4.5 star ·
A Royal család ·
Beleolvasó ·
Borító szemle ·
Bukott örökös ·
Coeur ·
Erin Watt ·
Értékelés ·
Könyvmolyképző
Nincsenek megjegyzések
Értékelés + Beleolvasó + Borítók | Erin Watt: Bukott örökös
2020. november 11., szerda
Sziasztok!
Kétségekkel vegyes örömmel vettem kezembe a Bukott örökös-t. Reméltem, hogy újból a kezdeti minőséget kapom, és szerencsére így is lett.
Tedd kívánságlistára! E-könyv Rendeld meg!
Fülszöveg
Easton Royalnak mindene megvan: vonzó külső, sok pénz, éles ész.
Életének egyetlen célja, hogy a lehető legjobban szórakozzon.
Sosem gondol a következményekre, mert nem kell miattuk aggódnia.
Egészen addig, amíg fel nem tűnik a színen
Hartley Wright, és fel nem forgatja egyszerű életét.
Ő az egyetlen lány, aki – bár vonzódik a fiúhoz – nemet mond neki.
Easton képtelen megfejteni őt, és ez csak
még ellenállhatatlanabbá teszi számára.
Hartley-nak nincs rá szüksége.
Szerinte Eastonnak előbb fel kell nőnie.
Lehet, hogy igaza van.
Ellenségek. Szabályok. Megbánások.
Eastonnak életében először nem elég a Royal-korona.
Kénytelen megtanulni, hogy minél magasabbról indul valaki,
annál nagyobbat bukhat.
A Royal fiúk és Ella története teljesen elvarázsolt anno. Aztán a harmadik rész, melyben a legidősebb fiú, Gideon volt a főszereplő már nem tetszett annyira. Ezért kétségekkel vegyes örömmel vettem kezembe a Bukott örökös-t. Reméltem, hogy újból a kezdeti minőséget kapom, és szerencsére így is lett.
Már a történet kezdetén is, mikor megismerkedhettem a Royal család tagjaival, úgy találtam, hogy Easton kimondottan érdekes, izgalmas személyiség. Épp ezért igazán jó ötlet volt főszereplővé tenni. Kezdetektől fogva ő volt a fivérek közül a legproblémásabb, a legellentmondásosabb. Egyszer érzelmes, elhagyott fiú, máskor igazi kőbunkó, aki azt hiszi bárkivel bármit megtehet. A Bukott örökösnek köszönhetően bepillantást nyerhettem abba, hogy miért is vált ilyenné. Arrogáns viselkedése ellenére mégis kedveltem, és ez most csak fokozódott. Azt viszont nem értettem, hogy tökös férfiként, hogyan nem sikerült megszabadulni nemkívánatos rajongójától, aki olyan idegesítőre sikeredett, hogy legszívesebben megfojtottam volna.
Easton amúgy sem egyszerű életének történetét egy igazán határozott, rejtélyes karakterrel fűszerezte az írónő. Olyannyira, hogy nálam Hartley elorozta Ellától a kedvenc női karakter címét. Roppant könnyű volt a szívembe zárni. És a családi hátterében rejlő titkok csak még érdekesebbé tették.
Azt gondolom, hogy az írónő is szerethette Easton és Hartley kettősét, hisz nem zárta le történetüket. Rengeteg kérdést hagyott megválaszolatlanul. Ami azt jelenti, hogy biztosan kapunk még legalább egy szeletet a Royal család életéből. És akkor még ott vannak a nem épp angyali ikrek is!
1. fejezet
–Ne feledjék, mindegy, melyik függvényt választják, a különbségek összegét az első és az utolsó tag határozza meg – összegzi Ms. Mann, épp amikor megszólal az óra végét jelző csengő. A nap utolsó órájának csengője.
Mindenki pakolni kezd. Mindenki, engem kivéve.
Hátradőlök a székemen, és a ceruzámmal a tankönyvem szélén dobolok. Igyekszem elfojtani a vigyoromat, miközben figyelem, ahogy az új tanárnő kétségbeesetten próbálja megtartani a sietve menekülő diákjai figyelmét. Aranyos, amikor ilyen zavarodott és ideges.
– Az egyes a és b feladatokat kérem holnapra! – kiáltja, de már
senki sem figyel rá. Mindenki megrohamozta az ajtót.
– Jössz, Easton?
Ella Harper megtorpan az asztalomnál, és kék szemével lenéz
rám. Mostanában elég soványnak tűnik. Gondolom, az étvágya is
elhagyta, amikor a tesóm is.
