Fülszöveg
„Egyáltalán nem hideg és érzéketlen. Csak rejtőzködik. Azt akarom, hogy szabadjára engedje mindezt – ezt az erőt, ezeket a ragyogó érzelmeket, amit a felszín alatt tart.” – Sophie
Szellemi párbajként indult. Én, egy átlagos lány a nagy számmal, ellene, a szexi, hatalmas egóval rendelkező rosszfiú ellen…
Amikor áttettek első osztályra a londoni járaton, azt hittem, megütöttem a főnyereményt.
Egészen addig, amíg le nem ült mellém Ő. Gabriel Scott: pokolian jóképű és jéghideg. Senki és semmi nem képes áthatolni a páncélján. Soha. Saját jogán is legenda, a világ legnagyobb rockbandájának menedzsere, emellett pedig egy arrogáns seggfej, aki lenéz engem.
Azt hittem, sikerült pokollá tennem számára egy hosszú repülőutat. Eszembe sem jutott, hogy megkedvelhetem, az meg pláne nem, hogy megkívánhatom. És mi a legmeglepőbb az egészben? Hogy ő is akar engem. Csak a feltételei kissé meghökkentőek.
Ha elfogadom az ajánlatát, sebezhetővé teszem magam. Nagy esély van rá, hogy belezúgok az egyetlen férfiba, akit nem tudok irányítani. De erős kísértést érzek arra, hogy igent mondjak neki. Mert a tökéletes öltönyök és a rideg külső mögött rejtőző férfi valószínűleg a legjobb dolog, ami valaha történt velem. És talán én vagyok az egyetlen, aki képes lehet megolvasztani a jeget a szíve körül.
Kezdődjön hát a küzdelem…
„Őrülten szenvedélyes és csábítóan szexi regény, amit azok a mellbevágó pillanatok tesznek még erőteljesebbé, amiket Kristen Callihan mindig hibátlanul hoz. Biztos, hogy újra el fogom olvasni!” – Emma Chase, New York Times bestsellerszerző
Vesd bele magad és élvezd a történetet!
Nagyon megörültem, amikor megneszeltem, hogy megjelent Kristen Callihan VIP sorozatának 2. része, az Idolt ugyanis csak nemrég olvastam, és kellemes élményeim vannak róla. Különösen örültem, hogy még frissében belevághatok Scottie történetébe, a Kontrollba, ugyanis, még nem koptak meg az emlékeim az első részről. És milyen jól tettem! Ha szabad így fogalmaznom, az írónő belejött, mint kiskutya az ugatásba. Pörgős, szellemes, humoros, kellő mennyiségű intrikával és erotikával fűszerezett regényt kaptunk, aminek sikerült túlszárnyalni az Idolt. Pluszpont, hogy a kezdő szituáció nem sikeredett olyan butára, mint Killian és Libby megismerkedése, Sophie pedig nálam az első pillanattól bejövős karakter lett. Imádtam, hogy simán bevallotta, hogy nem így viselkedne olyan pasival, akit nem találna vonzónak. Scottie (igen, a Gabrielt meghagyom Sophienak) pedig igazi karótnyelt fazon, pontosan azt a képet mutatta, amilyennek az Idolban elképzeltem. A szócsatáik valami szuperek voltak, volt, ahol a könnyeim folytak a nevetéstől. Az első konfliktus pedig... uhhh, olyan hirtelen jött, hogy csak kapkodtam a levegőt! Már ekkor azt gondoltam, na ja! Így kell könyvet írni! Totál dobogós a műfajában. Ez a lelkesedésem egészen a végső konfliktusig kitartott. Mert ott a főszereplő párosunk olyan szinten elbeszélt egymás mellett, hogy az már fájt. Mintha két értetlen óvodás hajtogatta volna a maga dolgait, függetlenül attól, hogy mit beszél a másik. De persze, hát valahogy csak fel kellett rakni Sophiet arra a repülőre. És ezt nevezem én igazi nagy gesztusnak. Akármennyire abszurd volt, mégis annyira scottie-s. Imádtam! Ezen kívül nagy előnyt jelentett számomra, hogy most a Kill John tagjai is kissé közelebb kerültek hozzánk, mint az első részben. Sok apró részletre fény derült, és a mellékszereplők is jobban előtérbe kerültek, mint az Idolban. Ez a könyv keltette fel igazán a kíváncsiságomat, hogy megismerjem majd Jax történetét is. Hiányoltam viszont Brenna és Rye piszkálódásait, nekik úgy istenigazából drukkolok. Remélem egyszer az a történet is elkészül. Mindent összevetve a Kontroll egy igazi csemege. Aki szerette az Idolt, annak kötelező olvasmány, de akinek az előző könyv esetleg kimaradt az életéből, az se keseredjen el. Szerintem az előzménykötet nélkül is élvezhető. Ötcsillagos. Amit úgy csuk be az ember lánya, hogy úúúúgy szeretnék én most Sophie Darling lenni.
