"A régi bűnök hosszú árnyékot vetnek. " | Cassandra Clare , Maureen Johnson , Robin Wasserman , Sarah Rees Brennan , Kelly Link: Az árnypiac kísértetei

|Tedd kívánságlistára!|Rendeld meg!|

Fülszöveg

Az árnypiac tündérek, vérfarkasok, boszorkánymesterek és vámpírok találkozóhelye.

Az alvilágiak mágikus tárgyakat adnak-vesznek, sötét üzleteket kötnek, és a nephilimek elől gondosan rejtegetett titkokat rebesgetnek. Két évszázadon át rendszeresen megfordult itt más is – egy vendég a Csontvárosból, az árnyvadászok világának szívéből. Néma testvérként Zakariás a nephilimek törvényeire megtartására esküdött fel. Valaha azonban Jem Carstairs néven árnyvadász volt, örök szerelme pedig egy boszorkánymester, Tessa Gray. Jem az évek hosszú során számos város árnypiacán keres egy relikviát a múltból.

Kövesd Jemet, és miközben az eseményekhez az árnypiacokon zajló sötét ügyletek szolgáltatják a hátteret, olvashatsz Anna Lightwood kudarcra ítélt szerelméről, Matthew Fairchild nagy bűnéről és Tessa Gray tetteiről a világháborúban.

Valentine Morgenstern vásárol egy lelket a piacon, az ifjú Jace Wayland pedig szerető otthonra lel.

Valahol, valamelyik piacon lapul egy elveszett örökös, de találkozhatunk egy hőn szeretett kísérlettel is, és kiderül, hogy senki nem mentheti már meg azt, aki eladta a szívét. Még Zakariás testvér sem.

Mélyedj el a Árnyvadász Akadámiában megismert szereplők személyes történetében!

Cassandra Clare számomra olyan, mint a hurrikán. Jön, elsöpör mindent (már ami a külvilágot illeti) és szétdobálja az összes érzelmemet, amit aztán napokig rakosgatok utána össze. Az árnypiac kísértetei kissé hajazott a Bane krónikákra, bár hálás köszönetem a Könyvmolyképző Kiadónak, hogy ezt a kötetet nem darabokban jelentették meg. Az említett sorozathoz hasonlóan ennek a novellacsokornak is van egy központi figurája Jem személyében, aki valamilyen módon mindegyik történetben megjelenik, ahogy helyszínként az árnypiacok is. Szintén összekötő szál az elveszett Herondale, ezeken túl azonban mindegyik novellának megvan a maga sajátos egyéni világa. Számomra abban is hasonlít Magnus könyveihez, hogy az első történeteket bizony elég laposnak találtam, bár olvastam olyan véleményeket is, akik éppen erről zengtek ódákat. Persze, értem én, hogy a Pokoli szerkezetektől kellett elindulni, mert így kerek a történet, de nem igazán értettem, hogy pl. Anna Lightwood sztorija hogy illik a nagy egészbe. Néhány részlet számomra csak arra volt jó, hogy töltse az oldalakat, meg arra, hogy újra fel tudtam venni a fonalat a "Ki kinek a kicsodája?" játékban, ami már tényleg nem egyszerű. Nekem mindig is a Csontváros hatosa volt a kedvencem (bár a Gonosz fortélyokat csak most fogom olvasni, mert megvártam az Éjsötét királynő megjelenését), erről pedig ismételten megbizonyosodtam, amikor Valentine, Isabell, Jace, Raphael stb. színre lépésekor megint csak elkapott az a felfokozott izgalom, ami az említett hat könyv olvasását is kísérte. És Malec! Yesss! Az elveszett ország c. novella maga volt a cssúúúúcs! Aztán az utolsó történet ismét meghozta az indulatokat. Mivel a Gonosz fortélyok még előttem áll, ezért voltak spoileres részek, nem is volt nagyon nehéz kitalálni a történéseket. Legalábbis egy részét. Ami viszont szörnyen megviselt: Miért nem lehet már Clary-t és Jace-t békén hagyni??? De Cassandra, tényleg! Miért? Megérdemelnék már ezek a szerencsétlenek, hogy boldogan éljenek, míg meg nem halnak. Úgy gondolom, az Árnyvadász Univerzumnak más módon is meg lehetne tartani a fényét, róluk már nem kellene több bőrt lehúzni. Lehet, hogy ezt csak azért mondom, mert egyébként Jace-t is imádom! Igazságtalanság lenne azonban, ha nem szólnék az értékelésben Jemről és Tessáról. Sajnos az ő háromszögükkel még mindig nem tudtam azonosulni, Jemet azonban most közelebb érzem magamhoz. A Jace-szel szembeni elfogultságom ellenére is állítom, hogy a Herondale-ek kissé túl vannak magasztalva Jem és Tessa által. Szegény Tessát pedig az istenért sem bírom megkedvelni, inkább olyan semleges szereplő számomra. A macska rejtélyét pedig valaki oldja már meg nekem, legyen szíves! Church hány éves? És van valami köze Miau Ce-Tunghoz? A fenti hiányosságok és bosszúságok ellenére is csak fél csillagot sikerült lehúznom Az árnypiac kísértetei-ről, de ha az árnyvadászokról van szó, én totál fanatikus és elfogult vagyok. Úgyhogy szívből ajánlom mindenkinek olvasásra, aki csak egy kicsit is fantasy-rajongó! 

