A Stepsister az első pillanattól kezdve lebilincselő olvasmány, és olyan csavart visz az eredeti mesébe, hogy az ember csak pislog. Tényleg a szépség a legnagyobb erény? Tényleg csak az lehet jó és kedves, aki szép is? - Kikyo, GCK's Book Review Blog

Tedd kívánságlistára! Rendeld meg!

Fülszöveg

„Tengermelletti ősi városban három nővér – hajadon, matróna, ősöreg hölgy – gyertyafénynél térképeket rajzol. Komoram. Tekintetük átható. Szemük szürke. A Párkák. És minden térkép egy emberi élet útja…”

Ez a történet ott kezdődik, ahol Hamupipőke története abbamarad. Főhőse Hamupipőke mostohahúga, Isabelle. Az emberek szépnek tartják Ellát, azaz Hamupipőkét, de Isabelle-t nem. Isabelle félelmet nem ismerő, bátor, erős akaratú lány. Jobban vív, mint a fiúk. Olyan akadályokon ugrat át szeretett lovával, amitől felnőtt férfiak visszariadnak. Mindez azonban nem számít. Ezeket a tulajdonságokat nem értékelik a lányoknál. Mások határozzák meg, mi a szép. És Isabelle nem illik bele a meghatározásba. Meg kell küzdenie azokkal a démonokkal, amik arra késztették, hogy rosszul bánjon Ellával, változtatnia kell saját sorsán és talán át kell értelmeznie a szépség fogalmát.

Nem titok, hogy C. J. Redwine könyve, Az árnyékkirálynő óta nagyon szeretem a meseadaptációkat, többet is sikerült már elolvasnom. Legutóbb Jennifer Donellytől a Stepsister - Egy sötét mese került sorra, amelyben Hamupipőke történetének utóéletét ismerhetjük meg, főszereplővé előléptetve a fiatalabb mostohanővért, Isabelle-t. A Stepsister az első pillanattól kezdve lebilincselő olvasmány, és olyan csavart visz az eredeti mesébe, hogy az ember csak pislog. Tényleg a szépség a legnagyobb erény? Tényleg csak az lehet jó és kedves, aki szép is? Ha valakinek kisgyermekként elmesélték a szülei a Hamupipőkét, annak kötelezővé tenném kamaszkorában a Stepsistert. Hiszen világosan elénk tárul, minden csak nézőpont kérdése. Gonosz valaki attól, hogy mást szeretne, mint a többség? Vagy amit a társadalom elvár? A bátorság és az ész nem erény? A maga nemében ebben a történetben nincs gonosz szereplő (na jó, esetleg Volkmar és a szövetségesei), hiszen még a mostohaanya is a gyermekei jólétét és boldogulását tartja szem előtt, bár ehhez nem a legmegfelelőbb eszközöket használja fel. Octavia és Isabelle pedig egyáltalán nem gonoszak, csak boldogtalanok. A társadalmi kényszer megfosztotta őket a szívük vágyától, csupán azért, mert lánynak születtek. Az egyik kedvencem Tanaquille karaktere volt. Tetszett, hogy ő is levetkőzte a sztereotípiákat, a habos-babos cukormázat, mégis abszolút tündérként viselkedett. Sansz és Sors vetélkedése pedig abszolút színt hozott a történetbe. Bár a majmok nekem eléggé idegesítőek tudtak lenni, a márki karakteréhez ez valahogy egyértelműen hozzá tartozott. A személyes kedvenc részem az volt, amikor kiderült, hogy Ella sem feddhetetlen... A Stepsister mindent összevetve egy igazán tanulságos és élvezetes olvasmány. Sokszor sötét, sokszor humoros, olykor elgondolkodtató. Kamaszoknak mindenképpen ajánlom, számukra sok tanulságot hordoz, mi felnőttek pedig egy újabb élvezetes olvasmánnyal gazdagodhatunk általa.

Prológus

Valamikor réges-régen és soha-soha többé egy tengermelléki ősi városban három nővér gyertyafény mellett, szorgalmasan dolgozott.

Az első hajadon volt. Hosszú, fonatlan, nyíratlan fürtjei aranylón ragyogtak, mint a hajnali nap. Fehér ruhában, gyöngy nyakékkel ékesítve ült. Kezében arany olló; a legfinomabb pergament szabta.

A második anya volt. Testes és erős. Ruhája karmazsinvörös, nyaka körül rubinkő füzér. Kontyba fogott haja vörös, mint a tüzes nyári alkonyat. Ezüst iránytű a kezében.

