Értékelés + Beleolvasó | Fábián Janka: A könyvárus lány

Értékelés + Beleolvasó | Fábián Janka: A könyvárus lány

2020. május 12., kedd

Nincsenek megjegyzések

|Rendeld meg!|Tedd kívánságlistára!|

Fülszöveg

A tizenéves Julcsi osztályidegen szülők kisebbik gyermekeként az ötvenes évek Budapestjén nő fel. A zord, ellenséges világban szinte az egyetlen örömet a könyvek és az olvasás jelentik számára. Az ötvenhatos forradalom véres és zavaros napjaiban Julcsi menekülni kényszerül, és némi vargabetű után végül egy amerikai kisvárosban, távoli rokonainál köt ki.


Az idegen országban nehezen találja meg a helyét, és a múlt árnyai is megnehezítik, hogy végre boldog lehessen. A rövid, ám annál mozgalmasabb Kennedy-korszakban a kamasz lány aztán lassan felnő, és megbarátkozik új hazájával. Julcsi-Julie-nak már otthon, Magyarországon is nagy vágya volt, hogy egyszer könyvesboltja lehessen. Vajon az álmok hazájában, Amerikában ez az álom is valóra válik?

Fábián Janka könyveivel Az utolsó boszorkány történetei kapcsán ismerkedtem meg, különleges világa pedig rögtön magába szippantott, úgyhogy amikor értesültem róla, hogy új regénye jelenik meg, A könyvárus lány, egy pillanatig sem gondolkodtam, hogy kell-e ez nekem. Naná, hogy kell! Igazi könyvmolyként már a regény címébe beleszerettem, miután elolvastam, ez az érzés csak megerősödött bennem. Az írónő egyszerűen megszemélyesíti a történelmet. Az 1956-os forradalom eseményeivel ezelőtt valahogy sosem tudtam azonosulni. Persze én is ismertem a tényeket, fel tudtam sorolni október 23. eseményeit, ahogy az 1848/49-es forradalom és szabadságharcét vagy sok más történelmi eseményét is, de az érdeklődésem itt kimerült. Fábián Jankát olvasva viszont elmondhatom, hogy teljesen megváltoztatja az ember befogadóképességét. A történelemkönyv lapjai megelevenednek, emberi sorsokon keresztül láthatjuk a történéseket, képessé válunk a szereplőkkel azonosulni, átélni a leírtakat. És ez nemcsak a hazai eseményekre vonatkozik, hiszen azon kaptam magam, hogy úgy drukkolok az amerikai elnökválasztás alatt, mintha nem tudnám, mi lesz az eredmény, de a hidegháború is új megvilágításba került a szememben. Sárosi Felícia után már Kiss Júliára is úgy gondolok, mint kedves ismerősömre, akivel együtt nevettem, sírtam, bosszankodtam, reménykedtem. És teszem még most is, néhány nappal a könyv befejezése után, mert egyszerűen nem enged el. Zárójelben megjegyzem, már csak azért sem, mert akkora függővége lett, hogy le tudtam volna kaparni a falat. Egyetlen szót tudok csak mondani: még! Kínszenvedés lesz kivárni, hogy újra találkozhassam Julcsival, Árpival, Ágival, hogy csak a személyes kedvenceimet említsem. Az írónőt ismerve biztosan sok fordulatot tartalmaz még nekünk a kis könyváruslány élete. S bár nekem van egy reményem a továbbiakra nézve, amit nagyon szeretnék, ha beigazolódna, addig azonban csak abban bízom, hogy nagyon hamar kézbe vehetjük a folytatást.

A Nagy Fuvaros utca fáinak ágai még kopaszon meredtek az égre, Julcsi azonban ma reggel mégis mosolyogva nézte őket. Az előző napokban az esős, szeles időben behúzott nyakkal, a sáljába bugyolált füllel igyekezett az iskolába, ma reggelre viszont végre eloszlottak a felhők, és bár hideg volt, a napsugár és a kék ég előcsalogatott pár énekesmadarat az eddigi búvóhelyeikről. Az ő csiripelésüket hallva nézett fel a kislány a házuk előtt álló fára, és nyomban elmosolyodott.

– Közeledik a tavasz – jegyezte meg Apus is, követve a lánya tekintetét. – Most már tényleg közeledik – tette még hozzá, majd átkarolta Julcsi vállát. – Na gyerünk! – noszogatta gyengéden. – Elkésel az iskolából.

Julcsi elfintorodott, majd sóhajtott egyet, és engedelmesen elindult, próbálva lépést tartani Apussal. A hatalmas termetű férfi nem sietett, ám öles léptei miatt a kislánynak mégis szaporán kellett szednie a lábát. Kiss Dénes mintha maga is széles jókedvre derült volna a madárdaltól; kézen fogta a lányát, és vidáman fütyörészni kezdett.

– Apus! – szólította meg Julcsi, kissé lihegve. – Kérlek, taníts meg fütyülni!

A férfi elnevette magát.

– Nem vagy te fiú! Minek akarsz fütyülni?

– Miért, csak a fiúk fütyülhetnek? – Julcsi bosszúsan megvonta a vállát. – Nem igazság! Egy csomó olyan dolog van, amit a fiúk megtehetnek, a lányok meg nem.

– Másokat meg a lányok tehetnek meg, a fiúk nem… De nem feleltél, minek akarsz fütyülni? Nem áll az jól egy kislánynak.

– Gittát megtanítottad? – kérdezte Julcsi, alig leplezett féltékenységgel a hangjában, mire Dénes megtorpant, és elkerekedett szemmel nézett a kislányra.

– Nem! – mondta, majd megcsóválta a fejét. – Honnan veszed ezt? – mormolta alig hallhatóan. – Én ugyan nem. Ha tud, magától tanulta meg.

– Mert ő olyan okos – motyogta Julcsi még mindig sértődötten. Hat évvel idősebb, gyönyörű nővérére, Margitra, akit Gittának becéztek, kicsi kora óta fájóan féltékeny volt, ugyanakkor bálványozta is. Nem is lehetett őt nem szeretni! Szépséges volt, akárcsak az édesanyjuk, csak ő nem volt mindig olyan szomorú. Folyton kacagott, csengő hangon, a fejét hátradöntve, kivillantva hófehér fogsorát, megrázva aranyszőke sörényét. Amikor pedig nem nevetett, énekelt, szép szoprán hangon, vagy éppenséggel fütyült. Igen, fütyült. Apus pedig neki nem vetette a szemére, hogy lány létére nem áll jól neki.

Gittának minden jól állt.

Julcsi megint felsóhajtott, ezúttal halkabban, lemondóan. Á, ő sosem lesz olyan, mint Gitta. A nyomába sem érhet. Nem mástól tudta ezt, mint a házmesternétől, Zsírosnétól, aki a minap a földszinti szomszédjával, Mátyusnéval sutyorgott a lépcsőházban, ő pedig meghallotta. Nem is kellett hallgatóznia – a két asszonyság még akkor is harsány volt, amikor suttogni szándékozott, a lépcsőház pedig elég visszhangos. Utána hosszasan nézegette magát Anyuska tükrében a ruhásszekrény ajtaján. Hát, az biztos, hogy ő nem örökölte Anyuska búzavirágkék szemét és aranyszínű haját, mint Gitta. Nem, neki barna szeme volt, mint Apusnak, és világosbarna vagy inkább olyan seszínű haja. Bár Gitta nemegyszer megjegyezte, amikor Anyuska reggelire karamellás tejet készített, hogy a Julcsi haja, lám, pontosan olyan színű. Ennek a kisebbik lány mindig örült… a karamellás tej finom volt, illatos, meleg. A színe is kellemes aranyosbarna árnyalatú. Ha valakinek ehhez hasonló a haja, az csak jó lehet, nem igaz?

Ahogyan Apus mellett lépkedett, Julcsi óvatosan összecsücsörítette a száját, és megpróbálta kifújni a levegőt. Ám semmi sem történt – akár lassabban, akár gyorsan fújt, semmiféle hangot nem tudott előcsalni. Ekkor észrevette, hogy Apus őt figyeli, mire szégyenlősen lehajtotta a fejét, és elpirult.

– Miért nem kéred meg a nővéredet, hogy mutassa meg, hogy kell? – kérdezte a férfi mosolyogva. – Bár hozzáteszem… szerintem saját magadnak kell rájönnöd a technikára.

Julcsi megvonta a vállát.

– Á, nem is érdekel – jelentette ki. – Meghagyom a fiúknak ezt a butaságot. Meg Gittának…

Befordultak a sarkon, és megérkeztek az iskola elé, a Német utca és a Futó utca sarkán. Dénes a kislány fejére tette a kezét.

– No, bemehetsz, Juliskám. Aztán jó legyél!

Julcsi megint fintorgott. Apus tudta, hogy utálja, ha Juliskának szólítja, és azt is, ha a fejét simogatja… de mégis, nem lehetett rá haragudni. Felemelte a karját, mire a férfi lehajolt, és a kislány kétoldalt arcon csókolta.

– Szervusz, Apuska! Te is legyél jó!

A bejáratnál még megfordult, és egy utolsó puszit dobott az édesapjának.

Az osztályterem felé, a folyosón nem sokan voltak – ilyenkor reggel, ráadásul pár perccel becsengetés előtt a diákok nem lézengtek itt kint, csak néhányan álldogáltak egy-egy ablak előtt, a párkányra támaszkodva, és kifelé bámulva, vagy egymással sutyorogva. Julcsi a folyosó végén álló terembe igyekezett, az első B-be, ami pontosan szemközt volt az első A-val. Ahogyan elhaladt két hetedikes nagylány előtt, akik a Gittával párhuzamos osztályba jártak, egy félhangosan elsuttogott mondat ütötte meg a fülét:

– Na, itt a másik grófkisasszony.

