Mégis megfogadtam, hogy nem fogok hazudni többé. Sem
magamnak, sem másoknak. Egyébként is utálom a felesleges köröket, csak az időt
rabolják.
A terem csendes. Egyetlen pisszenés sem hallatszik. Egyre
több szem szegeződik rám, amitől kitör a frász. Szívem szerint itt hagynám a
tapsikoló bandát, és elhúznék. De ezzel csak magam alatt vágnám a fát. Megint. Amikor legutóbb hátat fordítottam a
józanságnak, egy ártatlan ember bánta. Azért akarok végleg leszámolni az
alkoholizmussal, hogy több embert ne bánthassak – közvetve vagy közvetlenül,
véletlenül vagy… akarattal. Nem miattuk, hanem magam miatt. Részegen ugyanis
bármit elvisel az ember. Úgy könnyű. Az a kezdő szint. Na, de józanul! Azért esnek
sokan vissza. Nem bírják a haladó szint megpróbáltatásait.
Mert a bűntudat, mint egy dögkeselyű, éles csőrével
szétmarcangolja az ember lelkét. A fájdalom tömör kőtömbként telepszik rá a
mellkasára. Az idegszálak szépen lassan elkezdenek megpattanni. Az őrület sötét
masszája pedig elborítja az elmét – így vagy úgy. Nem az a kérdés,
megtörténik-e, hanem hogy mikor. Persze vannak kivételek is, mint mindig.
– Hát ennyi. Azt hiszem – hebegem zavaromban, amikor
visszatérek az elkalandozásból. Az elmejátéknak köszönhetően kiesek a
nyugalomból, amelyet magamra erőltettem. Amikor ilyen durva gondolataim
támadnak, mindig úgy érzem, valami baj van velem. Valami eltörött bennem.
Valójában túl sokszor érzem így, ezért minden erőmmel azon vagyok, hogy
normálisnak tűnjek. Hogy ne legyek fekete bárány. Néha sikerül, néha nem. –
Köszönöm, hogy meghallgattatok! – zárom rövidre a monológomat és a földet
nézve, a kezemet tördelve sétálok vissza a helyemre. A lábaim enyhén remegnek,
de szerencsére ez a járásomon nem látszik. Az alkohol nélkül nemcsak
érzelmesebb lettem, de a lámpalázam is visszajött.
Leülök a székre és próbálok a föld alá süllyedni. Hülyén
érzem magamat, amiért hagytam, hogy beszippantsanak a szemem előtt villogó
képek. Gyakran megesik, hogy eltévedek a gondolataim erdejében és elveszítem a
fonalat. Nem mintha bárki is törődne velem. Itt mindenki a saját megnyugvása
miatt van. Senkit nem érdekel a bajom. Meghallgatnak, mert rá kell jönniük,
hogy nem csak ők elcseszett idióták a földön. Hogy van, aki náluk sokkal
elcseszettebb. Vagy legalábbis ugyanannyira az.
Arról nem is beszélve, hogy a gyűlés összehozza a különböző
embereket. Van itt mindenféle, a gazdag üzletembertől kezdve a csóró
takarítóig. És a legfurcsább az egészben, hogy senki nem ítélkezik. Tényleg csak magukkal vannak elfoglalva. És
még így sem szeretem a gyűléseket. Ezért nehéz beismernem, hogy egyébként
tényleg működnek. Legalábbis nagyon úgy tűnik. Talán abban van a magyarázata,
hogy itt közbeszólás, félbeszakítás, káröröm, ítélkezés és kéretlen tanácsok
nélkül panaszkodhatunk. Ami elég jó, ha figyelembe vesszük, hogy a gyűlések
örökre szólnak.
Azt mondják ugyanis, hogy aki függőnek születik, az mindig az
marad. Ezért kell bemutatkoznunk függőként. De milyen elcseszett ez már?! Így
sosem hagyhatjuk magunk mögött a múltunkat, mert rajtunk a bélyeg: egy
alkoholista. CSAK EGY FÜGGŐ.
