Értékelés | Sienna Cole: Elmejáték

Értékelés | Sienna Cole: Elmejáték

2020. március 2., hétfő

Nincsenek megjegyzések

|Tedd kívánságlistára!|Rendeld meg!|

Fülszöveg

„Élni ​vagy túlélni”

Tim Ellis látszólag ugyanolyan, mint minden tizenhét éves iskolás srác: szereti a zenét, rajong a videójátékokért, és próbálja megtalálni önmagát. Egy nap azonban állig felfegyverkezve érkezik az iskolába, és brutálisan kivégzi négy osztálytársát. A kiérkező rendőrség kereszttüzében őt is életveszélyes lövés éri, minek következtében kómába esik.

Mike Marshall nyomozó magabiztosan lát neki az egyszerűnek látszó ügynek, azonban hamar fény derül rá, hogy a gyilkosság gyökerei sokkal mélyebbre nyúlnak a vártnál. Ráadásul felbukkan egy koronatanú is, aki a tragédia okozta sokk miatt kihallgathatatlan. Marshall nyomozó szokatlan módszerhez folyamodik: egy, az iskolai lövöldözések lélektanában jártas pszichiáter, dr. Miranda Crane segítségét kéri.

Vajon kik a felelősök abban, hogy a merénylet megtörténhetett? Ártatlanok-e az áldozatok? Van-e remény a gyilkos számára? Mike Marshall és dr. Miranda Crane óriási nyomás alatt dolgozva versenyt fut az idővel, és miközben lépésről lépésre felfejtik a szálakat, olyan megrázó titkokra bukkannak, melyekre még ők sem számítottak.

Sienna Cole, a lehengerlően izgalmas Lefelé a folyón című regény szerzőjének új lélektani thrillerében az emberi elme félelmetes játékaiban merülhetünk el.

Még 2019-ben olvastam a könyvet, akkor valamiért elmaradt az értékelésem, így most pótolom ezen hiányosságomat. Lefelé a folyón könyvét imádtam, egyszerűen zseniális történet volt, így tudtam hogy mit várhatók az írónő új könyvétől. Nem is kellett csalódnom. Elgondolkodtató és egyben megbotránkoztató VALÓS témát feszeget. Ebbe beletartozik az iskolai bántalmazás (bullying), az iskola mint intézmény mulasztásai, illetve a szülői háttér, a szülők nemtörődömsége is. Nem értem hogyan lehet egy szülő mantrája a "Ne szólj szám, nem fáj fejem" alapelv. Nem értem hogyan lehet az hogy az iskola mit sem tud ezekről a dolgokról? Azonban remélem hogy ezzel a történettel igenis sikerült az írónőnek felhívnia a figyelmet ezekre a problémákra. Nem szaporítom tovább a szót, mivel Coeur és Kikyo  minden egyes szavával egyetértek!

Genevieve-nek köszönhetően új kedvenc szerzőm született. Az ő javaslatára választottuk ugyanis február havi közös olvasmányunknak Sienna Cole Elme-játék című könyvét. Ha egy szóval kellene jellemeznem, csak annyit mondanék: zseniális! Ezek után egyértelmű, hogy az írónő többi könyvét is el KELL olvasnom!

Pedig igazán komoly témát boncolgat az Elme-játék története. Az iskolai erőszak legdurvább megnyilvánulásaival szembesít, s kezdi mindezt azzal, hogy rögtön az események közepébe csöppent minket. De nem az ütős kezdés  az egyetlen megrázkódtatás, amit tartogat az olvasó számára.

