Fiona Barton: A gyanúsított
Kiadó: 21. század kiadó
Fordította: Tomori Gábor
Fülszöveg
Ismeretlen tettes. Vagy ismerős?
Hullámvasútként száguldó pszichothriller Az özvegy szerzőjétől. Minden szülő legborzalmasabb rémálmát kelti életre.
Thaiföldön eltűnik két tizennyolc éves lány. A családjaik a nemzetközi média reflektorfényébe kerülnek és szinte eszüket vesztik az aggodalomtól. De miben mesterkedtek a lányok, mielőtt nyomuk veszett?
Kate Waters újságíró elsőként csap le a sztorira. Egyfolytában a saját fia jár a fejében, aki két éve elindult otthonról és Kate azóta sem látta.
Apránként fény derül a lányok eltűnésének részleteire és minden érintett gyanítja: hiába jártak a világ másik végén, a veszély az otthonuk közelében leselkedik rájuk. Közelebb, mint gondolnánk.
„Különleges, csavaros történet. Barton ismét elmegy egészen a végsőkig.” – Publishers Weekly
Mióta elolvastam Fiona Barton első könyvét, Az özvegy-et, azóta tartozik az írónő a kedvenceim közé. Így nagyon örültem A gyanúsított megjelenésének, s annak, hogy a 21. Század Kiadó megtisztelt egy példánnyal. Hálás köszönet érte!
Örömmel vettem tehát kézbe A gyanúsított-at, tudva, hogy egy újabb, remekbe szabott nyomozásban vehetek majd részt. S nem is kellett csalódnom, az új történet is hozta a megszokott, s egyben elvárt minőséget.
Ezúttal egy igazán jól megtervezett, egzotikus bangkoki útra kalauzolt el az írónő, amely azonban mégis félresiklott. A kezdetektől fogva érezni lehetett ugyanis, hogy valami tragédia van előkészülőben. S bőven hagyott időt az írónő arra, hogy szoronghassak, hisz semmit sem sietett el. Lassan bontotta csak ki a cselekményt, így adva lehetőséget arra, hogy az olvasó alaposan megismerhessen minden szereplőt, azok teljes hátterét, motivációit, gondolatait.
Alexet csodáltam a bátorságáért, és végig izgultam érte. Rosie-t a vele történtek ellenére is utáltam, a szülők fájdalmát teljesen át tudtam érezni, annyira hitelesen jelenítette meg azt az írónő. De Kate-t, a riportert nem sikerült megszeretnem, most sem. Sőt, a történetet olvasva elgondolkodtam azon, miért is szeretem Fiona Barton könyveit, ha ennyire idegesít az egyik főszereplő. Jó, tudom, csak a munkáját végzi. De, ha azt mondom, hogy cseppet sem szimpatikus a rámenős, manipulatív személyisége, akkor még finom voltam.
S közben az is megfordult a fejemben, hogy ez a történet épp olyan, mint az előző: a nyomozó információkat csepegtet a riporternek, aki elsőként akar mindenről tudósítani. Ezért a maga néha megkérdőjelezhető módszereivel saját szakállára nyomoz, hogy megfeleljen a szenzációéhes bulvár újságírásnak.
Aztán a cselekmény olyan fordulatot vett, melyre egyáltalán nem számítottam, s tette ezt nem is egyszer! Mikor azt gondoltam, hogy minden rejtélyre fény derült már, akkor felmerült egy újabb információ, amely teljesen átrendezte az erővonalakat. Egészen az utolsó oldalig tartogatott meglepetést az írónő, hogy aztán gondolkodóba ejtsen: Én mit tettem volna Kate helyében? Kíváncsi lennék, ti hogy döntenétek hasonló helyzetben...
Fiona Barton mesterien felépített történetét azoknak ajánlom, akik szeretik az aprólékosan megtervezett, fordulatos történetvezetést, és nem bánják, ha az események nem pörögnek fel mindjárt az első oldaltól. Mert tudják, értik, hogy itt nem a tempó a fontos... Az ördög ugyanis a részletekben rejlik!
A telefon hajnali háromkor szólal meg. Az ágy melletti készülék szaggatott csörgése félbeszakítja az álmunkat. Kinyújtom a kezem, hogy elnémítsam.
– Halló – suttogom. Monoton sistergés a válasz. Erôsebben szorítom a fülemre a telefont.
– Ki az? Steve felém fordul az ágyban, de nem szólal meg. A monoton sziszegés elhalkul, és egy emberi hangot hallok.
– Halló… halló – mondja, mintha süket lenne a vonal. Azonmód ülô helyzetbe tornázom magam, és felkattintom a lámpát. Steve nyög, és a szemét dörzsöli.
– Mi van, Kate? – kérdezi.
– Ki az? – ismétlem. De tudom, hogy ki.
