GCK's Book Review Blog: Értékelés + Beleolvasó

kép forrása

Colleen Hoover: November 9.

Kiadó: Könyvmolyképző

Fordította: Sándor Alexandra Valéria

Oldalszám: 368

|Tedd kívánságlistára!| Rendeld meg!|

Fülszöveg

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú, aki találkozott egy lánnyal.

A Lánnyal.

Fallon megismerkedik Bennel, az ígéretes regényíróval – egy nappal azelőtt, hogy az ország másik felére költözik. A szerencsétlenül időzített vonzalmuk a lány eseménydús életével együtt megadja azt az ihletet, amire Ben mindig is vágyott a regényéhez. Telik-múlik az idő, párhuzamosan futó életükben jönnek-mennek a kapcsolatok és a csalódások, de továbbra is találkoznak évente egyszer, mindig ugyanazon a napon. Egészen addig, ameddig Fallon el nem bizonytalanodik, hogy Ben vajon igazat mond-e neki, vagy csak tökéletes valóságot kreál a regényéhez az ütős konfliktus kedvéért.

Lehet-e egyáltalán szerelmi történetnek nevezni Ben kapcsolatát Fallonnal – és egyúttal a regényét is –, ha szívfájdalommal végződik?

Feledhetetlen szerelmi történet egy író és váratlan múzsája között.

Újdonság magyarul a New York Times sikerlistájának élére törő Colleen Hoovertől.

Hagyd, hogy elvarázsoljon!

A November 9. teljesen alkalmas arra, hogy aki eddig még nem volt még Colleen Hoover-rajongó, az azzá váljon. Jómagam abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy minden eddig megjelent könyvét olvashattam. Így, mikor kézbe vettem legújabb könyvét, igazából tisztában voltam azzal, hogy milyen minőséget kapok, mire számíthatok.

Mégis meglepetést okozott ez a könyv. Még pedig a humora miatt. Bár a főhősnő, Fallon tragédiája nem adna okot a vidámságra, mégis szinte történet elejétől fogva többször hangosan felnevettem olvasás közben. Köszönhető ez Ben figurájának, aki reménybeli regényíróként nemcsak a szavak mestere, de pszichológusnak is elmenne. Igazi orvosság ő Fallon lelkének. Mégis, egy számomra nehezen érthető egyezséget kötnek arra, hogy ezt az orvosságot nagyon kis dózisban adagolják. Ezzel nemcsak elnyújtják a gyógyulást, de nem kevés szívfájdalmat is okozva maguknak. Ennek ellenére Fallon és Ben kettőse a 2019 év egyik kedvenc párosa lett számomra. Könnyű volt mindkettőjüket megszeretni, hiszen a két szálon futó történetvezetésnek köszönhetően alaposan megismerhettem érzéseiket, motivációjukat. Így derülhetett ki, hogy nemcsak Fallon visel hegeket, hanem Ben is, csak azokat nem a testén, hanem a lelkén viseli.

Azt el kell ismernem, hogy a történetbeli csavar nem okozott igazán meglepetést, szerintem eléggé nyilvánvaló volt. De! Annak a módja, ahogy az a történetben tálalva van, nevezetesen Ben novellája, egyszerűen zseniális!

Kedvenc idézetem is Bentől származik:

"Ha a srácok jó melleket látnak jó humorérzékkel párosítva, úgy gondolják, hogy rátaláltak a kicseszett Szent Grálra."

A November 9. CoHo-rajongóknak kötelező olvasmány. De, ha most ismerkedsz az írónő könyveivel, nagyon vigyázz, mert olyanok, mint a drog: egyre többet akarsz majd belőlük!

Beleolvasó

Az első november

Változó vagyok, vízből való.

Sodródom céltalanul.

Ő a tengerembe süllyedő horgony.

– Benton James Kessler

Fallon

Kíváncsi vagyok, milyen hangot adna, ha hozzávágnám a fejéhez ezt az üveget.

Vastag ez az üveg. A feje kemény. Megvan az esély egy szép nagy PUFF-ra.