Olyan részletességgel és annyi szemszögből világítja meg a történéseket és azok okait, hogy nem lehetett megúszni az olvasást anélkül, hogy indulatokat ne keltsen bennem. Oly annyira, hogy időnként kicsit abba kellett hagynom az olvasást, hogy valahogy csökkentsem az olvasottak által keltett feszültséget. Míg a "faszagyerekek" durvaságai felháborítottak, Timmel pedig szinte végig  együtt szorongtam, addig Tim apját meg tudtam volna fojtani! A kamasz fiúk viselkedése is elfogadhatatlan volt, de az a fajta cserbenhagyás, amit Tim szülei követtek el, egyszerűen feldolgozhatatlan volt számomra. És igen, szándékosan használtam a többes számot! Mert a korlátolt, autokrata apa mellett a gyenge anyának is bőséggel volt felelőssége abban, hogy ennyire elfajultak a dolgok.

És akkor még nem esett szó az iskolavezetés és az osztálytársak szerepéről. Azokról, akik csendestársként asszisztáltak a bántalmazásokhoz. Annyian tehettek volna valamit. De mindenki a könnyebb utat választotta, mintha őket is Tim anyja tanította volna arra: hogy "Ne szólj szám, nem fáj fejem."

S nem elég, hogy a téma igazán sokkoló, az írónő még plusz izgalmakkal, és fordulatokkal fűszerezte az amúgy sem unalmas történetet. A könyv minden sora lebilincselő, és a végletekig hiteles.

Egy biztos, annak ellenére, hogy még csak február van, az Elme-játék felkerül a 2020-as top 10-es listámra. Remek történetvezetés, a főhősöktől a mellékszereplőkig aprólékosan kidolgozott karakterek, megrázó, fordulatos események. A regényírás magas iskolája!

Első regényem volt Sienna Cole-tól és rögtön padlóig esett az állam. Az első gondolataim közt az volt, hogy ez a könyv megérdemelné, hogy nemzetközi karriert fusson be. Az iskolai erőszak nem ismeretlen téma a könyves világban, ilyen mélyen azonban még sosem találkoztam vele. Elképesztő számomra, hogy ennyire aprólékosan, logikusan, minden részletre kiterjedően képes az írónő megfogalmazni, hogy mi vezetett a regény központi eleméhez, a négyes gyilkossághoz. A végén már nem voltam biztos benne, hogy a tettek közül melyek voltak azok, amik ténylegesen is megtörténtek és mik nem, de ez már csak fokozat kérdése. Összeszámolni sem tudom, hogy olvasás közben hányszor sírtam Timért, és a világban bárhol élő, tényleg létező "Timekért". Ha csak egyik területen lett volna áldozat, már az is elég tragikus, de az, hogy sem a család, sem az iskola, sem a környezet nem ad támogatást a gyerekeknek, ez számomra nem csak szülőként, pedagógusként is elfogadhatatlan. Soha nem lennék képes homokba dugni a fejem, és nem törődni a problémákkal sem a magánéletemben, sem a munkámban. Még most is felkavar, ahogy az értékelést írom. Többször elhangzott a regényben az édesanya hitvallása: "Ne szólj szám, nem fáj fejem." Képtelen vagyok megérteni ezt a felfogást. Az apát gyűlöltem, és éppúgy azokat a szülőket is, akik a bántalmazó gyermekek szülei voltak. Sőt, Eric anyját is! A legszörnyűbb az, hogy ez a valóság! Oké, hogy itt egy szélsőséges esettel találkozunk, de mi a garancia, hogy a mi gyerekeinkkel, vagy az ő gyerekeikkel ez nem fog megtörténni, ha úgyszólván nem elég "tökösek", hogy megvédjék magukat. Amilyen irányba halad a társadalmunk a média és az infokommunikációs technológia hatására, ahogy lazulnak az emberi kapcsolatok, és egyre személytelenebbekké válunk, sajnos nem tartom kizártnak, hogy az események láncolata kilép a könyv lapjai közül. Dr. Crane, a pszichiáter minden szavával egyetértek. tanárként óhatatlanul felmerül bennem, hogy középiskolában az ilyen olvasmányokat közösen fel kellene dolgozni magyar vagy osztályfőnöki órán. Beszélni róla. Többet érne minden tudományos előadásnál. Vegyetek nagy levegőt, és olvassátok el! Felkavaró! Dühöngsz, szánakozol, sírsz, megdöbbensz. De mindenképpen több leszel általa.

