Értékelés + Beleolvasó | Jane Corry: Csak egy pillanat

Értékelés + Beleolvasó | Jane Corry: Csak egy pillanat

2019. december 6., péntek

Nincsenek megjegyzések

*kép forrása a 21. Század Kiadó facebook oldala

Jane Corry: Csak egy pillanat

Eredeti cím: I Looked Away

Kiadó: 21. Század

Fordította: Borbély Judit Bernadett

Oldalszám: 496

|Tedd kívánságlistára|Rendeld meg|

Fülszöveg

Igen, ​hibáztál.

De miért vádolnak gyilkossággal?

Minden reggel Ellie vigyáz kisunokájára. Josh a szeme fénye, egyszerűen imádja a kiskölyköt. Ellie boldogsága azonban nem felhőtlen: a férjének viszonya van valakivel.

A férfi megesküszik arra, hogy véget vetett a dolognak, majd egyik reggel a férjét megint az a nő keresi telefonon… Ellie egy pillanatra szem elől téveszti kisunokáját. Ami ezután történik, örökre megváltoztatja az életét…

„Lebilincselő, érzelemgazdag történet, a végén a csavart nem lehet előre kitalálni.” – Claire Douglas

„Érzékeny és gondolatébresztő.” – Adele Parks

„Intelligens thriller, összetett karakterekkel és hiteles érzelmekkel.” – Luana Lewis

„Bámulatos portré a családról, amely meg is nyomoríthatja az embert. Letehetetlen könyv.” – Gilly MacMillan, a Kilenc nap szerzője

„Érzelmi magasfeszültséget árasztó, lenyűgöző, csavaros történet – csak Jane Corry képes ilyen briliáns rétegzettségű szöveget írni. Száguldva olvastam és mire a végére értem, nem is késő volt, hanem korán.” – Teresa Driscol

A 21. Század Kiadó jóvoltából újabb írónő került fel arra a listámra, akinek minden írását el szeretném olvasni. Eddig valahogy elkerülték a figyelmemet Jane Corry írásai, de most mindenképpen be kell pótolnom a mulasztásomat, s az eddig megjelent regényei fel is kerülnek a kívánságlistámra. 

Manapság, amikor a szuperhősök és a varázslók korát éljük, - s meg kell hagyni én is szeretem a jól felépített, különleges világokat, a bennük rejlő csodás történeteket -, az olyan írások, mint a Csak egy pillanat mindig rádöbbentenek arra, hogy nem csak az elképzelt világokban vannak hősök és komoly küzdelmek. A hétköznapok egyszerű hőseiről valahogy könnyen megfeledkezünk. S itt nem az életmentő hivatással rendelkezőkre gondolok. Hanem például az anyákra, akik beteg gyermeküket nevelik teljes odaadással vagy azokra, akik valamely szenvedélybetegségükkel vívott harcból győztesen kerülnek ki. vagy akiknek valamilyen traumát kell feldogozniuk ahhoz, hogy újból teljes életet élhessenek.

Szerencsére nem tudom, milyen érzés ezt a történetet olyan embernek olvasni, aki maga is átélt Elliéhez hasonló traumát.  Egy biztos. Számomra nagyon megrázó volt belegondolni, hogy egyetlen figyelmetlenség, egyetlen felelőtlen pillanat teljesen tönkreteheti az ember életét. Eddig se voltam szociálisan érzéketlen, de ezt a történetet  olvasva rá kellett döbbennem, mennyire szerencsés vagyok, hogy szerető család, nyugalom vesz körül. 

A Csak egy pillanat ugyanis egy nem mindennapi történet olyan hétköznapi emberekről, amilyenek mi is vagyunk. A cselekmény két szálon fut. A két főszereplő: Elli és Jo életét felváltva követhetjük nyomon. Az elejétől fogva együtt éreztem Elli-vel, és szorongva olvastam élettörténetét, mely semmi jóval nem kecsegetett. Halálosan idegesített a mostoha manipulatív viselkedése, de az apa vaksága talán még bosszantóbb volt. Sajnos Elli családja tökéletes példa volt arra, hogy a funkciózavaros család mennyire léleknyomorító lehet. Aztán ott volt a hajléktalan Jo élete. Küzdelme a napi túlélésért, egy pár falatért, egy fekhelyért. Nem lehetett nem együtt érezni vele. Nagyon drukkoltam neki, hogy élete valamilyen úton-módon jobbra fordulhasson. De el se tudtam képzelni azt a  csavart, melyet az írónő a végére tartogatott. Egyszerűen zseniális! 

Aki kézbe veszi Jane Corry Csak egy pillanat című könyvét, az igazi érzelemdömpingre számíthat, ugyanis nem lehet kivonni magunkat a történet hatása alól. A szereplők minden hibáikkal együttvéve is nagyon szerethetőek, a történetük pedig feszültséggel teli, fájdalmasan szívszorító és valóságos.  Az a fajta történet, amely megérint és elgondolkodtat, hogy aztán még sokáig benned rezegjen. 