– Jake?
– Anya – mondja a hang, és a szót eltorzítja a távolság… vagy talán az ital, gondolom, nem túl szeretetteljesen.
– Sajnálom, hogy megfeledkeztem a születésnapodról – mondja. Ismét sistereg a vonal, és már nem hallom Jake-et. Steve-re pillantok.
– Jake volt az? – kérdezi. Bólintok.
– Sajnálja, hogy megfeledkezett a születésnapomról.
Hét hónap után most telefonált elôször. Volt tôle három e-mail, de Jake, az idôsebbik fiunk, megmondta nekünk az elején, hogy telefonon nem lesz elérhetô. Kijelentette, hogy szabadulni akar a sok stressztôl, amit az állandó telefonálgatás jelentene. Majd ô hív bennünket.
Karácsony reggele volt, amikor legutóbb telefonált. Crackereket bontogattunk, reménykedtünk, hogy hazajön és elkészíti a nevezetes forraltbor-specialitását. Felvetettük neki a dolgot, könyörögtünk e-mailben, még repülôjegyet is vásároltunk, amikor elgyengülni látszott. De Jake nem jött haza, mindössze egy tízperces hívásra futotta tôle aznap. Steve vette fel a telefont, ô beszélt vele elôször, miközben én mellette tébláboltam, aztán Jake azt kérte, hadd beszélhessen az öccsével, és végül az anyjával.
Úgy szorítottam magamhoz a telefont, mintha éreztem volna Jake súlyát és melegét, és igyekeztem nem beszélni, hanem figyelni. De Jake távoli maradt, miközben valahol egy telefonfülkében peregtek a másodpercek, és azon kaptam magam, hogy inkvizítorrá változom.
– Szóval, hol vagy most, szívem?
– Itt – nevetett.
– Még mindig Phuketben?
– Igen, igen.
– És dolgozol?
– Igen, persze. Hol ezt, hol azt.
– Hogy jössz ki a pénzedbôl?
– Kijövök, anya. Ne aggódj miattam. Jól vagyok.
– Hát, ha tényleg boldog vagy… – hallottam a saját hangomat. Amit nem tudok, az nem fáj.
– Igen, az vagyok.
Miután letettem a telefont, Freddie, a kisebbik fiunk, egy pohár proseccót nyomott a kezembe, és arcon puszilt.
Ugyan már, anya. Jól van. Remekül érzi magát, heverészik a napon, amíg mi itt gubbasztunk az esôben.
De én a lelkem mélyén tudtam, hogy nincs jól. Óvatos volt a hangja. És az az ideges nevetés. Nem olyan volt már, mint amilyennek megszoktam.
Lesley ismét átnézte a beérkezô leveleket. Hátha elkerülte valami a figyelmét. Tudta, hogy nem így van, de ha felhagy a keresgéléssel, az azt jelenti, hogy cselekedniük kell. Megállapodtak. Malcolm mögötte állt, figyelte minden mozdulatát. Lesley érezte a felôle áradó feszültséget.
– Van valami? – kérdezte a férfi.
– Semmi.
– Telefonálok a rendôrségnek.
Lesley bólintott. Amióta csak házasok, még soha nem kényszerültek arra, hogy a rendôrséghez forduljanak. A rendôrség egy másik világhoz tartozott – ahhoz a világhoz, amit a televízióból és az újságokból ismertek. Nem az övékéhez. Lesley remegett, amikor Malcolm felemelte a telefont. Legszívesebben rászólt volna, hogy várjon. Hogy adjanak a dolognak még egy napot. Ne kezdjék el ezt. Ne hozzák ezt be az otthonukba.
– Mal… – szólalt meg, de a férfi egy pillantással elcsendesítette, miközben tárcsázott. Lesley hallotta a hûtô berregését, és hogy odakint elhalad egy autó. Az élet zajlását.
– Jó estét, szeretném bejelenteni a lányom eltûnését – hallotta Malcolm hangját.
Azt, hogy az életnek vége.
– Egy hete. Majdnem egy hete nem hallottunk sem felôle, sem a barátnôje felôl, akivel együtt van – mondta Malcolm. – Tegnap kaptuk meg az írásbeli érettségije eredményét, de még mindig nem lépett velünk kapcsolatba… Alexandra O’Connornak hívják. Tizennyolc. Májusban volt a születésnapja.
Lesley-nek eszébe jutott, ahogy a születésnapi tortát díszítette. A vörös hajat nem számítva egyáltalán nem hasonlított Ed Sheeranre, de azért Alex imádta.
Ismét a férjére figyelt, és hallgatta, ahogy szabadkozik.
– Bocsánat, azt hittem, hogy mondtam. Thaiföldön van, hátizsákos nyaraláson a barátnôjével, Rosie Shaw-val. Amikor legutóbb sms-ezett, még Bangkokban tartózkodtak.