Felkapta a fejét, de nem látta, melyikük volt. Mindketten elfordították a fejüket, és halkan kuncogtak, Julcsi pedig – ma reggel már harmadszor – egy fintort vágott, és nagy lendülettel sarkon fordult.

Grófkisasszony, no hiszen!

Tudta, hogy Gittát így csúfolják, de arra még nem volt példa, hogy őt is grófkisasszonynak nevezzék. Vagyis dehogynem… ha jól belegondolt, egyszer már előfordult. Tavaly nyáron Gittával és Anyussal együtt szépen kiöltözve misére mentek, amikor a szomszéd házból a Pintér Karcsi nekiállt cukkolni őket. „Né, a grófnő meg a grófkisasszonyok. Alászolgája!” – kiabálta nyávogó hangon, mire Julcsi úgy, ahogy volt, ünneplőben, fehér blúzban és kék rakott szoknyában nekiiramodott, és utol is érte azt a kis hülyét, hiába szedte a lábát. Jól bokán is rúgta. Jó érzés volt… még akkor is, ha Anyuska külön kérésére később fanyalogva bocsánatot kért tőle. Legszívesebben most is odaugrott volna, hogy jól megtépje a két ostoba liba haját, de erre már nem volt idő. A csengő éles hangja fülsiketítőn sivított a visszhangos folyosón, mire a még mindig kint sertepertélő lányok szétrebbentek, és mindenki rohant az osztálya felé. Julcsinak szerencséje volt – éppen az utolsó pillanatban esett be az ajtón, és mire a helyére ért, már Jutka néni, a tanító nénijük is belépett a terembe.

– Láttalak, Kiss Júlia – jegyezte meg a kipirult arcú, ziháló kislánynak. – Már megint majdnem elkéstél!

Csak majdnem – gondolta Julcsi elégedetten. Azt pedig csak nem büntetik még, nem igaz? Láthatóan Jutka néni is tudta ezt, mivel nem feszegette tovább az ügyet. Julcsinak úgyis sok volt a rovásán, első osztályos létére kicsit túl sok is… No meg ott van az a szerencsétlen családi háttér is. Most legalább tényleg időben érkezett, még ha az utolsó pillanatban is rontott be az ajtón.

– Jól van – mondta a tanárnő, miután a gyerekek köszöntek, és a hetesektől meghallgatta a jelentést. – Üljetek le, és vegyétek elő az olvasókönyvet – az osztály egy emberként mozdult meg, halkan kattantak a táskák csatjai, és huppantak a könyvek a padokra. – Most pedig nyissátok ki a hatvankettedik oldalon – folytatta Jutka néni. – Ági, kezdd el az olvasmányt.

Suhogtak a könyvlapok, majd a felszólított kislány olvasni kezdett, Julcsi gondolatai pedig nyomban elkalandoztak, miközben azért arra figyelt, hogy úgy tegyen, gondosan követi a könyvben az olvasmányt. Ebben már elég nagy gyakorlata volt.

Grófkisasszony. Hát igen… ebben azért volt némi igazság, bár ők Gittával egészen biztosan nem voltak azok. Anyuska viszont igen, legalábbis nagyon régen, amikor még ők Gittával nem is éltek. Az eredeti neve, mielőtt Kiss Dénesné lett, Beleznay Mária Karolina Emerencia volt. Még kimondani is hosszú! És tényleg, igazi hús-vér grófkisasszony volt, habár ma már egyáltalán nem szerette, ha valaki ezt felemlegette. Annak sem örült, amikor a házmesterné nagyságos asszonynak vagy csak egyszerűen nagyságának szólította. Persze az a vén boszorkány nyilván nem tiszteletből tette… Mint ahogyan a gyerekek is csúfolódva emlegették az egykori címét. Ma már inkább balszerencsének számított, ha valaki grófi családba született. Még akkor is, ha Anyus családja már réges-régen elszegényedett, még a háború előtt, ám a rangot, azt bizony tartották, de nagyon. Ezt már Apus mesélte egy ízben, amikor egy nyári este rádióhallgatás közben a szomszéd Mihály bácsival sörözgettek, és utána a megszokottnál beszédesebb kedvében volt. Anyus szülei nem is akarták hozzáadni a féltve őrzött, szellőtől is óvott kis szőke lányukat az egyszerű falusi tanító és kántor fiához. Még akkor sem, ha Kiss Dénes messze földön híres volt az eszéről, és mindenféle akkor elérhető ösztöndíjakat kapott, hogy továbbtanulhasson. Egy évet még Bécsben is töltött, az egyetemen! Sokat mesélt arról az évről, a csodás városról, a császárok egykori székhelyéről, amikor szombat esténként Gittát és Julcsit németre tanította. A kislány néha el sem hitte ezeket a meséket – Apus biztosan csak kitalálta őket, nem is igaz, hogy létezik egy ilyen város, ilyen közel hozzánk, és mégis elérhetetlen messzeségben…

– Kiss Júlia!

Julcsi ijedten kapta fel a fejét, és úgy nézett körül, mintha hirtelen nem tudná, hová csöppent.

– Alszol, kislányom? – kérdezte Jutka néni, aki ekkor már mellette állt a két padsor között, csípőre tett kézzel. – Már háromszor szólítottalak. Folytasd az olvasást!

Julcsi fülig vörösödött, és tanácstalanul bámulta az olvasókönyvét. Vajon hol tarthattak? Ej, pedig hányszor megfogadta, hogy jobban fog figyelni, és nem engedi, hogy így elkalandozzon a figyelme. Jutka néni már a szüleivel is többször beszélt emiatt, és Anyuskának szentül meg is ígérte, hogy figyelmesebb lesz, és inkább iskola utánra hagyja az álmodozást.

Ezúttal azonban szerencséje volt. Az osztályterem ajtaján kopogtak, és a következő pillanatban belépett az igazgató bácsi. A gyerekek felpattantak, és vigyázzba vágták magukat.

– Szabadság! – harsogták egyszerre a köszöntést, ami csupán pár éve volt használatos. Azelőtt mindenütt „Jó napot kívánok!”-kal köszöntek, legalábbis Apus szerint, és Julcsi fel nem foghatta, mi volt azzal a baj, miért kellett lecserélni.

– Szabadság! – bólintott az igazgató, majd intett, hogy leülhetnek. Jutka néni ekkor, Julcsi megkönnyebbülésére újra a katedrához lépett, és az osztály felé fordult.

– Jól figyeljetek, lányok! 1 Az igazgató elvtárs nagyon fontos felhívást fog tenni, és én azt szeretném, ha mindnyájan a lehető legnagyobb elkötelezettséggel vennétek ki a részeteket a feladatból. Most pedig – fordult az igazgató felé –, kérem, Dobos elvtárs, ismertesse, miről van szó.

– Nem másról, mint népünk szeretett és bölcs vezérének, a párt főtitkárának, Rákosi Mátyás elvtársnak a közelgő hatvanadik születésnapjáról – az igazgató itt rövid hatásszünetet tartott, és végignézett az osztályon, ám a gyerekek mind rezzenéstelen arccal, hátratett kézzel hallgatták. Csupán némelyikük arcán látszott némi csodálkozás, mintha azt kérdezték volna: ez meg hogy jön ide? Ám hamarosan ezt is megtudták, az igazgató elvtárs ugyanis folytatta:

– Minden osztályt felkeresek most ez ügyben, hiszen mi lehetne fontosabb, mint hogy ezt a kerek évfordulót méltóképpen megünnepeljük. Itt kezdtem nálatok, az elsősöknél. Szeretném, ha iskolánk élen járna abban, hogy hozzájárulunk Rákosi apánk megajándékozásához. Ennek persze a legjobb módja az, ha mindenki mindennap, a nap minden órájában, az óra minden percében megtesz mindent, ami tőle telik országunk felvirágoztatásáért. Ez a ti esetetekben azt jelenti, hogy igyekeztek jól tanulni, és ezzel örömet szerezni a szüleiteknek és mindannyiunk szerető édesapjának, Rákosi elvtársnak. De mindenképpen szeretnénk valami kézzelfogható ajándékkal is kimutatni bölcs vezetőnknek szívből jövő, őszinte szeretetünket és megbecsülésünket. Nos… kislányok, mivel ti még csak most tanuljátok a betűvetést, tőletek azt kérjük, hogy valami szép rajzzal kedveskedjetek a főtitkár elvtársnak. Persze nem arról van szó, hogy bármit rajzolhattok… de a továbbiakat majd Jutka néni elmagyarázza. Engem várnak a többi osztályban is.

Az osztály ismét felpattant, és elköszöntek az igazgatótól, majd némileg felbolydulva egymás között kezdtek sutyorogni, mire az osztályfőnök tapssal és felemelt hangon próbált rendet teremteni.

