Fülszöveg
Bár Rómeó és Júlia halálával „borús béke” köszönt Veronára, a Montague-k és Capuletek közötti ősi viszály ismét kiújul – alig telik el két hét, és a két ház tagjai ismét a nyílt utcán csapnak össze.
Escalus herceg az újabb „patvarkodó viszály” láttán úgy dönt, hogy a két tehetős család kibékítése csakis egy Capulet és egy Montague házassága révén lehetséges. A Montague-házból az elhunyt barátját gyászoló agglegényre, Benvolióra esik a választása, a kiszemelt ara pedig a Capulet-ház Rozalinja, Rómeó egykori szerelme. A fiatalok megboldogult unokatestvéreikkel ellentétben nem táplálnak gyengéd érzelmeket egymás iránt, ám a közös cél – hogy oltár elé járulás nélkül véget vessenek a városban dúló viszálynak – egyesíti őket. Csakhogy hamar világossá válik, hogy a békéhez vezető út nehézségekkel van kikövezve, és hogy Veronában a legváratlanabb helyeken sarjadhat szerelem.
Titkos találkák, romantika, a család becsületéért vívott párbajok…
„E sodró lendületű történet méltó tisztelgés Shakespeare előtt.” – Kirkus Reviews
Vesd bele magad!
Ez valami eszméletlen volt. Az elején még magam sem gondoltam volna, hogy a végére ennyire rá leszek kattanva erre a regényre, de ahogy haladtunk előre, egyre többször vettem észre, fülig ér a szám olvasás közben, a lapok pedig csak úgy peregnek. Nos, igen. Be kell látni, hogy az embernek néha szüksége van a kevésbé emelkedett irodalomra is. Még ha tipikus könnyed (klisés) kalandos romantika, akkor is. Igazából gyermekkorom tündérmeséi óta foglalkoztat egy-egy happy end után a „Hogyan tovább?”, „Mi lett velük?” kérdés, ami a mai napig sok történet után megfordul a fejemben. Úgyhogy, amikor rátaláltam a Veronai szerelmesekre, nem volt kérdés, hogy elolvasom-e. Nem mellesleg a gyönyörű borítónak sem tudtam ellenállni. Nagyon tetszett, hogy a regény szinte közvetlen Rómeó és Júlia halála után veszi fel a fonalat, s bár ismerem az eredeti történetet, most mégis furcsa volt szembesülni az események időbeni rövidségével, és a főszereplők életkorával. Hozzájuk képest Rozalin és Benvolio „érett” felnőtteknek számítottak. Benvolio karakterét én a Rómeó és Júliában egyébként teljesen máshogy képzeltem el, de itt a kezdeti ráhangolódás után egy sokkal szimpatikusabb karakter formálódott meg előttem, mint az eredeti történetben. Rozalin pedig igazi amazon. spoiler: Akkor lett a szívem csücske, amikor először beszólt a hercegnek a kényszerházasság kapcsán. spoiler vége A romantikus szál számomra mondjuk elég egyértelművé volt, elég nagy csalódás lett volna, ha Rozalin végül nem úgy dönt, ahogy. A háromszög harmadik tagjának max. a büszkesége sérülhetett, ha itt is elképzelem a folytatást, nem látok a lelki szemeim előtt komoly szerelmi bánatot. Rozalin és Benvolio évődéseit mosolyogva olvastam, olyan aranyosak voltak. Volt benne kis Sok hűhó semmiért, de hát végül is Shakespeare nyomában vagyunk… Ami igazán nagyot dobott nekem ezen a regényen, az a kriminológiai szál volt. Az, hogy lépten-nyomon hullottak az emberek, már meg sem lepett, de amikor a Montague-k annyira esküdöztek, hogy ők bizony nem követtek el semmit a Capuletek ellen, zokszó nélkül elhittem. Ezt a cselekményszálat szerintem brilliánsan megoldotta az írónő. A lezárásban pedig arra is gondolt, hogy annak a sorsát is megoldja, akinek azért kevésbé zárult boldogan a történet (pl. Livia). Nem hiszem, hogy Shakespeare-nek lenne kifogása ellene, ha most visszatérne közénk, és olvashatná. Aki igazán könnyed, romantikus, kalandos olvasmányra vágyik, annak bátran ajánlom a Veronai szerelmeseket.
