az én vérem. A közelében álltam, amikor…

Elhallgatok. Most láttam egy embert meghalni. Olyan közel voltam hozzá, hogy a vére rám fröccsent.

Azért költöztem a városba, hogy láthatatlan legyek, de ettől még nem váltam érzéketlenné. Sokat küzdöttem, hogy kemény legyek, mint a beton a talpam alatt, de nem jártam sikerrel. Az imént történtek súlyos kőként nehezednek a gyomromra.

A kezemet a számra tapasztom, de gyorsan el is kapom onnan, amikor az ujjam valami ragacsos anyaghoz ér. Még több vér. Lenézek a blúzomra. Rengeteg vér, és egyetlen cseppje sem az enyém. Belecsípek az anyagba, hogy elhúzzam magamtól, de foltokban a bőrömhöz tapad.

Azt hiszem, vízre van szükségem. Kezdek szédülni. Meg akarom dörzsölni a halántékomat, és belecsípnék az orromba, de félek magamhoz érni. A férfira nézek, aki még mindig fogja a karom.

– Olyan az arcom? – kérdezem.

A férfi összepréseli a száját, és a tekintetével végigpásztázza az utcát. Egy kávézóra mutat néhány házzal odébb.

– Ott van mosdó – teszi a kezét a hátamra, és a kávézó irányába ösztökél.

Átnézek az út túloldalán álló Pantem Press épületére, ahová a baleset előtt indultam. Olyan közel vagyok már, mindössze öt-hat méter választ el a megbeszéléstől, amin mindenképpen ott kell lennem.

Vajon az a fickó milyen messze volt az ő úti céljától?

Az idegen kinyitja nekem a kávézó ajtaját. Egy nő, mindkét kezében kávéval, megpróbál kifurakodni mellettem, de a ruhám láttán gyorsan félreugrik az útból, és beenged bennünket. Elindulok a női mosdó felé, de zárva találom. Az idegen benyit a férfirészlegbe, és int, hogy kövessem.

Nem zárja be az ajtót mögöttünk. A mosdókagylóhoz lép, és megnyitja a vizet. A tükörbe pillantva megkönnyebbülve konstatálom, hogy a helyzet nem olyan vészes, mint vártam. A szemöldököm fölött szétspriccelődött a vér, és az a pár csepp az arcomon kezd megszáradni. Szerencsére a nagyja a blúzomra jutott.

A férfi benedvesít néhány papírtörlőt, és a kezembe nyomja. Miközben egy újabb adagot tart a csap alá, letörlöm az arcom. Most már érzem a vér szagát. A fémes szag gondolatban visszarepít tízéves koromra. Még ennyi év után is visszahozza az emlékeket.

Próbálom visszatartani a lélegzetem, de ettől csak még rosszabbul leszek. Nem akarok hányni. Meg kell szabadulnom a blúzomtól, méghozzá most azonnal. Reszkető ujjakkal kigombolkozom, leveszem a felsőm, és a csap alá tartom. Amíg a víz kiáztatja a vérfoltot, elveszem az idegentől az újabb adag megnedvesített kéztörlőt, és letörölgetem a mellkasomat.

A férfi a kijárat felé indul, de nem azért, hogy magamra hagyjon a kicsit se vonzó melltartómban. Belülről bezárja az ajtót, hogy senki ne nyithasson ránk, miközben félmeztelenül tisztogatom magam. A lovagiassága zavarba ejt. Feszülten sandítok felé a tükörből.

Valaki kopogtat.

– Egy pillanat! – kiált ki a férfi.

Valamelyest megnyugtat a tudat, hogy az ajtó túloldalán van valaki, aki meghallaná a sikolyomat. Igyekszem a mosdásra koncentrálni. Miután megbizonyosodom róla, hogy a nyakam és a mellkasom tiszta, a fejemet jobbra-balra forgatva tanulmányozni kezdem a hajam. Vér nincs, csak a fakuló barna tincsek tövénél húzódó sötét lenövés néz vissza rám.

– Tessék! – pattintja ki a férfi frissen vasalt fehér inge utolsó gombját. – Vegye fel ezt!

Időközben kibújt a zakójából, és a kilincsre akasztotta. Leveszi az ingét, ami alatt fehér atlétatrikót visel. A felsőteste izmos, és magasabb is nálam. El fogok veszni az ingében. Ezt nem viselhetem a megbeszélésen, de nincs más választásom. Elfogadom. Néhány száraz papírtörlővel felitatom a bőrömről a vizet, és begombolom magamon az inget. Röhejesen festek, de legalább nem az én agyvelőm loccsant valaki más blúzára. Öröm az ürömben.