Vagyis Reed nem hagyta el.
A bátyám még mindig teljesen odáig van Elláért, aki lényegében a
mostohahúgunk, vagy valami olyasmi. Ha nem szeretné, valamilyen előkelő egyetemet választott volna, jó messze Bayview-tól. Ehelyett
azonban a helyi suliba jelentkezett, ami elég közel esik ahhoz, hogy
hétvégente meglátogassák egymást.
– Még nem – felelem. – Akarok kérdezni valamit a tanárnőtől.
Ms. Mann karcsú válla rándul egyet, amikor meghallja a szavaimat. Még Ella is észreveszi.
– East… – Elhallgat, csinos kis száját helytelenítően elhúzza.
Látom rajta, hogy kioktató beszédre készül arról, hogy szedjem
össze magam, és viselkedjek. De még csak egy hete tart a suli, és
máris halálra unom magam. Mi más marad, mint a hetyegés? Nincs
szükségem a tanulásra. A foci nem izgat annyira. Apu eltiltott a repüléstől. Ezzel a tempóval sosem szerzem meg a pilótaengedélyemet. És ha Ella nem száll le rólam, még azt is elfelejtem, hogy a tesóm csaja, és csak úgy a poén kedvéért kikezdek vele.
– Otthon találkozunk – közlöm határozottan Ellával.
Ms. Mann már a suli első napja óta kitartóan flörtöl velem, és az
egy hete tartó forró pillantások után most rámozdulok. Persze helytelen, de épp ez teszi izgalmassá – mindkettőnknek.
Az Astor Park Prep ritkán vesz fel fiatal, dögös tanárnőket. A vezetőség pontosan tudja, hogy túl sok itt az unatkozó, gazdag kölyök,
aki némi kihívásra vágyik. Beringer igazgatónak már több tanár-diák viszonyt kellett elsimítania, és ezt nem a pletykák alapján mondom, mivel az egyik ilyen „megengedhetetlen” kapcsolat az enyém
volt. Már ha a táplálkozási tanácsadónkkal való smárolás a tornaterem mögött kapcsolatnak számít.
Szerintem nem.
– Azt sem bánom, ha itt maradsz – nyújtom el a szavakat Ellának,
akinek a makacs lába mintha gyökeret eresztett volna a padlóba –,
de talán kellemesebb lenne számodra, ha odakint várnál.
Lesújtó pillantást vet rám. Nem sok minden kerüli el a figyelmét.
Kétes helyeken nőtt fel, és tisztában van a szarságokkal. Vagy csak
tudja, milyen elfajzott vagyok.
– Nem tudom, mi után koslatsz, de kétlem, hogy Ms. Mann
szoknyája alatt rátalálsz – mormolja.
– Addig nem lehetek biztos benne, amíg meg nem nézem – jegyzem meg viccelődve.
Ella sóhajtva feladja.
– Légy óvatos! – figyelmeztet, elég hangosan ahhoz, hogy Ms.
Mann is meghallja, aki erre elpirul, és a padlóra szegezi a tekintetét,
amíg Ella kimegy.
Elfojtom a feltörni készülő mérgemet. Mire fel ez az ítélkezés?
Csak próbálom jól érezni magam, és amíg senki sem sérül, hol itt a
baj? Már betöltöttem a tizennyolcat. Ms. Mann felnőtt nő. Mit számít, hogy most épp „tanár” a foglalkozása?
Csend ereszkedik a teremre, miután az ajtó becsukódik Ella mögött. Ms. Mann világoskék szoknyáját igazgatja. A fenébe! Lehet,
hogy meggondolta magát.
Enyhe csalódást érzek, de így is jó. Nem vagyok olyan srác, akinek minden csajt meg kell döngetnie, aki csak az útjába kerül. Főleg mivel van belőlük bőven. Ha valaki nem nyitott a dologra, megkeresem a következő jelentkezőt.
Lehajolok a táskámért, és ekkor egy pár csinos magas sarkú jelenik meg előttem.
– Akart valamit kérdezni, Mr. Royal? – kérdezi halkan Ms. Mann.
Lassan felemelem a fejem, végigmérem hosszú lábát, csípője ívét
és dereka vonalát, ahol a sima fehér blúzt az éppolyan visszafogott
szoknyába tűrte. Mellkasa emelkedik és süllyed fürkésző tekintetemtől, és nyakánál az ér hevesen lüktet.
