Fülszöveg
Mi vár az út végén? Szerelem vagy halál?
Különleges, veszélyes lények járják a 19. századi Angliát, akik a világokat elválasztó Fátyol résein szöknek át.
Asarella tizenöt éves volt, a külvilágiak a szeme láttára meggyilkolták a szüleit. Ő lett Anglia egyetlen életben maradt őrzője, a Fátyol őre, ám ezt mélységesen titkolja.
Hat évvel később Asarella úgy él, mint minden úri kisasszony, amikor különös levelet kap: halottnak hitt unokahúga életben maradt, és csak ő segíthet rajta.
De hogy induljon el egyedülálló nőként egy ilyen illetlen kalandra?
Szüksége van egy kísérőre.
Dhelward, a híres earl, immáron tíz éve él emberek között, de a világ nem tudja róla, hogy holdvérű, egy félelmetes külvilági. Kínszenvedés számára minden nap az emberek között. Ráadásul ahhoz, hogy megőrizze képességeit, egy undorító bort kell innia… vagy varázserejű emberek vérét.
Vajon miért lép kényszerházasságra a lánnyal? És ki küldte a titokzatos levelet?
Útjuk számtalan veszélyes kalandon át vezet, de ki tudja, talán a legtöbbet akkor veszthetik, ha túl közel kerülnek egymáshoz…
A lebilincselő és sodró lendületű regény a 19. századi Angliában játszódik, ahol az udvariasság és az életveszély kéz a kézben jár. Miközben a szereplők útra kelnek megmenteni valakit, szinte tapintható az érzéki feszültség, és számos izgalmas helyzetet szül.
A történet a 8. Aranymosás Irodalmi Válogató nyertes regénye.
Hagyd, hogy megbabonázzon!
„Egy titokzatos, rejtélyekkel és varázslatokkal teli világ, amiben szívesen elvesznél.”
– K. Krisztina –
Szereted a fantáziadús, érzéki, tartalmas könyveket?
Vidd haza nyugodtan, tetszeni fog!
Azzal kezdem az értékelésemet, hogy elnézést kérek a szerzőtől. Ha valaki ugyanis ránéz a Moly-os olvasmány listámra, azt láthatja, hogy májusban kezdtem el olvasni a történetet, és csak novemberben fejeztem be. Ebből esetleg azt a t é v e s következtetést lehet levonni, hogy az Arany és Ónix nem egy jó könyv. Pedig DE! Nem a könyvvel, hanem velem volt a baj. Elszenvedtem első - és remélem, egyetlen - olvasási krízisemet. Hosszú hónapokig nem olvastam semmit...
Most ősszel, ahogy újra "nyeregbe" szálltam, egyértelmű volt, hogy újra kezdem olvasni az egész történetet. És milyen jól tettem! Valójában még két napba sem került végére érni ennek a remek kis történetetnek, annyira beszippantott az írónő által teremtett világ.
Asarella karakterét nem lehetett nem szeretni. Talpraesett, minden helyzetben feltalálja magát, szóval nem egy nebáncsvirág, mégis talpig hölgy tud maradni.
Dhelward pedig annak ellenére, hogy külvilági, egy igazi úriember. (Zárójelben megjegyezném, hogy a fülszöveg kicsit sokat árul el a történetből, és Dhelwardról is. Szerencsére én két-három mondatnál többet sosem olvasok el belőle.) A váltott szemszögű történetvezetésnek köszönhetően alaposan megismerhettem mindkét főhős személyiségét. Így még jobban kiélvezhettem a köztük feszülő kimondott és a kimondatlan feszültséget, és annak finom, humoros megnyilvánulásait. Példának okáért, itt az egyik kedvenc részem:
Talán azt akarja, hogy csókoljam meg? Megvetően horkantott.Képtelen felfogni, miért vannak úgy oda az itteni nők a csókért! Mi abban a jó, hogy a szájuk összeér? Nyálas és ragad. Bűzlik és meleg, akár egy pöcegödör. Egyszer próbálta ki, akkor is Merryweather unszolására, és köszöni szépen, annyi bőven elég volt.
A kalandos történet mellett a könyv befejezéséért is hatalmas piros pont az írónőnek. Manapság ugyanis rengeteg a nyitott végű történet. Ebben az esetben azonban Asarella története méltó befejezést kapott. Olyat, ami igazi lezárás, de ez természetesen nem akadályozza meg az olvasót abban, hogy reménykedjen a folytatásban. Azt gondolom bőven van még a karakterekben, nem is beszélve két titokzatos szereplőről: a Szürke Kalaposról és Lord Winterwoodról.
Ha jól tudom, az Arany és Ónix az első megjelent könyve Hercz Júliának, melyhez ezúton is szeretnék gratulálni. Remélem, még sok hasonlóan olvasmányos, kalandos történet van a tarsolyában. És ha elfogad még egy szubjektív véleményt: Következő könyve borítójának tervezésére is Aux Elizát kérje fel. mert az Arany és Ónix borítója egyszerűen szemet gyönyörködtető!
Prológus
Asarella Fane úgy érezte magát, mintha az a bizonyos kisördög bújt volna belé, amiről anyja annyiszor beszélt. Csacsogni akart, kacarászni, de elég volt egyetlen pillantást vetni az anyjára, hogy visszanyelje a szavait. Lábának azonban nem tudott parancsolni, az tovább mozgott szoknyája alatt. Előre-hátra, jobbra-balra, megállíthatatlanul, akárcsak apró legyezője, ami kolibriszárnyként csapkodott, hogy lehűtse a bál élményeitől felhevült testét.