Beleolvasó

Nem kéne sietnem.

De ha lassítok a lépteimen, mozgó céltáblává válok.

Összes porcikámat átjárja a félelem, hogy mindjárt

a vállamra nehezedik egy kéz. Valaki mindjárt

megragadja a karomat.

Kocsik húznak el mellettem. Némelyik egészen lelassít,

mintha a sofőr az útjelző táblákat tanulmányozná.

Megdermeszt a rettegés. És ha valami mást akarnak?

Megyek tovább. Lekuporodom a nedves járdára.

– Segítsenek – könyörgök. – Egy kis ennivalót.

Ma talán jóllakom. Na és utána?

A holnap is az utcán ér majd?

Ben Westwood: Egy csellengő versei

DAILY TELEGRAPH 

GYERMEK VESZÍTETTE ÉLETÉT 

EGY „TRAGIKUS BALESETBEN”

 Meghalt egy kisfiú a rendőrség által „tragikus balesetnek” nevezett körülmények között. A további részletek egyelőre nem ismertek.

Prológus 

Ellie 

Oxfordshire

2019. augusztus 17., szombat. A nap, amely örökre belém ég majd, habár az adott pillanatban ezt még nem tudhatom. Egyelőre ez is csak egy átlagos kánikulai nap, ahogy a meteorológusok megjósolták. Előttünk az élet Rogerrel. Így mondta a házassági tanácsadó, amikor szélnek eresztett minket. 

– Ön most új esélyt adott a férjének. Tiszta lappal indulnak. Ne is nézzen hátra. 

De bármennyire igyekszem is megfogadni a tanácsot, attól még bennem van a láthatatlan tüske. És szúrja a lelkem. 

Az elterelődés segíthet. Ezért tartok éppen a városközpontba a vadonatúj és igen mutatós aranyszínpántos, türkiz szandálomban, hogy vegyek a „csoda” hidratáló krémemből, ugyanis elfogyott. Nem én nyerném a nagyik szépségversenyét, mégis szerfölött élvezem, ha azt mondják nekem: – Micsoda? Van egy négyéves unokád? De hisz olyan fiatalos vagy. – Negyvenkilenc évesen végre jól érzem magam a bőrömben, nem úgy, mint esetlen kamaszként. Van családom és önálló életem, emellett önkéntesként dolgozom egy büntetés-végrehajtási intézetben. Van dolgom, és ez segít elhatárolódni a múlttól. 

– Big Issue – zendít rá a Boots előtti járdaszakaszon kuporgó asszony. Ugyanazt a reményteli hangot üti meg, de a környékbeli hajléktalanokra általánosságban jellemző nyelvjárás nála hiányzik. Rendszeres vásárlója vagyok, és bár tolakodónak tűnhet, valójában kedves nő.

Hozzávetőleg tizennyolc hónappal ezelőtt jelent meg nálunk a főutcán a csípőben buggyos, a boka felé összeszűkülő, lila hippinadrágjában, tetovált ezüst- és aranycsillagokkal a nyakán, pufi, tengerészkék széldzsekiben, fülpiercinggel, kopaszra borotvált fejjel és elnyűtt ábrázattal, amely mindössze annyit árult el a koráról, hogy valahol negyven és a halál között van. A sokadik találkozásunk után rászoktam, hogy valamennyivel több pénzt adok neki egy kis ennivalóra, ő pedig egy pillanat alatt eltüntette a többletet méretes zsebeinek egyikében.

– Kösz – mondta rendre. Aztán összedörzsölte a kezét, mintha a pénzről rátapadt láthatatlan piszkot törölné le. Felfigyeltem még egy szokására: szeretett dünnyögve dúdolgatni, bár a dallamot nem sikerült felismernem

Egyik nap váratlanul megkérdeztem tőle, hogy mikor lett hajléktalan. 

– Egy időben – felelte homályosan. Ez volt az első rövid lélegzetű beszélgetéseink sorában, valahányszor újságot vettem tőle. Elárulta nekem, hogy a neve Jo (noha a hanglejtéséből ítélve aligha ezen a néven született), s hogy gyermekkorában „tojt a sulira”. (– Azért a börtönben sokat olvastam – jelentette ki.) Kíváncsi lettem, vajon miért ültették le, de nem akartam rákérdezni. Egy ízben érdekes eszmecserét folytattunk arról, hogy a kormány új hajléktalanpolitikája vajon ténylegesen segíti-e majd az utcán élőket.

A hideg idő beálltával úgy aggódtam érte, hogy még szállást is megpróbáltam szerezni neki – ami végül nem jött össze. Meglehet, hogy túlságosan bevonódtam, de segítőkész természettel áldott meg a sors. Végtelenül szomorú, hogy a mai modern időkben is vannak nélkülözők. Azután, néhány hónappal ezelőtt, amikor újra belém fészkelte magát a gyanú Rogerrel kapcsolatban, láttam Jót tajt részegen kitámolyogni a kocsmából. Nem is az bőszített fel, hogy pocsékba ment a pénzem a többi adakozóéval együtt. Hanem hogy átvertek a palánkon. A magam részéről nem szívelem az alkoholt. Az én hátteremmel ez érthető is.

