Cara Hunter: Nincs kiút
Eredeti cím: No Way Out
Sorozat: Adam Fawley 3.
Kiadó: 21. Század
Fordította: Gömöri Péter
Oldalszám: 412
Fülszöveg
„Sziporkázóan zseniális, minden ízében hiteles detektívregény.”
Sunday Times Bestseller
Teljesen hétköznapi család. Leszámítva egy dolgot. Valaki az életükre tör…
Dübörög a karácsonyi szünet. Két gyereket épp most húztak ki leégett észak-oxfordi otthonuk romjai közül. A kisebbik fiú nem élte túl, a bátyja élet-halál között lebeg.
Miért maradtak egyedül a házban? Hol van az édesanyjuk és az apjuk miért nem veszi fel a telefonját?
Előkerül egy újabb bizonyíték és valóra válik Fawley nyomozó legrosszabb rémálma: ez a tűzeset nem baleset volt, hanem gyilkosság…
Mi van, ha valaki az egész családodat ki akarja irtani?
A Nincs kiút, Egy közeli ismerős és a Sötétben szerzőjének harmadik kötete. Cara Hunter detektívsorozata lázban tartja a brit krimiolvasókat és megjelenése óta előkelő helyen szerepel Anglia sikerlistáin. Az írónő az angliai Oxfordban él férjével és macskáival. Gyerekkora óta szenvedélyes krimirajongó.
„Pörgős könyv, fantasztikus szereplőkkel. Egész végig nem tudtam, mi a megoldás… és egyszerűen imádtam a végkifejletet.” – FIONA BARTON
„Az első oldaltól az utolsóig fogva tartott.” – CLAIRE DOUGLAS
„Cara Hunternek tehetsége van ahhoz, hogy a szereplők megformálása és a történetvezet és szempontjából is a velőnkig hatoljon. Óriási tempót diktál, egyszerűen vérfagyasztó.” – JANE CORRY
„Nem tudom, hogyan csinálja. Fawley nyomozó új története az összes közül a legjobb – pedig eddig is magasra tette a lécet!” – SIMON LELIC
„Cara Hunter cselekményszövése briliáns, ráadásul mesterien rajzolja meg szereplőit.” – RACHEL ABBOTT
„Imádtam a Nincs kiút-at. A könyv második felében egy pillanatra sem oldódik a feszültség – pokolian dobogott a szívem.” – SARAH J. NAUGHTON
„Sziporkázóan zseniális, minden ízében hiteles detektívregény.” – MICHELLE FRANCIS, A barátnő és A helyettes szerzője
A Nincs kiút című könyvének olvasásakor döbbentem rá, hogy nemcsak nézni, de olvasni is szeretem a krimit. Persze csak a jó krimit! És ez nagyon jó krimi!
S ezt mondhatom úgy, hogy én nem olvastam a sorozat első két részét, ezért a nyomozók közti kapcsolatokat nem ismertem előzőleg. De az írónő épp annyi tényt vagy finom utalás tett a szereplők múltjával kapcsolatban, ami kellően megvilágította a nyomozócsoporton belüli hierarchiát, a rendőrök közti dinamikát; és úgy gondolom, azok számára sem lehetett terhes, akik olvasva az első két részt, ezekkel az információkkal tisztában voltak.
De amiért igazán tetszett a Nincs kiút az az, hogy nagyon valóságos az egész. Teljesen olyan, mint amilyen a való életben lehet egy nyomozás. Mert bár szeretem a manapság futó krimisorozatokat, de azzal azért tisztában vagyok, hogy nem megy a nyomozás olyan ripsz-ropsz, mit némelyikben. Igen, tudom, a filmnek a legtöbbször izgalmasnak, pörgősnek kell lenni,
A könyvben azonban az írónő élt azzal a lehetőséggel, hogy aprólékosan tárja fel a nyomozás részleteit, a bizonyítékgyűjtés fáradságos voltát, és a nem kevés mellékvágányt. Hisz a nyomozás nagyon sokszor halad rossz irányba, mert a szemtanúk egy része hazudik, a többiek meg egyszerűen nem jól emlékeznek a dolgokra.