Kiveszem a blúzomat a vízből. Attól tartok, ennek annyi. Behajítom a szemetesbe, aztán két kézzel a mosdókagyló peremébe kapaszkodva farkasszemet nézek a tükörképemmel. Fáradt, üres tekintet mered vissza rám. Az imént látott szörnyű jelenet borongós barnává változtatta világosbarna szememet. A tenyeremmel megdörzsölöm az arcom, hogy egy kis színt adjak neki, de hiába. Úgy festek, mint egy hulla.

A tükörnek hátat fordítva a falnak dőlök. A férfi összehajtja a nyakkendőjét, a zakója zsebébe csúsztatja, és fürkészni kezdi az arcomat.

– Nem tudom eldönteni, hogy ilyen nyugodt, vagy még sokkos állapotban van.

Nem kaptam sokkot, de magam sem tudom, mit érzek.

– Nem tudom – vallom be. – Maga jól van?

– Igen – feleli. – Sajnos láttam már rosszabbat.

Oldalra döntött fejjel boncolgatom a rejtélyes választ. A férfi elkapja a tekintetét, de én töretlenül meredek rá. Azon tűnődöm, mi lehet durvább egy teherautó kereke alatt összeroppanó koponyánál.

Borítók

Olvasd tovább!

Coeur · Genevieve · Kikyo · TOP 10 Kedvenc könyv

TOP 10 könyveink 2020-ban

2021. január 29., péntek

Nincsenek megjegyzések

Sziasztok!

Végre mindhárman eljutottunk odáig, hogy összegyűjtöttük 2020-as kedvenceinket :) Hozzászólásban várjuk a ti TOP 10-es listátokat is ;)

Genevieve

Magyar nyelvű olvasásaim közül muszáj kiemelnem két könyvet, az egyik Jewel E. Ann: Zajlik az élet a másik pedig Leylah Attar: A Serengeti köde. Mindkét írónőtől fogok még olvasni, mert ahogyan írnak, amilyen érzésekkel telítik könyveiket, az zseniális.

Most pedig evezzünk zavarosabb vizekre, következzenek kedvenc könyveim dark romance kategóriában. Az első kedvencem Natalie Bennett: Lawless Kingdom c. könyve. A könyv hangulata, teljesen libabőrös lettem. Remélem 2021-ben olvashatom végre a második részt is :)

Ha TOP 10 akkor ki az az írónő, akinek a könyve nem maradhat le a listámról? IGEN AMO JONES! In Fury Lies Mischief c. könyve volt a kedvencem az idei megjelenései közül. Egy igazi sötét történet csavarokkal, egyedi karakterekkel.

Nem igazán tudtam eldönteni hogy S.M. Soto melyik könyvét tegyem fel a listámra, ugyan Chasing the Moon c. könyve hatalmas kedvencem lett, imádtam minden egyes percét, mégis inkább Bury Me with Lies c. könyve az amit kiemelnék. 4 hosszú hónapig vártam, hogy megjelenjen. Mikor végre a kezembe vehettem és a végére értem még a lélegzetem is elállt tőle.

Következő kedvenc írónőm Anne Malcom, Splinters of You c. könyve volt az abszolút befutó tavalyi megjelenései közül. Ez a történet merőben más volt mint a tőle megszokottak. A legsötétebb könyv amit valaha írt, horror, romantikus, misztikus, krimi?! Nem tudod konkrét kategóriába sorolni, mert ez a történet mindezeknél sokkal több.

Tavaly ismerkedtem meg Callie Hart történeteivel is, kedvencem pedig a Riot House lett, olyannyira hogy papír kiadásban is meg kellett vásárolnom. Wren Jacobi pedig kedvenc főszereplőmmé lépett elő, persze a TEKC és a MM főhősei után XD

Dani René könyveit a korábbiakban is volt szerencsém olvasni, még A Cut So Deep c. könyve hagyott mély nyomot bennem. Teljesen elvesztem a történetben.

2020-as év nagy felfedezettje volt nekem, Thandiwe Mpofu, aki az It's Just High School sorozatával megvett kilóra. Igaz, eddig sajnos csak 2 rész jelent meg, de faltam az oldalakat. Elképesztő az írásmódja, érzelmekkel, vággyal és izgalommal teli történeteket ír, kár lett volna kihagyni.

"Lilac. Love smells like lilac. Love is lilac." ez az idézet a mai napig megragad bennem. Tavaly első könyvem B.B. Reid írónőtől Lilac címmel jelent meg, ami egy reverse harem történet, de nem is akármilyen. Sokszor voltam dühös, rengetegszer sírtam és nevettem olvasása közben, tehát nem maradhat le kedvenceim listájáról sem.