Az eset óta, bevallom, tudatosan kerültem őt, néha inkább átmegyek az utca másik oldalára, és úgy teszek, mintha nem venném észre. Ám ezen a bizonyos tikkasztóan forró augusztusi napon valami mégis megállásra késztet

– Köszi – mondja szutykos tenyerébe pillantva. Pontosan anynyit adtam, amennyibe az újság kerül. Kínosan érint a csalódottsága. Van valami ebben a szögletes állú, csontos, borotvált fejű nőben, amitől egyszerre látszik sebezhetőnek és szívósnak. Már nyúlok is be a táskámba némi apróért.

Ekkor pillantom meg Carole-t.

Földbe gyökerezik a lábam a nő láttán, aki hajszál híján szétrobbantotta a családomat. Nem szokásom káromkodni, de szíves örömest a pokolba tudtam volna kívánni azokat a szégyentelenül mutogatott, formás, napbarnított lábakat a rajtuk lévő krémszínű, pántos tűsarkúval egyetemben. Az én nyári farmeromnál sokkalta divatosabb, karcsúsított ruhájában olyan darázsdereka van, mint egy olyan valakinek, aki soha nem eszik. Én csak ránézek egy szelet csokira, és máris két kilót hízom.

Carole karja csupasz – fiatalabb nálam, neki nem kell hosszú ujjúval takargatnia a megereszkedett bőrét, amitől én már a negyvenes éveim közepe óta szenvedek. Riválisomnak hosszú, barna haja van (nem szögegyenes és seszínű, mint az enyém), amely természetesnek látszó módon omlik a válla alá, de én pontosan tudom, hogy minden csütörtökön beszárítják neki. Azért vagyok ilyen jól értesült, mert ugyanabba a fodrászatba jár az egyik barátom. Az ilyen közepes méretű, mézszín kőből épült oxfordshire-i városkákban, húszperces távolságra a Citytől, az emberek mindent tudnak egymásról.

Bárcsak sose néztük volna ki ezt a helyet. Bárcsak sose akadt volna az utunkba ez a némber. 

Carole ekkor a rá jellemző magabiztos léptekkel felém veszi az irányt, tengerészkék retikülje dinamikusan himbálódzik a vállán. Elegáns napszemüveg csücsül művészien a feje tetején, mintha nem is praktikus célt szolgálna, csak a márkajelzésre lenne hivatott felhívni a figyelmet. Élénk, sárgás rózsaszín rúzst visel. Ugyanazt az árnyalatot, amelynek a nyomát karácsony után megtaláltam Roger ingén. – Enyém! – üvöltötte a képembe a folt 

Én kevésbé feltűnő árnyalatokat szoktam választani. Áttetsző szájfényt vagy különleges alkalmakkor halvány barackszínt. És mire mentem vele?

Carole puszta látványától is rogyadozik a térdem. Kiteszem a kezem, hogy visszanyerjem az egyensúlyom, ám ekkor elejtem a tárcámat. A járdára szóródik belőle az apró. Mit keres ez itt? Amikor legutóbb elhajtottam Carole takaros, a bejárati ajtó körül lonccal befuttatott, téglából és kőből épült háza előtt, kint volt rajta az ELADVA tábla. Roger eskü alatt állította, hogy Carole visszaköltözött Londonba. Mégis itt van, és éppen peckesen lépked felém.

– Carole-é – vallotta be végül a férjem, amikor kérdőre vontam a rúzs dolgában. – Sajnálom, Ellie. Ez most tényleg komoly. Már le is foglalóztunk egy claphami lakást. – Felnyögött, mint aki szenved. – Az a helyzet, hogy szerelmes vagyok.

Nem. Ilyen nincs. Nem engedem. Rogernek persze korábban is voltak viszonyai, szerelemről azonban mindeddig szó se volt. A mély érzések nekünk, a családjának voltak fenntartva.

– Hogy dobhatsz el huszonnyolc évnyi házasságot? – zokogtam. – Azt hittem, együtt fogunk megöregedni. És a gyerekek? 

– Az ég szerelmére, Ellie – taszított el magától, mintha nem bírná elviselni az érintésem. – A gyerekeink már felnőttek. 

Akkor is szükségük van a szüleikre, akármilyen idősek is. Ezt én tudom a legjobban. A félelmem ekkor átfordult dühbe. 

– Na és Josh? – fröcsögtem. – Most tényleg mondjuk neki azt, hogy a nagyapja elhagyott minket egy másik nő miatt? Mit fog gondolni rólad, ha felnő? 

Roger megvonta a vállát. 

– Továbbra is ott leszek neki. Carole szereti a gyerekeket. Mindig is vágyott gyerekre. Nem bánja majd, ha Roger hétvégenként nálunk lesz.

– Ezt nem teheted! Nem fogom hagyni!