– Csöndet! Csönd legyen, lányok. Mint ahogyan az igazgató elvtárstól hallottátok, nem mindegy, milyen rajzot készítetek. Van nálam egy lista, amiről választhattok. Szerepelhet rajta ötágú vörös csillag, sarló és kalapács, búzamező, napfényes rét, virágok, boldog gyermekek…

Jutka néni folytatta a felsorolást, ám Julcsi megint nem figyelt rá. Micsoda, hogy ő készítsen születésnapi ajándékot Rákosinak? Akit Apus otthon a négy fal között csak kopasz seggfejnek, utolsó komcsi gazembernek nevezett – meg még ennél cifrább nevekkel is illetett, ámbár azokat általában csak az orra alatt motyogva, különösen, amikor a lányai is hallhatták. A szülei tehát gyűlölték Rákosit és ezt az egész rendszert, és ebből nem is csináltak titkot… de csak odahaza. Másutt inkább hallgattak, és a lányaiknak is a lelkére kötötték, hogy így tegyenek. Köszönjenek „Szabadság”-gal még a házban is, énekeljék lelkesen a kommunista indulókat, ha pedig az ország vezetőiről van szó, hallgassanak. Nem kell dicsérni őket, de ne is szidalmazzák. Arról pedig végképp tartsák a szájukat, Apus miket mond rájuk otthon! Mert ha fecsegnek, abból nagy baj is lehet. Nagyon nagy baj. Nem is olyan régen a házukból az idős cipészt, János bácsit egy éjjel elvitte egy nagy fekete autó, egy Pobjeda, aminek az ablakai le voltak függönyözve. A lányok az ablakból figyelték, az utcai lámpa fényénél, ahogyan a bácsit két bőrkabátos ember a hátsó ülésre tuszkolta, azóta pedig nem látták őt. Ebből még Julcsi is megértette, hogy itt nem babra megy a játék.

Így hát hallgatott.

Na de hogy valamit rajzoljon a kopasz seggfejnek a születésnapjára? Azért ez már több a soknál!

Miután az utolsó óráról is kicsöngettek, Julcsi a hátára vette a táskáját, és a gondolataiba merülve elindult haza. Ilyenkor rendszerint a barátnőivel együtt mentek, ám most addig piszmogott a holmijával, amíg egyedül maradt a teremben, és így magányosan ballaghatott végig a már ismét üresen kongó folyosón, majd ki a kapun, a még kopár, de már napfényes télutó délutánjába. A többiek mind a főtitkár számára készítendő rajzokról fecsegtek, és ő ebben nem óhajtott részt venni. Habár sejtette, hogy az ő családjához hasonlóan máshol sem rajonganak tiszta szívből Rákosiért, de azt is tudta, hogy valószínűleg ezeknek a lányoknak is a lelkükre kötötték, hogy erről egy mukkot se szóljanak. Hát, ilyen ez a világ… Anyus szerint sokkal rosszabb, mint az előző volt, amikor ők voltak fiatalok, de Julcsi erről mit sem tudhatott. Ő már csak ezt a mostanit ismerte. A háború utolsó előtti évében, 1944-ben született, méghozzá az év vége felé, december 21-én. A Bak havában, pár nappal karácsony előtt. „Az én kis karácsonyi ajándékom” – Apus néha így nevezte, és ilyenkor homlokon csókolta, vagy megsimogatta a haját. Gitta születése után az orvosok azt mondták, Anyusnak nem lehet több gyereke. Így aztán, amikor öt év múlva ő mégis megérkezett, ráadásul épen, egészségesen, mindenki mérhetetlenül boldog volt. Még akkor is, ha akkoriban iszonyú nyomorban éltek, ennivalójuk sem igen volt – erre már Gitta is jól emlékezett, bár nem szeretett beszélni róla. Ám azokban az időkben szinte mindenki nyomorgott. Hiába, a háború már csak ilyen…

Egy a jelszónk, tartós béke, állj közénk és harcolj érte…

Olvasd tovább!

Értékelés + Beleolvasó + Nyereményjáték | Sara Collins: Frannie Langton vallomásai

Értékelés + Beleolvasó + Nyereményjáték | Sara Collins: Frannie Langton vallomásai

2020. május 11., hétfő

Nincsenek megjegyzések

|Rendeld meg!|Tedd kívánságlistára!|

Fülszöveg

Frannie Langton, a hajdan rabszolgasorban élő cseléd ellen brutális kettős gyilkosság a vád: a hatóságok szerint megölte gazdáját, a tudós George Benhamt és annak különc francia feleségét, Marguerite-t. Sorjáznak a terhelő tanúvallomások, melyekben Frannie csábítóként, boszorkányként, mesteri cselszövőként és szajhaként jelenik meg. Frannie azonban azt állítja, hiába múlik rajta az élete, képtelen felidézni, mi történt azon a végzetes éjszakán. Van azonban valami, amit el tud mondani: saját, kiszolgáltatott és hányattatott életének történetét, mely egy jamaikai ültetvényen kezdődött, ahol gazdája, egy velejéig romlott tudós szörnyű kísérleteiben segédkezett, és amely könnyen lehet, hogy az akasztófán ér véget. Vallomása megpecsételheti a sorsát, ugyanakkor az igazság olyan bűnöket is leplezhet, melyek borzalmasabbak akár a gyilkosságnál is... A Frannie Langton vallomásai egyrészt lélegzetelállító első regény, másrészt pedig egy olyan nő jellemrajza is, akinek sorsát a saját tettei alakítják egy olyan világban, amely az elpusztítására tör.

Sarah Collins regényét azért vettem a kezembe, mert szeretem a bírósági pereket feldolgozó könyveket. A vád és a védelem párharcát, a bizonyítási eljárás bonyolult, sokszor manipulatív folyamatát. De Frannie Langton vallomásai nem az lett, amit vártam. Hanem valami más, valami  sokkal több! 

Először is, vannak könyvek, melyeknél már az első fejezet elolvasása után tudom, hogy nagyon fogom szeretni. Így volt ez Frannie vallomásainál is. Bár a gyilkosság vádja, a rabszolgaság nagyon is komoly téma, mégis igazán olvasmányos történethez volt szerencsém. Ráadásul roppant kifinomult stílus jellemzi a könyvet. Egyedien lírai nyelvezete, gyönyörű vagy épp megmosolyogtató hasonlatai  kellemes ellenpontként hatottak a történet komolyságával szemben.

A történet egészét maga a főhős, Frannie meséli el nekünk. Az egyik szál, igazából a vékonyabb szál, a jelenben játszódik, melyben a korabeli bírósági eljárásról kapunk hiteles képet. A tárgyalás menetéből, a tanúvallomásokból kis részleteket kapunk, lassan folyatva a jelen történéseit, hogy közben bőven legyen időnk megismerkedni Frannie egész múltjával. Hisz a másik szál valójában Frannie memoárja, melyből megismerhetjük életét, kezdve születési helyével, egy jamaicai ültetvénnyel. A birtokkal, ahol gyermekként az a "szerencse" éri, hogy a nagy fehér házban nevelkedhet. Phibbah, a néger házvezetőnő ugyan igyekszik felnyitni a szemét, mennyire visszás is ez a szerencse, de Frannie ezt nem érti, nem akarja érteni. Másnak, többnek érzi magát a többi rabszolgánál, hisz miután megtanul írni, olvasni, olyan világ tárul elé, melyből mind többre vágyik. Aztán megtapasztalhatja, hogy mi az ára tudásvágyának. Titkos, bűnös események részesévé válik, de hát nem nagyon van választása. S bár a túlélési ösztön igazolhatja tetteit, lelkiismeretét azonban nem hallgattathatja el. 

Aztán Londonba érve rádöbben, hogy számára nincs szabadság. Bármit tesz, nem törhet ki a kor által rárakott béklyókból. Lehetősége sincs változtatni  helyzetén, társadalmi státuszán, hisz színes bőrű, ráadásul nő. Gondolatainak szabadságán kívül más szabadság nem adatik meg neki. Talán a szerelem hozhat változást számára, és megadhatja neki a valahová, valakihez tartozás felszabadító élményét? Vagy ez is csak csalfa ábránd? Hisz gyakran jutnak eszébe a  jamaicai házvezetőnő markánsan megfogalmazott, olykor bántónak tűnő megjegyzései, melyek sajnos az új világban is igaznak bizonyulnak.

Frannie életét meghatározó  férfiak, Langton és Benham, voltaképpen a gazdái. Bár a rabszolgaságról és a tudományos kutatásokról Benham nézetei valamelyeset humánusabbak, számomra mindketten negatív figurák voltak. De mielőtt férfigyűlölettel lehetne megvádolni, meg kell valljam, hogy a feleségek, Miss-bella és a Marguerite figuráit sem szerettem. Unatkozó, elkényeztetett, gyenge női karakterek voltak, akik szeszélyeik által vezérelve játszottak Frannie érzelmeivel, és nagyban hozzájárultak a tragikus események bekövetkezéséhez.

És hogy ezekhez Frannienek milyen köze van, az talán kiderül, mire a története végére ér. Bár nem tudni, hogy a részletgazdag visszaemlékezés megmenti-e Frannie-t vagy múltjának felidézése olyan titkokat fed fel, ami még inkább bajba sodorja.  

Ez a megdöbbentő, szívbemarkoló, olykor felháborító, ambivalens érzéseket keltő, de mindenképpen megindító történet egyértelműen az év egyik kiemelkedő alkotásává teszik Frannie Langton vallomását. Remélem, az írónő minél előbb jelentkezik újabb regénnyel. Én biztos vevő leszek rá! 

Végezetül egy-két csemege a könyvből:

"Csakhogy az igazság nem holmi kelme, amelyből mindenki a testére illő ruhát szabhat. Az igazság az, hogy a gyűlölet mellett volt szeretet is. Az igazság az, hogy a szeretet jobban fájt."

" Milyen igaz is, hogy a csúf emberek remélnek, míg a szépeknek elvárásai vannak, gondoltam. Személy szerint sosem értettem, mi értelme a szépségnek. Hiszen mindössze hús és csont szerencsés elrendezéséről van szó. A szépség nem tud gödröt ásni vagy kenyeret sütni."