Coeur

A 2020-as top 10-es listám élére Böszörményi Gyula: Barnum-rejtély és Kepes András: A boldog hülye és az okos depressziós című könyvei kerülnek fel. Számomra mindkettő író a zseniális kategóriába tartozik, egyszerűen mindent el kell olvasnom, amit csak írnak!

A következő három könyv is magyar szerzők műve. Az év folyamán Baráth Viktóriától 5 könyvet olvastam. Ezek közül Az igazság árnyékában volt a kedvencem. R. Kelényi Angelika Caroline Wood sorozatával is megismerkedhettem tavaly, de nekem még mindig a történelmi romantikus könyvei tetszenek jobban. Így a listámra a Lánynevelde 2. került fel. On Sai könyvei pedig mindig kuriózumok, annyira egyedi és különleges fantáziával van megáldva az írónő. Ezt újfent bizonyította az álruhában című könyvével.

És még mindig egy magyar szerző műve következik. Sienna Cole számomra mind ez idáig ismeretlen írónő volt. De Genevieve annyi jót mondott könyveiről, hogy muszáj volt már nekem is olvasnom tőle valamit. Az Elmejáték igazán remekbe szabott thriller, így mondanom sem kell, hogy ezután keresni fogom az írónő többi regényét is.

Toplistám következő darabja egy igazi gyöngyszem. Sejal Badani: A mesemondó titka az egzotikus Indiába kalauzolt el, megmutatva annak ezerszínű szépsége mellett a kasztrendszerből adódó árnyoldalát is. Igazi remekmű!

És persze nem hiányozhatnak a listámról a fantasy műfaj remekei sem. Még a 2019-es évről "hoztam át" két trilógia befejező kötetét, azzal a fogadalommal, hogy mindenképpen elolvasom őket. Jeff Wheeler: A király árulója illetve Robin LaFevers: Halandó szív című könyvei hozták is az elvárt színvonalat. És persze nem maradhat le a listámról Holly Black: A semmi királynője című könyve, ami igazán ütős befejezése lett A levegő népe trilógiának!

S bár tudom, hogy már megvan a 10, de muszáj egy ráadást is hozzátennem a toplistámhoz. Andrzej Sapkowski regényfolyamára, a Vajákra fiam hívta fel a figyelmemet. Igaz, ő a regényekből készült filmsorozattal ismerkedett meg, de egy jó történetet nekem először olvasnom kell! Első lendületből mindjárt három részt faltam fel Riviai Geralt történetéből, és eddig a második rész, a Végzet kardja a kedvencem. Természetesen folytatása következik! (Nagyon remélem, hogy filmes változatban is!)

Kikyo

Jól indult a 2020-as év, hiszen mindjárt januárban a kezembe került Cath Crowley: Szavak kékben c. regénye, amely szerintem nemcsak az éves, hanem örökérvényű kedvenceim táborát is erősíti. Iszonyat nagyot szólt nálam Sienna Cole: Elmejátéka. Ez volt az első könyvem az írónőtől, de teljesen biztos vagyok benne, hogy nem az utolsó. Diana Wynne Johnstól A vándorló palota már régóta várólistás volt, örülök, hogy tavaly sort tudtam keríteni a könyvre és a filmre egyaránt. A japán kultúra rajongójaként ki nem hagynám a felsorolásból Ana Johns: Nő fehér kimonóban c. könyvét, rengeteg papírzsepi esett áldozatul olvasás közben. És persze nincs kedvenc lista Cassandra Clare nélkül, aki nálam szuperlatívusz, de idén is csak egy könyvet hozok tőle, hogy ne vele legyen tele a tpo10-em. Ezúttal Az éjsötét királynőre esett a választásom. Félve álltam neki anno J.K. Rowling és szerzőtársai által alkotott Harry Potter és az elátkozott gyermek olvasásának, de ha rágondolok, még most is lúdbőrzök, annyira jó volt! A 2020-as toplistám bővelkedik magyar szerzőkben is, Eszes Rita Illangók sorozatából a Perkák lett a favoritom, nagyon várom, hogy folytatódjon a sorozat. Lana Millantól pedig a Raziel 2. része lopta be magát a szívembe. Ahogy az év eleje ütős volt, úgy a vége is, előolvasója lehettem a Bodnár Gyöngyi Gina által szerkesztett Stigma c. antológiának. Imádtam minden sorát, brutálisan jó könyv lett! És ahogy Cassandra Clare nélkül, úgy Leigh Bardugo nélkül sincs nálam top10. Úgyhogy végül, de nem utolsó sorban kerüljön ide a Pusztulás és felemelkedés.