 Nézzünk szembe vele, Ellie. Más fényben látlak, mióta tudom, mit tettél. Most még újrakezdhetjük az életünket. Szóval… – Habozni látszott. – El akarok válni.

Egyetlen dolgot tehettem. Évekkel korábban megfogadtam, hogy soha többé. De a régi szokások nehezen vesznek ki. Szerencsére épp kéznél volt a konyhai olló.

– Az isten szerelmére, Ellie! – kiáltott fel, és egy konyharuhát szorított vérző csuklómra. – Mi ütött beléd?

A mostohaanyám hangja villan eszembe. – Mi ütött beléd, Ellie?

Kiráz a hideg

Miután összevarrtak a Radcliffe-ben, Roger búbánatos képpel azt közölte velem, hogy jobban belegondolva, talán tévedett. Nem rúghatja fel a családját. Marad. És hajlandó beadni a derekát, és eljön velem házassági tanácsadásra, amennyiben megígérem, hogy nem teszek többé kárt magamban. Azt mondta, Carole-lal már megbeszélte a dolgot, és ő „belement”.

– Tessék, drága.

A hajléktalanlapot áruló asszony hangja betör a gondolataimba, és visszaránt a jelenbe. Éppen a szétgurult aprómat húzza össze egy kupacba a lábamnál.

– Itt van mind hiánytalanul.

Pironkodva nyúlok a pénzemért. És közben meglátom a krémszínű tűsarkút. Megcsap egy émelyítő illat. Aztán Carole hangját hallom a fejem fölül. Olyan hangerővel beszél, hogy csak én hallhatom. Kislányos a hangja, ami egy bizonyos életkor után kifejezetten irritáló tud lenni, egyes férfiak mégis mindig bedőlnek neki.

– Jobb, ha tudod, hogy a mai napig találkozgatunk – sziszegi.

Kalapáló szívvel bámulok föl rá.

– Roger azt szeretné, ha én is része lennék a családnak. Mellesleg, élvezi az unoka a játék házat?

Hogy a túróba tud erről? Roger ajándékba vette Joshnak a kertünkbe. Nyilván a tudtom nélkül találkozott Carole-lal, és akkor említette neki. Kiszárad a szám. Vagy lehet, hogy ő is ott volt, amikor Roger kiválasztotta a házikót?

Rosszul vagyok a gondolattól. Lehet, hogy az eladók őt hitték a nagymamának…

– Hagyj békén! Hazudsz – mondom reszketőn.

Cinikusan félrebiccenti a fejét.

– Azt mondod? Tudomásom szerint te hazudtad végig az életed. Úgy is mondhatjuk, hogy nem okos rád bízni egy gyereket…

Roger elárult volna? Vagy mástól tudja? Lehet, hogy rám keresett a neten. Valahol biztosan lehet erről találni valamit. Mit tegyek, ha kipattan a dolog?

– Mit képzelsz te magadban! – akarnám mondani, de bennem rekednek a szavak. Mire sikerülne kimondanom őket, addigra Carole már elment, elnyelte a bevásárlószatyros tömeg. 

Olvasd tovább!

Értékelés + Exkluzív beleolvasó | Jane Corry: A halott ex

Értékelés + Exkluzív beleolvasó | Jane Corry: A halott ex

2018. október 21., vasárnap

Nincsenek megjegyzések

► Jane Corry: A halott ex

► Eredeti cím: The Dead Ex

► Kiadó: XXI. század

► Fordította: Tóth Attila

► Oldalszám: 350

|Moly adatlap|XXI. Század kiadó|

Fülszöveg

Megcsalt. 
Hazudott. 
Meghalt.

Vicki férje, Daniel egykor azt ígérte, hogy jóban-rosszban, egészségben és betegségben is szeretni fogja a feleségét. De miután egy brutális támadás miatt Vicki epilepsziás lett, otthagyta őt, és lelépett a barátnőjével. 
Amikor Vicki egy nap megtudja, hogy a férje eltűnt, először örül, hogy végre megszabadult tőle. A rendőrség azonban később bizonyítékot talál rá, hogy Daniel meghalt, és azt gondolják, Vickinek is köze van ehhez. 
Mi történt azon az éjszakán, amikor Daniel eltűnt? 
És hogyan bizonyíthatja Vicki az ártatlanságát, ha ő maga sem biztos benne? 
Sunday Times bestseller 

Jane Corry korábban egy magazin tudósítója volt, és három évig élt egy rendkívül szigorúan őrzött férfibörtönben, hogy tanulmányozza az ottani életet. Addig még sosem volt fegyházban, és a gyakran hajmeresztő élményei hatására írta meg nagysikerű regényeit, a Vértestvéreket és A férjem feleségét, melyek a Sunday Times bestseller listájára is felkerültek.

A történetet váltott szemszögben és idősíkon olvashatjuk. Műfajában elsősorban thriller, amely rendelkezik krimi- és romantikus szállal. A cselekmény szépen fokozatosan lett felépítve. Rengeteg leíró rész, csavar és pszichológiai utalás tarkítja történetünket. Ezek hol érdekesek, hol pedig rém unalmasak voltak. A karakterek viszont nagyon tetszettek. 

