GCK's Book Review Blog: Értékelés + Beleolvasó + Borítók | Mariana Zapata: The Wall of Winnipeg and Me

| Tedd kívánságlistára | Rendeld meg! |

Fülszöveg

Ha Mr. Darcy amerikai focizna...

Vanessa Mazur pontosan tudja, hogy helyesen cselekszik. Nem is érzi rosszul magát azért, mert felmondott. Asszisztensi/házvezetőnői/tündérkeresztmamai állását aszövetség legjobb védőjátékosa mellett mindig is átmenetinek szánta. Nagy tervei vannak, melyek között nem szerepelt az extra méretű alsógatyák mosása, legalábbis nem élete végéig.

Így amikor Aiden Graves bekopog az ajtaján, és azt kéri tőle, hogy jöjjön vissza hozzá, teljesen ledöbben.

A "winnipegi nagy fal"-ként ismert pasas két évig a köszönését sem fogadta, a születésnapjáról is megfeledkezett. Most pedig? Valami egészen elképesztő dologra akarja rávenni.

Mit válaszolhat az ember lánya annak a férfinak, aki megszokta, hogy mindig megszerzi, amit akar?

Hol a határ az ellenszenv és a szerelem között?

Tantrikusan izgalmas, hosszan bontakozó románc.

Éld át a tüzét!

Azt hiszem, megtaláltam a tökéletes romantikus regényt! Akiben van egy csepp érzelem, annak mindenképpen kötelező olvasmány, de akiben nincs, az se keseredjen el, Aiden az élő példa, hogy lehet ezen változtatni. Tehát mindenkinek erősen ajánlott. Igaz, hogy vacilláltam, hogy neki merjek-e kezdeni, mert a 600 oldaltól kicsit megriadtam, nem igazán tudtam elképzelni, hogy ilyen hosszan mit lehet alkotni ebben a műfajban, aztán csak azt vettem észre, hogy pörögnek a lapok, szinte észre sem vettem ,hogy kivégeztem a könyvet, annyira magával ragadott. Remélem, még sok ilyen történettel örvendeztet meg az írónő, ami: nem csöpög a cukormáztól, mégis érzelmes; nincsenek benne égbekiáltó drámázások és a "kötelező" összeveszés, hanem lassan, fokozatosan bontja ki Vanessa és Aiden kapcsolatát. Bár a nagyfiú abszolút nem az esetem, mégis annyira szimpik voltak mindketten, hogy nem lehetett nem szeretni a főszereplő párost. Külön pluszpont, hogy nem egy tipikus bombázó főhősnőt hozott létre az írónő. Imádtam a stílusát! Élmény volt úgy olvasni, hogy ez akár a valóságban is megtörténhetett volna, annyira természetesek, hétköznapiak voltak a karakterek. Leót egy kicsit meredek lépésnek tartottam Vanessa részéről, de nagyon örültem, hogy Aiden mennyire pozitívan reagálta le a dolgokat. A karácsonyi jelenet amúgy is az egyik kedvencem volt. Ahogy a konferencia is. Meg a kosárlabdameccs. Meg az egész, úgy, ahogy van. Zach-et is imádtam! Olyan igazi aranyos, szerethető srác, remélem egyszer ő is megtalálja az igazit. Még Trevorra sem bírtam igazán haragudni, ő az a tipikus menedzser karakter, nem lehet érte hibáztatni. Akiket igazán utáltam, az Vanessa családja volt, elkeserítő, de sajnos tényleg léteznek ilyen emberek is. Mindent összevetve ötcsillagos történet, amit nem lehet kihagyni! Szívből ajánlom mindenkinek, egyszerűen melengető történet, olyan, mint egy nagy-nagy ölelés!

Értékelésem:

Kinyírom ezt a seggfejet.

Egy szép napon biztosan.

Egy szép napon, jóval azután, hogy felmondtam, nehogy rám terelődjön a gyanú.

– Aiden… – morogtam, bár tudtam, hogy feleslegesen erőlködöm. A morgolódásom mindig azt a hírhedt, lesajnáló tekintetet váltotta ki belőle, ami miatt már nem egy verekedésbe keveredett. Legalábbis ahogy hallottam. Én viszont ilyenkor – amikor a pasas szája sarkában megjelenik az a ránc, és szemhéja lassan ráereszkedik a barna szempárra – legszívesebben feldugtam volna a mutatóujjamat az orrába. Anyám is mindig ezt csinálta, amikor kicsik voltunk, és pofákat vágtunk valamire.

A szóban forgó férfiú – akinek egyszerre képzeltem el egy gyors és véres halálnemet meg egy gondosan kitervelt, hosszú változatot, ami tartalmazna mosogatószert meg az ő kajáit – megszólalt a quinoasalátája mögött, ami akkora adag volt, hogy egy négytagú család is jóllakhatott volna belőle.

– Hallottad. Mondd le! – ismételte meg, mintha előszörre valahogy megsüketültem volna.