  

Olvasd tovább!

Exkluzív beleolvasó | Sienna Cole: Reményszimfónia

Exkluzív beleolvasó | Sienna Cole: Reményszimfónia

2018. november 6., kedd

Nincsenek megjegyzések

Sziasztok!

Exluzív beleolvasó rovatunk legújabb részében Sienna Cole: Reményszimfónia könyvéből hoztunk egy rövid részletet.  Köszönjük Sienna Cole-nak :) Fogadjátok sok szeretettel :D

Sienna Cole: Reményszimfónia

Kiadó: Álomgyár

Oldalszám: 400

|Moly adatlap|Álomgyár|

Fülszöveg

Zene ​és szerelem Bécs szívében 
Patrick Byrne, a nagyreményű zongorista-zeneszerző sötét múltja elől menekülve Bécsben próbál új életet kezdeni. Egyetlen dolog hajtja: hogy befejezze és színpadra állítsa élete fő művét, ám eközben nemcsak a lehetetlen feltételekkel, de saját démonaival is meg kell küzdenie. 
Carla Kimmel tehetős üzletember férjével érkezik Bécsbe. Egy művészeti alapítvány vezetőjeként felajánlja Patricknek a támogatását, de cserébe ő is kér valamit: zongoraleckéket szeretne venni a zseniális művésztől. 
Közös munkájuk során nemcsak Patrick küzdelmei állítanak eléjük akadályokat, de Carla rég eltemetett titkai is felszínre kerülnek. Vajon a zene képes rá, hogy begyógyítsa a sebeket? Van-e remény két összetört szív számára, hogy újra megtalálják a boldogságot? 

Sienna Cole, az Aranykönyv-díjra jelölt Négyszáz nap szabadság és a páratlanul izgalmas Lefelé a folyón szerzője új, drámai, romantikus regényében is az emberi lélek legsötétebb mélységeibe tesz lebilincselő utazást.

Másnap enerváltan sétált az egyetem felé. A késő őszi hideg valósággal beletépett lesoványodott testébe, és ő úgy fázott, hogy alig tudta kontrollálni a mozdulatait. Legszívesebben ki sem mozdult volna a lakásából, de órát kellett tartania. Nem igazán kedvelte a tanítást, csak felesleges nyűgnek érezte, hogy olyasmiről kell beszélnie, ami elérhetetlen. Vagy megvan az emberben, vagy nincs, és ha ott van, akkor a maga természetességében kell áradnia, nem pedig egy külső szemlélő eltorzított szűrőjén keresztül kibontakoznia. Hamar rájött, hogy csak olyanokkal képes foglalkozni, akik már rendelkeznek egy viszonylag magas szintű tudással, amire stabilan lehet építkezni. Gyűlölte, ha a technikai dolgokkal kellett bajlódnia, kvázi megtanítani valakit zongorázni, hiszen akadtak olyan hallgatók, akik olyan pocsék technikával játszottak, hogy csodálkozott, hogy egyáltalán átmentek a felvételi vizsgán. A tanítványai mogorva, barátságtalan, őrült fazonnak tartották, aki elvárhatatlan szintet kíván meg tőlük. Lassan ők is elmaradoztak, és mára csak két kiemelkedően tehetséges fiatal tanonc maradt.

A tizenegy éves Michael már kétévesen elkezdte tanulmányozni a hangszert, hétévesen kívülről tudta az összes Chopin keringőt és noktürnt, kilencévesen pedig már rangos versenyeket nyert. Tízévesen felvették a különleges tehetségek osztályába, és azóta Patrick foglalkozott vele. A kisfiú saját magára emlékeztette. Szűkszavú, magába forduló, koravén gyerek volt, aki egyedül akkor érezte biztonságban magát, amikor játszhatott. Akkor felszabadult és szárnyalni kezdett, de amint befejezték az órát, ismét eltűnt a szeméből a lelkesedés, és görnyedt háttal indult hazafelé. Patrick eleinte félt a feladattól, mert elképzelni sem tudta, mit kezdjen egy gyerekkel: nem értett hozzájuk. Hogyan magyarázza el egy tízévesnek azt, hogy mitől lesz kiváló a játék? 