Alapvetően két főszereplőt ismerünk meg. Vicki az ex feleség és Scarlet, akiről a történet végéig azt sem tudtam miért kapott szerepet.
Vicki aromaterápiás kezeléseket tart egy kisvárosban. - zárójelben megjegyezném, nem igazán értem miért kapjuk az aromaterápiás kezelésekről azt a rengeteg információt mikor gyakorlatilag nincs különösebb szerepe a könyvben, csupán megnyugtatja Vickit - Egy váratlan baleset során epilepsziás lesz, állandó gyógyszeres kezelés alatt áll mely kihat memóriájára is. Őszintén egy másodpercig nem gondoltam volna hogy ez a nő önvédelmi vagy rendfenntartói képzést kapott. Olyan félénk, szétszórt, magának valónak látszik. Egy napon a rendőrség kopogtat ajtaján, volt férje eltűnésének ügyében nyomoznak. Na és szerintetek ki az első számú gyanúsított? Igen, egyértelmű hogy Vicki. Ez az egyetlen egy kiszámítható részt találjuk a könyvben. A nő sajnos nem tud és nem is akarja segíteni a rendőrség munkáját, ezzel válik egyre gyanúsabbá. A kész röhej az egészben az, hogyha már az elején elmondja az igazat -ezzel megkímélve magát az egész hercehurcával- simán tisztázhatná magát. De akkor nekünk mi maradna? Így ő inkább titkolózik és ellenállást tanúsít, még saját ügyvédjével szemben is. Agyatlan. Múltjáról a cselekmény előrehaladtával kapunk bővebb információt.
Scarlet történetét kiskorától kezdve olvashatjuk, ahol is édesanyjával "a játékot játsszák" ennek következtében a kislány nevelőszülőkhöz kerül. Érdekesnek tartom hogy már- már rögeszmésen ragaszkodik édesanyjához. Persze minden kisgyerek ragaszkodik a szüleihez, de ez akkor is más. Illegális dolgokat csináltat a saját lányával. Annak a szerencsétlennek fogalma sincsen mi a jó és a rossz, mintha a teljes világot fejjel lefelé látná. Az erkölcsi normák hiánya és az édesanyjától való függősége következtében olyan döntéseket hoz amely teljes mértékben megváltoztatja már amúgy is romokban heverő jövőjét. 
Érdekesnek tartom hogy Vicki a válás után is, már- már betegesen ragaszkodik volt férjéhez. Ez az egész azt bizonyítja  hogy mennyire naivak vagyunk, mennyire vágyunk más emberek társaságára. Látszólag a legjobb barátaink, a hátunk mögött pedig fenik késüket. Lehet csak egy pozícióra vagy egy boldog kapcsolatra, de mindenki vágyik valamire ami másnak esetleg megadatott. Egyesek pedig bármit képesek ezért kockára tenni. 
David egy hatalom- és presztízs központú majom. Sőt azt hiszem ezzel most a majmokat sértettem meg, utólag is elnézést kérek. Na szóval a ragaszkodásnál tartottam. Végig az jutott eszembe ugyan miből van ez a férfi hogy így elájulnak tőle a nők? Aztán rájöttem. A dumája. Mind bekajálják. Még Helen is, na de ez egy másik történet. 

Mit tennél ha a memóriád állandóan cserben hagy? Ha nem hisz neked senki? A múlt lehet fájdalmas, és lehet boldogsággal teli. Attól függ hogy kinek a szemszögéből nézzük. Honnan tudod ki hazudik és ki mond igazat?

Ha szereted a hosszú leírásokat és egy csavarokkal teli thrillerre vágysz Jane Corry tollából, ne habozz A halott ex a te fejedet is elcsavarja. 

EXTRA - Borítók

EXTRA - Beleolvasó

DAILY TELEGRAPH, 2018. NOVEMBER 5.

Holttestet találtak Észak-Cornwall partjainál. A testet a Deadman’s

Creek torkolatánál sodorta partra a víz. A rendőrség nyilatkozata

szerint további részletek egyelőre még nem ismertek.

ELSŐ RÉSZ

Zsálya, virginiai boróka, ruta és vörös kakukkfű. Az ember ugye azt gondolja, hogy az aromaterápiás olajok biztonságosak. Ám ezek a remek készítmények erősen mérgezők is lehetnek, ha rosszul használják őket.

Vannak, akik ezt állítják.

Gyakran nehéz kideríteni az igazságot.

Vegyük például azt a nőt, akit ismertem, és aki megölte a férfit, akit szeretett.

Nem állt szándékában.

Legalábbis ezt mondta nekünk…

A férfi megcsalta, pedig már megígérte, hogy otthagyja azt a másik nőt.

Aztán egyszer rajtakapta a pasit, amint a nővel telefonált.

Erre felkapta az első, keze ügyében lévő tárgyat, amely történetesen egy csavarhúzó volt, és belevágta a férfi nyakába.

Hát persze hogy meg akarta ölni őt, gondoltam akkor.