Hosszú árnyékok

Cassandra Clare és Sarah Rees Brennan

A régi bűnök hosszú árnyékot vetnek. 

– angol közmondás –

Az árnypiac, London, 1901

  A vasúti híd hajszálnyira ívelt volt a Szent Megváltó temploma mellett. A mondénokat sokáig foglalkoztatta a gondolat, hogy lerombolják az épületet a vasút kedvéért, de váratlanul heves ellenállásba ütköztek, így a síneket végül némileg kacifántosabb nyomvonalon fektették le, a templom tornya pedig továbbra is ezüsttőrként meredt az éjszakai égbolt felé.

  A boltívek, a keresztek és a zörgő sínek alatt nappal mondén piac működött, a város legtöbb fűszeresével. Éjjelente az árnyvilág vette át az uralmat a piac fölött. Vámpírok és vérfarkasok, boszorkánymesterek és tündérek találkoztak a csillagos ég alatt emberi szem számára áthatolhatatlan varázslat rejtekében. Mágikus standjaikat ugyanúgy állították fel a híd alatt meg a keskeny utcákban, mint a mondén kofák a sajátjukat, csak ők persze nem almát meg répát árultak. A sötét boltívek alatt világító bódékra harangokat meg tarkabarka – kígyózöld, lázvörös és a lángok élénk narancsszínét idéző – szalagokat aggattak.

  Zakariás testvér füstölő illatát érezte, közben pedig a vérfarkasok dalát hallgatta a hold távoli szépségéről meg a gyerekeket hívogató tündérek hangját: gyertek, gyertek!

  Az angol új évben az első piacot tartották, bár a kínaiak még az óévben jártak. Zakariás testvér gyerekkorában jött el Sanghajból, majd tizenhét évesen Londont is otthagyta a Néma Város kedvéért, ahol nem tartják számon az idő múlását, csak azt, hogy hány újabb harcos hamvait helyezték végső nyugalomra. Még emlékezett az újévi ünnepségekre azokból az időkből, amikor emberként élt. A londoni tojáslikőrtől meg jósnőktől a sanghaji tűzijátékig meg gombócokig.

  Londonban most esett a hó. Harapni lehetett a hideg levegőt, mint a friss almát. Zakariás testvér élvezte a hűvös érintést az arcán. A testvérek hangja csak halk zümmögés volt a fejében, így egy kicsit a saját gondolataival foglalkozhatott.

