Sziasztok!

Nem vágtam hozzá a pitét.
És tényleg, szerintem erre mindenki figyeljen oda: a felsőbbrendű visszafogottságra, a buddhista önfegyelemre, a kicseszettül királyi modorra, ahogy felmértem a díjnyertes Pompás Cseresznyés Álmot, és úgy döntöttem, hogy nem.

Az első két mondat elég volt ahhoz, hogy azt mondjam: ÉN EZT A KÖNYVET EL AKAROM OLVASNI! Tudni akartam ki rendelkezik ilyen hihetetlen mértékű önuralommal és egy másodpercét sem bántam meg, ebből adódóan szerintem te sem fogod ;)

Eredeti VS Magyar borító

Make quizzes with QuizMaker

Tedd kívánságlistára! E-könyv Rendeld meg!

Fülszöveg

Jack Valentini nem az esetem.

A szexi, borongós kedélyű cowboy a filmekbe való, nekem jó lesz az öltöny meg a nyakkendő. Úri modor. Borotvált arc.

Jack talán csodálatos, de mogorva, durva, faragatlan. Messziről kerülne egy ilyen városi lányt, mint én, és ezt nem is leplezi.

De munkát kaptam a család farmján, én lettem a PR tanácsadójuk, úgyhogy kénytelen lesz elviselni engem, ahogy én is őt. Azt, hogy bámul. Meg a változékony hangulatait. A szűk farmerját. Az izmait.

A hatalmas, kemény izmait.

Hamarosan teljesen másféle feszültség támad köztünk, olyan, amitől helytelenül viselkedek az istállóban, a fák között az erdőben, vagy a furgonban. Sosem tettem még ilyesmit, ami ennyire nem vall rám… De túl jó, nem bírom abbahagyni.

És minél többet tudok erről a gyászoló veteránról, annál jobban értem őt. Elvesztette a feleségét, ettől megtört lett, keserű, és saját magát hibáztatja. Úgy gondolja, nem érdemel második esélyt a boldogságra.

De téved.

Nem kell, hogy én legyek az első szerelme. Elég, ha az utolsó leszek.

Imádni való mese a reményről, amit sosem adhatunk fel, a hitről, hogy a boldogság igenis jár nekünk, akkor is, ha a lehető legváratlanabb pillanatban köszönt ránk.

A legszerethetőbb szerelmespár, akik alig tudják elhinni, hogy tényleg rátaláltak arra, akit talán nem is kerestek.

Ismerd meg titkaikat!

Annyira könnyen olvasható, hogy észre sem veszed és már a történet végére értél. A cselekmény hihetetlen pontossággal és érzékenységgel lett felépítve, csakúgy mint főszereplőink Margot & Jack. Rettentően jól szórakoztam, sírtam, RENGETEGET! Annyira meghatott ez a történet, hogy nem vagyok hajlandó elengedni a szereplőket, főleg Jack-et :)

Margot a nagyvárosi gazdag csaj, első pillantásra mindenki ezt gondolja, ha ránéz. De ő sokkal több ennél, kedves, nagylelkű és jószívű is. Azonban ahhoz hogy ezt láthassák túl kell lépni az előítéleteken. Ugyanis az olyan lányoknál mint ő az etikett, előírások, viselkedési normák melyek minden felett állnak. (Nem vágta hozzá azt a pitét, pedig rohadtul megérdemelte volna!!!!) Azonban, van az a pont mikor ez már nem jelent semmit és jól esik egy kis csend a nagyváros zúgása után.

Nagyon megkedveltem karakterét, igazán büszke vagyok rá, örülök hogy a történet végére előbújt csigaházából.

Jack a hihetetlenül jóképű ámde mogorva cowboy, aki egyetlen nézésével elriaszt mindenkit. Mármint gondolja ő.... Mint mindenkinek neki is vannak csontvázak a szekrényében, megértem hogy rengeteget szenvedett a múltban és együtt is érzek vele. Karaktere hihetetlen gondossággal lett felépítve, mogorva ámde gondoskodó és gyengéd, és ha kapsz időt arra hogy megismerd megláthatod hogy aranyból van a szíve.

Csodálatos történet második esélyről, újrakezdésről és bátorságról, ami elengedhetetlen ahhoz hogy mindez beteljesüljön.

Margot

Nem vágtam hozzá a pitét.