"Ha valaha úgy hozná a szükség, akkor Byron lehetne a bizonyíték arra, hogy míg a férfit a kicsapongás felmagasztalja, addig a nőt bemocskolja. Ó Frances, nem gondolod, hogy mindenkinek kötelezően elő kellene írni naponta legalább egy vers elolvasását? Egy nő nem élhet pusztán regényeken!Ebben igaza volt. A regény olyan akár valami nagy pohár meleg ital, egy vers azonban vastüskeként hatol a fejedbe."

NYEREMÉNYJÁTÉK!!!

Az Old Bailey

London

1826. április 7.

Sosem tettem volna azt Madame-mal, amiről pedig állítják, hogy megtettem, mivel szerettem őt. Mégis azt mondják, ki kell ezért végezni engem, és azt akarják, hogy tegyek vallomást. De hogyan vallhatnám be azt, amiről magam sem hiszem, hogy elkövettem?

Első fejezet

  A tárgyalásom úgy veszi kezdetét, ahogy annak idején az életem: kiálló, vadul bökdöső könyökök, lökdösődés, köpködés. A bírósági fogdából a karzatra vezetnek, onnan le a lépcsőn, hogy végül elhaladjunk az asztal mellett, mely körül hemzsegnek az ügyvédek és az írnokok. Arcok suhannak el mellettem – akár egy áradó folyó –, az emberek moraja felerősödik, elvegyül az ügyvédek fojtott suttogásával. A zaj lüktet, zümmög, mint felingerelt méhek a bozótban. Amikor belépek, mindenki felém fordul. A tekintetük felnyársal.

  Lehajtom a fejemet, a cipőmet bámulom, és összekulcsolom a kezemet, hogy ne remegjen annyira. Úgy tűnik, itt van egész London – no persze, hiszen a város rajong a gyilkossági történetekért. Mindenkit ugyanaz az indulat feszít, mindenkit felajzott a „szörnyű kegyetlenséggel elkövetett gyilkosságok szenzációja”. Így fogalmaztak a Morning Chronicle -ban, amely újság maga is e szenzáció tintafekete termésének betakarítása körül tüsténkedik. Nem szokásom elolvasni, mi a véleménye rólam a lapoknak, mivel a sajtó olyan, akár a tükör, amit egy vásáron láttam a Strand közelében: úgy megnyújtotta a tükörképemet, mintha kínpadra vontak volna, és mivel két fejet mutatott, szinte magamra sem ismertem. Ha valaha is volt része abban a balszerencsében, hogy írtak önről az újságok, akkor pontosan tudja, miről beszélek.

  A Newgate-ben mindig akad porkoláb, aki pusztán a hecc kedvéért felolvassa nekem ezeket az irományokat, így vajmi keveset tehetek, hogy elkerüljem a dolgot.

 Amikor észreveszik, hogy megtorpantam, tenyerüket a hátamnak feszítve taszigálni kezdenek, én pedig a hőség ellenére megborzongok, és botladozva elindulok lefelé a lépcsőn.

  Gyilkos! Utamon ez a szó követ. Mészáros! A „mulatt mészáros”.

  Kénytelen vagyok ügetni, hogy lépést tudjak tartani a porkolábokkal, és ne bukjak orra. Miközben odalökdösnek a vádlottak padjához, érzem, ahogy torkomban egyre feljebb araszol a rémület. Az asztaluk mellett ülő ügyvédek tekintete tunya, mintha gyászos gúnyába bújt marhák volnának, de ezek a sokat tapasztalt vén rókák is felpillantanak, mert kíváncsiak a „mulatt mészárosra”. Még a kövér, selymesen fénylő talárú bíró is megbámul. Az arca kifejezéstelen és fonnyadt, mint a tavalyi krumpli. Felém sandít, és biccentéssel jelzi zsíros hajú fogalmazójának, hogy felolvashatja a vádiratot.

Vádat emelünk az Ében Franként, avagy a Fekete Franként is ismert FRANCES LANGTON ellen GEORGE BENHAM és MARGUERITE BENHAM meggyilkolásának ügyében, amennyiben a mi Urunk 1826-ik évének január 27. napján bűnös, és előre megfontolt szándékkal rátámadt Őfelsége a király két alattvalójára, GEORGE BENHAM-re és MARGUERITE BENHAM-re, és ennek során mellkasuk felső és középső részén addig döfködte és kaszabolta őket, míg életüket nem vesztették. Holttestükre Londonban, Montfort Street-i otthonukban talált rá a házvezetőnő, EUSTACIA LINUX. A vád képviseletében MR. JESSOP jár el.

  A karzat zsúfolásig megtelt, befurakodtak ide mindenféle népek, előkelő és közrendű személyek, meg a csőcselék, minthogy a bíróság azon ritka helyek egyike, ahol mindezek szoros közelségben mutatkoznak – a matt selyem mellett a kasmírsál, a fejkendő. Fészkelődve csusszannak odébb a fapadon, megsavanyodó tej szaga árad belőlük, a disznóhúsé, amit Phibbah egyszer véletlenül ott felejtett a veranda alatt. Az a fajta szag, amelytől öklendezni kell. Vannak, akik az erszényükből előhalászott kandírozott narancshéjat szopogatják, az állkapcsuk jár, akár egy pár evező – ők azok, akik képtelenek elviselni bármiféle tisztességes emberi szagot. Hölgyek. Ismerem a fajtájukat.

  Jessop beakasztja mindkét hüvelykujját a talárja hasítékába, és feltápászkodik. A hangja, akár a hajótestnek verődő víz csobogása. Oly halk. Mintha bizony a saját kandallója mellett csevegne. Pontosan ez is a célja: azt akarja, hogy mindenki előrehajoljon, hogy mindenki odafigyeljen rá.

  – Uraim, január huszonhetedikének estéjén Mr. és Mrs. Benham halálos sebeket kapott. Mr. Benham a könyvtárban, Mrs. Benham a hálószobájában. A vád szerint ez a… nő… a bíróság előtt álló fogoly követte el e bűnöket. Aznap este valamivel korábban összeszólalkozásra került sor a szalonban, melynek során azzal fenyegette az áldozatokat, hogy megöli őket. E fenyegetésnek több tanúja is volt: a vendégek, akik aznap este részt vettek Mrs. Benham egyik nagy népszerűségnek örvendő estélyén. Hallani fogják ezeket a vallomásokat. Önök elé áll a házvezetőnő, Mrs. Linux is, aki elmondja majd, hogy látta, amint a vádlott belép Mrs. Benham szobájába nem sokkal azután, hogy az asszonyuk nyugovóra tért. Mrs. Linux aznap hajnali egy körül maga is felment – ekkor talált rá az uraság holttestére az emeleti könyvtárban. Ezt követően Mrs. Benham hálószobájába indult, ahol az ágyban megpillantotta a ház úrnőjének holttestét, mellette pedig a vádlottat. Az asszonya ágyában. Ott aludt. Amikor a házvezetőnő felrázta, a vádlottnak véres volt a keze, s ruhája ujján is rászáradt vérfoltokat találtak. Letartóztatása és fogva tartása során a vádlott… mind a mai napig… nem volt hajlandó beszélni arról, hogy mi is történt azon a bizonyos éjszakán. A hallgatás azoknak a menedéke, akik nem tudják egyenes, nyílt módon megvédeni magukat. Nos, ha most képes magyarázattal szolgálni, akkor azt biztosan hallani fogják, uraim… egész biztosan hallani fogják. Nekem azonban úgy tűnik, hogy egy ilyen körülmények között elkövetett bűnre lehetetlen elfogadható magyarázatot adni.

  Megmarkolom a korlátot, a béklyó megcsörren, mint valami kulcscsomó. Képtelen vagyok odafigyelni arra, amit mond. A tekintetem végigpásztáz a helyiségen, és megállapodik a bíró mögött kifüggesztett kardon, mely ezüstösen fénylik, akár a hold egy szelete. Kibetűzöm az arannyal kivert szavakat alatta. „A hamis tanúzás nem marad büntetlen, s elvész, ki hazugságot szól.” Nahát. Mindannyian elveszünk, hazugok és igazmondók egyaránt, habár az Old Bailey feladata az, hogy a hazugokat gyorsabban elveszejtse. Engem azonban nem ez rémít meg. Hanem az, hogy úgy halok meg, hogy azt hiszem: én voltam az, aki megölte Madame-ot.

  Látom önt az ügyvédek asztalánál. Felnéz, és futólag biccent. A tekintete úgy terül rám, mint pokróc a lóra. Ott az összes ellenem szóló bizonyíték – mint valami büféasztalon nagy gonddal elrendezett porcelán étkészlet: Benham kravátlija, zöld brokátmellénye; Madame levendulaszínű selyemruhája, alsóinge, fejpántja a hattyútollal, melyet szintén levendulaszínűre festettek, hogy illjen a ruhához. És ott van Linux henteskése, amely legjobb tudomásom szerint végig a tokjában volt, lent a konyhában, míg én fent időztem Madame szobájában.

  Csakhogy ön nem ezeket szemléli borús homlokkal, hanem a mellettük elhelyezett tárgyat. Amikor meglátom, az aggodalom görcsbe rántja a gyomromat. Széles szájú patikai üveg, benne ott lebeg, magába kunkorodva, akár egy ökölbe szoruló kéz. A magzat. Amikor valaki véletlenül meglöki az asztalt, úgy tapad az üveg oldalához, mintha egy orcához simulna. Ön kérdőn felvonja a szemöldökét, csakhogy erre nem válaszolhatok. Nem számítottam arra, hogy itt látom viszont. A magzat. Miért engedélyezték, hogy idehozzák? Vajon azt fogják kérni, hogy beszéljek róla?