Maga a bűntény, jelesül a gyújtogatás, melyben gyerekek hallnak meg, szörnyen megrázó volt. Oly annyira, hogy igyekeznem kellett valamennyire távolságot tartani a történtektől. Borzasztó még belegondolni is! Aztán a nyomozás során feltárt családi titkok is nyomasztóan hatottak rám. Jellemzően elmondható, hogy az egész történetet egy fajta melankolikus feszültség hatja át. s ezt a nyomozók magánéleti problémái csak megerősítették.
Azoknak a könyvmolyoknak ajánlom Cara Hunter Nincs kiút című könyvét, akik nem bánják, ha egy történet nem pörgős, és ha a titkokra csak lassan derül fény. Ők egy igazi vérbeli krimivel gazdagodhatnak.
Gyűlölöm a rohadt karácsonyi ünnepeket. Fiatalkoromban nyilván szerettem, de már nem emlékszem. Amint felnőttem, ünnepek idején mindig elhúztam a csíkot a házból valami ürüggyel, csak azért, hogy ne kelljen ott téblábolnom. Persze sosem volt igazán hová mennem, csak róttam az utcákat céltalanul, bármire hajlandó lettem volna, csak ne kelljen még egyszer végigülnöm a Szemesnek áll a világ karácsonyi különkiadását. És ahogy öregszem, egyre jobban utálom ezt az időszakot. Művidám, ünnepélyes dagályosság az egész, október végétől bőven újév utánig. Nem baj, majd megváltozik a véleményed, ha neked is lesznek gyerekeid, mondták nekem az emberek – a karácsony varázslatos tud lenni, ha az ember körül kisgyerekek lebzselnek. És tényleg. Amikor Jake még velünk volt, valóban varázslatos volt a karácsony. Emlékszem, milyen káprázatos papírdíszeket tudott csinálni, teljesen egyedül – rénszarvast meg hóembereket meg aprólékosan kivágott jegesmedve-sziluetteket.
És persze volt magyal meg a kötött zokni szárába rejtett mandarin és a kertbe kiakasztott lámpafüzér. Emlékszem, egyik télen még a hó is esett, és Jake csak ült ott a szobája ablakánál, és elbűvölten bámulta a puha, könnyű hópihéket, ahogy lassan a földre szállingóznak. Hát, igen, akkor valóban varázslatos volt a karácsony. De mi marad ebből a bűvöletből, ha az ember elveszíti a gyerekét, akitől oly csodálatossá vált ez az évszak? Az emberek nem szeretnek ilyesmiről beszélni.
Ötletük sincs, hogy mihez kezdj az azután következő karácsonnyal. Vagy a rákövetkezővel és az összes többivel.
Na, persze, ott van a munka. Legalábbis nekem. Bár a karácsony mindenképp rohadt időszak egy rendőrtisztnek.
Alig van a bűnözésnek olyan fajtája, amelynek aránya ne szökne ilyenkor az egekbe.
A lopások, az otthoni erőszakos cselekmények, a csendháborítások száma mind-mind emelkedik. Persze ezek nem nagy horderejű ügyek, de attól még pont ugyanannyi a kicseszett papírmunka velük. Az emberek ilyenkor túl sokat isznak, nem tudják, mihez kezdjenek a váratlanul rájuk szakadt rengeteg szabadidejükkel, és a napi huszonnégy órás együttlét a családjukkal rádöbbenti őket arra, hogy az idegeikre mennek azok, akiket a legjobban kellene szeretniük.
Ilyenkor tőlünk is mindenki megpróbál szabadságra menni, így tovább súlyosbodik a létszámhiány. Ezzel a jókora kitérővel eljutottam végre oda, hogy magyarázatot adjak arra,
mi a fenét keresek én itt, az ünnepek vége felé, hajnali öt óra harmincöt perckor a farkasordítóan jéghideg konyhában, és miért bámulok ki a koromsötétbe, és hallgatom a Radio4 híreit, miközben várom, hogy végre felforrjon a víz. Halomban állnak a koszos edények a mosogatóban, mert ilyenkor tessék nekem békét hagyni, a kukákból is kikandikál a szemét, mert nem vettem észre, amikor megváltoztatták az elszállítás napját, és az ételmaradékos műanyag doboz tartalmát is kiszórta az ösvényre valószínűleg a szomszéd macskája, bár az is lehet, hogy az a róka a tettes, amelyiket kétszer is láttam a kertünkben az utóbbi hajnalokon.
