Értékelés + Beleolvasó | Lily Brooks-Dalton: Az éjféli égbolt

"Lily Brooks-Dalton zseniális alkotása mindenki számára elgondolkodtató példaként szolgálhat, felnyitja a szemünket. Rámutat, hogy itt az idő, hogy minden apró pillanatot értékeljünk és átéljünk." - Genevieve, GCK's Book Review Blog

Kívánságlista! Vásárold meg!

Fülszöveg

Augustine-t, ​a zseniális, idős asztronómust csak a csillagok érdeklik. A tudós évek óta elszigetelt kutatóállomásokon él, és az eget tanulmányozza, hogy felderítse az univerzum létrejöttét. A mostani állomásán, egy sarkvidéki kutatóbázison viszont katasztrofális eseményről kapnak hírt, és evakuálják a dolgozókat, ám Augustine makacsul megtagadja a munkája félbehagyását. Nem sokkal a többiek távozása után felfedez egy rejtélyes gyermeket, Irist, és észreveszi, hogy a rádiófrekvenciák elnémultak. Magukra maradtak.

Ugyanebben az időben Sullivan éppen az Aether fedélzetén repül hazafelé a Jupitertől. Ő és a csapata többi tagja az első olyan űrhajósok, akik ilyen mélyen merészkedtek az űrbe, és Sully már megbékélt az áldozatokkal, amelyeket ez megkövetelt tőle: a lánya hátrahagyásával és a házassága felbomlásával. Az útjuk eddig sikeres volt, de amikor a Küldetésirányítás magyarázat nélkül elhallgat, Sullynak és társainak el kell gondolkozniuk azon, hogy hazatérnek-e valaha.

Miközben Augustine és Sully embertelen, de gyönyörű környezetben néznek szembe bizonytalan jövőjükkel, a történetük fokozatosan összefonódik, egy megrázó végkifejlet felé tartva. Lily Brooks-Dalton regénye a legfontosabb kérdéseket teszi fel kristálytiszta prózájával: mi éli túl a világvégét? Hogyan adjunk értelmet az életünknek? A kötetet a 2016-os megjelenését követően számos magazin beválogatta az év legjobbjai közé, Colson Whitehead egyenesen a kedvencének nevezte. 2020-ban George Clooney készített belőle filmet a Netflixre, ráadásul ő játssza főszerepben Augustine karakterét.

Őszintén szólva fogalmam sincs hol kezdjem. Első pillantásra tudtam, hogy olvasni szeretném ezt a könyvet, Az éjféli égbolt pedig teljesen kibillentett a komfortzónámból, elgondolkodtatott. Faltam a lapokat, izgultam, sírtam, majd arra eszméltem hogy vége, én pedig olyan szívesen olvasnám tovább. Annyi megválaszolatlan kérdésem maradt, annyi kétség üldöz. Tudom hogy nem az volt a lényeg, hogy kiderítsük mi történt, de mégis, mi lett volna ha...

Jelen időben olvashatjuk, kisebb visszatekintésekkel, illetve Augustine és Sullivan szemszögéből. A történet két különböző helyen játszódik, melyek között mégis több a hasonlóság mint gondolnánk. Augustine Irissel él a kegyetlen tundrán, míg Sullivan társaival a kietlen űrben. Egyikőjük sem tud kapcsolatba lépni a világ többi részével, valami történt, valami ami mindent és mindenkit megváltoztatott. De nem is az a fő téma, hogy mi vagy hogy miért történt, hanem az, hogy ez a helyzet milyen érzéseket vált ki főhőseinkből. Érdekes hogy ami eddig mellékesnek, elhanyagolhatónak számított az hirtelen előtérbe kerül. Olyan mintha főhőseink ezidáig csukott szemmel vizsgálták volna a világot. Teljesen átérzed a szereplők helyzetét, az írónő ezzel rámutat mennyire nem értékeljük azt amink van. Főszereplőink teljesen elzárkóztak az érzelmektől, az emberektől. A több mint 7 milliárd emberből, ők úgy érezték egyedül vannak, senki nem érti meg őket. Azonban a magánynak van egy előnye is, kénytelen vagy elgondolkodni az életedről, az elszalasztott lehetőségeidről, teljesen új megvilágításba helyezi a világot. 

 

Lily Brooks-Dalton zseniális alkotása mindenki számára elgondolkodtató példaként szolgálhat, felnyitja a szemünket. Rámutat, hogy itt az idő, hogy minden apró pillanatot értékeljünk és átéljünk.

