A komoly téma ellenére teljesen gyermekbarát, kimondottan felemelő és szívmelengető Amber és Hópehely története. Ilyen könyveket kell fiataljaink kezébe adni! Kihagyhatatlan, letehetetlen! Valódi! - Coeur, GCK's Book Review Blog

Tedd kívánságlistára! E-könyv

Fülszöveg

Csodálatos történet egy eltévedt póni és egy magányos kislány barátságáról. A honvágyról, szülő és gyerek közötti elvághatatlan kötelékről, és az igazi szeretet önfeláldozó erejéről.

A tizenegy éves Amber egy vidéki farmra kerül nevelőszülőkhöz, de hiába körülötte a sok szépség, ő csakis egyetlen dologra vágyik: hogy újra az édesanyjával lehessen. Búskomorságát a nagy hó alól kimentett kiscsikó enyhíti, ám akárhogy dédelgetik az istállóban, a póni nem hajlandó enni. Amber átérzi a csikó szomorúságát, és kitartó szeretetével, gondoskodásával végül sikerül megmentenie őt.

De vajon mi lesz a kiscsikó jövője? Visszakerülhet-e édesanyja közelébe, amire nála jobban már csak Amber vágyik?

A könyvet megjelenése óta máris számos irodalmi díjra jelölték.

„Egyszerűen imádtam Hópehely történetét! Őszinte, érzékeny és szívbe markoló… életre szóló élmény, nem csak gyerekeknek.” Jacqueline Wilson

Rövid időn belül már a második remekbe szabott ifjúsági regényt volt szerencsém olvasni. Susanna Bailey Hópehely című könyvét nem véletlenül jelölték már több irodalmi díjra. Igazán komoly témát dolgoz fel: a családból kiemelt gyerekek sorsát. S teszi ezt nagyon olvasmányos stílusban, ugyanakkor rendkívül hitelesen. Olyan történetet született az írónő tollából, amelyet bátran ajánlhatok nemcsak a fiatalabb, de az idősebb korosztálynak is.

Filmek sokasága örökítette már meg a nevelőszülői rendszer sajnálatos hibáit, rengeteg problémáját. Amber története végre-végre egy pozitív ellenpélda. Hisz Ruth, akihez Amber kerül, egy igazi "gyermekekkel suttogó". Karaktere jó példa arra, hogy sokszor elég "csak" ott lenni és nem direkt irányítani! (Valljuk be, hogy mi, mai anyukák- beleértve engem is- nem igazán jeleskedünk ebben.)

Amberrel nagyon könnyű volt együtt érezni. Roppant szívfájdító volt figyelemmel kísérni erőfeszítését, ahogy megpróbálta együtt tartani a már régóta nem funkcionáló családját.

"Én tudok róla gondoskodni - mondta Amber- Tudok. Ha hagynak."

Természetes vágya, hogy édesanyjával élhessen együtt, nem hagyta, hogy észre vegye, milyen szerencsés, hogy Ruth kezei közé került. Ruh otthonában ugyanis nemcsak a feltétlen elfogadást, szeretetet, a teljes odafigyelést tapasztalhatta meg, de kissé kizökkenhetett saját fájdalmából. Ebben nagy segítségére volt a természet közelsége, gyógyító hatása, az egyszerű sallangmentes életmód, a kétkezi munka örömének élménye. A farm biztosította Amber számára az elegendő időt és teret az elvonulásra, az érzelmi viharok lecsengésére. Hópehely, a kis póni sorsában pedig a saját történetét élte át újra, hogy aztán éppen vele kapcsolatban döbbenjen rá: az otthon nem mindig ott van, ahol elsőként gondoljuk. Szívmelengető kapcsoltuk szép példa volt arra is, hogy két sérült lélek hogyan segíthet egymásnak a gyógyulásban.

Az írónő a két főszereplő részletgazdag ábrázolása mellett nagy gondot fordított a mellékszereplők kidolgozására is. Grey nyugodt, kiegyensúlyozott lényének ellenpontjaként szerepelt Sunni karaktere, féltékeny, szurkálódó viselkedése, ami nagyban hozzájárult a történet hitelességéhez. És hát ott volt a hatéves Cohen hatalmas, megrendítő fájdalmával.

"- Nem ígérhetem meg - felelte. A kabátja ujjával végigsimította arcát. - Thomasnak is ígértem. Azt mondtam, vigyázni fogok rá. De nem tudtam. Úgy ahogy kell."

Előjáték

Minden más lett: fehér, süppedős némaság vette körül. A szélnek teste volt: örvénylett körülötte, mintha puha tollakat kapott volna fel, eltakarta előle az eget. Eltakarta előle az anyját.

A csikó megszagolta a földet. Az is más volt. Hozzátapadt az orrához. Csípett.