Most viszont már nem vagyok ebben olyan biztos.

1

Vicki

2018. február 14.

Lecsavarom a tetőt, mélyen beszívom az erős, bódító illatot, amely teljesen betölti az orromat, és óvatosan becseppentek három cseppet az üveg mérőpohárba. Tiszta levendula. A kedvencem. Ami talán még ennél is fontosabb, hogy ez a hathatós orvosság arról ismert, hogy sok benne az észter, amiről az én szakmámban azt mondják, hogy „gyógyító hatású”.

Gyógyító? Kit akarok most becsapni? Engem senki és semmi

nem menthet meg. Külsőleg talán úgy nézek ki, mint egy meglehetősen átlagos, negyvenes nő. Belül azonban két lábon járó időzített bomba vagyok.

A dolog bármelyik másodpercben megtörténhet. Talán hetekig, vagy esetleg hónapokig kell várni rá. Egy darabig minden csendes, ám akkor hirtelen beüt a balhé, és teljesen készületlenül éri az embert. „Ne is gondolj rá!” – tanácsolták többen is. Könynyű azt mondani. Néha olyan az egész, mint amikor a csodás színésznő lejön a színpadról és várja a gratulációkat, pedig egy fikarcnyira se emlékszik az egész estéből.

Lábujjhegyre állok, leveszem a polcról a második üveget, és töltök még a pohárba ilang-ilangot is, ami a „szegények jázminja”.

Ez is lehet ugyanolyan jó. Legalábbis ezt mondom magamnak

De legyünk most őszinték! Nem menekülhetek a bűn világából.

Most nézzük a keserű narancs illóolajat! Óvatosan leveszem a harmadik fiolát, és visszaemlékezem az órára, amikor megtanultuk, hogy a szer keserűnarancs-fa leveleinek nedvét tartalmazza. Grépfrútot is kevernek bele? Esetleg. Ez a megrendelőtől függ.

Mindnyájan különböző módon viselkedünk, főleg itt, az én „klubomban”. Természetesen vannak módok a kockázat minimalizálására,de ha valami nagyon rosszul sül el, az ár akár halál is lehet. Az olajokat tisztelnünk kell, hogy a veszélyeket csökkenthessük.

  Imádom az aromaterápiát. Varázsa abban áll, hogy egyszerre nyugtatja és ellazítja az embert. 

  De ez az este nem rólam szól, hanem az új kliensemről. Nem sorstárs ugyan, de arca pár tekintetben hasonlít az enyémhez; az apró ráncok a szeménél nevetésre és könnyekre utalnak, és ott vannak a szeme alatti enyhén megereszkedett táskák is, amelyeket fényvisszaverő korrektorral próbált leplezni.

  Csendben csodálom az őszibarackszínű rúzsát. Én magam már nem használok ilyet. Korábban mindig a „Beautiful Beige” készítménnyel próbáltam bizonygatni a nőiességemet. Az előttem lévő nő hátul lazán összefogta szőke haját, de pár apró tincs azért elszabadult. Mit meg nem adnék ezért a színért. Iskolás éveimből még mindig itt cseng a fülemben a „szeplős vörös” jelző. De Davidnek tetszett a hajam színe. „Mintha csak Tiziano festette volna, és az enyém”, szokta mondani.

  Az ügyfelem is és én is öntudatosan mosolygunk, mintha csak azt akarnánk kifejezni, hogy „Jól vagyok, igazán”. Ő viszont nincs jól, különben nem lenne itt. És én sem vagyok jól.

– Szükségem lenne valamire, hogy ellazulhassak – mondja.

– Mostanában sok stresszhatás ért.

Nem lennék igazán jó tanácsadó. Időnként előfordul, hogy legszívesebben közbeszólnék, hogy elmeséljem a saját történetemet, hogy bizonyítsam ezeknek a nőknek (férfi ügyfelem még sosem volt), nincsenek egyedül. Ez természetesen nem lenne bölcs dolog, hiszen elijeszthetné őket. Nekem pedig szükségem van rájuk. Nemcsak a munkámhoz, de azért is, hogy magam előtt bizonyítsak.