  Amikor megpillantom, a térdem remegni kezd, és újra átélem annak az éjszakának minden borzalmát. Csakhogy ez a szív, az elme önnön helye, amint azt Milton megfogalmazta, „és benne támaszt Pokolból Mennyet és Mennyből Pokolt”. 1 Hogyan teszi? Az emlékezés vagy felejtés által. Az elme egyedül ezekkel képes megtéveszteni.

  Megrohan egy emlék. Madame a könyökére támaszkodva az ágyon hever, lábujjai az ég felé néznek, a kezében ott az alma, melynek elfogyasztására hiába próbálom rávenni. – Figyelj csak! Figyelsz? – Egyik lábát meglendíti, a levegőbe rúg.

  Egy messzi vándor jött, ki ős romok 

Felől regélt: A pusztán szörnyü két 

Nagy csonka láb áll. Arrább lágy homok 

Lep egy kőarcot. Homloka setét.

  Csak fél füllel hallgatom, mert ez annyira képtelenség… lehetetlen, hogy velem történik… hogy az asszonyom ott fekszik mellettem az ágyában, és verset szaval nekem! Emellett az is megosztja figyelmemet, hogy ez alkalommal az én feladatom sasszemmel vigyázni a lelki egyensúlyát – ahogy azt nevezik –, mintha tűzhelyen gyöngyöző étel volna. Vajon jól van? Egyfolytában ezt a kérdést teszem fel magamnak. Jól van?

  Felém fordul. – Tetszik?

  – Ki írta? – tudakolom, s leheletem meglibbenti a haját.

  – Shelley. Bár én Byront jobban kedvelem, te nem? A melodráma fejedelme. – Lehunyja a szemét. – Ha valaha úgy hozná a szükség, akkor Byron lehetne a bizonyíték arra, hogy míg a férfit a kicsapongás felmagasztalja, addig a nőt bemocskolja. Ó, Frances, Frances, nem gondolod, hogy mindenkinek kötelezően elő kellene írni naponta legalább egy vers elolvasását? Egy nő nem élhet pusztán regényeken!

  Ebben igaza volt. A regény olyan, akár valami nagy pohár meleg ital, egy vers azonban vastüskeként hatol a fejbe.

  Ezt a történetet elmeséltem önnek tegnap, amikor először találkoztunk. Nem tudom, miért tettem, talán mert azt akartam, hogy megtudjon valamit rólam és Madame-ról mindazon szörnyűségeken kívül is, melyekről mindenki beszél. Maguk, ügyvédek oly utálkozva kerülik a hallomásból szerzett tudást, mint ültetvényes a nádipatkányt – egy bírósági tárgyalás során azonban az ember egyéniségét hallomásból szerzett hírcsokorrá zsugorítják.

  – John Pettigrew – mutatkozott be, felém nyújtva a kezét. A másikban még mindig ott volt a megbízása, melynek szalagja leomlott a csuklójára. Dús, sötét tincsei alól rám sandított. Láttam, még nálam is nyugtalanabb, amikor belegondol, hogy mi minden áll előttünk.

  Aztán így folytatta: – Az ég szerelmére, adjon a kezembe valamit, amivel megmenthetem a kötéltől.

Olvasd tovább!

"Ó, Mikey, nagyon is jó felé megyünk. Ne aggódj. Bízz bennem." | Értékelés + Beleolvasó | Patricia Gibney: Titkok terhe

"Ó, Mikey, nagyon is jó felé megyünk. Ne aggódj. Bízz bennem." | Értékelés + Beleolvasó | Patricia Gibney: Titkok terhe

2020. április 23., csütörtök

Nincsenek megjegyzések

|Tedd kívánságlistára!| Vásárold meg!|

Fülszöveg

A ​város, amely tele van titokkal… és most egy újabb gyilkos közeleg.

Egy fülledt nyári estén a tizenegy éves Mikey Discroll elindul hazafelé a barátjától. Összezúzott testét két nappal később találják meg helyi kamaszok egy virágágyásban.

Az ügyet Lottie Parker nyomozó kapja meg, amely ezúttal személyes: fiának, Seannak egy kedves barátjáról van szó. Mikey a lepusztult Munbally lakótelepen élt a város másik végén, és Sean szerint a fiú viselkedésében nem volt semmi szokatlan. Lottie nem tudja leküzdeni gyanakvását, hogy fia talán rejteget valamit előle…

Néhány nappal később a közeli tó vadvirágos partján újabb halott fiút találnak.

Bomlott elméjű elkövető után indul meg a hajsza, ám ahhoz, hogy a tettest elkaphassa, Lottie-nak rejtélyek szövevényes hálóját kell kibogoznia, amelyet Mikey barátai olyan elszántan titkolnak. Mindenki titkolózik, de vajon kit akarnak megóvni ezzel? Vajon Lottie, aki fia életét féltve küzd, idejében megtalálja a gyilkost?

Karin Slaughter, Robert Dugoni és Rachel Abbott rajongói imádni fogják Patricia Gibney legújabb, borzongató thrillerét. A Maradj csöndben az utolsó oldalakig fenntartja a feszültséget.

Lottie Parker csapatának újabb, immár 5. nyomozását követhettem nyomon Patricia Gibney Titkok terhe című könyvében. A gyilkosságok maguk is borzasztó események, de mivel ebben az esetben az áldozatok gyerekek, így ez hatványozottan igaz erre a történetre. 

Az előző részekhez hasonlóan az írónő most is rövid, pörgős fejezetekben tagolta a több szálon futó cselekményt. Sőt, a fejezeteken belül több szereplő gondolataiba is bepillantást nyerhettem. Ezt általában szeretem, de  most a történet elején nem volt könnyű számomra követni, hogy ki kicsoda, olyan sok volt a mellékszereplő. Később aztán a gyilkos gondolataiból ízelítőt kaptam. Ha ezzel az volt az írónő célja, hogy sokkolja az olvasókat, akkor nálam biztosan célba talált. Szinte hidegrázásom volt a beteges elmétől. 

Amúgy az események olyan gyorsan pörögtek, hogy amikor szembesültem  a    " Negyedik nap" felirattal, teljesen megdöbbentem: Még csak három nap telt el?!  Olyan sok minden történt ugyanis, mintha hosszabb ideje tartana a nyomozás. Ezt az érzést erősítette az is, ahogy a rendőrkapitány viselkedett a nyomozócsapattal, mintha azok hetek óta egy helyben topognának. Igazán idegesítőre sikerült a figurája. Sokszor nem is értettem, hogy volt képes a nyomozónő lenyelni főnöke folyamatos agresszióját, bunkó modorát.

És nem elég a munkahelyi stressz, Lottie magánélete sem lett egyszerűbb. Mivel kényszerűségből anyjához kellett költöznie, nemcsak a gyermekeivel, de anyjával is állandó harcot kellett vívnia. Olvasás közben többször eszembe jutott, hogy hogyan lehet ép ésszel hosszú éveken keresztül végezni ezt a munkát, ennyi borzalommal szembesülni megnyugtató otthoni háttér nélkül... 

Dr. House óta  tudjuk, hogy minden páciens hazudik. Hát ez a  nyomozásban érintett személyek majd mindegyikéről is elmondható. Ki ostobaságból, ki számításból, mások szégyenérzetüktől vezérelve állítanak valótlan dolgokat, és nyomozó legyen a talpán, aki a rengeteg titok és hazugság hálóját ki tudja bogozni. Főként, ha szorít az idő, és egy gyerek élete a tét... 

A történet azontúl, hogy igazán valóság szagú, izgalmas, feszültséggel teli krimi, elgondolkodtató is egyben. Mi szülők mennyire ismerjük/ismerhetjük gyermekeinket? Nem rejtegetnek-e súlyos titkokat? Szörnyű belegondolni, hogy bármennyire is igyekszünk, mégsem védhetjük meg őket mindentől.

Prológus

A házak kéményéből áradó füst szúrós szaga kaparta a torkát. Sietve haladt tovább, számolva közben a másodperceket. De egyre kevésbé tudott a számolásra figyelni, ahogy a hasa mind jobban görcsölt. Térdre esett, kezét az alhasához kapta. 

  A kihalt sétányt utcai lámpák világították meg. A lány farmerja már teljesen elázott, és ő nem volt biztos benne, eső vagy vér áztatta-e. Remélte, hogy nem vér. Újabb görcsroham rántotta össze. Ajkába harapott, hogy fel ne kiáltson. 

 Az esőcseppek szurkálták a bőrét, mintha legalábbis apró kavicsok zúgtak volna rá. Meglepte ez az érzés, mert mielőtt az eső eleredt volna, csakis a hasa fájdalmát érezte. Zuhogni kezdett, rajta pedig nem volt dzseki, pólója csakhamar elázott, akárcsak a nadrágja és cipője. 

  Balra fordult, és a focipálya felé indult, de a klubház körül égtek a lámpák, és embereket is látott. Biztos buliznak, gondolta, így hát visszafordult arra, amerről jött, de összegörnyedt a fájdalom újabb hullámától.

  – Még ne… Még ne! – kiáltott a sötét égre.

  Az eső csillapodott. Öt perccel később a lány már elérte a csatorna alatt húzódó aluljáró bejáratát. Nem, nem mehet vissza a városba… Valaki még meglátná. És nem akarta, hogy bárki is ilyen állapotban lássa. Így is épp eleget pletykáltak róla. Felmászott hát a csúszós töltésen a vízparti kavicsos ösvényre, és nekiiramodott a teleszemetelt nádas mellett. Mintha valakit hallott volna maga mögött, de ahhoz már nem volt ereje, hogy hátranézzen. Nincs ott senki, győzködte magát; biztosan csak a csatorna mellett tanyázó patkányok…

  Újabb görcs tört rá, és ezzel minden megváltozott.

