Értékelés + Beleolvasó | Laura Marshall: Három apró hazugság

kép forrása

Laura Marshall: Három apró hazugság

Eredeti cím: Three Little Lies

Kiadó: 21. század

Fordította: Alföldi Zsófia

|Tedd kívánságlistára| Rendeld meg|

Fülszöveg

Két ​elválaszthatatlan barát

Egy végzetes éjszaka

Amikor Sasha eltűnik, Ellen a legrosszabbtól tart. Kipattannak a rég eltemetett titkok, és Ellen ráébred: nem ismeri Sashát, és fogalma sincs, mire képes.

2005: A tizenhét éves Ellent hatalmába keríti a csillogás, ami Sashából árad. A lányt szívesen fogadják Sasha családjában, és nem tűnik fel neki a bohém életstílusuk mögött lappangó, sötét hangulat. Egy szilveszteri buli drámai eseményeiből bírósági ügy lesz, melyben Ellen a koronatanú. Sasháék családi élete soha többé nem tér vissza a régi kerékvágásba…


2018: Ellen és Sasha harmincévesek, a két lány együtt bérel lakást Londonban. Sasha hirtelen eltűnik, Ellen a legrosszabbtól tart. Ha kiderül az igazság a tizenkét évvel korábbi szilveszteri buliról, az ő élete is veszélybe kerül. Szembe kell néznie a múltjával és azzal, ismeri-e a legjobb barátnőjét.

Számomra ez az első regény, amit Laura Marshaltól olvastam, de biztosan nem az utolsó. Írása könnyed mégis fajsúlyos. A jól felépített izgalmas történet nemcsak feszültséget ígér, de rengeteg gondolkodnivalót  is rejt magában:
Mennyire ismerjük, ismerhetjük meg egymást? Mi mindent vállalunk be azért, hogy szeressenek? Milyen játszmákba bocsátkozunk azért, hogy egy kis figyelemhez jussunk? És miért is vágyakozunk mások szebbnek, jobbnak vélt élete után, ahelyett hogy a sajátunkban megtalálnánk a szépséget?

A történet főszereplője Ellen, kinek életét teljesen felkavarja, megváltoztatja a Monkton család és Sasha megjelenése. Nagy részt Ellen szemszögéből ismerhetjük meg a cselekményt, de a történet előrehaladtával Olivia és Karina gondolataival is megismerkedhetünk. A regény két idősíkban játszódik: hol a jelen eseményei, hol pedig a titkokkal terhes múlt történései kerülnek terítékre. Mégsem nehéz követni az eseményeket, köszönhetően a fejezetek pontos idő jelzéseinek. Amúgy a fejezetek elég rövidek, ezzel is fokozva a történet amúgy is feszültséggel teli tempóját.

Bár a könyv címében három apró hazugság áll, a hazugság számtalan formájával szembesíti olvasóit az írónő. Az önámítástól, az igazság ki nem mondásán át, a szándékos félrevezetésig, van itt minden. S annak ellenére, hogy a tudósok azt állítják, hogy a hazugságra való képesség szükséges az életben maradásunkhoz, erkölcsileg általában nagyrészt elítéljük a hazugságokat.  Aztán újra és újra megbocsátjuk őket.
Vannak azonban olyan hazugságok, melyek teljesen  felforgatják az érintettek életét. S nem, nemcsak azokét, akiket besároznak vele, hanem azokét is, akik elkövetik ezt a bűnt. A sárcunami bizony visszafröccsen létrehozójára.... 

Kedvenc részletem:

"Nagyon könnyű magunknak hazudni, mert erre senki nem hívja fel a figyelmünket. Senki nem fogja azt mondani: várj csak, ez nem igaz. Talán van egy halk hangocska a lelkünk mélyén, amely az éjszaka sötétjében megszólal, de könnyű semmibe venni, különösen, amikor felkel a nap, és újra beindul az élet. A napunkat kitölti a munka, a család, a barátok, a hobbik, a társasági élet, és hamarosan már egyáltalán nem halljuk azt a hangot."