1. RÉSZ
🍃
Jöszte hát, jöszte hát halál,
S gyász cziprusban adj át a földnek;
Lelkem, tova szállj, tova szállj:
Egy szép, kegyetlen lyányka ölt meg.2
– Vízkereszt vagy amit akartok –
A nyári nap sugára égetett.
Beköszöntött a nyárutó Veronában, a nap csak úgy perzselt.
A vakító fény visszaverődött a macskakövekről, a koldusok felszisszentek, ahogy a kockakövek meg-megégették koszos, meztelen talpukat. E piacnapon a hőség nem kímélte a kereskedőket sem, csak úgy csorgott a nyakukon a veríték. No és az előkelő családok? Ők bizony behúzódtak kőből emelt hűs otthonukba, ahol a borospincék elég mélyen feküdtek ahhoz, hogy enyhülést hozzanak, ám amikor naplemente után az utcára merészkedtek, továbbra is fojtogatóan fülledt volt a levegő.
A tikkasztó hőség térdre kényszerítette Veronát. Vajon emiatt jártak lakói lehajtott fejjel? Emiatt ereszkedett csend a máskülönben nyüzsgő városra, ezért suttogtak az emberek kettesével-hármasával, mielőtt eltűntek az árnyat adó kapualjakban?
Vagy a halál miatt?
Rengeteg vér folyt azon a nyáron. Az utcákon minden áldott éjjel lábdobogás és pengék csattogása hallatszott. Az emberek döbbenten adták szájról szájra az elhunytak nevét. Mercutio. Tybalt. Párisz. Rómeó. Júlia.
Kicsivel több mint két hét telt el azóta, hogy a város legdélcegebb ifjai felhagytak egymás öldöklésével. A két nagy ház – a Montague és a Capulet – tagjait lesújtotta, hogy oly sokan elhunytak övéik közül, ezért megesküdtek, hogy véget vetnek a vérontásnak. Lord Montague három nappal korábban leplezte le ősi ellenségének szánt ajándékát baráti közeledésének bizonyítékaként.
A szobrot egy gyönyörű, fiatal nőről mintázták, aki épp csak kilépett a kislánykorból. Színaranyból készült, és egy olyan nő sírja fölött magasodott, akivel Lord Montague egy szót sem váltott életében. Legádázabb ellenségének egyetlen gyermeke, öt napig saját fiának a felesége. Júlia, Capuleték leánya.
Lord Montague csodálatos műalkotást állíttatott elhunyt menye emlékére. E hajnalon a napsugár felragyogott aranyarcán. A temető üres volt, de ha járt is volna arra egy teremtett lélek ilyentájt, biztosan nem kerülte volna el figyelmét a szobor arcán művészien megörökített szomorúság, amellyel szerelmének, Rómeónak a temetőkapu másik oldalán álló szobrára tekint. Bizonyára a talapzatba vésett, Júlia korai halálára emlékező szép gyászversen is elidőzött volna a látogató tekintete.
És ahogy a nap első sugarai csókot leheltek Júlia mozdulatlan alakjára, a látogató tekintete biztosan megakadt volna a fekete festékkel a szobor arcára mázolt SZAJHA szón is.
🍃
– A gyászruhádat öltsd fel, ó, legott!
Rozalin kisasszony kifújt egy barna tincset az arcából. Úgy érezte, legalább századjára lengeti meg a fekete ruhát a húga orra előtt.
Livia elfintorodott, és kitért Rozalin elől.
– Muszáj gyászruhát öltenünk, nővérem? Biztosra veszem, hogy
unokatestvérünk, Júlia nem kívánna ilyet tőlünk.
Rozalin feladta a reményt, hogy elkapja Liviát, inkább lerogyott a húga ágyára.
– Csak nem beszéltél vele, húgom? Tán szelleme suttogva szólított a sírból?
Livia felnevetett, és kikapta a nővére kezéből a fekete ruhát.
A földre hajította, és táncra perdült rajta. Amikor csak alkalma nyílt rá, Livia séta helyett inkább az udvarban divatos tánclépéseket gyakorolta.