És tényleg, szerintem erre mindenki figyeljen oda: a felsőbbrendű visszafogottságra, a buddhista önfegyelemre, a kicseszettül királyi modorra, ahogy felmértem a díjnyertes Pompás Cseresznyés Álmot, és úgy döntöttem, hogy nem. (Csak mellékesen: az inge miatt jutottam erre. Akármilyen mérges is voltam, sosem ragadtattam volna magam arra, hogy egy ropogósra keményített, legombolt nyakú, hófehér Brooks Brothers inget megszentségtelenítsek.)

Nem mintha az dicséretes lenne, hogy az ember egy tálcányi tejszínes puffancsot hajigáljon a volt barátjára – egyenként, és bevallom, elég gyengén célozva. Egyetértek. És bárki, aki ismer engem, megmondhatja, hogy ez a legkevésbé sem vall rám. Én, Margot Thurber Lewiston, büszke vagyok rá, hogy teljes mértékben uralkodom az érzéseimen. Feszült helyzetekben megőrzöm a méltóságom. Nyugodt maradok, és kurvára mehet minden tovább. Ritkán vesztem el a talajt a lábam alól, egy olyan teremben meg sosem, ahol hemzsegnek az apám szenátori kampányának támogatói.

Köztünk szólva, nem dobáltam még soha életemben ételt. Nem nagyon dobáltam semmit sem, talán ezért ment ilyen rosszul a célzás. (Bőséges bocsánatkérést zúdítottam Mrs. Biltmore-ra a foltok miatt. Meg a Belleek váza miatt is.) És egyáltalán, sosem dobálózom beltéren.

Ugyanis volt gyerekszobám. Rendes, régimódi, patinás értelemben. Mi hiszünk a tartózkodó modorban, az udvariasságban, és mindenekfelett hiszünk a diszkrécióban.

Bármi legyen is. Nem-rendezünk-jelenetet.

Ahogy anyám, Margaret Whitney Thurber Lewiston (közismertebb nevén Muffy) mondta, semmi sem lehet olyan ízléstelen, sőt még annál is rosszabb, olyan újgazdag, mintha valaki jelenetet rendez.

Közölte velem, hogy az én műsoromról még évekig beszélni fognak.

Ez valószínűleg tényleg így van.

De meg tudom magyarázni.

⬷⬷⬷⬷

Senki sem akar ilyen üzenetet kapni a volt barátjától egy keddi hajnalon. Vagy bármelyik hajnalon, ami azt illeti.

Tripp: Találkoznunk kell. Kint vagyok.

Én: Késő van. Holnap nem jó?

Tripp: Nem, muszáj ma. Kérlek! Szükségem van rád.

A sötétben a homlokomat ráncoltam a telefonra, és eltűnődtem, vajon miről lehet szó. Jó egy éve lett vége, és bár sikerült barátságos, noha kissé feszült viszonyban maradnunk, személyesen, kettesben nem beszéltünk a szakítás estéje óta. Azon tűnődtem, hogy is kell egy ilyen kérésre udvariasan válaszolni, mikor újabb sms érkezett.

Tripp: Kérlek, Gogo! Fontos.

Kicsit ellágyultam a becenévtől, nem mintha annyira tetszett volna, hanem mert a régi szép napokra emlékeztetett. Régóta ismertük egymást, a két család is jóban volt, és egyszer csak úgy esett, hogy azt hittem, együtt éljük majd le az életünket. Lehetek egy kicsit kegyes vele.

Én: Rendben. Egy perc. Bejárat.

Ezt az egy percet arra használtam, hogy kirántsam a hajgumit a hajamból, gyorsan felvegyek egy melltartót a Vassar főiskolás pólóm alá, amiben aludtam, és beleugorjak egy rózsaszín, selyem pizsamanadrágba. Heves nyári eső kopogott a keskeny, emeletes ház tetején, úgyhogy lesiettem a lépcsőn, hogy gyorsan ajtót nyissak, de persze Trippet egyetlen csepp sem érte.

– Szia! – mondtam, és hátraléptem, miközben összecsukta csöpögő esernyőjét, és belépett az előtérbe. Meleg, párás levegő áramlott be a nyomában, gyorsan rácsuktam az ajtót a kinti hőségre, és felkattintottam a lámpát.