Ó, még szép, hogy hallottam. Tisztán és világosan. Pont ezért akartam kinyírni.

Ami gyakorlatilag jól mutatja, milyen elképesztően működik az emberi elme: egyszerre vagyunk képesek kedvelni valakit, miközben a legszívesebben elvágnánk a torkát. Például mikor van egy húgod, akit szeretnél jól petefészken rúgni. Szereted, de egy jól irányzott gyomros biztosan a javára válna – na, nem mintha lenne bármiféle tapasztalatom ebben.

Mivel nem válaszoltam neki azonnal, még mindig ugyanazzal az unott arckifejezéssel hozzátette:

– Nem érdekel, mivel magyarázod ki magad. Csak csináld meg!

A bal kezem mutatóujjával feltoltam a szemüvegem az orrnyergemen, a jobb kezemet viszont eltakarta a vitrin, így Aiden nem láthatta felmutatott középső ujjamat. Az arckifejezés egy dolog, most a hangszíne ingerelt fel igazán. Azzal figyelmeztetett, hogy teljesen felesleges vitába szállnom vele, ő már régen eldöntötte, hogy mit akar és mit nem, osszam be magamnak.

Mindig beosztom.

Amikor elkezdtem dolgozni az NFO amerikaifutball-szövetség háromszor is az Év Védőjévé választott játékosa mellett, a munkaköri leírásomban akadt néhány dolog, ami nem tetszett: nem szeretek alkudozni, nem szeretek nemet mondani, és nem szeretek a szemetesben turkálni, hiába vagyok szakács és takarítónő egyben. De a legjobban azt utálom – és tényleg nagyon, de nagyon utálom –, ha az utolsó pillanatban kell lemondanom egy találkozót. Megviseli az idegeimet, és nem fér össze az erkölcsi normáimmal. Az ígéret szép szó, ha megtartják, úgy jó, nem? De hát nem én hagyom cserben a rajongóimat. Hanem Aiden.

Az a szarházi, aki halálos nyugalommal már a második ebédet zabálja, és nem is érdekli, minek tesz ki engem, amikor fel kell hívnom az ügynökét. A rengeteg egyeztetés után nekem kell közölnöm vele, hogy Aiden nem megy el autogramot osztogatni San Antonio egyik sportáruházába.

Hurrá!

Felsóhajtottam, mert a lelkiismeret mintha a gyomromat is furkálta volna, majd megmasszíroztam merev térdemet azzal a kezemmel, ami kevésbé remegett az idegtől.

– De hát már megígérted…

– Vanessa, nem érdekel!

Megint azt a pillantást vetette rám. A középső ujjam megrándult.

– Mondd meg Robnak, hogy mondja le – erősködött, miközben hatalmas alkarja felemelkedett, és legalább fél kiló kaját tömött a szájába. A villa megállt a levegőben egy pillanatra, mikor sötét, makacs tekintete az enyémbe fúródott.

– Valami baj van?

Vanessa így. Vanessa úgy.

Mondd le! Mondja le Rob!

Amúgy is utálok azzal a seggfej ügynökkel beszélni, aki nyilván külön boldog lesz, hogy két nappal a megbeszélt esemény előtt le kell mondania a részvételt. Üvölteni fog, mint a sakál, aztán a haragja engem vesz célba, mintha lenne bármiféle hatásom Aiden Gravesre, „a winnipegi nagy falra”. Az igazság eközben az, hogy eleddig egyetlen döntést bízott rám: ajánlhattam egy fényképezőgép-márkát, mert ugye „nincs időm mindenféle keresgélésre”, és különben is, „ezért fizetlek”.

Igaza van, nyilván. Amennyit fizet, és amennyivel időről időre Zac is beszáll néhány dollárral, a legjobb, ha széles – ámbár erőltetett – mosollyal teszem, amit kér tőlem. Néha még egy pukedlit is kivágok hozzá, de Aiden úgy csinál, mintha nem látná.

Szerintem egyáltalán nem értékeli, mekkora türelemmel voltam a viselt dolgai iránt az elmúlt két évben. Más már régen leszúrta volna álmában. Amikor én tervezgetem, hogyan csinálnám, általában a fájdalommentes verziót választom.

Általában.

Aiden azonban teljesen megváltozott, mikor a tavalyi idény első hónapjában elszakadt az Achilles-ina. Igyekszem nem hibáztatni, tényleg nagyon igyekszem. Három hónapot ki kellett hagynia az idényből, és őt okolták, amiért a csapat a rájátszásba sem került be – nem könnyű ezzel megbirkózni. Ráadásul azt is rebesgetik néhányan, hogy nem fog tudni rendesen visszatérni hathavi pihenés és rehabilitáció után sem. Azzal a sérüléssel nem lehet viccelni.

