Beleolvasó | Ludányi Bettina: Kettőnk titka

kép forrása az Álomgyár kiadó fb oldala

Ludányi Bettina: Kettőnk titka

Sorozat: Függőség

Kiadó: Álomgyár

Oldalszám: 356

|Tedd kívánságlistára|Rendeld elő|

Fülszöveg

„Kiszámíthatatlan ​és sokkoló fordulatok. Soha nem tudhatod, mi lesz a következő lépés.” – Anarchia Könyvblog

„Ha kézbe veszed Ludányi Bettina könyvét, egy olyan történetet kapsz, amely csúnya játékot játszik az elméddel.” – Gck's Book Review

Mi az erősebb: a függőség vagy az akarat?

Niki Varela alkoholista. Lassan egy éve nem iszik, mégis különös dolgokat tapasztal maga körül. Időről időre üres borosüvegek tűnnek fel a lakásában. Hiába állítja, hogy nincs köze hozzájuk, még a legjobb barátnője sem hisz neki. Nem is csoda, hiszen egyetlen betörésre utaló jel sincs.

Alexios Hallas pszichológust valaki felkérik egy nyomozáshoz,így hozza össze a sors Nikivel. Hiába foglalkozik évek óta függőkkel, még így sem ismeri fel időben, mi folyik a lány körül.

Egy alkoholfüggő képzelgéseiről lenne szó csupán, vagy valaki az őrületbe akarja kergetni a lányt? Mi a különbség a valódi tettes és az áldozat között? Meddig képes egy függő uralkodni a sóvárgáson, ha mindent elveszít, ami fontos volt számára?

Ludányi Bettina írónő új regénye, a Kettőnk titka ezúttal a függőség lélektanát járja körül. A pszichológiai thriller és a pszichológiai dráma jegyei keverednek össze egy történetben, amelynek nem fogod kitalálni a végét.

Beleolvasó

Niki

Két évvel később

317 napja józan

– Helló.[1] A nevem Niki Varela…

Felnézek az arctalan sokaságba, de rögtön el is kapom a tekintetem, és inkább a résztvevők mögötti falra függesztem. Azt mondják, ha nem keresed a szemkontaktust, könnyebb beszélni. Lófaszt!

– …és alkoholista vagyok.

Számtalanszor kiálltam már a pulpitusra, számtalanszor elmondtam már, hogy alkoholista vagyok, ám még mindig idegennek érzem a szót. Alkoholista. Amikor tükörbe nézek, egy visszafogott és egyszerű nő néz vissza rám, nem egy függő. A folyton mámoros tekintetű díva mostanra eltűnt, hátrahagyva egy értetlen és elhagyatott lányt, aki az élete elmúlt egy évtizedére alig emlékszik. Mert az alkoholnál csak egy valami volt fontosabb: a szex. Na, jó! Kettő: a szex és a szórakozás.

– Helló, Niki! – köszönt a tömeg egy emberként. Vannak, akik a kezükkel babrálnak, mások az ablakon bámulnak kifelé, és olyan is akad, aki érdeklődve mustrál. Utálom ezt. Úgy érzem magamat, mint egy vásári majom. Eljövünk ide, kipanaszkodjuk magunkat, elcsámcsogunk a másik nyomorán, majd hazasétálunk. Ennyi.

Újra a falon futó, pókhálószerű repedéseket kezdem figyelni. Ma sokkal több ember jött el, mint általában, és van egy-két új tag is. Egy embernek kiönteni a szívemet semmi, ám egy egész teremnek… Itt kint állni olyan, mint meztelenül a reflektorfényben. Védtelennek érzem magamat. 