  Mi történt azzal az erős, magabiztos nővel, aki korábban voltam? Aki komoly és célratörő volt. „Vikinek jó mellei vannak, ráadásul tökös csaj is”, mondogatták rólam. De ez még a régi életemben volt.
Ideje rátérni kliensem kórtörténetére.
– Terhes most?
Fel kell tennem ezt a kérdést, noha az előzetes tájékoztatójában benne van, hogy negyvenhat éves, akárcsak én. Ennek ellenére még az lehet. Elneveti magát.
– Azon már túl vagyok. De miért kérdezi?
– Van néhány aromaterápiás olaj, amely nem használható várandósok esetében – mondom. Gyorsan témát váltok. – Előfordul, hogy magas a vérnyomása?
– Nem fordul elő, habár úgy érzem, nem ártana, ha az lenne. A szer arra is befolyással lehet?
Gyanakodva rápillant a felettünk sorakozó üvegekre, melyek tartalma a szivárvány minden színében pompázik. Van köztük vörös, narancssárga, citromsárga, zöld, kék, indigókék és bíbor. Egy percre újra kilencéves vagyok, a kis északi bányászvárosban, ahol felnőttem, és felsorolom a színeket a tanárnak. Pár dolgot az ember sosem felejt el.
– Nem, de célszerű tudnom. Az olajok olyanok, mint az orvosságok. – Mintha a tanárom szavait hallanám. – Nagyon hasznosak, amikor megfelelő módon alkalmazzuk őket.
Futólag megbeszélünk még pár részletkérdést. Az előzetes tájékoztatójában azt írta ugyan, hogy nincs gyógyszerallergiája, de valami miatt mégis aggódom.
– Szeretne átöltözni? – ajánlom. – Pár percre kimegyek a helyiségből, hogy ne zavarjam.
Egyértelműen ideges. Mint sok ügyfelem, aki korábban sosem
kapott ilyen kezelést. Látom, hogy a falon lévő engedélyemet nézi, hogy abból kapjon bátorítást.
Vicki Goudman. MIFA. 3-AS SZINTŰ MINŐSÍTÉS.
A MIFA a Nemzetközi Aromateraputák Szövetségének tagja. Én magam sem akarom elhinni. Egyértelmű, hogy nem így terveztem.
Ahogy visszamegyek a helyiségbe, a kliensem (vagy inkább a hölgy, hiszen erre a megszólításra tanítottak), utasításomnak megfelelően, arccal lefelé fekszik a kezelőasztalon. Csupasz válla, amelyen sötét anyajegy látszik a jobb lapockánál, vékony. Cingár. Bőre hideg, noha az évnek ebben a szakaszában erősebbre állítottam a fűtést.
– Mostanában nem sok kedvem volt enni – mondja. – Fogytam.
A trauma ezt váltja ki az embernél, de éppen kilókat is felszedhetünk a hatására. Én mindkettőt tapasztaltam. Bekapcsolom a CD-lejátszót. Az angyali zene lágy. Gyógyító hatású. Álmosító.
– Mmm – mondja a hölgy már más hangon, miközben ügyes, körkörös mozdulatokkal dörzsölöm az olajat a bőrébe a gerince mentén. – Igazán ért hozzá. Imádom ezt az illatot. Mik is vannak benne?
Elismétlem az összetevőket. Levendula. Ilang-ilang. Keserű narancs illóolaj. Grépfrút leve.
– Honnan tudja, hogy mit kell használni? – kérdezi, de a testhelyzete miatt elég fojtott hangon.
– Picit olyan, mint a házasság – felelem. – Az ügyfél igényei szerint választjuk meg az olajat. Utána pedig az ösztöneinket követjük.
Különös hangot hallok. Egy ideig azt hiszem, hogy nevetés,
de utána rájövök, hogy a nő sír.
– Ha az ösztöneimre hallgatok – zokogja –, akkor talán megtarthattam volna a férjemet.
Megint itt van. A kísértés, hogy túl sokat áruljak el magamról.
Azt gondolhatnám, hogy a páciens megnyugtatására teszem, de valójában saját igényemet elégítem ki vele. Utána meg is bánom.
Az ügyfél kényelmetlenül érzi magát a következő látogatáskor.
Akárcsak én. Elvégre ez üzleti, és nem baráti kapcsolat.
Ezért most ellenállok a kísértésnek, és nem mondom el a hölgynek, hogy David és én pár hónap múlva a hatodik házassági évfordulónkat ünnepelnénk. Arra sem akarok gondolni, hogy Valentin-nap van. Hogy az első – és egyetlen – ilyen napon, amelyet együtt töltöttünk, kristály fülbevalót kaptam tőle, de már képtelen vagyok viselni. Inkább beszívom a levendula illatát, és azt képzelem, hogy úgy veszi körbe a testem, mint egy védelmet nyújtó köpeny.
– Időnként – szólalok meg, miközben nyomkodom a stresszcsomóit – az embernek át kell mennie a sötétségen, hogy a fényre jusson.
Ettől kliensem jobban ellazul. Szeretném azt gondolni, hogy a szavaim nyugtatták meg, de a szer bűvös hatása teszi. A levendula az én bőrömbe is bejut. Ez a jó az olajokban. Mindig egyformák. Nem változnak. Nem úgy, mint a szeretet.
– Van valami, ami kifejezetten aggasztja magát? – kérdezem óvatosan. Felnevet, mintha csak azt kérdezné, hogy hol is kezdjem?
– A kölykök megőrjítenek, különösen a pici. Lehetetlenül viselkedik.