Bár az Ismerőnek jelöltet még nem volt szerencsém olvasni, csupa jót hallottam róla, így nagy örömmel fogadtam a XXI. Század Kiadó felkérését, hogy elolvashatom Laura Marshall új regényét, a Három apró hazugságot. Az írónő ugyanis, amellett, hogy nagyon tudja fokozni az izgalmakat az első laptól az utolsóig, már a regényeinek címével és kellőképpen felhívja magára a figyelmet. Az első fejezet olvasása után ugyanis folyamatosan tűkön ültem, hogy fényt derítsek azokra a bizonyos "apró" hazugságokra, amelyek viszont sorsdöntőnek bizonyultak a szereplők életében. Az eseményeket egy 2006-os szilveszteri buli történései indítják el, amely aztán 10 év elteltével újra jelentőssé válik, így a cselekmény is a két idősík váltakozásával bontakozik ki előttünk. Én személy szerint nagyon szeretem az ilyen felépítésű történeteket, ahol a jelenben zajló kutatások mellett mindig egyre többet csepegtet a szerző a múlt eseményeiből, míg végül kerek egésszé áll össze a kép. Ehhez jelen esetben társult a sok szempontos történetvezetés, amiért nálam plusz pirospont járt Laura Marshallnak. A karakterek közül igazán csak Daniellel szimpatizáltam, a többiek közül sajnos senkit sem bírtam megkedvelni, viszont azt el kell ismernem, ha nem ilyen jelleműek lettek volna, ez a történet sem alakulhatott volna így. Ellen sajnos számomra annyira naiv volt, hogy sokszor elkelt volna neki néhány józanító pofon, egyedül a regény végén viselkedett úgy, ahogy az normális embertől elvárható. Sasha pedig (már bocsánat a kifejezésért) egy liba, aki kiválóan ért ahhoz, hogy az Ellen-féle butácska embereket maga köré gyűjtse, hogy aztán sütkérezhessen a rajongásukban. Ismerek hasonló embereket, hát..., inkább hagyjuk. Karináról csak annyit, hogy számomra megbocsáthatatlan, amit tett. Erre nincs elfogadható indok vagy kifogás. Próbálok spoilermentesen írni, de azt kell mondjam, a cselekmény eléggé kiszámítható, különösen attól kezdve, amikor Karina nézőpontjából is megismerhetjük az eseményeket. Higgyétek el, amikor én rájövök, hogy ki a "rosszfiú", az már tényleg nem nevezhető bonyolultnak. Az egy csillag mínuszt is ezzel érdemelte ki a könyv, amit viszont mindenképp a javára kell írnom, az a gördülékenysége. Hiába sejtjük előre a végkifejletet, az első oldaltól az utolsóig olyan nagyszerűen adagolja az információmorzsákat, hogy az érdeklődésünk egy pillanatra sem fog lankadni olvasás közben. Elég könnyen emészthető olvasmány, aki szereti a rejtvényeket és a családi sztorikat, annak mindenképpen ajánlom olvasásra. /Nem mellesleg öröm kézbe venni, olyan  gyönyörű a borítója!/

Olivia

2007. július

Az én kicsi fiam. Olyan egyedül van odafent. Az iskola befejezése óta most először visel öltönyt. Isten látja lelkemet, mintha csak öt perce lett volna, pedig több mint két éve történt. Mintha tegnap ment volna először iskolába, kis keze elveszett a pulóver hosszú ujjában, amiből nagyobb méretet vettem, hogy legyen mibe belenőnie. Most is látom azt a kisfiút az arcvonásaiban. Számomra mindig ugyanolyan, és ugyanolyan is marad. Igen, természetesen megváltozott, de a mostani arca csak újabb réteg a régi fölött, amit már csak én látok – a selymes, tökéletes bőrét, az orra körül az elszórt szeplőket, a nyílt arckifejezését.

Most zárkózott, látszólag érzelemmentes, de engem nem csap be. Én vagyok az egyetlen, aki érzi a testén áthullámzó remegést, mert ugyanúgy fut át rajtam is. Hús a húsomból. A kisbabának hat vagy nyolc hónapig fogalma sincs róla, hogy az anyjától különálló személy. Addig azt hiszi, vele egy test és egy lélek, ezért vesz erőt rajta a szeparációs szorongás. Végül a gyermek megérti, hogy nem így van, de az anyja soha nem engedi el. Örökre és elválaszthatatlanul eggyé válik a gyermekével. Ugyanúgy érez minden gonosz megjegyzést, minden sérülést, minden szívfájdalmat.