Eszébe jutott, hogy annak idején a saját mestere milyen tanácsokkal látta el, hogyan próbálta felnyitni őt, és megkísérelte átadni azt a tudást, amit egykor ő is szerzett. Michael esetében azonban ez majdhogynem feleslegesnek bizonyult. Saját elképzelései voltak, és meglehetősen érett, felnőtt embereket is megszégyenítő gondolkodása. Minden darabot a saját képmására formált, és ez nagyon tetszett Patricknek, ezt ugyanis csak a legnagyobbak merték meglépni.

A másik tanítványa, akit elvállalt, egy tizenhat éves lengyel lány, Veronika volt. Ő is hasonló gyerekzseniként indult, és őrületes zenei emlékezőtehetséggel rendelkezett. Csupán egyszeri hallás után bármilyen dallamot képes volt visszaadni, és elképesztő tempóban haladt a tanulással. Mindössze pár napra volt szüksége ahhoz, hogy egy művet teljes egészében a magáévá tegyen, és úgy adjon elő, hogy az a világ bármelyik színpadán megállja a helyét. Ő is versenyzett, szerte Európában és Amerikában is, és nem egyszer hozta haza az első díjat. Patrick tehát vele is elboldogult.

Aznap Micha várt rá a terem előtt; hétfőnként vele foglalkozott. Beterelte a helyiségbe, és leültette a zongorához, majd ő is elhelyezkedett a szoba sarkában álló kényelmetlen székben. Egy nemzetközi versenyre készültek, ahova Grieg-, Chopin- és Csajkovszkij-művekből válogattak. Patrick próbálta magát visszaterelni a jelenbe, de nehezen tudott koncentrálni. Még mindig bosszantotta a hideg meg az a hajléktalan, aki rendszeresen befészkelte magát az egyetem elé, és úgy jajveszékelt, mintha nyúznák. Mikor az ember megpróbált elhaladni mellette, belecsimpaszkodott a ruhájába, és addig rángatta, míg az illető vagy megszánta, vagy arrébb lökte. Már ennyi is elég volt, hogy Patrick megviselt idegei felmondják a szolgálatot. Csak arra tudott gondolni, hogy hamarosan otthon lehet, és csütörtökig elő sem kell másznia a rejtekéből, ha nem akar.

Nem is fűzött hozzá sok mindent a gyerek előadásához, mert az még a saját mércéje szerint is majdnem tökéletesnek bizonyult, márpedig ezzel már nagy eséllyel meg lehet nyerni bármilyen nívós versenyt.

– Kész vagy – mondta neki, miután Micha befejezte az utolsó darabot is. – Még a jövő héten egyszer megnézzük, aztán irány Milánó.

– Biztos, hogy nem jön el a versenyemre, tanár úr? – kérdezte reménykedve a fiú, pedig már legalább kétszer megmondta neki, hogy nem ér rá. 

Valójában a hideg is kirázta attól a gondolattól, hogy Milánóba repüljön, és egyfajta apaszerepet töltsön be, még ha csak arra a két napra is. Persze sajnálta, és tudta, hogy ez milyen fontos lenne a gyereknek, de az ilyen döntéshelyzetekben, amikor érzelmekről esett szó, teljesen lebénult. Másrészt, nehezen tudott volna összeegyeztetni az életvitelével egy ilyen utat.

– Gondolatban ott leszek veled – válaszolta kitérőleg. – Nincs szükséged rám, hogy leiskolázd az egész mezőnyt.

– Hát, jó – motyogta csalódottan Micha, majd elpakolta a kottáit, és csüggedten az ajtó felé indult.

Patrick kikísérte, és amikor kilépett vele együtt a folyosóra, már megint azzal a nővel találta szembe magát, aki az elmúlt időben szinte megszállottként üldözte. Patrick legszívesebben egy kanál vízben megfojtotta volna.