– Úgy bizony! Amikor elhaladtam a Capulet-kripta mellett, suttogva szólt hozzám a szelleme: „Kedves kuzin, ne öltözzetek rút feketébe érettem! Inkább emlékezzetek rám vidáman, mintsem csúf fekete gyászruhában, amely alatt a Capulet-ház minden férfija és asszonya verejtékben úszik a rekkenő nyári hőségben. Továbbá rád kívánom hagyni korall karkötőmet.”
– Kuzinunk beszédes szellem. – Rozalin felvette a ruhát a földről, és kisimította ráncait. – Nem meglepő, hisz’ életében is az volt.
A testvérek pillantása találkozott a tükörben. Livia egy félfordulat közepén megdermedt. Jókedve egy pillanat alatt elillant, mint a szélnek eresztett fátyol.
Niccolo Tirimo elárvult leányai nemigen sírtak. Ez csekély számú közös jellemvonásuk közé tartozott. A tizenöt éves Livia sokat nevetett az elmúlt hetekben. Egy kívülálló úgy hihette volna, hogy érzéketlen, ám nővére jól ismerte. Livia rémületében nevetett sokat.
A tizenhét éves Rozalin számára sok fejfájást okozott a vérontás. Ismét lüktetni kezdett a halántéka, ahogy Livia tágra nyílt, el nem hullajtott könnyekkel teli szemét figyelte a tükörben, és gondolatban sorra vette az elhunytakat. A víg Mercutióval, akiért a veronai hölgyek fele epekedett, Tybalt kardja végzett. Unokatestvérük, Tybalt, a Capulet-ház hölgyeinek ádáz védelmezője, Rómeó pengéjétől lelte halálát. Párisz gróf, a herceg rokonának vérét szerelme sírboltjának bejáratánál itta be a föld. Rómeó, az ifjú Lord Montague. És Júlia, a Capulet-ház bimbózó rózsaszála.
Rozalin nem azt a bájos hajadont gyászolta, akit Verona népe.
A város egy gazdag, gyönyörű és fiatal örökösnőt siratott, Rozalin azonban másvalakire emlékezett – a kezébe simuló nyirkos kezecskére; a vékonyka hangra, amely arra kéri, lassítson, hogy Júlia rövid lábacskái ellenére tarthassa vele a tempót; a felhőtlen vidámságra
Júlia szemében, amikor kifejezetten pimasz csínyt követtek el. Amikor Rozalin fiatalabb volt, sok időt töltött nagybátyja egyetlen gyermekének társaságában. Habár Júlia jó pár évvel fiatalabb volt Rozalinnál, a határozott Capulet-örökös az idősebb leányok társaságát kereste, és Rozalin képtelen volt nemet mondani neki. Szerencsére Júlia vidám, nyíltszívű gyermek volt, így a társasága nem jelentett terhet. Rozalin édesanyja, Lady Katherina, Verona hercegnéjének, Máriának az udvarhölgye volt, és gyakran magával vitte leányait és
unokahúgát a palotába. Júlia, Livia, Rozalin s a hercegné leánya, Izabella, játszótérré változtatták a palotát.
A palotában és a Capulet-házban féktelen hancúrozással töltött órák voltak Rozalin életének legboldogabb pillanatai, no meg azok, amikor borsot törtek Izabella bátyjának, Escalusnak az orra alá, vagy amikor az őrületbe kergették Júlia dajkáját. Akkor még éltek a szülei. Édesanyja Lord Capulet húga volt, atyja pedig egy nyugati partvidékről származó nemes. Rozalin és Livia családja nem volt oly előkelő, mint fiatalabb unokatestvérüké, Júliáé, ám megbecsült tagjai voltak a felsőbb veronai köröknek.
Azonban Rozalin tizenegy éves korában atyja elhunyt, és onnantól rosszra fordult a lány sorsa. Úgy tűnt, a gondtalan gyermekkorában messze járó balszerencse a következő években sújtott le rá.