Kíváncsi vagyok, hogy vérezne-e. Van szalvéta az asztalon, de nem az a fajta, ami sok vért felszívna. – Szóval, ja. Kicsit ledöbbentem, de ez van – mondja.

Ettől még szorosabban markolom az üveget, abban a reményben, hogy a kezemben is marad, és mégsem a koponyáján landol.

– Fallon? – köszörüli meg a torkát, miközben igyekszik finoman beszélni. Mégis minden szava egy tőrdöfés. – Nem is mondasz semmit?

Beleszúrom a szívószálamat az egyik jégkockán tátongó lyukba, s elképzelem, hogy a feje az.

– Mit kéne mondanom? – motyogom durcás gyermekként, tizennyolc éves felnőtt létemre. – Azt akarod, hogy gratuláljak neked?

Karba font kézzel nekidőlök a boksz falának.

Ránézve eltűnődöm, hogy a tekintetében tükröződő megbánás vajon amiatt van-e, hogy csalódást okozott, vagy megint csak megjátszsza magát. Csupán öt perc telt el azóta, hogy leült, de máris sikerült színpaddá varázsolnia a saját oldalát a bokszban. És én megint arra kényszerülök, hogy a közönsége legyek

A kávéscsésze oldalán dobol az ujjaival, és csendben figyel engem néhány pillanatig.

Tap-tap-tap.

Azt hiszi, hogy végül megadom magam, és kimondom, amit hallani akar. De túl keveset volt a közelemben az elmúlt két évben; nem tudhatja, hogy már nem vagyok az a fajta lány.

Miután nem óhajtok tudomást venni az előadásáról, végül felsóhajt, és rákönyököl az asztalra.

– Hát, azt hittem, örülni fogsz nekem.

– Örülni fogok neked? – veszem rá magam egy gyors fejrázásra.

Nem gondolhatja komolyan!

Vállat von, és büszke vigyor terül szét az amúgy is irritáló képén.

– Nem hittem volna magamról, hogy megint apa leszek.

Kitör belőlem egy éles, hitetlenkedő kacaj.

– Spermát lövellni egy huszonnégy éves lány hüvelyébe még nem tesz apává – felelem kissé epésen.

Eltűnik a büszke vigyora, hátradől, és oldalra biccenti a fejét. A fejbiccentés mindig fix mozdulat volt nála, ha nem tudta, hogyan reagáljon a kamera előtt. „Csak nézz úgy, mintha valami komoly dolgon elmélkednél, és az szinte bármilyen érzelemnek betudható. Szomorúság, befelé fordulás, sajnálkozás, együttérzés…” Bizonyára nem emlékszik, hogy életem nagy részében ő volt a színioktatóm, és ez a nézés volt a legelső, amire megtanított.

– Úgy gondolod, hogy nincs jogom apának nevezni magam? – kérdezi, mintha megsértődött volna a reakciómon. – Akkor szerinted mi vagyok?

Költőinek veszem a kérdést, és átdöfök még egy jégkockát. Ügyesen felszúrom a szívószálamra, és becsúsztatom a jégdarabot a számba. Egy nemtörődöm gesztussal hangosan ráharapok. Biztos nem várja el tőlem, hogy válaszoljak erre a kérdésre. Azóta nem „apa”, amióta egy este, még tizenhat éves koromban félbeszakadt a színészi karrierem. Ha őszinte akarok lenni magammal, abban sem vagyok biztos, hogy azelőtt apa lett volna. Inkább olyanok voltunk, mint egy színioktató és a tanítványa.

Egyik kezével végigsimít a homlokán, a jó pénzért beültetett hajvonala mentén.

– Miért csinálod ezt?

Pillanatról pillanatra egyre bosszúsabb lesz a viselkedésemtől.

– Még mindig ki vagy akadva, amiért nem jöttem el a ballagásodra? Mondtam már neked, hogy ütköztek a programjaim!

– Nem – válaszolom semleges hangon. – Meg sem hívtalak a ballagásomra.

– Miért nem? – húzódik hátra hitetlenkedő arccal.

– Csak négy meghívóm volt.

– És? – kérdezi. – Én vagyok az apád. Mi a francért ne hívnál meg a középiskolai ballagásodra?