– Sokan meséltetek a családotokról, a gyermekeitekről. Miattuk döntöttetek a józanság mellett. Mert nem akartátok többet a szégyent és a fájdalmat látni az arcukon. Nos, én kivétel vagyok. A családomnak nem tettem meg azt a szívességet, hogy megkönnyítsem az életüket. Sosem szoktam le, akárhányszor kérték. – Egy lélegzetvételnyi időre elhallgatok. Koncentrálnom kell, hogy ne folyjak bele az emlékbe. Nem akarom, hogy elragadjanak az érzelmek, mint oly sokszor mostanában. – Amikor először letettem az italt, magam miatt döntöttem így. Amikor pedig végleg letettem, akkor is. Nem hangzik túl nemesen, tudom, mégis ez az igazság. Azzal, hogy a józanság mellett döntöttem, el kellett kezdenem igazán felelősséget vállalni a tetteimért. És ez megrémített. 

Mégis megfogadtam, hogy nem fogok hazudni többé. Sem magamnak, sem másoknak. Egyébként is utálom a felesleges köröket, csak az időt rabolják.

A terem csendes. Egyetlen pisszenés sem hallatszik. Egyre több szem szegeződik rám, amitől kitör a frász. Szívem szerint itt hagynám a tapsikoló bandát, és elhúznék. De ezzel csak magam alatt vágnám a fát. Megint. Amikor legutóbb hátat fordítottam a józanságnak, egy ártatlan ember bánta. Azért akarok végleg leszámolni az alkoholizmussal, hogy több embert ne bánthassak – közvetve vagy közvetlenül, véletlenül vagy… akarattal. Nem miattuk, hanem magam miatt. Részegen ugyanis bármit elvisel az ember. Úgy könnyű. Az a kezdő szint. Na, de józanul! Azért esnek sokan vissza. Nem bírják a haladó szint megpróbáltatásait.

Mert a bűntudat, mint egy dögkeselyű, éles csőrével szétmarcangolja az ember lelkét. A fájdalom tömör kőtömbként telepszik rá a mellkasára. Az idegszálak szépen lassan elkezdenek megpattanni. Az őrület sötét masszája pedig elborítja az elmét – így vagy úgy. Nem az a kérdés, megtörténik-e, hanem hogy mikor. Persze vannak kivételek is, mint mindig.

– Hát ennyi. Azt hiszem – hebegem zavaromban, amikor visszatérek az elkalandozásból. Az elmejátéknak köszönhetően kiesek a nyugalomból, amelyet magamra erőltettem. Amikor ilyen durva gondolataim támadnak, mindig úgy érzem, valami baj van velem. Valami eltörött bennem. Valójában túl sokszor érzem így, ezért minden erőmmel azon vagyok, hogy normálisnak tűnjek. Hogy ne legyek fekete bárány. Néha sikerül, néha nem. – Köszönöm, hogy meghallgattatok! – zárom rövidre a monológomat és a földet nézve, a kezemet tördelve sétálok vissza a helyemre. A lábaim enyhén remegnek, de szerencsére ez a járásomon nem látszik. Az alkohol nélkül nemcsak érzelmesebb lettem, de a lámpalázam is visszajött.

Leülök a székre és próbálok a föld alá süllyedni. Hülyén érzem magamat, amiért hagytam, hogy beszippantsanak a szemem előtt villogó képek. Gyakran megesik, hogy eltévedek a gondolataim erdejében és elveszítem a fonalat. Nem mintha bárki is törődne velem. Itt mindenki a saját megnyugvása miatt van. Senkit nem érdekel a bajom. Meghallgatnak, mert rá kell jönniük, hogy nem csak ők elcseszett idióták a földön. Hogy van, aki náluk sokkal elcseszettebb. Vagy legalábbis ugyanannyira az.

Arról nem is beszélve, hogy a gyűlés összehozza a különböző embereket. Van itt mindenféle, a gazdag üzletembertől kezdve a csóró takarítóig. És a legfurcsább az egészben, hogy senki nem ítélkezik. Tényleg csak magukkal vannak elfoglalva. És még így sem szeretem a gyűléseket. Ezért nehéz beismernem, hogy egyébként tényleg működnek. Legalábbis nagyon úgy tűnik. Talán abban van a magyarázata, hogy itt közbeszólás, félbeszakítás, káröröm, ítélkezés és kéretlen tanácsok nélkül panaszkodhatunk. Ami elég jó, ha figyelembe vesszük, hogy a gyűlések örökre szólnak.