Mivel édesapjuknak nem született fia, földjei és vagyona nagy része egy távoli rokonra szállt, a lányok és édesanyjuk pedig igen nehéz helyzetbe kerültek. Nem sokkal ezután Mária hercegnő szülés közben elhunyt, s csecsemője is halva született. Izabellát a szicíliai királyi család gondjaira bízták, így a Rozalin családja és a palota közötti szoros kötelék megszakadt. Rozalin édesanyja sosem dolgozta fel a férje elvesztését, és alig két évvel később követte is őt a sírba. Hol volt már az az idő, amikor Rozalin és a családja úri házban lakott a város közepén, és húgával éppoly tehetős és előkelő ifjú hölgyeknek számítottak Veronában, mint szívüknek kedves pajtásaik! Rozalin és Livia Lady Capulet édesanyjánál talált otthonra, aki házasság révén lett a lányok nagy-nagynénje. Vitruvio hercegné birtoka a város szélén terült el, de időnként olybá tűnt, mintha egy másik földrészre költöztek volna. A becsvágyó Lord és Lady Capulet többé nem tartotta méltónak őket arra, hogy leányuk játszópajtásai legyenek,
ezért gyakorlatilag száműzték unokahúgaikat a házból. Ettől kezdve Rozalin és Livia évente csupán néhány alkalommal látta Júliát ünnepségeken, és általában olyankor is csak távolról.
Abban a nehéz időszakban Rozalin meggyászolta Júliát. Addigra már megbirkózott a haragjával és a magánnyal, megtanulta, hogyan enyhítse a zokogó Livia bánatát, aki túl fiatal volt még ahhoz, hogy megértse, többé miért nem hívja meg őket látogatóba a barátnéjuk. Ám Rozalinnak leginkább attól hasadt meg a szíve, hogy rá sem ismert az ifjú hölgyre, aki a Capulet-sírboltban tőrt mártott magába.
Rozalin felsóhajtott, végigsimított az ablakpárkányon, és hagyta, hogy a kedves, elkényeztetett gyermek Júlia képe elhalványuljon az emlékezetében. A testvérek az őket ért balszerencse ellenére meglehetős jómódban éltek. Egy apró, szerény faházban laktak Vitruvio hercegné birtokának végében, és a nagy-nagynénjük nem sok figyelmet szentelt elszegényedett gyámleányainak, gyakorlatilag a sorsukra hagyta őket. Rozalin nem bánta, hogy a Capuletágról való rokonuk elhanyagolja őket – a nyáron történtek ékesen bizonyították, hogy a Capulet-házhoz tartozni egyszerre áldás és átok. Édesanyjuk halála után egy tehetős messinai kereskedő vette bérbe egykori otthonukat, méghozzá meglepően tekintélyes összegért, így Liviának és Rozalinnak volt miből megélnie és hozományt gyűjtenie házasságkötés esetére. Legalábbis Livia esetében, ugyanis Rozalinnak némiképp más tervei voltak a saját jövőjére nézve.
Rozalin soha, egyetlen szóval sem említette a családjának, de a Júlia halála miatt érzett bánata éppoly mély volt, mint Júlia Montague szerelme iránti gyásza. Ahányszor csak eszébe jutott Rómeó, olyan erős hullámokban tört rá a bűntudat, hogy azt kívánta, bár eltörölné őt a föld színéről.
Elég! – korholta magát dühösen. Tudod jól, hogy nem menthetted volna meg Rómeót. Egyiküket sem.
Csakhogy ez nem igaz. Egész Verona tisztában volt vele, hogy legalább egy férfit megmenthetett volna. Ugyanis mielőtt Rómeó
beleszeretett Júliába, Rozalinnak udvarolt. És most a kedves, szerelemittas fiú halott.
🍃
A herceg egy sebes lovon suhant.
Escalus zekéje a hátára tapadt a verejtéktől. Érezte, hogy a csődöre, Venitio minden erejét megfeszíti, mégsem állt meg, nem is lassított, miközben Verona falai fokozatosan a távolba vesztek a háta mögött. Naponta lovagolt a környéken, ez volt az egyetlen kedvtelése, amelyből még e vészterhes időkben sem engedett, és mostanában olybá tűnt, egyre messzebbre kell vágtatnia, hogy ne érezze fojtogatónak a várost.