További húsz percet vett igénybe, hogy Malcolm elmagyarázza a helyzetet, megadja az adatait, és végighallgassa a tanácsokat. Amikor letette a kagylót, megdörzsölte a szemét, és a kezét egy pillanatig ott tartotta.
– Mi van? Mit mondtak? – kérdezte Lesley, rémületében emelt hangon, ami nem volt jellemzô rá. – Kivel beszéltél? Mondd már!
A férje felkapta a fejét, és úgy nézett rá, mintha meg kellene gyôzôdnie, hogy csakugyan a felesége az, aki a konyhában kiabál.
– Lejegyezték az összes részletet, szívem. Hallottad, mit mondtam. Egy rendôrnôvel beszéltem. Felírtam mindent egy darab papírra. A munkalap fölé nyúlt, és kezébe vett egy öntapadós cetlit. – Itt van, nézd.
Lesley olyan erôvel lökte félre a cetlit, hogy az leesett a kôpadlóra.
– Nem érdekel. Mit mondott ez a nô? Mit fognak csinálni, hogy megtalálják Alexet és Rosie-t?
Malcolm lehajolt, hogy felvegye a papírcetlit, és visszaragasztotta a munkalapra. Lesley legszívesebben megütötte volna.
– Malcolm!
– Bocs, szívem, de erre szükségünk lesz. – Malcolm lassan beszélt, mintha Lesley egy idôs rokon lenne. – Azt mondta, hogy továbbítani fogja a részleteket az Interpolnak, mi pedig hívjuk fel a bangkoki brit nagykövetséget. Ez szokták tanácsolni. De azt mondta, hogy ilyesmi sokszor elôfordul; fiatalok utazgatnak, és elfelejtenek kapcsolatba lépni a szüleikkel. Azt mondta, még nem telt el sok idô, és próbáljunk ne aggódni.
Beleolvasó
1.
2014. július 27., vasárnap
A riporter
A telefon hajnali háromkor szólal meg. Az ágy melletti készülék szaggatott csörgése félbeszakítja az álmunkat. Kinyújtom a kezem, hogy elnémítsam.
– Halló – suttogom. Monoton sistergés a válasz. Erôsebben szorítom a fülemre a telefont.
– Ki az? Steve felém fordul az ágyban, de nem szólal meg. A monoton sziszegés elhalkul, és egy emberi hangot hallok.
– Halló… halló – mondja, mintha süket lenne a vonal. Azonmód ülô helyzetbe tornázom magam, és felkattintom a lámpát. Steve nyög, és a szemét dörzsöli.
– Mi van, Kate? – kérdezi.
– Ki az? – ismétlem. De tudom, hogy ki.
– Jake?
– Anya – mondja a hang, és a szót eltorzítja a távolság… vagy talán az ital, gondolom, nem túl szeretetteljesen.
– Sajnálom, hogy megfeledkeztem a születésnapodról – mondja. Ismét sistereg a vonal, és már nem hallom Jake-et. Steve-re pillantok.
– Jake volt az? – kérdezi. Bólintok.
– Sajnálja, hogy megfeledkezett a születésnapomról.
Hét hónap után most telefonált elôször. Volt tôle három e-mail, de Jake, az idôsebbik fiunk, megmondta nekünk az elején, hogy telefonon nem lesz elérhetô. Kijelentette, hogy szabadulni akar a sok stressztôl, amit az állandó telefonálgatás jelentene. Majd ô hív bennünket.
Karácsony reggele volt, amikor legutóbb telefonált. Crackereket bontogattunk, reménykedtünk, hogy hazajön és elkészíti a nevezetes forraltbor-specialitását. Felvetettük neki a dolgot, könyörögtünk e-mailben, még repülôjegyet is vásároltunk, amikor elgyengülni látszott. De Jake nem jött haza, mindössze egy tízperces hívásra futotta tôle aznap. Steve vette fel a telefont, ô beszélt vele elôször, miközben én mellette tébláboltam, aztán Jake azt kérte, hadd beszélhessen az öccsével, és végül az anyjával.
Úgy szorítottam magamhoz a telefont, mintha éreztem volna Jake súlyát és melegét, és igyekeztem nem beszélni, hanem figyelni. De Jake távoli maradt, miközben valahol egy telefonfülkében peregtek a másodpercek, és azon kaptam magam, hogy inkvizítorrá változom.
– Szóval, hol vagy most, szívem?
– Itt – nevetett.
– Még mindig Phuketben?
– Igen, igen.
– És dolgozol?
– Igen, persze. Hol ezt, hol azt.
– Hogy jössz ki a pénzedbôl?
– Kijövök, anya. Ne aggódj miattam. Jól vagyok.