Azt mondják ugyanis, hogy aki függőnek születik, az mindig az marad. Ezért kell bemutatkoznunk függőként. De milyen elcseszett ez már?! Így sosem hagyhatjuk magunk mögött a múltunkat, mert rajtunk a bélyeg: egy alkoholista. CSAK EGY FÜGGŐ.

És ezzel a tudattal kell leélnünk az egész életünket. Csak azért, mert egyszer valaki azt mondta, hogy ha függők vagyunk, sosem lehetünk mások. De én már nem akarok ez lenni. Meg akarok szabadulni ettől a címkétől. Már lassan egy éve, hogy nem iszom. Még csak pia közelében sem voltam azóta. Persze ennek is megvan a maga oka. Amit itt senkinek sem mondhatok el. Az én motivációm sokkal több az egónál. „Nem akarom, hogy a gyermekem úgy nézzen rám…” – siránkoznak itt sokan. Ezért szoknak le, ahogy korábban mondtam. Azt azonban elfelejtik, hogy az a gyerek már legalább egyszer, de sanszos, hogy többször is csalódott. Lehet, hogy a kapcsolat helyreáll, de ő sosem fog felejteni. Főleg, ha már megitta a levét is a szülője alkoholizmusának. Nem tapasztalatból beszélek, egyszerű logika. Az én szüleim ugyanis sosem ittak. Mármint a jóleső egy-egy pohár boron vagy egy üveg sörön kívül. Én viszont bepótoltam minden lemaradásukat.

Lassan kifújom a levegőt, halkan felkelek a székről, és már a búcsúbeszéd közepén lelépek. Ha a mentorom, Yanna, itt lenne, most jól megszidna. De nincs itt. Túlóráznia kellett. Ilyen ez a vendéglátás. A gyűlés után egyébként sokan ottmaradnak csevegni, és felzabálni azt a temérdek süteményt, amit a résztvevők hoztak. Tök jó. Elmész, sajnáltatod magad, zabálsz, aztán hazamész, mint egy normális ember. Pedig nem vagy az. Mert csak egy függő vagy…

Az épületből kilépve fejbekólint a hőség. Olyan meleg van, hogy az ördög is ide jön nyaralni a pokolból. A Tróodosz-hegység felől gyülekeznek a felhők, de tudjuk, hogy mit jelent ez: semmit. A hegy csak nagyon ritkán engedi a városra zúdulni a vizet, úgyhogy a nyár általában száraz és tikkasztó. Hazafelé be is térek a Pingouino kávézóba, amely ugyan nem esik útba, de már törzsvendégnek számítok, úgyhogy általában itt kávézom – és olykor ebédelek. Nehezen szoktam vissza a helyi kajára, hiszen 18 voltam, amikor elköltöztem innen, majd 25, amikor visszajöttem. Évekig bóklásztam a világban, de sehol nem találtam a helyemet. Yanna erre azt mondta, hogy Páfosz az otthonom, és kész.

– Egy frappét, legyen szíves – mondom mosolyogva, amikor végre rám kerül a sor. Imádom a frappét. Mindig ezt rendelem. Érdekessége, hogy a recept eredeti ciprusi, és mindenki azt mondja a turistáknak: nem hagyhatod el úgy Ciprust, hogy ne ittál volna meg egy pohár frappét. Jobban belegondolva, talán nem is az ital különlegessége, hanem a bevétel miatt tolják ezt állandóan. Mindenesetre én is ezen a véleményen vagyok: ha valaki eljön idáig, legalább kóstolja meg.