1. fejezet
Sophie
Ismersz olyan embereket, akiket valahogy mindig a tenyerén hordoz
a szerencse istenasszonya? Olyanokat, akiket előléptetnek, pusztán
azért, mert bejárnak dolgozni? Akik menő dolgokat nyernek a tombolán? Vagy találnak egy kétszáz dolláros bankjegyet a földön? Na,
én nem tartozom közéjük. Ahogy valószínűleg az emberek döntő
többsége sem. A szerencse istenasszonya válogatós egy ribanc.
De ma valamilyen oknál fogva végre rám mosolygott. És hálám jeléül legszívesebben térdre borulnék előtte, mert áttettek első osztályra a London felé tartó járaton. Talán túlfoglalás volt, és ki tudja, miért választottak éppen engem, de megtették. Kicseszett első osztály,
bébi! Olyan mámoros vagyok, hogy gyakorlatilag táncolva teszem
meg az ülésemhez vezető utat.
És milyen csodás ez az ülés! Elegáns, krémszínű bőr, szépen erezett
faberakásokkal – bár gyanítom, hogy biztonsági okokból a fa nem
valódi. De nem számít. Egy kis, különálló kapszula, tárolóval a táskám és a cipőm számára, minibárral, egy igazi olvasólámpával és széles képernyős tévével.
Elégedett sóhajjal süppedek az ülésbe. Ablak melletti. Egy tejüvegből készült panel választ el a szomszédomtól, amit egy gombnyomással lehet felhúzni és leereszteni. A két ülés meghitt kabinná alakítható a
közlekedőfolyosó felőli csillogó tolóajtó segítségével. Olyan az egész,
mint egy régimódi, luxuskivitelű vonatfülke.
Az elsők között lépek a fedélzetre, így engedek a kísértésnek, és
gyorsan megnézem a számomra bekészített ajándékokat: mentolos
cukorka, bolyhos zokni, alvómaszk és – óóó! – egy kis táska tele kozmetikumokkal. Utána az ülés funkcióit próbálgatom. Fel-le húzogatom a két széket elválasztó üveglapot – egészen addig, amíg meg nem
hallom a baljós kattanást. A panel nagyjából két és fél centire az elválasztó fölött megakad, és utána nem lehet felhúzni.
Megszeppenve elkapom a kezemet, gyorsan leveszem a cipőmet,
majd az első osztály étlapjának tanulmányozásával foglalom el magam. Ez utóbbi meglehetősen hosszú, és minden fantasztikusan néz
ki rajta. Jóságos ég! Hogyan térek majd vissza ezek után a turistaosztály marhavagonnal felérő, konzervkajákat kínáló poklához?
Éppen azon töprengek, hogy pezsgőkoktélt vagy egy pohár könnyű bort kérjek-e felszállás előtt, amikor meghallom a férfi mély
hangját. Brit akcentussal beszél, és nagyon bosszúsnak tűnik.
– Mit keres ez a nő a helyemen?
A nyakam megfeszül, de nem nézek fel. Feltételezem, hogy rám
céloz. A hangja valahonnan a fejem fölül jön, és rajtam kívül kizárólag férfi utasok vannak.
És az idegen téved. Ó, nagyon is téved. A saját helyemen ülök.
Kétszer is ellenőriztem, aztán megcsíptem magam, és még egyszer ellenőriztem. Csak utána ültem le. Tudom, hogy hol a helyem – csak
azt nem, hogyan kerülhettem ide. Hé, nálam senki sem lepődött
meg jobban, amikor a check-in során tájékoztattak, hogy az első osztályon fogok utazni. Szó se lehet róla, hogy ezek után visszamenjek
a turistaosztályra.
Az ujjaim megfeszülnek az étlapon, és úgy teszek, mintha azt lapozgatnám, de valójában csak hallgatózom. A légiutas-kísérő válasza
túl halk ahhoz, hogy meghallhassam, de a férfié nem.
– Szándékosan vásároltam két jegyet erre a járatra. Kettőt. Méghozzá nemes egyszerűséggel azért, hogy senkit ne ültessenek mellém.