EGY

    Amikor a nap végre visszatért a sarkkörre, és lángolóan rózsaszín csíkokat festett a szürke égre, Augustine odakint várakozott. Hónapok óta nem érzett természetes fényt az arcán. A rózsás ragyogás túlfolyt a látóhatáron, beszivárgott a tundra jeges kékjébe, indigólila árnyékokat vetve a hóra. A hajnal úgy kúszott felfelé, mint egy éhes lángfal, finom rózsaszínje narancssárgává mélyült, majd égővörössé, és egyesével falta fel a vastag felhőrétegeket, amíg az egész égbolt izzani nem kezdett. Augustine átadta magát a visszafogott ragyogásnak, bizsergett tőle a bőre.

    A felhős égbolt szokatlan volt a tavaszhoz képest. Az obszervatórium helyszínét direkt a tiszta időjárás miatt választották ki, a vékony sarkköri légréteg és a Kordillerák magaslatai miatt. Augie lesétált az obszervatórium betonlépcsőjén, majd követte a hegy meredek oldalába vájt ösvényt – egészen a hegyoldalban fészkelő melléképületekig, aztán még tovább. Mire elhagyta az utolsó melléképületet is, a nap már lefelé tartott, a színek megfakultak. A nappal tíz perc alatt felvirradt és elmúlt – vagy talán még gyorsabban. Hófödte csúcsok hullámoztak egészen az északi látóhatárig. Délen a tundra alacsony, sima lapálya ömlött a távolba. Augie-t a jobb napjain ellazította ez a táj; a rosszabbakon az őrülettel kacérkodott tőle. A vidék nem törődött vele, és ő nem tudott hova menni. Még abban sem volt biztos, hogy milyen nap van.

    Egy másik életben mindig bepakolta puha bőrből készült utazótáskáját, ha a környezete elutasította, mint az gyakran előfordult, és keresett egy másik helyet, ahova elszökhet. A bőröndje még csak nem is volt nagy, de létezése összes alapvető kelléke szépen elfért benne, noha nem sok hely maradt mellettük. Soha nem volt szüksége költöztetőfurgonra vagy búcsúbulikra. Ha úgy döntött, távozik, egy héten belül elment. Egy észak-chilei doktoranduszprogramról az Atacama-sivatagban, ahol a haldokló csillagokkal foglalkozott, Dél-Afrikába, Puerto Ricóba, Hawaiira, Új-Mexikóba, Ausztráliába – mindig a legfejlettebb teleszkópok nyomában, a legnagyobb műholdvevők felé, mintha azok a Föld felszínén végigszórt kenyérmorzsák lennének. Minél kevesebb földi interferencia volt a környékükön, annál inkább vonzották. Augustine számára ez mindig így ment.

    A kontinensek és az országok semmit nem jelentettek számára. Csak az ég mozgatta meg, az, ami az atmoszféra túlsó oldalán történt. A munkamorálja erős volt, az egója hatalmas, az eredményei látványosak, mégsem töltötte el elégedettség. Azt soha nem érte el, és úgy érezte, soha nem is fogja. Nem sikerre vágyott, még csak nem is hírnévre, hanem a történelemre: fel akarta törni az univerzumot, mint egy érett görögdinnyét, hogy kiterítse gyümölcshúsos magvait döbbent kollégái elé. A kezébe akarta venni a csöpögő, piros gyümölcsöt, számosítani a végtelennek a rostjait, hogy megpillanthassa az idő hajnalát, mindennek a kezdetét. Azt akarta, hogy emlékezzenek rá.

    Mégis ott állt hetvennyolc évesen egy sarkköri szigettenger csúcsán, a civilizáció peremén, és életműve tetőpontjára érve nem volt képes másra, csak a saját tudatlanságának mély szakadékába bámulni.

⬳⬳⬳⬳⬳⬳

    A Barbeau Obszervatórium mintegy a hegy egyik kiszögellését képezte. A teleszkóp kupolájának lekerekített ökle egyértelműen magasabb volt, mint bármi más kilométerekre; úgy tornyosult a hegyvonulat többi része felett, akár egy börtönőr. Egy kifutópálya és egy hangár is volt tőle nagyjából egy kilométerre délre, ahol a tundrát ledöngölte és elegyengette egy Grönlandról odarepített buldózer; a területet fényvisszaverő narancssárga zászlók szegélyezték, illetve mostanra kiégett lámpák. A hangár üresen állt, a kifutópálya gazos volt. Az utolsó repülőgépek, amelyek ott jártak, a kutatókat gyűjtötték be a bázisból, és a legutolsó hír a civilizációból, több mint egy évvel korábban, háborúról szólt.