És ha most azon tanakodnak, hogy mi a frásznak nyüzsgök ilyen képtelen hajnali órán, nos, akkor rövidesen kielégíthetik a kíváncsiságukat.
A rádióban közben rákezdenek a napi imára, én meg lekapcsolom a készüléket. Isten nem az én reszortom. Különösképp nem ilyen kora hajnali órán. Előveszem a mobilomat, egy pillanatig tétovázom, aztán pötyögni kezdem a számot. Persze, tudom, milyen képtelen időpontban hívom, de nem tartok tőle, hogy felverem. Alex mindig lekapcsolja éjszakára a telefonját. Ahogy minden normális ember szokta.
Végighallgatom, ahogy négyszer kicsöng, aztán kattanás, és egy géphang tájékoztat róla, hogy a hívott személy pillanatnyilag nem elérhető. Aztán a búgó hang következik.
– Alex, én vagyok az. Semmi fontos. Csak tudni akartam, hogy veled minden rendben van-e. Hogy tényleg jobb-e így.
Mármint, hogy egy kis lélegzethez jutottál. Ahogy akartad.
Miért van az, hogy még viszonylag intelligens, felnőtt emberek is hetet-havat összehordanak, ha egy géppel kell társalogniuk? A konyhapulton egy ragacsos barna folt, ami mintha tegnap még nem lett volna ott. A hüvelykujjam körmével megpróbálom lekaparni.
– Mondd meg a nővérednek, hogy őt is üdvözlöm. – Aztán elhallgatok. – Hát csak ennyit akartam. Figyelj, majd hívj fel, oké? – Hallgatom a beálló csöndet. Tudom, micsoda képtelenség, a lelkem mélyén mégis azt remélem, ő is hallgatja a vonal túlsó végén. És talán még fel is veszi. – Nagyon hiányzol.
Szeretlek.
Igen, ezt kellett volna mondanom, de nem ezt mondtam.
Próbálom kiverni a fejemből a gondolatot, hogy milyen rég volt, amikor utoljára beszélt velem. Egy hete? Nem, sokkal régebben. Talán karácsony másnapja után. Sokáig azzal áltattam magam, hogy majd az új év meghozza az áttörést. Hogy talán képesek leszünk túltenni magunkat ezen az egészen, mintha egy tetszőleges számú nap eltelte gyökeresen átalakíthatná az érzéseit. Vagy akár az én érzéseimet. A kannában forrni kezd a víz, és én kávé után matatok a kredencben. Nincs már más, csak az a filléres neszkávé, amivel Alex a vízvezeték-szerelőket meg a festőket szokta kínálgatni. Azok a csicsás kapszulák már napokkal ezelőtt elfogytak. Alex akart mindenáron ilyen kapszulás kávéfőzőt. Pedig ennek az olcsó neszkávénak is van ereje, és már a második adagot töltöm magamnak, amikor megszólal a telefon.
– Alex?
– Nem, főnök. Csak én. Gislingham. – Érzem, ahogy égni kezd az arcom. Vajon ő is kihallotta a hangomból a kétségbeesést?
– Elnézést, hogy ilyen korán felverem, főnök. A Southey Roadon vagyok. Nagy tűz volt. A tűzoltóknak még mindig nem sikerült teljesen eloltaniuk.
– Halálos áldozat? De még ki sem mondtam, már tudom is a választ. Gis nem telefonálna ide hajnali háromnegyed hatkor csak úgy.
– Egyelőre csak egy, főnök – feleli nagyot sóhajtva. – Egy kisgyerek. Bent volt egy idősebb fiú is, de őt még idejében kihozták. Ő életben van, bár épphogy. Most vitték be a John Radbe.
– Szülőkről semmi hír?
– Egyelőre semmi.
– A francba!
– Ja, én is tudom. Igyekszünk visszatartani minden információt a sajtótól, de szerintem csak idő kérdése. Ne haragudjon, hogy kirángattam az ágyból, de szerintem ide
kellene jönnie…
– Már ébren voltam. És már indulok is.
© 21. Század Kiadó 2019
Nincsenek megjegyzések
Megjegyzés küldése