 Zakariás küldetésre érkezett, de rászánt egy kevés időt, hogy örüljön Londonnak, az árnypiacnak, egyáltalán annak, hogy a levegőt, amit belélegez, nem terheli halottak pora. Kicsit úgy érezte, mintha szabad volna, és megint fiatal.

  Ő ugyan örült, de ez nem jelentette azt, hogy az árnypiac népe is vele örül. Sok olyan alvilágit és a látás képességével rendelkező mondént látott, aki barátságosnak még véletlenül sem nevezhető pillantásokat vetett rá. Ahogy haladt, komor dörmögés vegyült körülötte a beszélgetés egyenletes morajába. Az Alvilág lakói a piac idejére úgy tekintettek, mint amit az angyaloktól loptak el. Láthatólag nem lelkesedtek érte, hogy Zakariás megjelent közöttük. Zakariás a néma testvérek, egy régi csontok között élő testvériségnek a tagja volt. Felesküdtek a visszavonult életre, és a Néma Város porának meg a halottaknak szentelték magukat. Itt senkitől nem lehetett elvárni, hogy szívesen lásson egy néma testvért, ezeknek az embereknek már egy egyszerű árnyvadász megjelenésétől is a hideg futkosott a hátukon.

  Zakariás éppen ezen elmélkedett, amikor egészen meglepő látványosságon akadt meg a szeme. Egy árnyvadászfiú kánkánozott három tündérrel. Charlotte és Henry Fairchild kisebbik fia, Matthew Fair - child volt az. Hátravetette a fejét, szőke haja ragyogott a tűz fényében, és hangosan nevetett.

  Zakariás testvér csak egy szemvillanás erejéig gondolkodhatott rajta, hogy Matthew valamilyen varázslat hatása alatt áll-e, mert Matthew máris észrevette őt, és futva elindult felé, faképnél hagyva a három értetlenül bámuló tündért. Nem szoktak hozzá, hogy egy halandó csak úgy félbeszakítsa a táncukat.

  Matthew rájuk sem hederített. Zakariás testvérhez érve lelkesen a nyakába ugrott, és bedugta a fejét a csuklyája alá, hogy arcon csókolja. 

  – Jem bácsi! – kiáltotta vidáman. – Hogy kerülsz te ide?

Árnyvadász Akadémia, Idris, 1899

  Matthew Fairchild szinte soha nem jött ki a sodrából. Amikor pedig mégis, igyekezett emlékezetessé tenni az alkalmat.

  A legutóbbi ilyen jelenetre két évvel korábban került sor, Matthew kurta akadémiai pályafutásának idején. Matthew szerint az Árnyvadász Akadémián démonokkal küzdő tökéletes fafejeket képeztek. Úgy kezdődött, hogy a fél iskola összegyűlt az egyik toronyban, és onnan nézték a szülőket, akik az erdő felől érkeztek, miután valami incidens történt egy démonnal. Matthew alapvetően jó kedélyét már előzőleg alaposan próbára tették. A legjobb barátját, Jamest tették felelőssé az esetért, pusztán azért, mert az ereiben történetesen folyt egy csepp, de tényleg elhanyagolható mennyiségű démonvér is, ráadásul megvolt az a – Matthew szerint csodálatosan szerencsés – képessége, hogy árnyékká tudott változni. Jamest kicsapták. A valódi bűnösöket, azt az irdatlan barom Alastair Carstairst meg a bunkó barátait viszont nem csapták ki. Az élet úgy általában, az Akadémia pedig különösen az igazságtalanság netovábbja.

  Matthew-nak még arra sem volt alkalma, hogy megkérdezze Jamest, akar-e a parabataia lenni. Úgy tervezte, hogy nagyon kifinomultan és szertartásosan kérdezi meg, szeretné-e, ha harcostársakként folytatnák, és akkor majd Jamie annyira le lesz nyűgözve, hogy nem tud nemet mondani.