És ezzel a tudattal kell leélnünk az egész életünket. Csak
azért, mert egyszer valaki azt mondta, hogy ha függők vagyunk, sosem lehetünk
mások. De én már nem akarok ez lenni.
Meg akarok szabadulni ettől a címkétől. Már lassan egy éve, hogy nem iszom. Még
csak pia közelében sem voltam azóta. Persze ennek is megvan a maga oka. Amit
itt senkinek sem mondhatok el. Az én motivációm sokkal több az egónál. „Nem akarom, hogy a gyermekem úgy nézzen
rám…” – siránkoznak itt sokan. Ezért szoknak le, ahogy korábban mondtam.
Azt azonban elfelejtik, hogy az a gyerek már legalább egyszer, de sanszos, hogy
többször is csalódott. Lehet, hogy a kapcsolat helyreáll, de ő sosem fog
felejteni. Főleg, ha már megitta a levét is a szülője alkoholizmusának. Nem
tapasztalatból beszélek, egyszerű logika. Az én szüleim ugyanis sosem ittak.
Mármint a jóleső egy-egy pohár boron vagy egy üveg sörön kívül. Én viszont
bepótoltam minden lemaradásukat.
Lassan kifújom a levegőt, halkan felkelek a székről, és már a
búcsúbeszéd közepén lelépek. Ha a mentorom, Yanna, itt lenne, most jól
megszidna. De nincs itt. Túlóráznia kellett. Ilyen ez a vendéglátás. A gyűlés
után egyébként sokan ottmaradnak csevegni, és felzabálni azt a temérdek
süteményt, amit a résztvevők hoztak. Tök jó. Elmész, sajnáltatod magad,
zabálsz, aztán hazamész, mint egy normális ember. Pedig nem vagy az. Mert csak egy függő vagy…
Az épületből kilépve fejbekólint a hőség. Olyan meleg van, hogy az ördög is ide jön nyaralni a pokolból. A Tróodosz-hegység felől gyülekeznek a felhők, de tudjuk, hogy mit jelent ez: semmit. A hegy csak nagyon ritkán engedi a városra zúdulni a vizet, úgyhogy a nyár általában száraz és tikkasztó. Hazafelé be is térek a Pingouino kávézóba, amely ugyan nem esik útba, de már törzsvendégnek számítok, úgyhogy általában itt kávézom – és olykor ebédelek. Nehezen szoktam vissza a helyi kajára, hiszen 18 voltam, amikor elköltöztem innen, majd 25, amikor visszajöttem. Évekig bóklásztam a világban, de sehol nem találtam a helyemet. Yanna erre azt mondta, hogy Páfosz az otthonom, és kész.
– Egy frappét, legyen szíves – mondom mosolyogva, amikor végre rám kerül a sor. Imádom a frappét. Mindig ezt rendelem. Érdekessége, hogy a recept eredeti ciprusi, és mindenki azt mondja a turistáknak: nem hagyhatod el úgy Ciprust, hogy ne ittál volna meg egy pohár frappét. Jobban belegondolva, talán nem is az ital különlegessége, hanem a bevétel miatt tolják ezt állandóan. Mindenesetre én is ezen a véleményen vagyok: ha valaki eljön idáig, legalább kóstolja meg.