Nos, ez… Dekadens? Furcsa? Mindent megteszek, hogy ne húzogassam a számat. Mégis ki csinál ilyet? Tényleg annyira szörnyű valaki más mellett ülni? Utazott ez a fickó valaha turistaosztályon? Ott
még a szőrszálakat is megszámolhatnánk egymás orrában. Itt a székem annyira széles, hogy jó harminccentinyi távolságra vagyok az ő
hülye ülésétől!
– Sajnálom, uram. – A légiutas-kísérő valósággal dorombol válaszadás közben, ami elég különös. Inkább ingerültnek kellene lennie. Talán ez is része az első-osztályon-utazóknak-még-a-seggét-is-kinyaljuk-mert-rengeteg-pénzt-fizettek-érte rutinnak. – A járatra a
kelleténél több foglalás érkezett, így minden ülés elkelt.
– Pontosan ezért vásároltam két helyet – csattan fel a férfi.
Az utaskísérő ismét mormol valami megnyugtatót. Nem tudom
kivenni, hogy mit, mert két férfi halad el mellettem, útban az ülésük felé; valami részvényopciókról beszélgetnek. Amikor eltávolodnak tőlem, újra meghallom Mr. Fennhéjázó hangját.
– Ez egyszerűen elfogadhatatlan!
A jobb oldalam felől mozgás támad, amitől én kis híján odébb
ugrom ijedtemben. Látom az utaskísérő vörös blézerét, ahogy közelebb hajol, és megnyomja a gombot, amivel az ülések közötti panelt
lehet vezérelni. Forróság önti el az arcomat, még mielőtt elkezdené
a magyarázatát.
– Van egy elválasztófal…
A nő elhallgat, ugyanis a panel nem emelkedik fel.
Én az étlapba temetkezem.
– A pokolba! Nem is működik?! – hördül fel Mr. Fennhéjázó.
Ezután pont olyan jól alakulnak a dolgok, ahogy arra számítani
lehet: a férfi háborog, a nő csitítgatja. Én az étlap első és második oldala között keresek menedéket.
– Talán el tudom érni, hogy valaki helyet cseréljen önnel – ajánlja fel a segítőkész stewardes.
Igen, könyörgök! Varrd valaki másnak a nyakába!
– Hogyan segítene az rajtam? – kérdezi Mr. Fennhéjázó felháborodottan. – Az egésznek az volt a lényege, hogy a mellettem lévő hely
üres maradjon.
A legszívesebben javasolnám neki, hogy várja meg a következő járatot, és kíméljen meg bennünket a szenvedéstől, de ilyet természetesen nem tehetek. Az összecsapás végül azzal zárul, hogy a kiállhatatlan alak dühös mordulással leveti magát a helyére. Nagydarab ember lehet, mert érzem magamon a mozdulat által keltett szelet.
Izzó tekintete valósággal végigperzseli a bőrömet, mielőtt elfordulna.
Ellenszenves majom!
Nagy csattanással lerakom az étlapot, és úgy döntök, csessze meg!
Ideje szórakozni egy kicsit. Mi történhet? A csomagok berakodása folyamatban, engem ugyan ki nem raknak innen!
Keresek egy rágót a táskámban, és bekapom. Rágom egy kicsit,
aztán nagy szakértelemmel pukkasztgatni kezdem. Csak ekkor fordulok a férfi felé.
Mozdulat közben hagyom abba a rágást. Egy pillanatra teljesen elkábít a mellettem ülő alak látványa. Jóságos ég! Senkinek sincs joga
hozzá, hogy ennyire szexi és közben ilyen faragatlan legyen! Ez a pasas egyértelműen a legjóképűbb férfi, akit valaha láttam. És ez eléggé furcsa, mert a vonásai egyáltalán nem tökéletesek, nem is finomak.
Nem, markáns, határozott arca van – az állkapcsa elég éles ahhoz,
hogy az acélt is képes legyen átvágni, az álla feszes, az arccsontja magas, feltűnő orra pedig majdnem túl nagy, mégis tökéletesen illik az
arcához.
Egy tésztaképű, őszülő arisztokratára számítottam, de az ő bőre
napbarnított, szénfekete haja eltakarja a szemöldökét. Formás, mogorva ajkait ingerülten összeszorítja, és a homlokát ráncolva mered
a kezében tartott magazinra.
Viszont nyilvánvalóan megérzi magán a tekintetemet – a tény, hogy
úgy tátogok, mint egy partra vetett hal, valószínűleg nem sokat segít
–, mert felém fordul, és rám mered. Férfias szépsége teljes erejével
csap le rám.
A szeme tengerkék. Sűrű, sötét szemöldökét összeráncolja, az arckifejezése vihart jósol. Arra készül, hogy leteremtsen.
A gondolatot egy másik követi: jobb, ha kihozom a helyzetből a
legtöbbet.