Aznap reggel remegve riadt fel, rémálmában a város megboldogult uralkodói az ágyánál gyűltek össze, és azzal vádolták, hogy kudarcot vallott, amiért nem sikerült megakadályoznia a veronai ifjak halálát. Az álom egész nap kísértette, elméje egyfolytában ellenérveket hozott fel a vádaskodó ősökkel szemben. Megpróbáltam megállítani őket, ám túl régóta tartott már viszálykodásuk. De végül sikerült véget vetnem neki. Igyekezett arra gondolni, hogy ő bírta rá a Montague- és a Capulet-házat, hogy emeljenek szobrot egymás gyermekei emlékére. Ott volt három nappal ezelőtt, amikor a két lord kelletlenül, de határozott összefogással leleplezte Verona népe előtt a szobrokat – az aranyból készült gyönyörű Rómeót és Júliát, akik immár mindörökre együtt lehetnek. Augusztus első napja volt, a búza aratásának ünnepét, a lammast ülték, és Júlia atyjának hangja el-elcsuklott gyermeke hasonmására tekintve, mivel leánya aznap töltötte volna be tizennegyedik életévét. Lord Capulet hangosan és eltökélten békét ígért, ahogyan az öreg Montague is. Ám úgy tűnt, még ez sem elegendő, Escalus egyre csak atyját látta maga előtt, amint csalódottan ráncolja a homlokát.
Most már késő keseregni. Mindkét ház ígéretet tett, hogy véget vetnek az erőszaknak, ő pedig minden erejével azon lesz, hogy betartassa velük adott szavukat, főképp annak fényében, hogy egy hitvány semmirekellő már beszennyezte Júlia emlékét. Bármennyire vágyik is arra, hogy minél messzebbre vágtasson, és mindörökre maga mögött hagyja Veronát, kötelessége a várost szolgálni.
Egy sóhaj kíséretében könnyed ügetésre fogta Venitiót. A ló nyihogva elégedetlenkedett, ugyanis még Escalusnál is jobban szeretett vágtázni. A fák hosszú árnyékokat vetettek az útra, melynek porát narancssárgáról sötét vérvörösre színezte a késő délutáni napsütés.
Nemsokára lemegy a nap, ideje visszatérni a városba. De amint a herceg megfordította volna a lovat, egyre gyorsabban közeledő porfelhőt vett észre az úton. Vajon mi lehet az…?
Csak nem…?
Escalus vágtára fogta a készséges Venitiót. Ahogy a porfelhő közelébe értek, egy hintó körvonala sejlett fel, körülötte hat alaposan felfegyverzett lovassal. A kocsis Escalus közeledtére egy kiáltással lefékezte a lovakat.
– Megállj! – szólította meg Escalust a kíséret parancsnoka. – Baráttal vagy ellenséggel van dolgunk?
A férfi feltehetően nem e vidékről származott. Bár Escalus a napi lovagláshoz egyszerű öltözéket viselt, a városban és környékén élő alattvalói ismerték az arcát. Már épp nyitotta a száját, hogy közölje, ki ő, amikor kinyílt a hintó ajtaja, és egy magas, karcsú nő bukkant elő. Gazdagon díszített ruhát viselt, aranyló haja a veronai körökben ismeretlen divat szerinti fonatban koszorúzta fejét, ám a mosolya annyira hasonlított Escaluséra, mintha a tükörképét látta volna.
– Nyugalom, jó parancsnokom! – szólalt meg a hölgy. – Ő a bátyám. Örülök, hogy látlak, Escalus.
– Én úgyszintén, Izabella. – A herceg a hintóhoz lépett, hogy lesegítse a húgát a kocsiról, majd magához ölelte, és érezte, hogy a saját szája is az utóbbi időben szokatlan mosolyra húzódik. – Még jó pár napig nem számítottam jöttötökre.
– Gyors tempóban haladtunk Messinától, miután férjuram barátait meggyőztem, hogy engedjenek utamra. Alig vártam már,
hogy hazatérhessek! – A hölgy boldogan felkacagott. – Verona! Távozásom óta vágytam viszontlátni. Rendezhetnél egy ünnepséget a tiszteletemre, Escalus, hogy viszontláthassam régi barátainkat. – Escalus mosolygott, de nem felelt, ezért Izabella fürkésző pillantást
vetett rá. – Remélem, nem érkeztem túl korán.
Escalus megrázta a fejét.
– Egyáltalán nem. Látogatásod volt az egyetlen jó hír az elmúlt két hétben.
Izabella összevonta a szemöldökét.
– Miért? Mi esett meg a mi szép városunkban?
Escalus a távolba révedt.
– Túl gyászos történet ez egy megfáradt utazónak. De hol marad felséges urad?
– Don Pedro, jámbor, kedves és erényes férjem, Messinában maradt, hogy tiszteletét tegye barátainál. De kérlek, ne próbáld meg elterelni a szót! Mi történt, Escalus?