– Aha. Javasolna valamilyen megoldást a tantárggyal kapcsolatos
problémámra? – Kezemet a csípőjére csúsztatom. Ahogy levegő után
kap, egyik ujjamat végighúzom szoknyája derékrészén. – Elég nehezemre esik koncentrálni.
Mély levegőt vesz.
– Valóban?
– Mmm-hmmm. Valószínűleg azért, mert valahányszor magára
nézek, olyan érzésem támad, hogy magának is nehezére esik koncentrálni. – Halványan elmosolyodom. – Talán azért, mert arról fantáziál, hogy valaki az egész osztály előtt elölről az asztalra dönti.
Ms. Mann nyel egyet.
– Mr. Royal. Halvány fogalmam sincs arról, miről beszél. Kérem,
vegye le a kezét a derekamról!
– Rendben. – Lejjebb csúsztatom a tenyeremet, az ujjaim már a
szoknyája szegélyével játszanak. – Itt jobb helyen van? Mert akár abba is hagyhatom.
Összefonódik a tekintetünk.
Utsó esély, Ms. Mann. Mindketten tisztában vagyunk vele, hogyan
teszem épp tönkre a szoknyáját és a hírnevét, de a lábát mintha a
padlóhoz ragasztották volna.
A hangja rekedtes, amikor végül megszólal.
– Itt már jó lesz, Mr. Royal. Azt hiszem, máris a kezében van a
megoldás a koncentrációs problémájára.
Tenyeremet a szoknyája alá csúsztatom, és pimaszul rávigyorgok.
– Igyekszem kiküszöbölni a problémás tényezőket.
Ms. Mann megadóan lehunyja a szemét.
– Nem lenne szabad ezt csinálnunk – mondja nehézkesen.
– Tudom. Épp ettől annyira jó.
Összeszorítja a combját a kezem alatt. A jelenet szemtelensége, a
tudat, hogy bármelyik pillanatban rajtakaphatnak minket, és hogy
egyáltalán nem lenne szabad hozzáérnem, milliószor izgatóbbá teszi az egészet.
Keze a vállamra simul, ujjai a kétezer dolláros, Tom Ford tervezte iskolai zakóba mélyednek, ahogy próbálja megőrizni az egyensúlyát. Közben az én rátermett ujjaim elvégzik a dolgukat. Apró, elfúló hangok töltik be az üres osztálytermet, amíg már csak Ms. Mann
zihálása hallatszik.
Kielégült sóhajjal elhúzódik, lesimítja összegyűrődött szoknyáját, majd térdre ereszkedik.
– Most maga következik – suttogja.
Kinyújtom a lábam, és hátradőlök. Az emelt matek eddig a valaha volt legjobb órám az Astor Parkban.
Amikor végzett a jutalmam kiosztásával, tétova mosoly jelenik
meg az arcán. Haja a combom felső részét csiklandozza, ahogy közelebb hajol, és azt súgja:
– Ma este átjöhetnél. A lányom tízkor már ágyban van.
Ledermedek. Ez az egész többféleképpen is végződhetett volna,
és épp ezt a kimenetelt akartam elkerülni. Tucatnyi kifogás kergetőzik a fejemben, de még mielőtt kibökhetném az egyiket, kinyílik
a terem ajtaja.
– Ó, te jó ég!
Ms. Mann-nal az ajtó felé kapjuk a fejünket.
Elsuhanó tintafekete hajat és tengerészkék Astor Park-os blézert
pillantok meg.
Ms. Mann felpattan és megbotlik. Előreugrok, hogy elkapjam.
A térde elgyengült, segítek neki megkapaszkodni az asztalban.
– Jaj, istenem! – rebegi kábán. – Ki volt az? Szerinted látta,
hogy…?
Hogy Ms. Mann előttem térdel, hogy a gatyám ki van gombolva,
és hogy Ms. Mann ruhája gyűrött? Öm, ja. Látta.
– Látta – mondom ki hangosan.
Ez a megerősítés csak még jobban kiborítja. Elgyötört nyögéssel
a tenyerébe hajtja a fejét.
– Jaj, istenem! Ki fognak rúgni.
Sietve összeszedem magam, a táskámért nyúlok, és beleborítom
a cuccaimat.
– Dehogy. Minden rendben lesz.
De ezt nem sok meggyőződéssel mondom, és ezt ő is tudja.
– Nem, nem lesz rendben!
Aggodalmas pillantást vetek az ajtóra.
– Csss! Még valaki meghallja.