Az itallal a kezemben lesétálok a tengerpartra. A Municipal Baths-nál felmászok egy sziklára, és a tajtékos hullámok ostromát figyelve szürcsölgetni kezdem a frappét. A hűs kényeztetésnek köszönhetően sokkal jobban érzem magam. Amikor a parton vagyok, a korábban kínzó gondolatok valahogy a múlté lesznek. Általában annyira elmerülök a tenger játékában, hogy még az időről is elfeledkezem. A visszaérkezésem első néhány napjában ez különösen jól jött. Akkor túlélő fázisban voltam. Most már inkább megélni akarom az itt töltött időt. Rájöttem, hogy ez a sziget és az egész világ elképesztő csodákat rejt magában, ha képes vagyok nyitva tartani a szememet, és nem a panaszkodás meg a nyomor szemüvegén keresztül tekintek körbe. Vagy az alkoholén. Hiába jártam be ugyanis több országot, nem sok mindenre emlékszem abból az időből. Most úgy érzem, elvesztegettem azokat az éveket, akkor viszont úgy gondoltam, az én életem a legkirályabb. Nem is tévedhettem volna ennél nagyobbat.

Csak buliztam, ittam és szórakoztam. Annyi férfi ágyában fordultam meg, hogy számát sem tudom. Némelyikébe csak azért, mert fizetett érte. Ezeknek a légyottoknak az emlékeit is elmosta az alkohol. Jobb is így. Talán meg sem tudnék birkózni velük. Arra viszont tisztán emlékszem, hogy a legtöbb reggel folyékony kenyér volt a menü, ebédre pedig whisky. Nem is csoda, hogy úgy lefogytam. Túl sok tápanyag nem került a szervezetembe. Mindegy…

A lényeg, hogy az alkoholfüggőség sok mindenre megtanított. Nagy ára volt, igen, de ez már nem számít. Emlékszem, mennyire féltem, hogy meghalok. Aztán meg attól, hogy nem. Képtelen voltam eldönteni, hogy élni akarok, vagy inkább eltűnni a balfenéken. Azóta idegenvezető lettem egy helyi utazási irodánál, hiszen az utazgatások miatt jól beszélem az angolt. Ráadásul Yanna javaslatára mentor is vagyok. Amolyan segítő pártfogó, aki átsegíti a leszokóban lévő függőket a nehéz helyzeteken. A mentor mindig ott van, ha kell, őt bármikor felhívhatják. Ez fárasztóbb, mint az egész napos bájolgás a turistákkal. Én elég korainak tartottam a mentorkodást, de Yanna ragaszkodott hozzá. Szerinte ez még inkább segít józannak maradni, mert nemcsak magadért, hanem másért is felelős vagy. 

– Basszus! – mondom ki hangosan, amikor eszembe jut, hogy teljesen elfeledkeztem a mentoráltamról. Nesze neked felelősség! A telefonomért nyúlok, hogy megnézzem az időt. Elkéstem! Már megint. Nem véletlenül mondja mindig Yanna, hogy ha a fejem nem lenne a nyakamon, azt is elhagynám. Ezért próbáltam rávenni arra, hogy ne terheljen engem egy mentorálttal, mert túl nagy falat ez nekem, de ő hajthatatlan volt. 

Máris tárcsázom a nálam két évvel idősebb Corinna számát, és lélekben felkészülök a beszólásaira. Nem ez az első alkalom, hogy lógva hagyom, úgyhogy már totálisan elege van belőlem. Teljesen megértem.

– Csoda történt! – szól bele a telefonba Corinna sípoló, gúnyos hangon. Na tessék! Már szomjaztam az örökös hisztijét és a flegma beszólásait. – Kíváncsi voltam, mikor jutok eszedbe. Most csak tíz percnek kellett eltelnie. Niki, így sosem fogod megdönteni a háromórás rekordod. – Úgy dorgál, mint egy tanár a kisdiákot.

Egyébként tényleg van egy háromórás rekordom. Nem vagyok rá büszke (ahogy az én mentorom sem volt), de mentségemre szóljon, hogy azt még a mentorkodásom első heteiben állítottam fel.

– Sajnálom, oké? – forgatom a szemem a napszemüveg mögött, noha ő ezt nem láthatja. – Gyűlésen voltam, és elhúzódott.

– Aha – mondja unottan. Egy szavamat sem hiszi. – Az én homlokomra meg az van írva, hogy idióta, mi?