Beleszimatolt a levegőbe az anyja tejes, meleg szagát keresve. Hívta. Fülelt. Megint hívta. Egy pillanatra azt hitte, az anyja hangját hallja a fák közül.

Az anyja elment.

A csikót hajtotta az éhség, kimerészkedett a tölgyfák rejtekéből, és elindult a nyílt lápon. Beletúrta orrát az újdonsült fehér földbe, zöld levelek és szúrós, sárga rekettye után kutatva. Már megtanulta, hogy az anyja teje mellett ezek is táplálékot jelentenek.

Lassan mozgott, a teste ugrásra készen megfeszült. Fülelt, hogy nem hallja-e a fénylő szemű, fekete szörny bömbölését.

Vagy ez embereket, akik belekergették az anyját a szörny rettenetes szájába.

Amikor besötétedett, és a hold ezüstös fénye szétáradt a lápon, az ösztöne a védelmet ígérő sövény felé hajtotta a csikót. Puha orrával a fagyott ágak között kotort, nyelvét az alattuk nyugvó, keserű, kemény levelek köré csavarta. Kiprüszkölte a havat az orrlyukaiból, és előrébb nyújtózott, még több táplálékot keresve.

Megbotlott, és a következő pillanatban már csúszott is: kapálózó, vékony lábak a tüskés ágak sűrűjében. Vele együtt lecsúszott a hó is, és húzta magával a sövény mögötti árokba.

Amikor a csikó kinyitotta a szemét, már nem látta sehol a holdat.

Egy

Amióta elhagyták a halvány utcai lámpákkal és élénk neonfényekkel kivilágított várost, Amber szinte semmit sem látott. Csak az elsuhanó, sima földeket és árnyas erdőket; a kocsi reflektorfényében szellemként imbolygó, fehér sipkás bokrokat és fákat.

– Nem vagyunk már messze – mondta Penny. A válla fölött Amberre pillantott. – Hamarosan meg kell látnunk a farmot. – Hunyorogva kinézett a szélvédőn, megigazította kerek szemüvegét. – Nem könnyű haladni ebben az időben. Biztosan nagyon fáradt lehetsz.

Amber megvonta a vállát, és nézte a hóval és havas esővel küzdő, fürgén ide-oda mozgó ablaktörlőket. Penny kocsija lassan küzdötte magát előre, egyre messzebb és messzebb a lány vörös téglás otthonától.

Egyre messzebb anyától.

Nem engedték, hogy Amber beüljön a mentőbe anyával. Teát adtak, de túl cukros volt, leültették a nappaliban, de nem az ő helyére. Gyűlölte őket. Gyűlölte sistergő-recsegő rádióikat, a fényben megvillanó ezüstgombjaikat. A szemüket, amely a szobát pásztázta, és amely eldöntötte a dolgokat.

– Penny, ha odaérünk, felhívjuk anyát? – kérdezte. – És megmondjuk neki, hogy holnap már otthon leszek?

– Késő van már. Anyukádnak pihenésre van szüksége, édesem. De holnap ez lesz az első dolgom. És aztán eljövök hozzád, és mindent megbeszélünk. Megígérem.

Penny lassított, és bekanyarodott balra. Hosszú, piros körmei megcsillantak a kormányon.

– Nem maradhatok itt holnap – mondta Amber. – Anya aggódni fog.

Penny sóhajtott. Puhán, szomorúan. Figyelt egyáltalán?

Egy földúton mentek, a kocsi zötykölődött. A lány gyomra összerándult. Rágni kezdte a hüvelykujja mellett a bőrt. Vajon hol lehetnek?

Fehér fény hasított a sötétségbe, egy magas oszlopra szögelt fatáblát világított meg. Penny előrehajolt, és lassított.

– Ez az – mondta. – Nyitva hagyták nekünk a kaput. Megérkeztünk.

Kettő

A farmon a ház hatalmas volt: Amber még sosem látott ekkorát. A széles ablakok sárga fényfoltokat vetettek a hófödte udvarra. A kéményekből füst tekergőzött föl az éjszakába.

Amikor kiszálltak az autóból, kinyílt a bejárati ajtó, és egy alacsony, gumicsizmás nő indult feléjük. A vállára dzsekit borított. Amber látta, hogy alatta pizsama van.

– Hát ideértetek – mondta. – Aggódtam. Reggel óta tart ez a rettenetes idő…

– Szia, Ruth – mondta Penny. – Sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott. Ezek az utak…

– Semmi gond. A lényeg, hogy itt vagytok. – Ruth a kislányra mosolygott. – Gyertek be!

Betessékelte őket az ajtón, a hosszúkás, világos előszobába, mely tele volt zsúfolva kabátokkal, cipőkkel és táskákkal.

– Gyertek a konyhába! És adjátok ide a kabátotokat! – mondta. – Leteszem őket a tűz mellé, ott hamar megszáradnak.

Igazi tűz lobogott a konyha hatalmas, téglából készült kandallójában.

