"Egy szó, mint száz: aki szerelmes, olvasson Nicolas Barreau-t, aki szerelmes szeretne lenni, olvasson Nicolas Barreau-t, és aki csak szimplán szeretne romantikus hangulatba kerülni, ő is olvasson Nicolas Barreau-t! :)" - Kikyo, GCK's Book Review Blog
Fülszöveg
A nő mosolya című kötet előzménye.
Amikor az ábrándos természetű irodalom szakos diák, Henri Bredin menthetetlenül beleszeret az életvidám Valérie Castelbe, a lány olyan elérhetetlennek tűnik számára, akár a Hold. Bármire képes lenne azért, hogy meghódítsa a tengerkék szemű teremtést, de a dolog reménytelennek tűnik. Ám egy napon a Szajna parti könyvárusok ládáiban keresgélve Henrinak egy ütött-kopott, vérvörös bőrbe kötött könyvecskén akad meg a szeme: a 16. századi kis kötetben egy szerelmi bájital receptje is szerepel. Vajon hat-e?
Még sosem olvastam Nicolas Barreau-tól, de már annyi pozitív véleményt hallottam róla, hogy gondoltam, nekem is ideje elkezdeni. A véletlen úgy hozta, hogy A szerelem receptjei c. kisregénye került először a kezembe, ami A nő mosolya c. regény előzménykötete. Bár kihoztam a könyvtárból A nő mosolyát is, úgy döntöttem, beledobom a mélyvízbe az író(nő)t, és először A szerelem receptjeit olvasom el, hogy a kötet valóban megállja-e a helyét önálló olvasmányként is. És jelentem, igen. Egy rendkívül aranyos, ízig-vérig romantikus kis szösszenetet kaptam, amit alig egy óra alatt ki is végeztem. A gyorsaság nemcsak a rövidke terjedelemnek, hanem a magával ragadó, hangulatos történetnek is köszönhető. Szerintem pár perc alatt lélekben már Párizsban voltam, vagy legalábbis valahol Franciaország szívében. Hallottam a kávézókból szűrődő lágy zenét, éreztem az ételek ínycsiklandó illatát. A szerelmi bájital ötlete is nagyon megfogott, szerintem végig mosolyogtam is olvasás közben. Kívülálló szerintem rögtön látta rajtam, hogy most valami más dimenzióban járok. A regény ugyanis igazi gasztronómiai csoda. Meg is lepődtem egyébként, hogy a kötet második fele mennyi receptet tartalmaz, a fél csillag levonás is ebből fakadt. Egyrészt sokkal szívesebben olvastam volna még a történetet, másrészt akárhányszor megfogadtam, hogy ezt az ételt bizony én is elkészítem, mindegyiknek akadt legalább egy olyan összetevője, amiről azt sem tudtam, hogy eszik vagy isszák. (A beszerzése a mi vidékünkön ugyancsak bajosnak tűnik.) Néhány gondolat a borítóról is. Észrevettem, hogy a Nicolas Barreau-regények borítója meglehetősen egy kaptafára készül. Ezzel nincs is baj, az Eiffel-torony és a vörös ruhás (legtöbbször háttal, kitárt karral álló) nőalak ezeknek a könyveknek már a védjegyévé vált. Talán ezért zavart annyira, hogy a könyv női főszereplője, Valerie szinte folyamatosan kék ruhát viselt a történetben. Annyiszor ki volt hangsúlyozva a kék ruha, kék kabát, kék stb. a megjelenései alkalmával, hogy elkezdtem gondolkodni rajta, hogy akkor miért is ragaszkodunk a borítón a piroshoz/vöröshöz? Ez egyelőre rejtély számomra. Ahogy az író személye is sokáig az volt, aztán ezt megfejtettem, és egyetlen szóval jellemezném. Zseniális! Számomra teljesen lényegtelen, hogy milyen megfontolásból történtek így a dolgok, ahogy, de a megvalósítás káprázatos lett. Le a kalappal Daniela Thiele előtt, hogy sikerült egy teljesen valóságos(nak tűnő) személyiséget létrehoznia. Egy szó, mint száz: aki szerelmes, olvasson Nicolas Barreau-t, aki szerelmes szeretne lenni, olvasson Nicolas Barreau-t, és aki csak szimplán szeretne romantikus hangulatba kerülni, ő is olvasson Nicolas Barreau-t! :)
1.
Ha hihetünk Georges számításainak, a háború óta az volt az egyik legsötétebb tél. Párizs utcáin árnyékok sétáltak, az emberek úgy vágyakoztak a fény után, ahogy egy ifjú szerelmes vágyik kedvese karjaiba. A moziban a Cherbourgi esernyők et játszották, az Olympiában a Beatles a She loves You t énekelte, én pedig menthetetlenül beleszerettem egy lányba, aki olyan elérhetetlen volt számomra, mint a Hold.