– Nem jöttél volna el.

– Azt nem tudhattad – vág vissza.

– Tényleg nem jöttél el.

– Hát persze, hogy nem, Fallon – forgatja a szemét. – Nem voltam meghívva.

– Lehetetlen vagy – sóhajtok mélyet. – Most már értem, miért hagyott el anya.

– Anyád azért hagyott el, mert lefeküdtem a legjobb barátnőjével – rázza meg kissé a fejét. – A személyiségemnek ehhez semmi köze.

Erre nem is tudom, mit mondhatnék. Abszolút semmi megbánás nincs a pasasban. Egyszerre utálom és irigylem miatta. Bizonyos tekintetben jó lenne, ha jobban hasonlítanék rá, és kevésbé az anyámra. Az apámnak nem számít a saját töméntelen mennyiségű hibája, miközben nekem a hibáim az életem fókuszában szerepelnek. A hibáim keltenek reggelente, és azok tartanak ébren minden éjjel.

– Ki rendelte a lazacot? – érdeklődik a pincér. Kifogástalan időzítés.

Felemelem a kezemet, és leteszi elém a tányért. Már nincs is étvágyam, úgyhogy csak piszkálom a rizst a villámmal.

– Hé, egy pillanat!

Felnézek a pincérre, de ezúttal nem hozzám szólt. Sokatmondó tekintettel mered az apámra.

– Maga…

Jaj, istenem! Már megint.

A pincér rácsap az asztalra, én pedig összerezzenek.

– Maga az! Maga Donovan O’Neil! Maga játszotta Max Epcottot!

Apa szerényen vállat von, de tudom, hogy benne aztán nincs semmi szerénység. Bár mióta a sorozat tíz éve lekerült a képernyőről, már nem játssza Max Epcottot, még mindig úgy tesz, mintha ő lenne a legnagyobb tévésztár. És azok adnak neki okot erre a viselkedésre, akik még mindig felismerik. Úgy csinálnak, mintha még sohasem láttak volna színészt élőben. Ez itt Los Angeles, az ég szerelmére! Itt mindenki színész!

Folytatódik a szurkálós kedvem, úgyhogy átdöföm a lazacot a villámmal. A pincér viszont közbeszól – megkérdezi, hogy lefotóznám-e őket együtt.

Sóhaj.

Morcosan kikászálódom a bokszból. A pincér megpróbálja ideadni a telefonját a képhez, de tiltakozva felemelem a kezem, megkerülöm őt és továbbmegyek.

– Ki kell mennem a mosdóba – motyogom az asztaltól távolodva.

– Csináljon vele egy szelfit! Imádja a szelfiket.

Sietek a mosdó felé, hogy egy kicsit megmeneküljek az apámtól. Nem tudom, miért kértem rá, hogy találkozzon ma velem. Talán azért, mert elköltözöm, és isten tudja, meddig nem fogom látni – de még ez sem jó kifogás arra, hogy miért teszem ki magamat ennek.

Benyitok az első fülkébe. Bezárom magam mögött az ajtót, kihúzok egy vécéülőke-védőt az adagolóból, és ráteszem az ülőkére.

Egyszer olvastam egy tanulmányt a nyilvános mosdókban tenyésző baktériumokról. Azt írták, hogy a vizsgált helyeken mindig az első fülkében volt a legkevesebb a baktérium, mert az emberek feltételezik, hogy azt használják a leggyakrabban, így inkább továbbmentek. Én nem. Én mindig csak abba megyek. Nem volt mindig kórokozófóbiám, de miután tizenhat éves koromban két hónapig kórházban feküdtem, kialakult nálam egy pici mániás-rögeszmés viselkedés higiéniaügyben.

Miután elvégeztem a dolgomat, legalább egy percen át mosom a kezemet. Végig lefelé bámulok, nem vagyok hajlandó tükörbe nézni. Napról napra egyre könnyebben megy elkerülni a tükörképemet, de ahogy papírtörlőért nyúlok, mégis megpillantom magamat. Nem számít, hányszor néztem eddig tükörbe, még mindig nem tudtam megszokni, amit látok.