– Rell, ha továbbra is így ficánkolsz, a hintó rugói végleg fel fogják adni. Egy hölgy nem viselkedik így. – Anyja fehér kesztyűs keze figyelmeztetően megérintette a lábát, mire Asarella abbahagyta a mocorgást. Legyezője összecsuklott. Ajkát beharapta, még pislogni is elfelejtett, ahogy próbálta fékezni magát. Elismerésre várva pillantott az anyjára.
A bérelt hintó ablakain beszökött a lámpások fénye, így jól látta az anyja arcán felbukkanó, elégedett mosolyt. Ettől Asarella azonnal elvesztette az önmagával vívott csatát. Jókedve bugyogva tört elő, és betöltötte az éjszaka selymével burkolt teret. Pont úgy, mint a bálon, amikor végre, egy év után újra találkozhatott az unokatestvérével, Estherrel. Alig merte elhinni, hogy valóban őt látja. Az illemről teljesen megfeledkezve ölelte át, és csak anyja figyelmeztető torokköszörülésére engedte el, de csak addig, amíg kézen ragadva elnem iramodtak kézen fogva körtáncot járni.
Lepillantott kesztyűs kezére, és megmozgatta ujjait. Mintha most
is érezné Esther szorítását. Elmosolyodott az önfeledt, kacagással,
tánccal és pusmogással töltött órák emlékétől. Alaposan kibeszélték,
kinek melyik fiú tetszik, és miért. Asarella elégedett sóhajjal dőlt hátra. Fülében még mindig ott tekergőztek a Carlton House-ban tartott bálon hallott dallamfoszlányok, amit még a kerekek és a paták
csattogása sem tudott elűzni. A keringő hangjai most halk hümmögésként törtek elő zárt ajkai közül.
Az apja velük szemben ült, halványzöld szeme a sajátjára emlékeztette Asarellát. Ráadásul mintha biztatás csillant volna benne.
Asarella felnevetett, és pattogni kezdett az ülésen, mintha ötéves
lenne.
– Ezek szerint jól érezted magad a Régens ünnepségén, Rell.
– Az apja hangja a bálon először kóstolt puncs ízére emlékeztette
Asarellát. Válaszul felkacagott.
Nem kellett az anyjára néznie, így is látta maga előtt a szokásos,
szigorú ráncokat a szája sarkában. Tudta, mit fog mondani, még a
hanglejtést is fel tudta hozzá idézni: „Viselkedj úgy, mint egy tizenöt
éves hölgy!” Az intelem kimondatlanul keringett a fejében, már várta, mikor hangzik el a valóságban is.
A kerekek megcsikordultak a keményre tömörödött kavicsokon.
A hintó éles kanyart vett.
Asarella elvesztette egyensúlyát, és anyjának esett. Körülölelték.
Mélyen beszívta az ismerős, nyugtató tavaszillatot, még közelebb furakodott. Olyan jó hozzábújni, és egy pillanatra megpihenni! Remélte,
az anyja ezt bocsánatkérésnek fogja tekinteni. Csak húzta és húzta az időt, nem akarta elengedni, és magában hálát adott a kocsisnak
a hirtelen elkanyarodásért. Izmai ellazultak, a vérében lüktető zene
is andalító zümmögéssé halkult, ahogy anyja szívverését hallgatta.
Apja sétapálcája koppant.
Anyag súrlódott anyagon.
Torokköszörülés.
Asarella szemhéja felpattant, élesen beszívta a levegőt. Minden
idegszála megfeszült, és azt üvöltötte, baj van!
Félelem szikrái gyúltak benne, szívét gúzsba kötötték a hangok.
Kérdőn felnézett.
– Minden rendben – puszilta meg az anyja mosolyogva a homlokát. Csakhogy Asarella felismerte hangjában a feszültséget, úgy szólt,
akár a hárfa túlfeszített húrja. Valami olyasmit akart felelni, hogy
már nem kisgyerek, de a hintó hirtelen lefékezett.
A lovak dobbantásait ideges horkantások váltották fel.
Puff!
A hintó megremegett, amit gyors koppanások kísértek. Asarella
az anyjába kapaszkodott. Meg akarta kérdezni, mi történt, de apja már ki is pattant az éjszakába. Az ajtó képtelen lassúsággal csukódott be mögötte.
A táj vörösen villant.
Dörr.
A sötétségben eddig összemosódott ég és föld kettévált.
Apja összeesett. Az ablak vért könnyezett.
Asarella szíve a gyomrába süllyedt. A formálódó sikoly a torkában
ragadt, és vergődött, akár a ketrecbe zárt madár. Újra az anyjához
akart bújni, keze azonban erőtlenül hullott oldala mellé.
Mintha kívülről szemlélte volna az eseményeket.
Az ajtó kivágódott. A hintó oldallámpásának fénye félarcúvá tette
a gyilkost. Szeme elveszett mély, árnyba vesző gödrében. Halovány
bőr fedte arccsontján fekete szeplőknek tűntek a vérpöttyök. Szőrtelen, izmos kéz nyúlt Asarella felé. Egy külvilági! El akart húzódni, de
az izmai megfagytak, mozdulni sem bírt.
Tavaszillatú felhő lökte hátrébb. Anyag suhogott, és a puha felleg
elfedte Asarella szeme elől a sötétséget.
– Menekülj! – Anyja magasra ívelő hangjára visszazuhant saját
testébe, izmai mozdultak. Legördült az ülésről. Az ellentétes oldalon
kiugrott a hintóból, egyenesen egy megtermett férfi markába.
– Megvagy, kismadár! – A mély hangot nevetés kísérte. A férfi telt
ábrázatából fekete hiátusokkal tarkított fogsor vigyorgott rá.
© Könyvmolyképző, 2019
Nincsenek megjegyzések
Megjegyzés küldése