De hát ez Aiden. Más sportolóknak még ennél is több időbe kerül újra lábra állni, már ha egyáltalán sikerül. De nem neki. A türelmemet azonban nemegyszer kikezdte már, mióta mankóval a hóna alatt járkál, és nekem kell rehabra meg mindenféle időpontra szállítanom.

Van, amikor egyszerűen túl sok hülye kérés jut egy napra, még akkor is, ha ezek jogos kérések. Aiden imádja, amit csinál, és simán el tudom képzelni, hogy attól fél, esetleg nem lesz képes újra játszani, vagy olyan szinten teljesíteni, mint amit megszoktak tőle… – nem mintha ezt a félelmét egy szóval is említette volna. De ez abszolút érthető a számomra. Elképzelni sem tudom, hogyan érezném magam, ha valami történne a kezemmel, és soha többé nem lennék képes rajzolni.

Ettől függetlenül a rosszkedve olyan csúcsokat döngetett, hogy bekerülhetett volna a rekordok könyvébe. Nagy szó ez tőlem, hiszen három idősebb lánytestvér mellett nőttem fel, akik sokszor egyszerre menstruáltak. Miattuk van az, hogy szinte semmi – és senki – nem tud felhúzni igazán. Tudom én, milyen az, ha folyamatosan piszkálják az embert, és Aiden még nem lépte át azt a bizonyos határt, sohasem csesztetett nyomós ok nélkül. Csak éppen néha hatalmas seggfej.

Az a szerencséje, hogy egy iciripicirit odavagyok érte, különben már régen elhúztam volna a csíkot. De ha az embernek van szeme, és ráadásul a férfiakat szereti, mégiscsak megdobban a szíve, ha Aiden Graves feltűnik a színen.

Amikor felhúzza a szemöldökét, és rám pillant a felkunkorodó, fekete szempillái alól, amikor mélybarna tekintete rám villan abból az arcból, ami kutyák láttán azonnal felderül, nagyot nyelek, megcsóválom a fejem, és a fogamat csikorgatva végigmérem. A pasas akkora, mint egy kisebbfajta ház, tehát azt várnánk, hogy az arcvonásai olyan elnagyoltak, mint egy ősemberé, de persze nem azok. A jelek szerint minden sztereotípiának ellentmond. Okos, gyors, összeszedett és – legalábbis amennyire tudom – kanadai létére soha nem látott még hokimeccset. Életében max. kétszer mondta azt előttem, hogy „francba”, és nem eszik állati eredetű fehérjét. Nem eszik szalonnát. Kábé ő az utolsó lény, akiről azt feltételezném, hogy udvarias, és sosem kér bocsánatot. Soha.

Az egész ember egy merő ellentmondás: kanadai focista, aki növényi eredetű étrenden él – nem szereti a vegán szót használni –, de az egymásnak ellentmondó dolgok valahogy arányosan oszlanak el rajta. Ráadásul olyan jóképű, hogy nemegyszer hálát adtam Istennek, amiért szemet is teremtett rám.

– Ahogyan akarod, nagyfiú – mondtam erőltetett mosollyal, és a szempillámat rebegtetve titokban felmutattam a középső ujjamat.

– Túl fogják élni – mondta Aiden lazán, a becézgetést meg sem hallva, és megfeszítette elképesztően izmos vállát. Esküszöm, egy alacsonyabb ember kényelmesen elférne keresztben a mellkasán. – Nem akkora szám.

Nem akkora szám? A promoterek másképpen gondolják, az ügynöke meg pláne, de Aiden azt szokta meg, hogy övé az utolsó szó. Senki nem mondott még neki nemet. Nekem mondanak nemet, aztán én viszem el a balhét.

Mondjon bárki bármit, Dallas profi futballcsapata, a Three Hundreds védőjátékosa nem teljesen seggfej, és lehet is vele dolgozni. Lehet, hogy vágja a pofákat és morog, de káromkodni még nem hallottam, és ok nélkül nem is üvölt. Igen, követel, tudja, hogy mit akar, és hogy mit hogyan szeret. Őszintén szólva ez a tulajdonsága csodálatra méltó, nekem meg az a dolgom, hogy mindent úgy csináljak, ahogyan ő akarja, függetlenül attól, hogy tetszik-e nekem vagy sem.

Bár már nem sokáig, emlékeztettem magam. Annyira közel volt a felmondás ideje, hogy szinte a kezemben éreztem a levelet. A gondolattól felvidultam egy kicsit.

Két hónappal ezelőtt a bankszámlámon megjelent egy kellemes kis összeg, amit akaraterővel, spórolással, és amikor éppen nem Aiden asszisztense/házvezetőnője/szakácsa voltam, különmunkával gyűjtöttem össze. Elértem a célomat: egyévnyi fizetésem gyűlt öszsze. Ezt akartam. Végre sikerült. Halle–a rohadt életbe–luja! Szinte éreztem a szabadság illatát.

A kulcsszó: szinte…

Mert Aidennel még nem közöltem, hogy felmondok.