– Jézusom! – kiáltok fel, aztán felemelem a kezemet, mintha árnyékolni próbálnám a szememet. – Olyan, mintha a napba néznék.
– Mi? – förmed rám a férfi. Lézeréles szeme elkeskenyedik.
Ó, ez jó mulatság lesz!
– Hagyja abba, rendben? – hunyorgok rá. – Túl szexi. Egyszerűen
kibírhatatlan. – Ez így is van, bár normális körülmények között valószínűleg sosem lenne bátorságom kimondani.
– Jól van? – kérdezi olyan hanglejtéssel, amiből egyértelmű, hogy
meg van győződve ennek az ellenkezőjéről.
– Nem, hiszen majdnem megvakított. – Legyezgetni kezdem magam a kezemmel. – Van kikapcsológombja? Esetleg lejjebb lehet tekerni valahogy?
A férfi orrcimpája megremeg, a bőre egy árnyalatnyival sötétebbé válik.
– Nagyszerű. Itt ragadtam egy őrült nőszemély mellett.
– Ne mondja, hogy nincs tudatában, milyen szédítő hatással van a
környezetére! – Tágra nyílt, csodálkozó szemmel nézek rá. Vagy legalábbis remélem, hogy ezt teszem.
Amikor megragadom a kettőnk közötti elválasztófal peremét, és
közelebb hajolok hozzá, összerezzen. Basszus! Milyen isteni az illata
– drága kölni és finom gyapjú keveréke.
– Valószínűleg úgy hullanak a lába elé a nők, mint a legyek.
– A lábam elé hullott legyek legalább némák – motyogja a férfi,
és dühösen lapozgatja a magazinját. – Hölgyem, legyen olyan kedves, és az út hátralévő részében ne szóljon hozzám!
– Maga egy gróf? Úgy beszél, mint egy gróf.
A férfi feje megrándul, mintha rám akarna nézni, de valahogy sikerül uralkodnia magán. Előreszegezi a tekintetét, és olyan erővel
szorítja össze a száját, hogy elfehéredik az ajka. Milyen nevetséges!
– Vagy netán herceg? Tudom már! – Csettintek az ujjaimmal. –
A mesebeli herceg!
A férfi hirtelen kifújja a levegőt, és olyan hangot ad ki közben,
ami valahol a nevetés és a felháborodás között egyensúlyoz, bár inkább a felháborodás felé hajlik. Aztán hirtelen mozdulatlanná dermed. Egy pillanat erejéig aggodalom tölt el, mert útitársam nyilvánvalóan éppen most döbbent rá, hogy csak heccelem. Eddig fel se fogtam, mennyire jó felépítésű a fickó.
Valószínűleg száznyolcvan centinél is magasabb, a lába hosszú és
erős, sötétszürke nadrág feszül rajta.
Jézusom! Kötött mellényt visel: galambszürke és körülöleli a felsőtestét. Teljesen nevetségesen kellene kinéznie benne, de nem… Csak kiemeli erős karját. Azok az izmok valósággal feszegetik legombolós
nyakú, fehér inge határait. Nem igazság!
A válla annyira széles, hogy a hatalmas első osztályú ülés kicsinek
tűnik tőle, de magas és szikár. Gyanítom, hogy a finom és elegáns
ruházat alatt megbúvó izomzat is nyálcsorgató lehet. A fene vinné el!
Magamba szívok minden apró részletet, azt is, ahogy hatalmas keze ökölbe szorul. Nem mintha arra számítanék, hogy ellenem fordítja az erejét. A viselkedése alapján üvölt róla, hogy egy nagyképű
alak, de nem tűnik agresszívnek. Az utaskísérővel szemben se igazán
emelte fel a hangját egyszer sem.
Mégis, amikor lassan felém fordul, a szívem hevesebben kezd dobogni. A szája gonosz mosolyra húzódik.
Ne nézz rá! Be fog szippantani a szexiség örvényébe, és onnantól kezdve nem lesz visszaút!
– Leleplezett – avat a bizalmába halkan. A hangja olyan, mint a
pirítósra kent meleg vaj. – A mesebeli herceg vagyok, szolgálatára.
Bocsásson meg, hölgyem, amiért olyan türelmetlen voltam, de rendkívül fontos küldetésen vagyok. – Közelebb hajol hozzám, és gyorsan körülnéz, mielőtt ismét felém fordulna. – Tudja, éppen a jövendőbelimet keresem. Mivel viszont nincs a lábán üvegcipellő, maga
nem lehet az.
© Könyvmolyképző, 2020
Nincsenek megjegyzések
Megjegyzés küldése