Vasárnap

– Gól! 

Mikey Driscoll a levegőbe bokszolt, amikor a labdája a hálóba érkezett. Csapattársai azonnal a nyakába ugrottak. Igen! Hős lett, végre! A tizenkét éven aluliak meccsének utolsó öt percét széles vigyorral az arcán játszotta végig.

  A bíró sípolt. Kiáltások harsantak, az éljenző tömeg a pályára tódult; főleg a játékosok barátai és szülei. Valaki a vállára emelte Mikey-t. Végre nem kellett a legkisebbnek éreznie magát. Most óriás lehetett!

  Barátja, Toby a tömegből mosolygott fel rá, ő visszavigyorgott. A klubház felé vitték, hogy átvegye a kupát. Tekintetével az anyját kereste a sokaságban, és csalódottan vette tudomásul, hogy most sem jött el. Összeszorult a szíve. Az anyja sosem jött el a meccseire, most miért tenné? Igaz, ez a kupadöntő volt… Ezért Mikey remélte, hogy talán… De le kellett nyelnie a csalódottságát.

  Lecsúszott az idegen vállról csapattársai közé. Mikey rúgta a győztes gólt, de Toby volt a csapatkapitány, így ő kapja majd a kupát. Mikey odaszaladt a barátjához. Toby egy fejjel magasabb volt nála, így felfelé kellett néznie; a szeme elé emelte a kezét, mert elvakította a lenyugvó nap fénye.

  – Szuper gól volt.

  – Aha – bólintott Mikey. – Figyelj, nálatok alhatnék ma este? – Keresztbe tette az ujjait. Anyjának már azt mondta, hogy Tobyéknál alszik. Kérlek, mondj igent, kérlek, mondj igent, fohászkodott némán.

  Toby tétovázott.

  – Meg kell kérdeznem az anyukámat. 

  – Persze. Oké. 

  – Miért akarsz nálunk aludni?

Mielőtt Mikey válaszolhatott volna, edzőjük, Rory Butler, a tömeg élére terelgette őket.

  – Gyertek, srácok! Díjkiosztó! Aztán mindenkit elviszek a McDonald’sba!

  A csapat ujjongott, Mikey-t magukkal ragadták az ünneplők, hamar elkeveredett Toby mellől. Ebben az esti melegben, no meg a játék hevében megizzadt, nagyon szeretett volna már lezuhanyozni. Vajon hazamenjen? De az anyjának már azt mondta, hogy Tobynál lesz… Á, mindegy, gondolta, mindenki büdös lesz, nem csak ő.

  Elvette a neki járó medált Rory Butlertől, majd Toby magasba emelte a kupát.

  A tömeg lassan szétoszlott, a szülők a kocsijaikban vártak a fiúkra, hogy elvigyék a csapatot a McDonald’sba. A csapat kisbusza is csak rájuk várt. Mikey követte a többieket az öltözőbe.

  – Ez volt az idény legjobb meccse! – veregetett mindenkit hátba Rory.

  Mikey kedvelte az edzőt. Körülbelül annyi idős lehetett, mint az anyja. „Harminc meg egynéhány”, mondta mindig, ha kérdezték tőle, hány éves.

  – Büszke vagyok rátok, fiúk! Itt az ideje az ünneplésnek! Szedelődzködjetek, találkozunk a Mekiben! A nuggetseket és a sült krumplikat én fizetem!

  A fiúk ujjongtak, majd úgy, ahogy voltak, rövidnadrágban-mezben, táskájukkal a kezükben és a csillogó érmekkel a nyakukban, zsibongva kitódultak az öltözőből.

***

Toby nem érezte jól magát. Persze, megnyerték a döntőt, és persze, itt ültek mindannyian a Mekiben egy asztal körül a világ legklasszabb edzőjével, és ették a nuggetset sült krumplival, de…

  Mikey az asztal másik végéből őt nézte nagy, barna szemével. Fenébe, gondolta Toby. Talán mégis meg kellene engednie neki, hogy náluk aludjon. Végül is, Mikey gyakran aludt náluk. De Toby aznap nem szerette volna, ha átmegy. A bátyja, Max is otthon lesz, és Toby utálta, ahogy a dolgok mentek, amikor Max is otthon volt. Senki nem jött el a meccsére sem, de ez nem bántotta; jobb volt neki nélkülük.

  Kisöpörte szőke haját a szeméből. Egyéni frizura volt, körbe rövidre nyírva, a feje tetején kicsit hosszabbra hagyva. Ecsethaj, mégse fest jól, mondta rá az anyja. Mikey, hogy lépést tartson vele, a magáét is hasonlóra vágatta, de a haja végét szőkére festette. Szörnyű, gondolta róla, de Mikey-nak ezt sosem mondta.

  Lelkesen rágta a szájába tömött csirkefalatot. Mikey-t pelenkás koruk óta ismerte; egy csoportba jártak óvodában, általánosban. De kezdtek felnőni. Továbblépni. Vajon Mikey még a középiskolában is a barátja lesz? Remélte. Szomorúan nézte, ahogy Mikey összegyűrte a viaszos papírokat, majd kidobta őket a kukába. A nyakában büszkén csillogva himbálózott az érem.

  Nevetés és élénk beszélgetés zaja vette körül, de Toby érezte a kettejük közti némaság fájdalmát. Figyelte Mikey-t, aki éppen a csapat fizioterapeutájával, Paul Duffyval beszélgetett. Na jó, Paul nem éppen fizioterapeuta volt, inkább sportorvos. Az is elég. Mindenki itt volt. Barry, a doki fia, aki folyton rajtuk lógott, piszkálódott, és a hülye tanácsaival nyaggatta őket. Tizenöt éves a csóka, mégis azt hiszi, hogy dirigálhat! Toby egyenesen sértőnek érezte az okvetetlenkedését. Aztán ott volt még Paul felesége, Julia, aki időnként a mezeket mosta. És Cidris Wes, a buszsofőr, aki a meccsekre vitte őket. Bertie Harris, aki azt hitte magáról, hogy ő a segédedző, pedig csak a klub mindenese volt. És persze Rory Butler. Az Edző, így, nagybetűvel. Toby mindig szerette, ahogy Rory rámosolygott, és szeretett visszamosolyogni rá, ugyanúgy, ahogy ő szokta, a teljes fogsorát kivillantva.

  Fenébe is, gondolta, miért ne lehetne Mikey ma nálunk? Max bekaphatja. Az egész hülye családja bekaphatja. Fogta az üres mcnuggettses dobozát és a maradék sült krumpliját, és már épp felállt volna, hogy kidobja a szemetet, amikor egy kezet érzett a vállán.

  – Toby, remekül játszottál ma.

  Toby kihúzta magát Bertie keze alól, és zavartan mosolygott a mindenesre.

  – Igen… köszi. Jó meccs volt. Frankón éreztem magam. 

  – Szuperül fedeztél. 

  – De Mikey rúgta a döntő gólt.

  – És milyen szép gól volt! Driscoll barátunk nem rúg sokat, igaz-e? De ez valóban szép volt. Ne feledd, jövő szombaton megünnepeljük a győzelmet!

  – Nem felejtem.

  Toby fogta a táskáját, és Mikey-t kereste a tekintetével. A gyorsétterem tele volt, zajos volt; ő elég magas volt ahhoz, hogy átnézhessen a fejek fölött, de nem látta a barátját.

  – Fenébe – motyogta. Éppen, amikor meg akarta volna mondani neki, hogy jöjjön csak.

  Mindegy, ha így, hát így; Mikey bánhatta.

***

Mikey úgy emlékezett, hogy az anyja bingózni ment, de különben sem számított rá, hogy otthon találja. Volt nála kulcs; Toby pedig bunkó volt aznap. Kit érdekel.

  Rángatta a vállán a táska pántját. Nyakában himbálózott az érem. Magában morogva trappolt hazafelé: Először lezuhanyozik, aztán frissíti a FIFA - t a PlayStationön, és míg a frissítés megy, megnézi, mi új van a Netflixen. Egyik haverja említett egy sorozatot, a Stranger Thingst. Jól hangzott. Tudta, hogy az anyja sosem hagyná, hogy ilyen horrorsorozatot nézzen, de ha nem volt otthon, akkor honnan tudná, hogy ő mit néz, ugyebár? Mi az, hogy! Levegőbe bokszolt a hirtelen jött szabadság örömére, és futni kezdett hazafelé. Az estéje jól fog telni, és ez a terv egészen felvillanyozta.

  Átkelt a forgalmi lámpánál, és az aluljáró felé került. Utálta az aluljárót, de arra hamarabb hazaért. Pfuj. Mindig félt, hogy a falak egyszer csak beomlanak, ő pedig a kavargó, sáros vízbe fullad.

  Egy üres sörösdobozt rugdalt maga előtt. A fémes zörgés mulattatta, de a zajt elnyomta valami motor dübörgése. Ügyet sem vetve rá haladt tovább, de a kocsi, amelynek motorja úgy morajlott, követte őt. Hátrafordult, benézett a szélvédőn. Amikor meglátta, ki vezeti a kocsit, elmosolyodott.

  – Jó estét – mondta. 

  – Ugorj be, hazaviszlek. 

  – Már nincs messze. 

  – Biztosan nagyon fáradt vagy már. Gyere, úgyis arra megyek. 

  – Akkor oké.