– A bíróság bevonul. A bíró érkezését jelző ajtócsapódásra Daniel összerezzen, és ösztönösen felnéz rám útmutatásért. Mosolyogni próbálok, de az ajkam nem engedelmeskedik. A fiam tekintete reménykedőn végigpásztázza a karzatot, pedig tudja, hogy Tony nincs ott: nem tud ezzel szembenézni. Én sem, mégis eljöttem. Ez pusztán az utolsó a sorban, amivel nem tudtam szembenézni az életem során, mégis megoldottam – egy éjszaka ötször keltem fel, hogy megszoptassam vagy megnyugtassam, végtelennek tűnő vasárnap reggeleken figyeltem a rögbijátékát a hideg esőben, átutaztam vele az országon a zongorahangversenye miatt, egész éjjel mellette ültem, amikor először rúgott be, és féltem elaludni, nehogy belefulladjon a saját hányásába. Mindent azért tettem, hogy megóvjam, hogy jobbá tegyem az életét. Ez az anyák dolga. Folyton emlékeztetnem kell magamat, bármi történik, bármit tettem. Soha nem én voltam a lényeg. Danielért tettem.

Az esküdtszék várakozásteljesen figyeli a kopott parókában, pirospozsgás arcával szinte karikatúraszerű, peckesen bevonuló bírót. Lenyűgözve, idegesen nézik, a legtöbbjük valószínűleg először jár tárgyalóteremben, arról nem is beszélve, hogy döntő szerepet játszanak a tárgyalás folyamatában. Némelyikük tekintete Danielre villan, de nem állapodik meg rajta hosszabban. Mi az, ami miatt elkapják a pillantásukat? Undor? Félelem? Mennyit tudnak róla? Arról, hogy mivel vádolják?

Előrehajolok, a korlátra támaszkodom. Itt leszek mindennap, amíg vége nem lesz. Csak a pozitív végkifejletre vagyok hajlandó gondolni, a felmentésére – a tanúk elveszítik a hitelüket, az… áldozat beismeri, hogy hazudott. Utána taxival megyünk haza, ágyba dugom, és ő addig alszik, míg testileg és lelkileg helyre nem jön.

Nem számolok más lehetőséggel. Még a gondolatra is megborzongok. Számomra, mint a legtöbb ember számára, a börtön elvont fogalom; legfeljebb elhajtottam mellette,

és elképzeltem a foglyokat odabent, de úgy gondoltam rájuk, mint bűnözőkre, nem mint átlagemberekre. Teljesen idegen tőlem és az életmódomtól, olyasmi, amivel nem kellett találkoznom, amire nem kellett gondolnom. Nos, egészen mostanáig. Amikor az ember más anyákkal barátkozik, az évek során folyamatosan változnak a beszédtémák.

Először az álmatlan éjszakák, a pelenkák, az első szavak és a szobatisztaságra szoktatás jelentik a fő beszédtémát, aztán az iskolák, baráti válságok, a kamaszodás. Még később a drogok, a szex és az alkohol. Azt hittem, ezek lesznek az utolsó problémák, amikkel foglalkoznunk kell, aztán újfajta, felnőttkapcsolatot kovácsolok a fiaimmal. Elképzeltem, hogy elvisznek ebédelni, tanácsot kérnek az otthonuk szépítéséhez, újra megölelnek, mint amikor még kicsik voltak, de ezúttal én érzem magam ettől biztonságban, és nem fordítva.

Soha nem jutott volna eszembe, hogy itt leszek ezen az ismeretlen terepen, ahová egyetlen barátom sem akar vagy tud követni. Bármelyikükkel gondolkodás nélkül cserélnék.

A bíró a többiekkel együtt helyet foglal, csak az ügyész marad állva, és az esküdtek felé fordulva ismerteti az ügyet.

Elkezdődik az én kicsi fiam pere – a vád nemi erőszak.

©21. Század Kiadó, 2019