  Mr. Herondale, James apja az első szülők között érkezett. Látták, amint bevonul az ajtón, fekete haját összeborzolta a szél és a düh. Kétségkívül volt kisugárzása.

  A pár lány, akit felvettek az Akadémiára, kíváncsian méregette Jamest. A fiú egy könyvbe temetkezve csoszogott ide-oda a helyiségben. A frizurája félresikerült, és a viselkedésével nem szerzett barátokat, mégis határozottan emlékeztetett az apjára.

  James, az Angyal áldja meg fogalmatlan lelkét, észre sem vette, hogy mindenki rá figyel. Beletörődött, hogy kicsapják, és kétségbeesetten fordult magába.

  – Azta! – szólt Eustace Larkspear. – Az azért szép lehet, ha valakinek ilyen apja van.

  – Azt hallottam, hogy őrült – jegyezte meg Alastair, és élesen felnevetett. – Persze annak is kell lennie, ha elvett egy pokolvérű lényt, és olyan gyerekei születtek, akik…

  – Ne! – szólt rá halkan Thomas.

  Mindenki őszinte meglepetésére Alastair csak a szemét forgatta, de nem erőltette a dolgot. Matthew maga szerette volna belefojtani a szót a fiúba, de Thomas most gyorsabb volt, ahhoz pedig, hogy véglegesen elhallgattassa, legalábbis párbajra kellett volna kihívnia. Igazából még abban sem volt biztos, hogy a párbaj hatásos eszköz lenne-e. Alastair nem gyáva, valószínűleg elfogadná a kihívást, aztán csak kétszer annyit beszélne. 

  Ráadásul a párbaj nem volt éppen Matthew ínyére való. Tudott harcolni, ha kellett, de nem hitt benne, hogy erőszakkal túlságosan sok problémát meg lehetne oldani.

Mármint a világot pusztító démonok problémáján kívül.

  Matthew kisietett a toronyból, és rosszkedvűen járta az Akadémia folyosóit. Bár elkötelezte magát a zordon merengés iránt, tudta, hogy kötelessége szemmel tartani Christopher és Thomas Lightwoodot.

  Matthew hatéves volt, amikor a bátyja, Charles Buford és az édesanyjuk elutazott egy megbeszélésre a Londoni Intézetbe. Charlotte Fairchild volt a konzul, minden árnyvadászok legfontosabbika, Charlest pedig mindig érdekelte az anyja munkája ahelyett, hogy megorrolt volna az idegesítő nephilimekre, amiért olyan sokat elraboltak a családi idejéből. Amikor induláshoz készülődtek, Matthew az előtérben zokogott, és nem volt hajlandó elengedni az anyja szoknyáját.

  Édesanya akkor letérdelt mellé, és megkérte Matthew-t, hogy vigyázzon az apjára, amíg ő és Charles távol lesznek.

  Matthew komolyan vette a feladatát. Az apja zseni volt, és nyomorék, ahogy a legtöbben mondták, mert nem tudott járni. Ha valaki nem tartotta rajta a szemét, gyakran elfelejtett enni is, annyira belemerült a találmányaiba. Édesapa egyáltalán nem boldogult volna Matthew nélkül, már csak ezért is abszurdnak tűnt, hogy a fiút elküldték az Akadémiára.

  Matthew szeretett másokról gondoskodni, és értett is hozzá. Amikor nyolcévesek voltak, Christopher Lightwoodra a laboratóriumban találtak rá, ahol éppen egy édesapa szerint nagyon érdekes kísérletet végzett. Matthew-nak azonban az is feltűnt, hogy hiányzik a laboratórium egyik fala, és gyorsan a szárnyai alá vette Christophert.

  Christopher és Thomas első unokatestvérek voltak, lévén apáik testvérek. Matthew nem volt a vérrokonuk, az ő szülei csak szoros barátságot ápoltak Christopher szüleivel, Cecily nénivel és Gabriel bácsival, meg Thomas szüleivel, Sophie nénivel és Gideon bácsival. Édesanyának nem voltak közeli barátai, édesapa családja pedig nem helyeselte, hogy édesanyát konzulnak választották.