– Hát, ha tényleg boldog vagy… – hallottam a saját hangomat. Amit nem tudok, az nem fáj.
– Igen, az vagyok.
Miután letettem a telefont, Freddie, a kisebbik fiunk, egy pohár proseccót nyomott a kezembe, és arcon puszilt.
Ugyan már, anya. Jól van. Remekül érzi magát, heverészik a napon, amíg mi itt gubbasztunk az esôben.
De én a lelkem mélyén tudtam, hogy nincs jól. Óvatos volt a hangja. És az az ideges nevetés. Nem olyan volt már, mint amilyennek megszoktam.
2.
2014. augusztus 15., péntek
Az anya
Lesley ismét átnézte a beérkezô leveleket. Hátha elkerülte valami a figyelmét. Tudta, hogy nem így van, de ha felhagy a keresgéléssel, az azt jelenti, hogy cselekedniük kell. Megállapodtak. Malcolm mögötte állt, figyelte minden mozdulatát. Lesley érezte a felôle áradó feszültséget.
– Van valami? – kérdezte a férfi.
– Semmi.
– Telefonálok a rendôrségnek.
Lesley bólintott. Amióta csak házasok, még soha nem kényszerültek arra, hogy a rendôrséghez forduljanak. A rendôrség egy másik világhoz tartozott – ahhoz a világhoz, amit a televízióból és az újságokból ismertek. Nem az övékéhez. Lesley remegett, amikor Malcolm felemelte a telefont. Legszívesebben rászólt volna, hogy várjon. Hogy adjanak a dolognak még egy napot. Ne kezdjék el ezt. Ne hozzák ezt be az otthonukba.
– Mal… – szólalt meg, de a férfi egy pillantással elcsendesítette, miközben tárcsázott. Lesley hallotta a hûtô berregését, és hogy odakint elhalad egy autó. Az élet zajlását.
– Jó estét, szeretném bejelenteni a lányom eltûnését – hallotta Malcolm hangját.
Azt, hogy az életnek vége.
– Egy hete. Majdnem egy hete nem hallottunk sem felôle, sem a barátnôje felôl, akivel együtt van – mondta Malcolm. – Tegnap kaptuk meg az írásbeli érettségije eredményét, de még mindig nem lépett velünk kapcsolatba… Alexandra O’Connornak hívják. Tizennyolc. Májusban volt a születésnapja.
Lesley-nek eszébe jutott, ahogy a születésnapi tortát díszítette. A vörös hajat nem számítva egyáltalán nem hasonlított Ed Sheeranre, de azért Alex imádta.
Ismét a férjére figyelt, és hallgatta, ahogy szabadkozik.
– Bocsánat, azt hittem, hogy mondtam. Thaiföldön van, hátizsákos nyaraláson a barátnôjével, Rosie Shaw-val. Amikor legutóbb sms-ezett, még Bangkokban tartózkodtak.
További húsz percet vett igénybe, hogy Malcolm elmagyarázza a helyzetet, megadja az adatait, és végighallgassa a tanácsokat. Amikor letette a kagylót, megdörzsölte a szemét, és a kezét egy pillanatig ott tartotta.
– Mi van? Mit mondtak? – kérdezte Lesley, rémületében emelt hangon, ami nem volt jellemzô rá. – Kivel beszéltél? Mondd már!
A férje felkapta a fejét, és úgy nézett rá, mintha meg kellene gyôzôdnie, hogy csakugyan a felesége az, aki a konyhában kiabál.
– Lejegyezték az összes részletet, szívem. Hallottad, mit mondtam. Egy rendôrnôvel beszéltem. Felírtam mindent egy darab papírra. A munkalap fölé nyúlt, és kezébe vett egy öntapadós cetlit. – Itt van, nézd.
Lesley olyan erôvel lökte félre a cetlit, hogy az leesett a kôpadlóra.
– Nem érdekel. Mit mondott ez a nô? Mit fognak csinálni, hogy megtalálják Alexet és Rosie-t?
Malcolm lehajolt, hogy felvegye a papírcetlit, és visszaragasztotta a munkalapra. Lesley legszívesebben megütötte volna.
– Malcolm!
– Bocs, szívem, de erre szükségünk lesz. – Malcolm lassan beszélt, mintha Lesley egy idôs rokon lenne. – Azt mondta, hogy továbbítani fogja a részleteket az Interpolnak, mi pedig hívjuk fel a bangkoki brit nagykövetséget. Ez szokták tanácsolni. De azt mondta, hogy ilyesmi sokszor elôfordul; fiatalok utazgatnak, és elfelejtenek kapcsolatba lépni a szüleikkel. Azt mondta, még nem telt el sok idô, és próbáljunk ne aggódni.
Nincsenek megjegyzések
Megjegyzés küldése