– Valaki meglátott minket – sziszegi vissza, tekintete megtelik pánikkal, hangja megremeg. – Meg kell keresned azt a lányt. Keresd
meg, tedd, amit Easton Royal tenni szokott, és győződj meg róla,
hogy nem beszél!
Amit Easton Royal tenni szokott?
De Ms. Mann már folytatja is, még mielőtt megkérdezhetném,
hogy mégis mi a fenét vár tőlem.
– Nem rúghatnak ki. Az nem történhet meg. Van egy lányom,
akiről gondoskodnom kell! – Megint remegni kezd a hangja. –
Hozd helyre! Kérlek, menj és hozd helyre!
– Oké – nyugtatom meg. – Helyrehozom.
Hogy hogyan, arról halványlila gőzöm sincs, de Ms. Mann kábé
két másodpercre van a teljes idegösszeomlástól.
Halkan felnyög.
– És ez többé nem fordulhat elő, megértetted? Soha többé.
Ez nekem teljesen oké. A pánikrohama amúgy is megölte a hangulatot, a megismétlés bármiféle vágyával együtt. Jobb szeretem, ha
a viszonyaim épp olyan kellemesen érnek véget, ahogyan elkezdődtek. Nincs abban semmi szexi, ha a csaj megbánja az egészet, így
már az elején meg kell győződni róla, hogy biztosan benne van-e.
Ha bármi kételye támad, jobb bele sem kezdeni.
– Igen – bólintok.
Ms. Mann könyörögve néz rám.
– Mit ácsorogsz még itt? Menj!
Oké.
A vállamra kapom a táskámat, és kilépek a teremből. Gyorsan
körbepillantok a folyosón. Zsúfoltabb, mint kellene. Miért mászkál
még itt mindenki? Hiszen vége a tanításnak, az ég szerelmére! Irány
haza, emberek!
A tekintetem átsiklik Felicity Worthingtonon, aki átveti platinaszőke haját a válla felett. Aztán Claire Donahue-n, az exemen, aki
kék szemével reménykedő pillantásokat vet felém – a suli kezdete
óta azon igyekszik, hogy újra összejöjjünk. Kerülöm a tekintetét, és
Kate-et és Alyssát, a Ballinger nővéreket veszem szemügyre. Egyiküknek sem fekete a haja. Végigpásztázom a folyosó maradékát, de
nem találom meg a lányt.
Már épp elfordulnék, amikor Felicity Claire-hez hajol, és odasúg neki valamit. Ott, ahol eddig Felicity feje látszott, észreveszem
őt. A lány a fejét a szekrényébe dugja, de a haja eltéveszthetetlen,
olyan fekete, hogy már szinte kéknek látszik a fölöttünk fluoreszkáló fényben.
Elindulok felé.
– Easton – hallom meg Claire hangját.
– Ne járasd le magad! – tanácsolja Felicity.
Egyikükről sem veszek tudomást, hanem továbbmegyek.
– Helló! – köszönök.
A lány felpillant a szekrényből. Riadt szürke szempár találkozik az
enyémmel. A rózsaszín ajkak szétnyílnak. Várom, hogy elmosolyodjon – hiszen a nők kilencvenkilenc százalékától ezt a válaszreakciót
kapom, kortól függetlenül. De az ő mosolyára hiába várok. Helyette haj csapódik az arcomba, ahogy megpördül, és elsiet a folyosón.
Annyira meglepődöm, hogy hirtelen nem is tudom, hogyan reagáljak. Meg persze jelenetet sem akarok rendezni. Hanyag mozdulattal becsukom a szekrényét, majd követem menekülő alakját.
Amint bekanyarodom, én is futásnak eredek. Mivel hosszabb a lábam, sikerül utolérnem az öltözők előtt.
– Hé! – vetődöm elé. – Hová ez a nagy sietség?
Hirtelen megtorpan, majdnem elesik. Megragadom a vállát, hogy
ne fejelje le a kövezetet.
– Nem láttam semmit – tör ki belőle, és lerázza magáról támasztékot nyújtó kezemet.
Átpillantok a válla felett, hogy ellenőrizzem, van-e hallgatóságunk, de a folyosó üres. Helyes.
– Hát persze hogy nem. Ezért rohantál el úgy, mint egy gyerek,
akit tetten értek, ahogy belenyúl a mézes bödönbe.
– Gyakorlatilag a te kezed nyúlt bele a mézes bödönbe – vág vissza. Aztán összepréseli a száját, amikor rájön, mit ismert el ezzel. –
Nem mintha láttam volna bármit is.
©Könyvmolyképző, 2020