– Jó napot, Patrick! – köszönt széles mosollyal az arcán a nő, de neki az égvilágon semmi kedve nem volt viszonozni ezt a mosolyt.

– Maga elképesztően erőszakos – felelte ehelyett.

– Szakmai ártalom – vonta meg a vállát Carla. – Hallottam, hogy fontolóra vette az ajánlatomat, és személyesen szerettem volna megkérdezni, hogy ezek szerint fellép-e a decemberi jótékonysági esten. Az egész bevételt a bécsi zenei képzés fejlesztésére fogjuk felajánlani.

– Mit akar maga tulajdonképpen? – ráncolta össze a szemöldökét a férfi.

– Azt, hogy megvalósuljon az álma.

– Az álmom?

– Igen.

Patrick arca lassan gúnyos grimaszba torzult.

– Miért érdekli magát annyira az én álmom?

– Mert soha nem hallottam senkit úgy játszani, mint magát – vallotta be Carla. – Mindenképpen támogattam volna egy művészt itt Ausztriában, tudja, ez számomra amolyan szenvedély… és amikor elmentem a koncertjére, azonnal tudtam, hogy maga lesz az.

– Ez nevetséges – sziszegett a férfi. – Azt akarja, hogy elhiggyem, hogy merő önzetlenségből ajánl fel számomra egy ekkora összeget, és mindössze annyit kér cserébe, hogy zongoraórákat adjak magának?!

– Azért az sem árt, ha időben elkészül azzal a bizonyos remekművel és sikert arat vele – kacsintott Carla. – De én bízom önben.

Patrick csak állt, és bámult rá tanácstalanul. Nem tudta, hogy sírjon vagy nevessen, örüljön vagy dühösen hajtsa el a nőt melegebb éghajlatra. Egyszerűen sosem találkozott még ilyen elvetemült ötlettel. Képtelen volt elhinni, hogy csak ennyi az egész, és még mindig zsigerileg ellenállt neki.

– Van nagyjából negyedórám. Jöjjön be a terembe, és mutasson valamit! – bökte ki nagy nehezen.

Carla nem tudta tagadni, mennyire meglepődött. Már felkészült rá, hogy a férfi ismét ajtót mutat neki, de végre úgy tűnt, lassan mégiscsak sikerül becserkészni a nagyvadat. Biccentett, majd besurrant Patrick ajtófélfának támasztott karja alatt a terembe. Ő bezárta mögötte az ajtót, és nekidőlt a falnak. A nő elhelyezkedett a zongoránál, és egy mély lélegzet kíséretében átgondolta a következő nagyjából hét percet.

– Mit fog játszani? – érdeklődött színtelenül Patrick.

– Rahmanyinovot – felelte Carla. – A Fantázia darabokból az Elégiát.

A férfi hümmögött. Rahmanyinov a kedvencei közé tartozott, nagyra becsülte a briliáns orosz zeneszerző munkásságát. Kíváncsian várta, mit hoz ki belőle a nő.

Carla egy pillanatra lehunyta a szemét, majd játszani kezdett. Az ujjai gyakorlottan mászták meg a több oktávot áthidaló kíséretet, tagadhatatlanul rutinos és hozzáértő volt, látszott benne a rengeteg belefektetett munka és az évek tapasztalatával szerzett kiforrottság. Mégsem lehetett benne felfedezni semmi különlegeset és átütőt.

– Jól van, elég lesz – állította le Patrick, pedig még a mű negyedéig sem jutottak el. – Ezt rossz hallgatni. Rahmanyinov forog a sírjában.

– Tessék? – meredt rá Carla, mintha a férfi felpofozta volna. – Hogy mondta?

– Egyszerűen erőtlen volt. Kicsúszott az egész a kezei közül, mint egy döglött hal. Kezdje el újra!