– Milyen idős?
– Négy lesz, de nagyon gyorsan nő.
Ettől most én leszek libabőrös.
– Bajba került az óvodában, mert megharapta az új fiút a csoportjában, és az óvónő szerint ez az én hibám. Még azt is megkérdezték tőlem, hogy előfordul-e erőszak a családunkban.
És előfordul? A kérdést végül nem teszem fel.
A nő picit feszeng a díványon.
– Vannak gyerekei?
Erősebben nyomkodom az izomcsomókat.
– Van egy fiam. Ő is négyéves.
– Mi a neve?
– Patrick.
– Jó fiú?
A zsebemben lévő képre gondolok.
– Tökéletes gyerkőc.
– Maga nagyon szerencsés. Ki vigyáz rá, amíg ön dolgozik?
Kis szünetet tartok.
– A papámmal van.
– Igazán? Mostanában nagyon sokat hallani nagyszülőkről, akik segítséget nyújtanak a nevelésben.
Két hüvelykujjammal most igazán erős nyomást fejtek ki.
– Ami azt illeti, ez már fáj.
– Elnézést. – Enyhén vonakodva ugyan, de csökkentem a nyomást.
Ezután már csendben vagyunk, csak az angyali zene szól a háttérben.
Egyesek végig beszélni szeretnek, mások viszont egy szót sem szólnak. Többen bizalmas információkba is belekezdenek, de utána elhallgatnak, mint ez a nő. Talán több mindent elmond
a következő foglalkozáson. Úgy érzem, hogy visszajön, habár szeretném, ha nem jönne. Túl kíváncsi.
– Köszönöm – mondja, amikor kimegyek, hogy felöltözhessen.
Visszatérek a feljegyzéseimhez. Lila tintával leírom a pontos kezelést, és hogy a test mely részei igényelnek további figyelmet.
A csomók kemények voltak. Gyakran kapcsolatban állnak a gondolatok csomóival. David után hónapokig merev volt a vállam.
– Készpénzt vagy csekket szeretne? – kérdezi.
– Csekket, ha lehet.
A dokumentummal igazolt, vagy banki átutalással végzett fizetés révén biztosan tudom, hogy ki fizetett nekem, és mikor. A vállalkozásomnak teljesen tisztességesen kell működnie. Ha mást nem is, de ezt az alapelvet megtanultam.
Felveszi a kabátját. Kint hideg van. A szél zörgeti az ablakokat.
– Tetszik ez a hely – mondja a nő, és úgy néz körül, mintha csak most, indulás előtt kapna igazán jó képet róla.
– Köszönöm.
Nekem is tetszik. Az egyedüllét egyik előnye, hogy pont azt tehetjük, amit akarunk. David a modern stílust szerette. Én egy átalakított, földszinti lakást választottam egy Viktória korabeli házban. A volt férjem világa fekete-fehér volt. Az én munkához használt székemen kacsatojáskék gyapjútakaró van. A világítás halvány. Meggyújtatlan, illatos (szintén levendula) gyertyák sorakoznak az alacsony asztalon, amelyet magam festettem be krémszínűre. A halványlila pokróc, amelyet a többi hordozható dologgal együtt minden költözésnél magammal viszek, jól eltakarja az alatta lévő szőnyegen lévő foltot. Nincsenek lépcsők. A bejárati ajtó rögtön a tengerparttal szemközti utcára nyílik. Semmi nincs az otthonomban, ami kellemetlenséget okozhatna. Hacsak én nem akarom.
– Bárcsak én is otthonról dolgozhatnék – mondja az ügyfelem.
– A második gyermekem születése után fel kellett adnom a banki állásomat.
Erre azt mondhatnám, hogy az ilyen munkának előnyei és hátrányai is vannak. Alig mozdulunk ki, ha sok a feladat. Nincsenek irodai kollégák, akikkel beszélgetni lehet. Tréfálkozni. Problémákat megosztani. Hirtelen rám tör a magány.
– Kérhetek újabb időpontot? – kérdezi.
– Hogyne – felelem, és megfogadom, hogy legközelebb hallgatok a magam személyes dolgairól. Nem beszélünk újra Patrickről. És akkor meghalljuk a hangot az ajtó felől. Szándékosan olyan helyet választottam, amelynek saját főbejárata van. A tulajdonos engedélyével a csengőt is kikapcsoltam. Zavarnak az éles hangok. A kopogtató kevésbé fülsiketítő. Ettől a robajtól azonban felugrom.
Mit keres itt valaki, késő este? Megfeledkeztem volna egy kliensről? Általában ügyelek rá, hogy mindent gondosan feljegyezzek, de nemrégiben mégis volt egy vagy két tévedés.
– Várna egy percet a dolgozószobában? – kérdezem. Kis időbe beletelik, amíg kinyitom az ajtót. Vastag, biztonsági lánc van rajta, és mint mindig, most is kétszer ráfordítottam a zárat. Újabb kopogás hallatszik, miközben a kulcsot keresem. Megvan, ott hever a fal melletti asztalon. Megint elfelejtettem a helyére akasztani a kampón. Ez nem túl jó jel.
– Megyek – mondom, ahogy a kopogtatás újra felhangzik.
Az ajtó kinyitásakor csípős légáramlat és valamennyi köd jön be. Alaposan körülnézek. Egy nő áll a küszöbön, és rendőrigazolványt mutat. 

Olvasd tovább!