Akkoriban a második szemesztert végeztem irodalom szakon, és merő csalódásból eltökéltem, hogy olyan leszek, mint valami második William Butler Yeats, aki izzó szenvedélyű versekben istenítette imádottját, így téve halhatatlanná a szépséges Maud Gonne iránti beteljesületlen szerelmét, ám egy esős délután, a Szajna-parti könyvárusoknál járva valami olyasmire bukkantam, ami azelőtt vetett véget fényes irodalmi karrieremnek, hogy egyáltalán elkezdődött volna. Mert akkor valami különös és csodálatos dolog vette kezdetét. Attól fogva boldogságtól megittasultan támolyogtam a Holdon, még mielőtt az első űrhajós rálépett volna. Soha, senkinek nem meséltem el, valójában mi is történt azon az estén.
Azon az emlékezetes estén, amikor először főztem meg a menu d’amour t, és amely óta olyan sok év telt el. Az egyetlen, aki a teljes igazságot ismerte, a lakótársam, Georges macskája volt. Ő azonban természetesen nem tudott beszélni, úgyhogy az ínycsiklandó titkot egyedül én őrzöm a szívemben. Végül mégsem lett belőlem William Butler Yeats. Hála istennek.
Az én Maud Gonne-omat Valérie Castelnek hívták. Szőke haja volt, ragyogó kék szeme, és ha megjelent, a szoba megtelt fénnyel. A szája mindig nevetésre állt, ő maga pedig ki nem fogyott az ötletekből, szeretett csipkelődni, szóval az a fajta lány volt, akit egyszerűen nem lehetett nem észrevenni. De még egy tulajdonságával kitűnt a környezetéből. Nem ismertem még egy embert, aki olyan pontatlan lett volna, mint Valérie Castel. Mindig elkésett. Minden előadásról. És minden szemináriumról. Ezért is figyeltem fel rá. Mert elkésett.
2.
Jean-Louis Caspari professzor elemében volt. Lendületes gesztusaival, ékesszóló mondataival akkor már húsz perce próbálta megismertetni hallgatóságát a romantika és realizmus közötti francia irodalommal, és nem várt egyebet, csak hogy minden egyes diákja három mondatot megjegyezzen az előadásából. „Ha mindebből három mondatot hazavisznek, én már pénzemnél vagyok” – szokta mondani. Éppen egyik kedvenc Baudelaire-versénél tartott, amikor valaki hirtelen feltépte az előadóterem ajtaját. Kifulladva, kipirosodott arccal, kék gyapjúkabátban és hozzáillő sapkában egy diáklány próbált beslisszolni. Ajkán bocsánatkérő mosollyal nyomult előre a padsorok mellett, hogy beüljön egy üres helyre, ám ekkor Jean-Louis Caspari megszakította az előadását, és lelépett a katedráról. Az idős professzorról köztudott volt, hogy szereti pellengérre állítani az elkéső diákokat. Korpulens alkatára rácáfoló fürgeséggel átviharzott a termen, és máris ott tornyosult a későn jövő lány előtt.
– Igazán örvendetes, hogy ellátogatott az előadásomra, kedves… hogy is hívják? – vonta fel kérdőn a szemöldökét.
– Castelnek. Valérie Castelnek – válaszolta a lány.
Így tudtam meg a nevét, a többiekkel együtt.
– Nos, Castel kisasszony – nyújtott kezet Caspari professzor, amit a lány tétova mozdulattal fogadott el –, Isten hozta minálunk – folytatta széles gesztussal, szinte bevonva a teremben ülő mind a százötven diákot, akik vigyorogva figyelték a katedrától távolabb kibontakozó párbeszédet. – Az előadásom sajnos már… – húzta elő nadrágzsebéből ezüst zsebóráját – már huszonöt perce elkezdődött. Remélem, nem zavarja?
Valérie Castel elpirult, majd bájos mosollyal ajándékozta meg a professzort.
– Ugyan már, professzor úr – mondta a leghátsó sorban is jól hallható, csengő hangon –, ha önt nem zavarja, engem sem zavar.
Jól láttam, hogy a szája szöglete finoman megrándul.
A diákok megütközve pusmogtak. Meglehetősen pimasz, de olyan lefegyverző elfogulatlansággal adja elő, hogy az ember nem tudja, mit is gondoljon felőle.ú
Caspari professzornak elég humora volt hozzá, hogy értékelje a slágfertig választ. És bár látása koránál fogva már nem volt az igazi, kerek szemüvege mögött csillogó szeme még észrevette, ha valami szép akadt az útjába. Tekintete egy pillanatra megpihent a delikvensen, aki közben levette kék sapkáját, és tanácstalanul gyűrögette a kezében.
– Eltekintve attól, hogy nem nagyon szeretem, ha az előadásom közben nyitogatják az ajtót, minden bizonnyal kevésbé zavar, mint önt, kisasszony. Én ugyanis kegyeddel ellentétben már ismerem előadásom anyagát.
Valérie bűnbánóan bólintott, és nyilvánvalóan kötelességének érezte, hogy valami kalandba illő magyarázattal szolgáljon, amelyben egy szegény kiscica, egy rettentő magas fa, egy szolgálatkész rendőr és ő maga játszották a főszerepeket.
–Voltaképpen mi sem áll távolabb tőlem, mint a késés – jelentette ki ártatlan ábrázattal. – Többé nem fordul elő.
Nincsenek megjegyzések
Megjegyzés küldése