A nő felszívta magát, és újra belevágott, ezúttal már dühösen és sértetten. Patrick pontosan tudta ezt, épp ezt szerette volna elérni. Szándékosan fogalmazott ilyen keményen; egyáltalán nem számított ez olyan rossznak, mint ahogy beállította, igaz, jónak sem. De titkon, a makacssága utolsó szikrájával azt remélte, sikerül annyira megbántania a nőt, hogy az futva meneküljön tőle, és eszébe se jusson még egyszer felkeresni. Maga sem tudta, miért taszítja el ennyire magától, talán már csak a csökönyössége miatt. Egyszerűen nem bírta elviselni, hogy olyasmire kényszerítsék, amire kategorikusan nemet mondott, még ha meg is fizetik az árát. Balszerencséjére Carla átlátott a szitán.

– Nem. Nem jó – állította meg még egyszer.

– Mi a gond vele? – kérdezte a nő, próbálva higgadtságot erőltetni a hangjára. 

– A legcsekélyebb mértékben sem érint meg a játéka – válaszolta Patrick kifejezéstelenül. – Sekély és tartalmatlan.

– Maga aztán kemény kritikus.

– Utánam nézett, mielőtt levadászott, nem? – vonta fel a szemöldökét a férfi. – Nem szoktam finomkodni.

– Igen, azt hallottam… – mosolyodott el Carla. – Épp ezért ragaszkodom annyira a zongoraórákhoz magával. Pont az a legnagyobb erőssége, ami az én játékomból hiányzik.

– Lehetetlen dolgot kér. Ezt nem lehet tanulni.

– Talán sosem lesz tökéletes, de sokat fejlődhetnék.

– Évekbe telne kicsiszolni ezt.

– Nekem van időm, maga meg, remélem, még sok szimfóniát fog szerezni a jövőben is.

– Soha nem fogja feladni, igaz? – nevetett fel szarkasztikusan Patrick. – Magától nem lehet megszabadulni.

– Nem könnyen, arra mérget vehet. Szóval ott lesz a Schönbrunni kastélyban december tizedikén vagy sem?

– Legyen – adta meg magát végül a férfi, mert már elfogyott az ereje a csatározáshoz, és különben sem tudott volna több elfogadható érvet felhozni azon kívül, hogy fikarcnyi kedve sem volt az egészhez.

– És hétfőnként a hat óra megfelel magának? Mondjuk, nyolcig?

– Tegyük fel – bólintott kényszeredetten. – De nem ígérhetek semmit. Nem hazudtam: ez a szerencsétlen elégia tényleg nagyon rossz volt.

a GCK bloggerei

Olvasd tovább!

Exkluzív interjú + Értékelés - Sienna Cole: Lefelé a folyón

Exkluzív interjú + Értékelés - Sienna Cole: Lefelé a folyón

2018. augusztus 9., csütörtök

Nincsenek megjegyzések

Sziasztok!

Magyaros Augusztus bloghónapunk következő írónője Sienna Cole a Lefelé a folyón és a Négyszáz nap szabadság könyvek megalkotója.

Fülszöveg 

Te ​hiszel a sorsszerűségben?

2002 májusában megdöbbentő vallomás söpört végig az Egyesült Államokon. A fiatal és mélyen megsebzett Alice Carrington olyan titkot hozott nyilvánosságra, mely felbolygatta és felháborította az egész országot. Alice megrettent a felelősség súlyától, és a szökést választotta, de elképzelni sem tudta, hogy tettei milyen események láncolatát indítják el. Olyan sorsokat csomózott össze, melyeknek sosem kellett volna találkozniuk.

Lynn Walker pincérnőként dolgozik Hohenwaldban, egy isten háta mögötti tennesseei településen, és egyetlen célja, hogy valóra válthassa lánya álmait. Frank Carrington újságíró és családapa, aki megszállottan küzd gyermeke igazáért. Jeffrey Mills zseniális tehetséggel megáldott, ám nehéz sorsú festőművész, akit egy személyes tragédia pályája feladására késztet. Az egyetlen közös nevező hármuk életében Alice titka, melyet csak az idő és hármuk külön-külön kibomló, majd egymásba kapcsolódó élete oldhat meg.