A harmadik ősöreg hölgy volt; hajlott hátú, aszott testű. Ruhája éjfekete, egyetlen dísze egy koponyával díszített fekete obszidiángyűrű. Ezüstősz haját a feje tetejére tekerve viselte. Göcsörtös ujjú, tintafoltos kezében tollat tartott.

Az ősöreg hölgy és húgai szeme is szigorú szürke volt; tekintetük rideg és könyörtelen, mint a végtelen tenger.

Hirtelen mennydörgés hasított a levegőbe; az ősöreg hölgy felemelte a tekintetét a hosszú fa munkaasztalról, és az erkély nyitott ajtaja felé nézett. Vihar tombolt, süvítve csapott le a városra. Ömlött az eső a pompás paloták tetejére. Villámlás hasított az éjszakába. Minden templomtoronyban félrevert harangok zúgtak, vészjelként kondulva.

– Emelkedik a víz szintje – szólt az ősöreg hölgy. – El fogja árasztani a várost.

– Magasan a víz fölött vagyunk, ide nem ér fel. Nem állíthat meg minket – mondta az anya.

– Semmi sem állíthat meg minket – mondta a hajadon.

Az ősöreg hölgy szeme összeszűkült.

– Ő igen.

– De a szolgák figyelnek – szólt az anya. – Nem fog bejutni ide.

– Talán már be is jutott – mondta az ősöreg hölgy.

Az anya és a hajadon erre felnéztek. Aggódó tekintettel pásztázták végig a tágas helyiséget, de nem láttak betolakodót, csak a szolgáik jártak-keltek, dolgukra siettek csuklyás, bő köpönyegben. A hajadon és az anya folytatta munkáját, de az ősöreg hölgy éberen figyelt.

A nővérek munkája térképkészítés volt, de soha senki nem érkezett megvásárolni a térképeiket, ugyanis ezeket készítőik a világ semmi kincséért sem adták volna el.

Mindegyik darabot fekete hattyú szárnytollából metszett tussal húzott finom vonalakkal rajzolták.

Mindegyiket gazdagon színezték indigóval, arannyal, őrölt igazgyönggyel és más, sokkal ritkább és nehezebben megszerezhető anyagokkal elegyített tintákkal.

Mindegyik térkép egyedi volt: léptékük nem a távolság volt, hanem az idő. Nem a teret ábrázolták, hanem benne az emberi élet folyamatát.

– Rózsa, rum és rombolás – mormogta az ősöreg hölgy a levegőbe szimatolva. – Nem érzitek ezeket a szagokat? Nem érzitek? Ez az ő szaga!

– Csak a szél – csillapította az anya. – A város illatait hozza felénk.

Az ősöreg hölgy magában mormogva a tintatartóba mártotta tollát. Az ezüst gyertyatartóban megremegtek a lángocskák kanócai, ahogy az ősöreg hölgy egy élet tájképét vázolta fel. Élénk szemű, szénfekete holló ült a kandallópárkányon. Ébenfa tokos magas óra állt az egyik fal mellett. Ingája egy emberi koponya volt. Az inga lassan lengett jobbra-balra, tiktakolva a pillanatokat, perceket, órákat, éveket, életeket.

A helyiség pók alakú volt. A nővérek munkahelye a lény teste volt, középen. Onnan hosszú polcsorok vezettek a pók lábaihoz. A helyiség egyik végén a teraszra vezető üvegajtók álltak, a másikon faragott faajtók.

Az ősöreg hölgy befejezte a térképét. Vörös pecsétviasz rudat tartotta gyertyalángba, a megolvadt viaszt a dokumentum alsó sarkába cseppentette, és a cseppbe nyomta pecsétgyűrűjét. Amikor a viasz megkeményedett, összetekerte a térképet, fekete szalaggal kötötte át, és átadta egy szolgának. A szolga eltűnt az egyik polcsornál, hogy helyére tegye a tekercset. Gyertyával világította meg útját.

Ekkor történt.

Egy másik szolga a fejét lehajtva haladt az ősöreg hölgy háta mögötti nyitott erkélyajtó előtt. Hirtelen szél támadt kintről, a szolga testét érte elsőként; a helyiséget füst és fűszerek illata árasztotta el. Az ősöreg hölgy két orrlyuka megreszketett. Azonnal hátrafordult.

– Hé, te ott! – kiáltott a szolgára, és rávetette magát. Karomszerű ujjai a köpönyeg csuklyájába markoltak. A csuklya leesett; borostyánbarna szemű, sötét bőrű, hosszú, göndör fekete hajú fiatalember vált láthatóvá. – Fogják le!