– Éghetne jobban is, ugye Amber? – kérdezte Ruth, és megint mosolygott. A kandalló mellett álló hintaszékre mutatott. – Ülj le oda nyugodtan, ha végeztél, drágám. Melegedj fel. De előtte bújj ki abból az edzőcipőből. Úgy látom, teljesen átázott.

Lehajolt, és egy bottal megpiszkálta a tüzet. A vörös lángnyelvek föllobbantak, és körbenyaldosták a kandallóban izzó fahasábokat.

Amber a tüzet nézte egy darabig. Füstszagot érzett. Kaparta a torkát.

Csak állt, keresztbe font karral.

– Jó, majd leülsz, ha akarsz – mondta Ruth. – Ráérsz. – A házigazda odament az asztalhoz, és leemelte az alufóliát egy nagy tálcáról. – Csináltam nektek szendvicset. – Visszafordult a kislányhoz, és megint elmosolyodott. – De van forró csoki is. Kértek?

– Isteni lenne – bólintott Penny. Letette az aktatáskáját az asztalra. Amber mereven nézte. Jól ismerte azt a táskát, a titkokkal és hazugságokkal teli mappáival együtt.

Elfordult.

Nagyon fázott, még Ruth meleg konyhájában is. Úgy érezte, mintha harapdálnák a lábujjait. És szomjas volt.

– Igen – mondta Ruthnak –, kérek forró csokit.

Ruth még szélesebben mosolygott.

– Rendben. Egy perc és kész. – Felvett a konyhapultról egy fényes rézlábast, és a tűzhelyre tette. Kavargatni kezdte.

Amber lenézett a lábára. A cipőjéről leolvadt hó tócsába gyűlt a padlón. Gyorsan felkapta a fejét. Ruth is észrevette?

Nem. A tűzhelynél állt, és elmerülten beszélgetett Pennyvel.

Amber kikötötte a nedves cipőfűzőt, és levette az edzőcipőjét. Tanácstalanul fogta a kezében. Hova kell tenni? Senki sem mondta. Gyorsan elrakta szem elől, a széke alá, és fázósan összébb húzta magán a dzseki nedves gallérját. Körülnézett.

Filmekben látni ilyen konyhát, vagy azokban a magazinokban, amiket az emberek az orvosi rendelőkben szoktak lapozgatni. Nagy járólapok, nagy fabútorok, nagy, sötét gerendák a plafonon. A hatalmas hűtőt kézzel írt cetlik, matricák és gyerekek fotói borították. Amber azon gondolkodott, hogy kik lehetnek, és hogy mindannyian itt laknak-e, Ruthszal és Sammel.

Akármire készül Penny és Ruth, az ő fotója sose fog a hűtőre kerülni.

Fülelt egy kicsit, hátha érti, mit mond Penny a másik nőnek. Penny a komoly arckifejezését vette elő, ami nem sok jót jelentett. Ruth bólogatott. Amberre pillantott, a tekintete lágy volt, és párás. Mint a rendőré, mielőtt rávette őt, hogy engedje el anya kezét.

– Mindjárt kész, Amber – mondta a házigazda mosolyogva, majd visszafordult a tűzhelyhez, és tovább kavargatta a lábasban a tejet. Mintha ez lenne a normális. Mintha minden rendben lenne.

Ruth nem úgy nézett ki, mint egy nevelőszülő. Legalábbis nem úgy, mint Dawn, akinek rózsaszín volt a haja, és aki magas sarkúban járt, vég nélkül telefonált, és hozzá sipítva nevetett. Dawn, aki egész idő alatt alig szólt hozzá, amikor nyáron egy hétvégét nála töltött. Dawn, aki sosem mosolygott.

Ruth arcán megszokottnak tűnt a mosoly. Barna haja fészekszerű copfba volt összefogva a feje tetején, és ide-oda rugózott, ahogy repkedett a konyhában, mint egy madár. Még mindig rajta volt a csizmája. Hogy felkapná erre Dawn a vizet! Nála szigorúan cipő le volt az ajtónál.

Ruthnak is lesznek szabályai, gondolta Amber. Szabályok, amik olyan gyerekekre vonatkoznak, akik igazából nem tartoznak ide. Amiket akkor fog felsorolni neki, ha Penny elment. Dawn is így csinálta.

Ruth átnyúlt Amber válla fölött, italokkal teli tálcát és egy szendvicsekkel jól megrakott tányért tett az asztalra.

– Vegyél nyugodtan, drágám! – biztatta. – És szólj, ha kérsz még!

– Nem vagyok éhes – mondta a lány. Nézte, ahogy Penny elvesz egy szendvicset, beleharap, és rágni kezdi. Egy paradicsomdarab lepottyant a mellére, és ráragadt a színes gyöngy nyakláncára.

– Mikor jössz vissza holnap, Penny? Délelőtt? – kérdezte Amber.