A herceg feljajdult. Lehet, hogy a húga felnőtt, és hercegné lett belőle, de nem sikerült levetkőznie azt a bosszantó szokását, hogy a bátyját kellemetlenül érintő témák megvitatását forszírozza.
– A Montague- és a Capulet-házról van szó.
Izabella az égre emelte tekintetét.
– Csak nem egy újabb utcai csetepaté?
Escalus elfojtott egy keserű nevetést a vérfürdő ily jellemzése hallatán.
– Többek között. Jöjj, lovagolj velem, és elmondok mindent!
Izabella emberei hátast hoztak neki, amire Escalus felsegítette.
Poroszkálva indultak meg a város felé, Izabella őrei és hintója kíséretében.
– Mondd, húgom, emlékszel még a kis Júliára? – kérdezte a herceg.
Izabella bólintott.
– Rozalin fiatal unokahúgára gondolsz, nemde? Lord Capulet leányára.
Nem sokan utaltak volna Lord Capulet szeme fényére Rozalin unokahúgaként, ám a Tirimo-ház Rozalinja Izabella bizalmas barátnője volt gyermekkorukban, Rozalin édesanyja pedig udvarhölgy a palotában. Escalus maga is sok időt töltött Rozalin társaságában, amíg el nem küldték világot látni – atyja ugyanis úgy vélte, az lesz a legjobb, ha mindkét gyermeke távoli udvarokban nevelkedik és művelődik, hogy jobban megismerjék a Veronán kívüli világot. Egy-két rövid látogatást leszámítva Izabella nem sokszor fordult meg Veronában az elmúlt hat évben, így a viszály legvéresebb időszakáról sem volt tudomása. Escalus maga is ritkán találkozott Rozalinnal manapság. Négy éve, amikor atyja meghalt, és Escalus hazatért, hogy megkoronázzák, a vidám, éles eszű kislány helyett komoly, elárvult hajadon fogadta, Escalust azonban túlságosan lefoglalták hercegi teendői ahhoz, hogy idejét gyermekkori pajtásokkal múlassa.
– Igen, őrá. Júlia elhunyt.
– Elhunyt?
– Igen. Három héttel ezelőtt, július közepén ismerte meg Rómeót, Lord Montague fiát és örökösét. Úgy hírlik, titokban összeházasodtak.
Izabella szeme elkerekedett.
– Egy Montague ifjú elvett egy Capulet leányt? Bölcsen tették, hogy hallgattak róla.
– Igen. – Escalus állkapcsa megfeszült. – Azonban minden más szempontból meggondolatlanok és oktalanok voltak. Szenvedélytől fűtött bolondok. Júlia unokatestvére, Tybalt nem szívelhette Rómeót és barátait, ezért párbajra hívta őt az utcán. Rómeó barátja állt ki az ifjú Montague helyett, akivel Tybalt kardja végzett.
– Rómeó barátja? Minden bizonnyal egy másik Montague.
– Nem, húgom. – Escalus közelebb terelte lovát a húgáéhoz, hogy tenyerét Izabella kézfejére tehesse. – Mercutio volt az.
Izabella hirtelen megrántotta a kantárszárat.
– Ó, szent egek! Mercutio? A rokonunk?
– Sajnálatos módon, igen.
– Remélem, nem hagytad futni a gyilkosát, bátyám.
– Nem volt érkezésem megbüntetni, ugyanis miután Tybalt megölte Mercutiót, Rómeó azonnal kardélre hányta.
Izabella keze megfeszült a gyeplőn. Csodaszép mosolya eltűnt, szemöldökét gondterhelten összevonta. Mily kegyetlenül sújt le Verona keserűsége azokra, akiket eddig elkerült!
– Helyes.
– Izabella! Megtiltom, hogy így beszélj! Verona lakóinak meg kell érteniük, hogy csak az uralkodó ítélkezhet…
– A pokolba az uralkodói ítélkezéssel! – szájalt Izabella. – Most már hercegné vagyok, Escalus, így semmit sem tilthatsz meg nekem. Ha az ifjú Rómeó megbosszulta Mercutio halálát, úgy köszönettel tartozom neki.
© Könyvmolyképző Kiadó, 2019
Nincsenek megjegyzések
Megjegyzés küldése