Az itallal a kezemben lesétálok a tengerpartra. A Municipal Baths-nál felmászok egy sziklára, és a tajtékos hullámok ostromát figyelve szürcsölgetni kezdem a frappét. A hűs kényeztetésnek köszönhetően sokkal jobban érzem magam. Amikor a parton vagyok, a korábban kínzó gondolatok valahogy a múlté lesznek. Általában annyira elmerülök a tenger játékában, hogy még az időről is elfeledkezem. A visszaérkezésem első néhány napjában ez különösen jól jött. Akkor túlélő fázisban voltam. Most már inkább megélni akarom az itt töltött időt. Rájöttem, hogy ez a sziget és az egész világ elképesztő csodákat rejt magában, ha képes vagyok nyitva tartani a szememet, és nem a panaszkodás meg a nyomor szemüvegén keresztül tekintek körbe. Vagy az alkoholén. Hiába jártam be ugyanis több országot, nem sok mindenre emlékszem abból az időből. Most úgy érzem, elvesztegettem azokat az éveket, akkor viszont úgy gondoltam, az én életem a legkirályabb. Nem is tévedhettem volna ennél nagyobbat.
Csak buliztam, ittam és szórakoztam. Annyi férfi ágyában fordultam meg, hogy számát sem tudom. Némelyikébe csak azért, mert fizetett érte. Ezeknek a légyottoknak az emlékeit is elmosta az alkohol. Jobb is így. Talán meg sem tudnék birkózni velük. Arra viszont tisztán emlékszem, hogy a legtöbb reggel folyékony kenyér volt a menü, ebédre pedig whisky. Nem is csoda, hogy úgy lefogytam. Túl sok tápanyag nem került a szervezetembe. Mindegy…
A lényeg, hogy az alkoholfüggőség sok mindenre megtanított. Nagy ára volt, igen, de ez már nem számít. Emlékszem, mennyire féltem, hogy meghalok. Aztán meg attól, hogy nem. Képtelen voltam eldönteni, hogy élni akarok, vagy inkább eltűnni a balfenéken. Azóta idegenvezető lettem egy helyi utazási irodánál, hiszen az utazgatások miatt jól beszélem az angolt. Ráadásul Yanna javaslatára mentor is vagyok. Amolyan segítő pártfogó, aki átsegíti a leszokóban lévő függőket a nehéz helyzeteken. A mentor mindig ott van, ha kell, őt bármikor felhívhatják. Ez fárasztóbb, mint az egész napos bájolgás a turistákkal. Én elég korainak tartottam a mentorkodást, de Yanna ragaszkodott hozzá. Szerinte ez még inkább segít józannak maradni, mert nemcsak magadért, hanem másért is felelős vagy.
– Basszus! – mondom ki hangosan, amikor eszembe jut, hogy teljesen elfeledkeztem a mentoráltamról. Nesze neked felelősség! A telefonomért nyúlok, hogy megnézzem az időt. Elkéstem! Már megint. Nem véletlenül mondja mindig Yanna, hogy ha a fejem nem lenne a nyakamon, azt is elhagynám. Ezért próbáltam rávenni arra, hogy ne terheljen engem egy mentorálttal, mert túl nagy falat ez nekem, de ő hajthatatlan volt.
Máris tárcsázom a nálam két évvel idősebb Corinna számát, és lélekben felkészülök a beszólásaira. Nem ez az első alkalom, hogy lógva hagyom, úgyhogy már totálisan elege van belőlem. Teljesen megértem.
– Csoda történt! – szól bele a telefonba Corinna sípoló, gúnyos hangon. Na tessék! Már szomjaztam az örökös hisztijét és a flegma beszólásait. – Kíváncsi voltam, mikor jutok eszedbe. Most csak tíz percnek kellett eltelnie. Niki, így sosem fogod megdönteni a háromórás rekordod. – Úgy dorgál, mint egy tanár a kisdiákot.
Egyébként tényleg van egy háromórás rekordom. Nem vagyok rá büszke (ahogy az én mentorom sem volt), de mentségemre szóljon, hogy azt még a mentorkodásom első heteiben állítottam fel.
– Sajnálom, oké? – forgatom a szemem a napszemüveg mögött, noha ő ezt nem láthatja. – Gyűlésen voltam, és elhúzódott.
– Aha – mondja unottan. Egy szavamat sem hiszi. – Az én homlokomra meg az van írva, hogy idióta, mi?