  James szintúgy Christopher rendes unokatestvérének számított, Cecily néni ugyanis Mr. Herondale húga volt. Mr. Herondale a Londoni Intézetet vezette, és a család eléggé magának valónak mutatkozott. A rosszindulatú emberek szerint azért, mert sznobok voltak, és felsőbbrendűnek gondolták magukat, Charlotte azonban azt mondta, hogy ezek az emberek buták, ugyanis Herondale-ék pusztán azért olyan zárkózottak, mert rengeteg gorombaságot kell kiállniuk, amiért Mrs. Herondale boszorkánymester.

  Azért ha valaki egy intézetet vezet, mégsem lehet teljesen láthatatlan. Matthew több korábbi társasági eseményen is találkozott Jamesszel, és próbálta beszervezni barátjának. A terv általában akkor szenvedett csorbát, amikor Matthew-nak késztetése támadt, hogy hozzájáruljon az estély sikeréhez, miközben James inkább egy sarokba húzódva olvasott.

  Matthew könnyen barátkozott, és igazából olyankor nem is látta értelmét a dolognak, ha nem jelentett kihívást. Úgy gondolta, hogy a könnyen szerzett barátokat elveszíteni is könnyű, márpedig ő meg akarta tartani az embereket maga körül.

  Meglehetősen kiábrándító volt, amikor James eleinte látható ellenszenvvel viseltetett Matthew iránt, a fiú azonban idővel megnyerte magának. Maga sem igazán tudta megfejteni, hogyan, amitől kicsit feszélyezve érezte magát, de James nemrég elnevezte önmagát, Matthew-t, Christophert és Thomast a három muskétásnak meg D’Artagnannak az egyik kedvenc könyve szereplői után. Minden nagyszerűen alakult azon kívül, hogy nagyon hiányzott édesapa, most viszont kicsapták Jamest, és ezzel vége is lett a szép időknek. Matthew azért nem feledkezett meg a feladatairól.

  Christopher igazán viharos kapcsolatot tartott fenn a tudománynyal, Fell tanár úr a legutóbbi eset után parancsba is adta Matthewnak, hogy ne engedje Christophert gyúlékony anyagok közelébe.

  Thomas annyira csendes és kicsi volt, hogy rendszeresen elvesztették, mintha valami üveggolyó lenne, márpedig ha magára maradt, elkerülhetetlenül Alastair Carstairs felé sodródott. Rettenetes helyzet volt ez egyetlen pozitívummal: ha elveszett, viszonylag könnyű volt megtalálni. Matthew-nak csak Alastair idegesítő hangját kellett követnie.

Sajnos azonban ez egyben azt is jelentette, hogy látnia kellett Alastair idegesítő arcát. 

  Ezúttal is gyorsan megtalálta. Az ablakon bámult éppen kifelé, Thomas pedig félénken álldogált mellette. Matthew nem talált magyarázatot Thomas bálványimádatára. Neki kizárólag Alastair rendkívül kifejező szemöldöke tetszett, de hát nem a szemöldök teszi az embert.

  – Nagyon szomorú vagy, Alastair? – kérdezte Thomas, amikor a visszaszerzésén ügyködő Matthew már egészen közel járt hozzá.

  – Ne zavarj, mitugrász! – szólt vissza Alastair, bár nem volt türelmetlenség a hangjában.

  Még ő sem érezte úgy, hogy tiltakoznia kellene, ha valaki rajong érte.

  – Hallottad a sunyi kígyót! – mondta Matthew. – Gyere velem, Tom!

  – Á, Fairchild tyúkanyó! – Alastair gúnyos vigyorra húzta a száját. – Milyen nagyszerű felesége leszel valakinek egy szép napon!