Sienna Cole, a hatalmas sikerű Négyszáz nap szabadság című regény szerzője páratlanul izgalmas, mély drámával átitatott lélektani thrillerében végigkalauzol a tizenöt éves rejtély kibogozásán.

Genevieve értékelése

Mély érzéseket ébresztett bennem, melyeket magam sem tudok megmagyarázni. Hiába írtam le egy sort, gyorsan meggondoltam magam, egyáltalán nem éreztem igaznak.
Sienna Cole egy hihetetlenül érzelmes, kétségbeesett, melankólikus, önmagából kifordult történetet írt. 
A cselekmény több szálon, több szemszögből fut de tökéletesen érthető. Szerintem ezt nagyon nehéz összehozni, de neki sikerült. 

"Nagyon korán megismertem a magányt, és jó barátokká váltunk. A magány mindig velem volt, nem utasított el, nem nevetett ki és nem szégyenített meg. Sötét, de hűséges démonként állt az árnyékba húzódva, és mikor már én magam is magam ellen fordultam, előlépett, hogy gyengéden magához öleljen."

Nem azt mondanám hogy a kedvenc szereplőm lett Jeff Mills, hanem ő volt az a személy aki a legszerethetőbbnek és legnehezebben megértettnek bizonyult a történet során. És mégis őt értettem meg a legjobban. Gyermekkorától fogva mély sebeket ejtettek lelkén, amiből az lett hogy a szegény kisfiú kényszeresen meg akart felelni mindenkinek. Édesanyjára haragudtam mind közül a legjobban, ő volt az aki az akkor még gyermek Jeffben minden a korral járó érzést csírájában fojtott el és ezzel együtt tiltott is. Jeffel együtt én is rengetegszer feltettem a kérdést "Mi lett volna, ha..."

"Volt már úgy, hogy valaki olyan vert át, akire az életedet is rábíztad volna?"

Aztán ott van a másik oldalon Ally, akinek levelével tulajdonképpen elkezdődött a történet. Az érme két oldala, az egyik ahol túlságosan féltenek, gyakorlatilag egy burokban nősz fel. A másik amikor akkor észlelik hiányodat mikor te már nem vagy. Mindenki elvárja hogy tökéletes legyél, felkészülj a jövődre, de a jelenedet nem értékelik. Nem tudom melyikük szülei követték el a legnagyobb hibát és nem is tisztem megmondani. 

A harmadik szál pedig, Lynn-é akinél összefonódnak a szálak. Igaz, ő csupán egy egyszerű pincérnő egy félreeső kis városkában. De Allynek köszönhetően két ember útja is erre a poros kis helyre vezetett. Az egyikből egy csodálatos virágszál született, míg a másikból 15 évnyi bűntudat.

"Hogy féltem-e? Nem. Ha eljutsz a valóság legsötétebb, legridegebb szegletébe, nincs már mitől félned, csak vársz… várod a végét."

Írhatnám hogy végül mindenki megkapta amit érdemelt, de nem így látom. Egy kisfiú nem kapott esélyt egy jobb életre, egy apa nem értékelte kellőképpen családját és egy leány lett mindkettejük végzete.

Mesélj magadról légyszíves, hogy egy kicsit közelebbről is megismerhessünk.

2016-ban jelent meg az első nyomtatásban kiadott könyvem, a Száz évvel utánad, akkor még szerzőtársammal közösen. A következő évben egyedül próbáltam szerencsét, és a Négyszáz nap szabadsággal már az Álomgyár kiadót kerestem meg. A legújabb regényem, a Reményszimfónia október 3-án debütál az olvasóközönség előtt. Az írásaimban nagyon szeretek emberi sorsokkal, emberi problémákkal és olyan tabutémákkal foglalkozni, amik feszegetik a határokat. Kifejezetten szeretem a nehéz sorsú karaktereket, akik személyiségükből adódóan olyan mélységeit tárhatják fel az emberi létnek, ahova ritkán nyerünk bepillantást a hétköznapjainkban. A regényeimben gyakran kap szerepet a művészet is valamilyen formában, illetve a pszichológia – ez a két terület magánemberként is aktívan foglalkoztat.