  Mikey megkerülte a kocsit, és beült az anyósülésre. Becsatolta magát. Az ajtózárak kattantak.

  – Egek, Mikey, de büdös vagy. 

  – Az biztos. Nem csoda – nevetett zavartan. 

  – Semmi baj. Majd teszünk róla.

 – Tessék? Mindjárt otthon vagyunk… Otthon rögtön lezuhanyozhatom – mondta, holott tudta, hogy a bojlernek legalább fél óra kell, mire felmelegíti a vizet.

  A vezető balra kanyarodott a zöld lámpánál, fel a Dublin hídra.

  Mikey kinézett az ablakon. Kétség mardosta a gyomrát.

  – Hé, nem erre lakom. Arra kellett volna menni.

  A másik nem válaszolt, csak ment előre némán. 

  – Rosszfelé megy! – fogta el a pánik a fiút.

  – Ó, Mikey, nagyon is jó felé megyünk. Ne aggódj. Bízz bennem. 

  Mikey lecsúszott az ülésen; lába a táskáját taposta. Óvatosan a vezetőülés felé sandított. „Bízz bennem”? Nem, Mikey nem bízott benne. De már nem volt mit tennie.

© Libri Kiadó, 2020

Olvasd tovább!

"Csak az épít kalyibát pálmafák mögé egy ingoványban, aki menekül valaki elől, vagy az útja végére ért." | Értékelés + Beleolvasó | Delia Owens: Ahol a folyami rákok énekelnek

"Csak az épít kalyibát pálmafák mögé egy ingoványban, aki menekül valaki elől, vagy az útja végére ért." | Értékelés + Beleolvasó | Delia Owens: Ahol a folyami rákok énekelnek

2020. április 14., kedd

Nincsenek megjegyzések

|Tedd kívánságlistára!|Rendeld meg!|

Fülszöveg

Delia ​Owens regénye Észak-Karolina ritkán lakott, mocsaras partvidékén játszódik az 1950-es és 60-as években. A történet főhőse a lápvidéken sorsára hagyott kislány, Kya Clark, aki az évek során elszigeteltségében önellátásra rendezkedik be, s alig érintkezik a környékbeliekkel.

Az első szerelem azonban Kya életét is felforgatja: a közeli kisvárosban élő Tate megtanítja olvasni, és ő az, akivel a lány osztozni tud a természet és a költészet szeretetében is. Ám nem Tate az egyetlen, aki érdeklődik a különleges, magának való lány iránt…

Egy rejtélyes gyilkosságot követően a helyi közösség felbolydul, és a gyanú hamarosan a mocsárban magányosan élő „Lápi lányra” terelődik.


A biológus Owens első regénye egyszerre fordulatos krimi, érzékeny fejlődésregény, valamint a vadon és az emberi lélek lenyűgöző természetrajza. Nem véletlenül került a New York Times bestsellerlistájának első helyére, s vezeti az Amazon sikerlistáját is. Bár csak tavaly ősszel jelent meg, már több mint 1 millió példány kelt el belőle, Reese Witherspoon is beválogatta könyvklubjának ajánlott olvasmányai közé, sőt: a színésznő produkciós cége filmet forgat a regényből.

Ez a könyv kívül-belül hihetetlenül gyönyörű! Bár én azok közé tartozok, akik szívesen elolvassák egy könyv fülszövegét, elsősorban mégsem ez fogott meg, hanem a gyönyörűséges borító és cím. Annyira dallamos a hangzása, és eleve ilyen szépen hangzik, hogy "Ahol a folyami rákok énekelnek". Delia Owens elképesztő. Gyönyörűen olvasztja egybe az ismeretközlést a szépirodalommal, s az embernek végig olyan érzése van, hogy igaz történetet olvas. Kya történetét sírással kezdtem, és úgy is fejeztem be. Mondanám, hogy egy szuszra kiolvastam, de nem így volt. Muszáj volt néha megszakítanom az olvasást, de akkor sem tudtam kiszakadni a történetből, s azt vettem észre, hogy még főzés közben is Kya-n jár az eszem. Az anyjának sosem tudtam megbocsátani. Örülök, hogy megtudtuk, mi lett a sorsa, de úgy gondolom, rászolgált. Tate viselkedésén is nehezen tettem túl magam, a kezdeti történések után nem vártam volna tőle, hogy ilyen gyáva lesz. És ki tudja, mennyi mindent elkerülhetett volna Kya, ha Tate másképp cselekszik. Hihetetlen, hogy mennyi gyáva ember van. Mennyivel könnyebb kizárni a nehézségeket az életünkből, mint foglalkozni vele. Tom védőbeszéde a szívemből szólt. Jumpin és Mabel példaértékű lehet mindenki számára. Chase megérdemelte a sorsát. És ezt a véleményemet büszkén vállalom. A könyv talán rávilágított arra, hogy bármennyire is próbálunk kibújni a bőrünkből, a legerősebbek mégiscsak a természet törvényei. Hiába vagyunk büszkék emberi mivoltunkra, gyakran mégis az állatias ösztönök kerekednek felül. A természet nyelvét pedig ebben a könyvben egyedül Kya beszélte. Sok mindent lehetne írni erről a regényről, akkor viszont bele kellene mennem olyan részletekbe, amiket nem szeretnék felfedni a leendő olvasók előtt, hogy a történet ne veszítsen egy cseppet sem a varázsából. Hiszen ez a könyv egy varázslat. Ha egyszer elolvastad, már nem leszel ugyanaz az ember. Több leszel általa. Mindenkinek szívből ajánlom, és remélem, hogy még nagyon-nagyon sokan fogjátok olvasni.

1. rész

A lápvidék

Prológus 

1969 

  A láp nem mocsár. A láp a fény hona, ahol fű nő a vízben, és a víz egybeolvad az éggel. Lassan csordogáló patakok kacskaringóznak, elviszik magukkal a napkorongot a tengerig, és a sok ezernyi sarki lúd lármája közepette hosszú lábú madarak kapnak szárnyra meglepően kecsesen, pedig mintha nem is repülésre termettek volna. 

  Persze a lápvidéken itt-ott az igazi mocsár is bekúszik az alacsonyan fekvő, ingoványokba a nyálkás erdők mélyén. A mocsárvíz mozdulatlan és sötét, sáros torka elnyeli a fényt. Ezeken a rejtekhelyeken még a giliszták is nappali életet élnek. Hangokat persze hallani, de a láphoz képest a mocsár csendes, mivel a bomlás itt sejtszinten zajlik. Az élet elenyészik, bűzlik és visszatér a rothadó fenékre; a folyvást életet nemző halál szívet tépő vonaglása ez. 

  1969. október 30-án Chase Andrews holtteste a mocsárban hevert, ami szokásához híven némán elnyelte volna. Hogy örökre elrejtse. A mocsár mindent tud a halálról, és nem tartja szükségszerűen tragédiának, bűnnek pedig egészen bizonyosan nem. De ezen a reggelen két falubeli fiú biciklizett ki a régi tűztoronyhoz, és a harmadik lépcsőfordulóról meglátták Chase farmerdzsekijét.

1. 

Mama

1952 

  A reggel igazi augusztusi forrósággal perzselt, a láp nedves lehelete ködbe vonta a tölgyfákat és a fenyőket. A fűrészpálmák csoportjai között szokatlan csend honolt, csak egy levegőbe emelkedő gém lassú szárnycsapásainak zaja hallatszott a lagúna felől. És Kya, aki akkor még csak hatéves volt, hirtelen meghallotta, ahogy becsapódik a szúnyoghálós ajtó. Épp a hokedlin állt, a kukoricamálét súrolta a lábosból, de visszaeresztette az edényt a zavaros mosogatólébe. Nem hallatszott hang, csak a saját lélegzése. Ki lépett ki a viskóból? A mama nem lehetett. Ő sose hagyja becsapódni az ajtót. 

 De amikor Kya kiszaladt a tornácra, az anyját látta, hosszú barna szoknyát viselt, a pliszírozott anyag a bokáját verdeste, ahogy magas sarkú cipőjében távolodott a homokos gyalogösvényen. A kerek orrú cipő krokodilbőr-utánzatból volt. A mama egyetlen rendes cipője. Kya legszívesebben utánakiabált volna, de tudta, nem szabad felébreszteni a papát, így kinyitotta az ajtót és kiállt a téglából és deszkából összetákolt lépcsőre. Onnét a kék kisbőröndöt is látta a mama kezében. Kya máskor egy kutyakölyök magabiztosságával tudta, hogy az anyja zsíros barna papírba csomagolt hússal, vagy egy lógó fejű csirkével tér majd haza. De ahhoz sose vette fel a krokodilos magas sarkút, és sose vitt magával bőröndöt.

  A mama mindig visszanézett onnét, ahol a gyalogösvény találkozott az úttal, ilyenkor a magasba emelte a karját, fehér tenyerével intett, amikor ráfordult az ingoványos erdőkön, gyékénnyel benőtt lagúnákon át kanyargó útra, ami, ha a vízszint engedte, a városba vezetett. De aznap csak gyalogolt tovább, bizonytalanul billegve a keréknyomokban. Magas alakja még itt-ott felbukkant a fák közötti résekben, azután már csak a fehér kendő villant elő néha a levelek közül. Kya odarohant, ahonnét látszott az út, a mama onnan biztosan visszainteget még, de amikor odaért, már csak a bőrönd erdőtől elütő, idegen színét látta egy pillanatra, azután az is eltűnt. Nehéz érzés telepedett Kya mellkasára, sűrű, akár a fekete gyapotsár, miközben visszafelé igyekezett a lépcsőhöz, hogy ott várakozzon.