– Szia! – mondta ő is, és letette az ajtó mellé az esernyőt, majd végigszántott gondosan nyírt, sötétszőke haján. Rózsaszín ingének ujja feltekerve, a dereka betűrve a fehér, hímzett, fűzöld bálnákkal díszített rövidnadrágjába. Fehér bálnákkal hímzett rövidnadrágjai is voltak, mindenféle színben. Tekintetem elkalandozott puha, bőr papucscipőjére. Nem vett zoknit.

– Kösz, hogy beengedtél – mondta.

– Mi történt? – Hosszú hajam az egyik vállamra dobtam, és karba tettem a kezem.

– Üljünk le, kérlek! Beszélnem kell veled. – A leheletén árnyalatnyi whiskyszagot éreztem, alaposabban megvizsgálva azt is megállapítottam, hogy véreres a szeme.

– Beszéljünk itt, légy szíves.

Kényelmetlenül fészkelődött.

– Nézd, tudom, hogy ami köztünk történt, az nem volt rendben.

– Ez tavaly történt. Túl vagyok rajta, Tripp – mondtam, és ez nagyjából igaz is volt. Néha éreztem, ahogy a szomorúság belémbelém csípett, mikor az együtt töltött három évre gondoltam, és a reményeimre, hogy mára jegyesek leszünk vagy akár házasok is, de a pszichológusom nagyjából meggyőzött, hogy ez nem is annyira a Tripp elvesztése miatti fájdalom, inkább az elképzelt, tökéletes áloméletünket gyászolom. Titokban nem voltam meggyőződve róla, hogy tényleg lenne különbség.

– És ha… és ha én nem?

– Ha te mi? – ráztam meg a fejem döbbenten.

– És ha én nem vagyok túl rajta… rajtunk?

– Ezt hogy érted? Ennek semmi értelme, Tripp. Te már akkor túl lettél rajtunk, amikor én még nem. Te mondtad, hogy nem akarsz feleségül venni. Én készen álltam volna a házasságra.

– Ezt sosem mondtam. Nem volt ilyen személyes. – Erős állcsontja előreugrott. – Csak azt mondtam, nem vagyok biztos benne, hogy meg akarnék házasodni.

– Nos, én biztos voltam benne. És nem várhattam rá, amíg végre döntésre jutsz. Továbbléptem. És te is továbbléptél. – A továbblépés emlegetése kissé túlzás volt részemről, hiszen a szakítás óta nem randevúztam komolyabban senkivel sem. De Trippet látták már egy egész rakás diáklánnyal. Mostanában egy olyan lánnyal járt, akit a barátaim csak Margot 2.0-nak hívtak, mert gyakorlatilag az én fiatalabb, szőkébb kiadásom volt, nagyobb mellekkel. (Bár Muffy szerint ez mind nem számít, mert az a lány újgazdag, és így teljességgel elfogadhatatlan Tripp szüleinek, Miminek és Deuce-nak.)

– És a barátnőd? Ő tudja, hogy itt vagy?

– Amber? – ráncolta a homlokát Tripp. – Nem, nem tudja, azt hiszi, apámmal vagyok, és vele is voltam korábban, de… – A homlokán elmélyült a ránc, nagyot nyelt.

– Mi van apáddal? – Ekkor lettem csak kissé ideges. Deuce már elmúlt hetvenéves, magas vérnyomással, és a szaftos steakek meg az erős italok iránti rajongással küzdött. Múlt év végén volt a harmadik infarktusa. – Jól van?

– Igen. Jól. Csak…

Tripp egyik lábáról a másikra állt, nedves cipője megcsikordult a fapadlón. Arra gondoltam, még sosem láttam őt ilyen idegesnek és ennyire zavarban. Általában bármilyen másik napon ő volt Mr. Önbizalom, főleg némi jó whisky után, majd kicsattanva a jóképű, gazdag, művelt, elit egyetemet végzett fehér férfiaknak járó magabiztosságtól.

– Ki vele, Tripp! – mondtam, elnyomva egy ásítást. – Vagy beszéljük meg holnap! Fáradt vagyok, és holnap reggel dolgoznom kell. Hívok neked egy taxit, ha nem tudsz hazavezetni, mert mintha érezném a szagát, hogy…

– Gyere hozzám feleségül, Margot! – Térdre vetette magát előttem. – Házasodni akarok. El akarlak venni.