Mindig is író szerettél volna lenni, avagy kislány korodban teljesen más hivatásról álmodoztál?

Amióta megtanultam olvasni él bennem a vágy, hogy magam is írjak. Az első történeteimet kilencéves koromban vetettem papírra, és azóta az írás kisebb-nagyobb megszakításokkal jelen van az életemben. Remélem, most már tartós marad a kapcsolatunk. 😊

Mit gondolsz, mi a legfontosabb tényező egy könyvben? 

Szerintem a jó könyv fő ismérvei az érdekes témaválasztás, a karakterek hitelessége, a koherens sztorivezetés és a választékos, stílushoz illő nyelvezet.

Ha jól számolom eddig 4 könyved jelent meg, melyik karaktered nőtt a legjobban a szívedhez?

Személyes kedvencem Patrick Byrne, aki immár két történetemben is szerepel (a Négyszáz nap szabadságban és a Reményszimfóniában). Nagyon a szívemhez nőtt, hiszen éveken át élt a fejemben, és sok tekintetben tudok vele azonosulni. A Lefelé a folyónból Jeff Mills került hozzám a legközelebb, őt is nagyon nehezen engedtem el. De biztos vagyok benne, hogy még rengeteg olyan karakterem születik a jövőben, akikhez érzelmileg szorosabban kötődöm majd.

Eddig több műfajban is alkottál, melyik volt az amivel a legtöbb munka volt és nagyon nehezen állt össze?

Eddig a Lefelé a folyón megírása okozta a legtöbb fejtörést. Sok szempontból más és új volt, mint a korábbi történeteim, és a kutatómunka is jobban igénybe vett. A három szemszög három teljesen más tudatállapotot igényelt, miközben kézben kellett tartanom az összes szálat, hogy a végén összeállhasson a teljes kép. Ez nagy kihívásnak bizonyult, de élveztem minden percét.

Rengeteg pozitív véleményt olvastam könyveidről, de néhány negatív is született. Hogyan tudod kezelni, illetve milyen tanácsot adnál a többi írónak a kritikákkal kapcsolatban?

Szerintem az írói hivatás természetes és szükségszerű velejárója, hogy visszajelzéseket kapunk, és bizony nem csak pozitívakat, de negatívakat is. Ezt meg kell tanulni elfogadni és kezelni, még akkor is, ha olykor nem könnyű. De ezekből a véleményekből tanul az ember, ettől tud igazán fejlődni – ami szintén fontos és elkerülhetetlen, ha a minőségre törekszünk. 😊

Októberben Reményszimfónia címmel jelenik meg legújabb könyved, amelynek középpontja a zene, titkok és a boldogság megtalálása. Meg kell mondjam nagyon felcsigáztál ezzel a témával. Elárulnál nekünk, olvasóidnak, egy aprócska titkot a könyvvel kapcsolatban?

A Reményszimfónia időrendi sorrendben a Lefelé a folyón előtt született, tehát régebbi írás, mint a tavasszal megjelent könyvem. Műfajában és témájában a Négyszáz nap szabadsághoz kötődik, de nem szoros folytatásregényről van szó – anélkül is érthető és élvezhető, hogy az olvasó ismerné az első regény történetét. Nagyon sok szimbolikus üzenetet beleszőttem, többek közt a saját belső küzdelmem is megjelenik benne, ami a regény születése környékén foglalkoztatott.

Végül, üzensz valamit olvasóidnak?

Köszönöm, hogy vagytok és szeretlek benneteket! 😊

                                                                 

Nagyon szépen köszönjük hogy elfogadta interjú felkérésünket, és készségesen válaszolt kérdéseinkre.

XoXo

Genevieve

Olvasd tovább!