  Ő volt a legkisebb az öt gyerek közül, a többiek jóval idősebbek voltak nála, bár arra később már nem emlékezett, mennyivel. Mint a nyulak az alomban, ott laktak együtt, egymás hegyén-hátán, a mamával meg a papával az összetákolt viskóban, amelynek szúnyoghálós tornáca meredten bámult kifelé a tölgyek alól.

  Jodie, Kya bátyja, aki életkorban a legközelebb állt hozzá, de így is hét évvel idősebb volt nála, kilépett a házból és megállt a kislány mögött. Épp olyan sötét szeme és sötét haja volt, mint neki; ő tanította meg Kyát a madarak hangjára, a csillagok nevére, a csónak kormányzására a télisással benőtt vízen.

– Visszajön a mama – szólalt meg Jodie.

– Nem tudom. A krokodilos cipőjét vette fel. 

– Egy anya sose hagyja el a gyerekeit. Nem képes rá. 

– Te mesélted, hogy az a róka is otthagyta a kölykeit.

– Jó, de annak tiszta seb volt a lába. Éhen döglött volna, ha megpróbál élelmet szerezni magának meg a kölykeinek is. Jobban tette, hogy otthagyta őket, hogy fel bírjon gyógyulni, aztán újabb kölyköket szüljön, amikor már rendesen fel bírja nevelni őket. A mama nem éhezik, ő vissza fog jönni. – Jodie ebben egyáltalán nem volt olyan biztos, mint ahogy mutatta, inkább Kya megnyugtatására mondta ezt.

A kislány elszorult torokkal ezt suttogta:

– De a mama magával vitte azt a kék bőröndöt is, mintha valami nagy útra ment volna.

  A viskó a fűrészpálmák mögött állt, amelyek benőtték a zöldellő lagúnák füzérét szegélyező homokos síkságot, a távolban pedig ott terpeszkedett a lápvidék. Hosszú mérföldeken át zsinegfű borította, ami olyan ellenálló, hogy a sós vízben is megél, és itt-ott fák törték meg, amiket a szél a maga képére formált és hajlított. A viskó körül tölgyfák álltak, ezek eltakarták a legközelebb eső lagúnát, ahol úgy nyüzsgött az élet, hogy a víz felszíne valósággal fortyogott. A tenger felől sós levegő és sirályok rikácsolása sodródott feléjük a fák között.

  A területfoglalás módszere nem sokat változott itt az 1500-as évek óta. Az elszórt lápi birtokok hivatalosan nem voltak bejegyezve, a határokat természetes akadályokkal jelölték ki a törvényen kívüliek: itt egy patak, amott egy kiszáradt tölgyfa. Csak az épít kalyibát pálmafák mögé egy ingoványban, aki menekül valaki elől, vagy az útja végére ért.

  A lápot szaggatott partvonal őrizte, amit a korai felfedezők „az Atlanti-óceán temetője” névvel illettek, mert a veszélyes áramlatok, a dühöngő szelek és a sekély part menti vizek úgy gyűrték össze a hajókat a későbbi Észak-Karolina partvonala mentén, akár a papírcsákót. Az egyik tengerész naplójának tanúsága szerint „a part mentén hajóztunk… de bejárat nem mutatkozott… Vad vihar csapott le reánk… a nyílt tengerre kényszerültünk, hogy mentsük magunkat s a hajónkat, s egy erős, gyors áramlat sodort minket… Mivel a szárazföld itt… lápos és mocsaras vidék, visszatértünk hajónkra… Nem bátorítok senkit arra, hogy letelepedjen e vidéken.”

  Azok, akik komoly földterületeket kerestek, továbbálltak, ez a hírhedt lápvidék pedig háló lett, ahol fennakadt a gyülevész népség: fellázadt matrózok, hajótöröttek, adósok és szökevények, akik a háborúk, a hitelezők vagy a nekik nem tetsző törvények elől menekültek. Akiket megkímélt a malária és nem nyelt el a mocsár, idővel egyfajta multikulturális erdei törzset alkottak, egytől egyig képesek voltak egy szál fejszével kivágni egy kisebb erdőt és mérföldeken át üldözni egy szarvast. A folyami patkányokhoz hasonlóan mindenkinek megvolt a saját territóriuma, mégis muszáj volt beilleszkednie itt a peremvidéken, különben egyszer csak egyszerűen nyoma veszett a mocsárban. Kétszáz évvel később szökött rabszolgák is csatlakoztak hozzájuk, akik a lápvidékre menekültek és ittrekedteknek nevezték őket, valamint nincstelen, szorult helyzetben levő felszabadított rabszolgák, akik jobb híján a vízi világban szóródtak szét.

  Igaz, mostoha vidék volt, de nem szűkölködött semmiben. A nyüzsgő élet – izgága homoki rákok, iszapban botorkáló homárok, vízimadarak, halak, garnélák, osztrigák, hízott őzek és kövér vadludak – mindenütt jelen volt, a szárazon és a vízen is. Az olyan ember, aki nem volt rest kutatni a vacsorája után, itt soha nem halt éhen.

  Most, 1952-ben az elbirtokolt területek egy része már négy évszázada volt egymástól független, dokumentálatlan tulajdonosok kezében. A legtöbben a polgárháború előtt érkeztek. Mások később telepedtek le a környéken, főként a világháborúk után, ahonnan a férfiak nincstelenül és összetörten tértek vissza. A lápvidék nem korlátozta, hanem a maga képére formálta őket, és ahogy minden megszentelt föld, ez is mélyen magába temette a titkaikat. Senkit nem érdekelt, hogy ez a föld az övék, mert senki másnak nem kellett. Hiszen nem volt több puszta ingoványnál.

  A lápvidék lakói a whiskeyhez hasonlóan a saját törvényeiket is idecsempészték – mások voltak, mint a kőtáblára vésett vagy pergamenre felrótt rendszabályok, mélyebbek, a génjeikben hordozták őket. Ősi, természeti törvények, mint amiket a sólymoktól és a galamboktól lehet eltanulni. Amikor az embert sarokba szorítják, kétségbeesik vagy elszigetelődik, a közvetlen túlélést célzó ösztöneire támaszkodik. Gyors és igazságos. Mindörökre ezek maradnak az ütőkártyák, mivel ezek gyakrabban örökítődnek át egyik nemzedékről a másikra, mint a szelídebb gének. Ez nem erkölcsiség, hanem szimpla matematika. A galambok egymás közt épp annyit civakodnak, mint a sólymok.

  A mama aznap nem jött haza. Senki nem hozta szóba. A papa a legkevésbé. Bűzlött a haltól és az olcsó szesztől, és a fazekak fedőit csapkodta.

  – Mi van itten vacsorára?

  A fivérek és nővérek lesütött szemmel vonogatták a vállukat. A papa káromkodott egy cifrát, azután kisántikált, vissza, az erdőbe. Nem ez volt az első veszekedés, a mama párszor el is ment, de mindig visszajött, és felkapta azt, aki hagyta magát ölelgetni.

  A két idősebb lánytestvér vacsorát készített, vörösbabot, és hozzá kukoricakenyeret, de senki nem ült le az asztalhoz, ahogy a mamával szokás. Mindenki szedett magának babot a fazékból, a tetejére tett egy darab kenyeret, és a saját matracán, vagy a kopott kanapén ette meg.

  Kyának egy falat sem ment le a torkán. A tornác lépcsőjén ült és a gyalogutat nézte. A korához képest magas volt, csontsovány, a bőre mélyen napbarnított, a haja egyenes és fekete, akár a holló szárnya.

  Az őrködésnek a sötétség vetett véget. Igaz, a békák brekegése úgyis elnyomta volna a léptek zaját, de Kya azért fülelt a matracán fekve, odakint a tornácon. Aznap reggel még arra ébredt, hogy szalonna sistereg a vasserpenyőben és a fával fűtött tűzhely felől barnuló pogácsa illata száll. Felvette a kantáros nadrágját és kiszaladt a konyhába, hogy kirakja a tányérokat meg a villákat. Kiszedegette a zsizsiket a kukoricadarából. Ilyenkor hajnalban a mama általában széles mosollyal ölelte meg – „Jó reggelt az én kedvenc kislányomnak!” –, azután kettesben nekiláttak a házimunkának, tánclépésben. A mama néha népdalokat énekelt vagy rigmusokat szavalt: „Ez a malac piacra ment.” Vagy táncra perdült Kyával, a lábuk addig dobogott a farostlemez padlón, amíg az elemes táskarádióban el nem halt a zene, ami mintha egy hordó mélyéről szólt volna. Akadtak olyan reggelek is, amikor a mama felnőtt dolgokról beszélt, amit Kya nem értett, de úgy gondolta, a mamából muszáj kijönnie a szavaknak, és a bőrén keresztül szívta magába őket, miközben megrakta a tüzet. Közben pedig úgy bólogatott, mintha értené.

  Ezután következett a sürgés-forgás, amikor mindenkit felkeltettek és megetettek. A papa nem vett részt ebben. Neki két üzemmódja volt: vagy hallgatott, vagy kiabált. Úgyhogy senki se bánta, ha átaludta a reggelit, vagy egyáltalán nem jött haza.

  De aznap reggel a mama csendes volt – a mosolya eltűnt, a szeme kivörösödött. Fehér kendőjét kalóz módra, mélyen a homlokába húzva kötötte a fejére, egy véraláfutás lilás-sárga pereme kandikált ki alóla. A mama rögtön reggeli után, még a mosogatás előtt, betette pár holmiját a kisbőröndbe, és elindult a gyalogúton.

Olvasd tovább!