    A bázison annyi ellátmányt tároltak, hogy tizenkét kutató kilenc hónapig kihúzza vele; több hordó üzemanyagot, tartós élelmiszereket, tisztított vizet, orvosi készleteket, puskákat és horgászeszközöket, futóléceket, hágóvasakat, mászóköteleket. Több kutatófelszerelést halmoztak fel ott, mint amennyit Augie használni tudott volna, több adat érkezett be, mint amit egy tucat élet alatt fel tudott volna dolgozni. Ő többé-kevésbé elégedett volt a dolgok alakulásával. Az obszervatórium a bázis fókuszpontjában trónolt, a szétszórtan elhelyezett lakóépületek, raktárak és rekreációs helyiségek között. Ez az építmény volt a legállandóbb az egész bázison – végtére is a benne lévő hatalmas teleszkóp adta minden más ottlétének az okát. Az obszervatóriumot körülvevő melléképületeket szinte nem is lehetett épületnek nevezni, inkább vízhatlan sátraknak tűntek, amelyekben ettek, ittak, aludtak, és mindenfélét tároltak. Egy átlagos barbeau-i kutatói ösztöndíj általában hat-kilenc hónapig tartott, de Augustine már majdnem két éve ott tartózkodott az evakuálás idején. Azóta még egy év eltelt. A program fiatal, merész férfiakat vonzott oda, gyakran olyanokat, akik frissen végeztek a doktori képzésükkel, és alig várták, hogy maguk mögött hagyhassák a szűkös akadémikus környezetet, legalább egy időre, mielőtt az örökre magába szippantaná őket. Augustine megvetette ezeket a könyvmolyokat, akik tele voltak elmélettel, viszont kevés vagy semennyi gyakorlati tapasztalattal nem rendelkeztek. De persze nehezen tudott volna bárkit is mondani, akit nem vetett meg.

    A látóhatárra hunyorítva éppenhogy csak ki tudta venni a vastag felhőtakaró mögött a nap süllyedő gömbjét, amit pont félbevágott a Kordillerák szaggatott vonulata. Valamivel dél után járt az idő, március végén. A sarkköri éjszaka végre elvonult erről a kihalt tájról, és szép lassan visszatértek a nappalok. Ez mindig fokozatosan történt, eleinte csak pár órányi fénnyel egyhuzamban, kelet felől. De hamarosan megjelenik majd az éjféli nap, és a csillagok elhalványulnak. A nyári ragyogás végére Augustine már örömmel fogadta a sötétebb őszi időszakot, majd a tél kékesfeketéjét, de pillanatnyilag nem tudott volna vigasztalóbb látványt elképzelni a nap olvadt körvonalánál a látóhatár peremén, ahogy a mélyen fekvő tundrára csorgatta fényét.

    Michiganben, ahol felnőtt, a tél gyengéden köszöntött be: az első hó porával, paplanszerű lepleivel, a hosszú, hegyes jégcsapokkal, amelyek utána csöpp-csöpp-surr csurrantak el a tavaszi olvadásban. Itt minden kemény volt. Kopár. Olyan irgalmatlan, mint a gyémánt pereme, hatalmas jégmezőkkel, amelyek soha nem olvadtak el, és a talajjal, amely soha nem engedett. Miközben a maradék fény is eltűnt a déli égboltról, Augustine látta, amint egy jegesmedve kel át az egyik hegy tetején, a tenger felé tartva, hogy vadásszon. Azt kívánta, bárcsak bemászhatna vastag bundájába, és összevarrhatná maga mögött. Elképzelte, milyen érzés lenne lenézni hosszú orra felett tányérnyi mancsaira, a hátára gördülni, érezni, ahogy ötszáz kilónyi izom, zsír és szőrme préselődik a fagyott talajhoz. Kirántani egy gyűrűsfókát a lékből a jégen, egyetlen erőteljes csapással megölni, a húsába mélyeszteni a fogait, nagy hájdarabokat tépni belőle, majd jóllakottan elaludni a tiszta, fehér havon. Gondolatok nélkül, pusztán ösztönből élni. Amikor nincs más, csak az éhség és az álmosság. Meg a vágy az év megfelelő szakában, de semmi szerelem, bűntudat, semmi remény. Túlélésre, nem gondolkodásra teremtett élőlényként létezni. Ettől majdnem elmosolyodott, de nem volt szokása ilyen irányba görbíteni a száját.