Tucatnyi szolga vetette magát a férfire, ám ahogy közeledtek hozzá, egy másik széllökés elfújta az összes gyertyát. Mire becsukták az ajtókat és újra meggyújtották a gyertyákat, a fiatalembernek csak a köpönyege maradt a helyiségben, keskeny kupacba gyűrődve a padlón.

Az ősöreg hölgy fel-alá járkálva kiabált a szolgákkal. A szolgák úgy szaladtak a polcok között, hogy a köpönyegük lebegett mögöttük. Ki akarták szorítani a betolakodót. A következő pillanatban a fiú kirohant az egyik polc mögül, az ősöreg hölgytől néhány lépésnyire megállt, majd a dupla faajtó felé rohant, teljes erőből rángatta a kilincset, de zárva volt. Elfojtott káromkodással fordult a három nővér felé, ragyogó mosolyt villantott rájuk, és meghajolt előttük.

Égszínkék császárkabátot viselt, bőrnadrágot és magas szárú csizmát. Egyik fülében aranykarika himbálózott, csípőjénél rövid kard lógott. Arca szép volt, mint a hajnal, mosolya elbűvölő, megbabonázó, mint a sötét éjfél. Tekintete a világot ígérte mindenestől.

A nővérekre azonban nem volt hatással ez a szépség. Egyenként szólaltak meg.

– Szerencse – szisszente a szűz.

– Kockázat – reccsent az anya hangja.

– Veszélyes végzet, végzetes veszély – mordult az ősöreg hölgy.

– Én inkább azt mondanám, hogy sansz. Véletlen szerencse, kihasznált esély – mondta a férfi, és kacsintott.

– Régen látogattál meg minket – szólt az ősöreg hölgy.

– Gyakrabban kellene benéznem – felelte Sansz. – Mindig öröm, ha meglátogathatom a Párkákat. Olyan öntörvényűek, vadak és kiszámíthatatlanok vagytok. Ez a hely mindig kész mulatság. Mint egy soha véget nem érő tivornya. Annyira. Jó. Szórakozás!

Maroknyi szolga özönlött elő a polcok közül. Arcuk vöröslött. Mind dühösek voltak. Sansz kirántotta rövid kardját a hüvelyből. A penge megcsillant a gyertyafényben. A szolgák hátrahőköltek.

– Ezúttal kinek a térképét loptad el? – kérdezte az ősöreg hölgy. – Milyen császárnő vagy hadvezér könyörögte ki nálad ezt a kegyet?

Sansz kivont kardját egy pillanatra sem mozdítva másik kezével égszínkék kabátja alól elővett egy tekercset. Fogával oldotta ki a selyemszalagot, megrázta az írást. A pergamentekercs legördült, Sansz felmutatta. A három nő nézte, csak nézte: arckifejezésük haragosról zavartra változott.

– Házat látok. A Maison Douleur – szólt az ősöreg hölgy –, Saint-Michel városában.

– Ott lakik… – kezdte mondani az anya.

– Egy lány, Isabelle de la Paumé – fejezte be a mondatot az anya helyett az ősöreg hölgy.

– Kicsoda? – kérdezte a hajadon.

– Ilyen sok hűhó egy egyszerű lányért? – kérdezte az ősöreg hölgy, alaposabban szemügyre véve Sansz márkit. – Hiszen ez a lány egy semmi, egy senki. Se szépség, se szellem. Önző. Gonosz. Miért őt?

– Azért, mert nem tudok ellenállni a kihívásnak – felelte Sansz. Fél kézzel összetekerte a pergament, összefogta a mellkasán, és a kabátjába dugta. – És ugyan melyik lány tudna ellenállni az én ajánlatomnak? – kérdezte magára mutatva, mintha ő maga sem tudta volna elhinni, mennyire ellenállhatatlan. – Megadom neki az esélyt, hogy megváltoztassa a sorsát, és lelépjen arról az ösvényről, amin most halad. Megadom neki az esélyt, hogy megtalálja a saját útját.

– Bolond – mordult az ősöreg hölgy. – Semmit, de semmit nem tudsz a halandókról. Mi, Párkák azért rajzoljuk meg az életútjukat, mert ezt ők maguk kívánják. A halandók nem szeretik a bizonytalanságot. Nem szeretik a változást. A változás rémületes. A változás fájdalmas.

– A változás csók a sötétben. Rózsa a hóban. Út a vadonban egy viharos éjszakán – vágott vissza Sansz.

– A sötétségben szörnyek lakoznak. A rózsa elpusztul a hóban. A lányok eltévednek a rengeteg útjain – vágott vissza az ősöreg hölgy.