    Ő sem értette jobban a szerelmet, mint az a medve. Soha nem értette. A múltban néha megérezte egy-egy alacsonyabb rendű impulzus ösztökélését – a szégyenét, a megbánásét, a haragét vagy az irigységét –, de amikor ilyesmi történt, mindig az ég felé fordította tekintetét, és hagyta, hogy a csodálat elmossa. Csak a kozmosz váltott ki belőle mély érzelmeket. Lehet, hogy amikor ez történt, az szeretet volt, de soha nem adott neki nevet tudatosan. Ő egy mindent felemésztő, egyirányú románcot folytatott az egész univerzum ürességével és teljességével. Emellett nem maradt hely vagy idő, amit egy alacsonyabb rendű szeretőre pazarolhatott volna. És ezt nem is bánta.

    Amikor utoljára közel járt ahhoz, hogy egy emberi lényre testálja a csodálatát, az nagyon régen volt. A harmincas éveiben teherbe ejtett egy borotvaéles agyú nőt az új-mexikói Socorróban. Ő is tudós volt, a doktoriját fejezte be éppen, és Augustine már az első találkozásuk alkalmával rendkívüli embernek találta. Amikor a nő elmondta neki a dolgot, meleg szikra gyúlt benne a kisbaba gondolatára, olyan, mint

egy frissen megszületett csillag villanása hatmilliárd fényévnyire. Kézzelfogható, gyönyörű, de már abban a pillanatban haldokló, amikor odaér hozzá: egy utóragyogás. Nem bizonyult elégnek. Megpróbálta rávenni a nőt az abortuszra, és amikor az nem volt rá hajlandó, elhagyta a féltekét. Évekig az Egyenlítő túloldalán maradt, mert képtelen lett volna elviselni egy olyan gyermek közelségét, akit nem tudott szeretni. Az idő telt, és lassan rávette magát, hogy megérdeklődje a gyermek nevét, a születésnapját. Amikor a kislány betöltötte az ötöt, egy drága amatőr teleszkópot küldött neki, hatéves korában egy csillagképgömböt, a következő évben Carl Sagan Kozmoszának dedikált első kiadását. A nyolcadik születésnapjáról megfeledkezett, de a kilencedikre és a tizedikre újabb könyveket juttatott neki, komolyabb kiadványokat a gyakorlati asztronómiáról. Utána nyomát vesztette a gyermeknek – az anyjával együtt. Az a holdkődarab, amelyet a következő születésnapjára küldött, és amelyet a sok kutatóállomás egyikének a geológiarészlegéről emelt el, „hibás cím” megjelöléssel érkezett vissza. Ekkor vállat vont, és úgy döntött, nem próbálkozik tovább. Ez a játék az ajándékokkal nem volt túl bölcs ötlet, csak valami szentimentális dadogásnak tűnt egyébiránt logikus életében. Ezután nem sokat gondolt a rendkívüli nőre és gyermekére, végül egészen megfeledkezett róluk.

    A jegesmedve lebattyogott a hegy túloldalán, aztán eltűnt szem elől, elnyelte a hó. Augie mélyebben beburkolózott nagykabátja kapucnijába, szorosabbra húzta a zsinórját a nyakán. Jeges szél fújt át rajta. Lehunyta a szemét, érezte a szúrós deret az orrlyukában, lábujjai érzéketlen csoszogását a gyapjúzokniban és a nehéz csizmában. A haja és a szakálla már harminc évvel azelőtt kifehéredett, de az állán és a nyakán még mindig akadt pár fekete szál, mintha az öregedés folyamata csak összecsapta volna a munkát, majd továbbállt volna a következő feladatához. Ekkor már évek óta öreg volt, közelebb járt a véghez, mint a kezdethez, és nem tudott olyan sokáig sétálni vagy állni, mint korábban, de azon a télen különösen vénnek kezdte érezni magát. Aggastyánnak. Apránként összement, a gerince szép lassan meggörbült, a csontjai közelebb húzódtak egymáshoz. Kezdte elveszíteni az idő múlásának fonalát, ami nem volt szokatlan a tél végtelen sötétségében – de a saját gondolatai fonalát is. Rendszeresen arra eszmélt, mintha álomból ébredne, és nem tudta, min gondolkozott pár pillanattal korábban, merre járt, mit csinált. Megpróbálta elképzelni, milyen sors vár Irisra, ha ő már nem lesz. Aztán felhagyott

vele. Megpróbált inkább nem foglalkozni ezzel.

© Agave, 2020