Értékelés + Beleolvasó + Borítók | Jennifer Donelly - Stepsister - Egy sötét mese

Értékelés + Beleolvasó + Borítók | Jennifer Donelly - Stepsister - Egy sötét mese

2020. november 24., kedd

Nincsenek megjegyzések

A Stepsister az első pillanattól kezdve lebilincselő olvasmány, és olyan csavart visz az eredeti mesébe, hogy az ember csak pislog. Tényleg a szépség a legnagyobb erény? Tényleg csak az lehet jó és kedves, aki szép is? - Kikyo, GCK's Book Review Blog

Tedd kívánságlistára! Rendeld meg!

Fülszöveg

„Tengermelletti ősi városban három nővér – hajadon, matróna, ősöreg hölgy – gyertyafénynél térképeket rajzol. Komoram. Tekintetük átható. Szemük szürke. A Párkák. És minden térkép egy emberi élet útja…”

Ez a történet ott kezdődik, ahol Hamupipőke története abbamarad. Főhőse Hamupipőke mostohahúga, Isabelle. Az emberek szépnek tartják Ellát, azaz Hamupipőkét, de Isabelle-t nem. Isabelle félelmet nem ismerő, bátor, erős akaratú lány. Jobban vív, mint a fiúk. Olyan akadályokon ugrat át szeretett lovával, amitől felnőtt férfiak visszariadnak. Mindez azonban nem számít. Ezeket a tulajdonságokat nem értékelik a lányoknál. Mások határozzák meg, mi a szép. És Isabelle nem illik bele a meghatározásba. Meg kell küzdenie azokkal a démonokkal, amik arra késztették, hogy rosszul bánjon Ellával, változtatnia kell saját sorsán és talán át kell értelmeznie a szépség fogalmát.

Nem titok, hogy C. J. Redwine könyve, Az árnyékkirálynő óta nagyon szeretem a meseadaptációkat, többet is sikerült már elolvasnom. Legutóbb Jennifer Donellytől a Stepsister - Egy sötét mese került sorra, amelyben Hamupipőke történetének utóéletét ismerhetjük meg, főszereplővé előléptetve a fiatalabb mostohanővért, Isabelle-t. A Stepsister az első pillanattól kezdve lebilincselő olvasmány, és olyan csavart visz az eredeti mesébe, hogy az ember csak pislog. Tényleg a szépség a legnagyobb erény? Tényleg csak az lehet jó és kedves, aki szép is? Ha valakinek kisgyermekként elmesélték a szülei a Hamupipőkét, annak kötelezővé tenném kamaszkorában a Stepsistert. Hiszen világosan elénk tárul, minden csak nézőpont kérdése. Gonosz valaki attól, hogy mást szeretne, mint a többség? Vagy amit a társadalom elvár? A bátorság és az ész nem erény? A maga nemében ebben a történetben nincs gonosz szereplő (na jó, esetleg Volkmar és a szövetségesei), hiszen még a mostohaanya is a gyermekei jólétét és boldogulását tartja szem előtt, bár ehhez nem a legmegfelelőbb eszközöket használja fel. Octavia és Isabelle pedig egyáltalán nem gonoszak, csak boldogtalanok. A társadalmi kényszer megfosztotta őket a szívük vágyától, csupán azért, mert lánynak születtek. Az egyik kedvencem Tanaquille karaktere volt. Tetszett, hogy ő is levetkőzte a sztereotípiákat, a habos-babos cukormázat, mégis abszolút tündérként viselkedett. Sansz és Sors vetélkedése pedig abszolút színt hozott a történetbe. Bár a majmok nekem eléggé idegesítőek tudtak lenni, a márki karakteréhez ez valahogy egyértelműen hozzá tartozott. A személyes kedvenc részem az volt, amikor kiderült, hogy Ella sem feddhetetlen...  A Stepsister mindent összevetve egy igazán tanulságos és élvezetes olvasmány. Sokszor sötét, sokszor humoros, olykor elgondolkodtató. Kamaszoknak mindenképpen ajánlom, számukra sok tanulságot hordoz, mi felnőttek pedig egy újabb élvezetes olvasmánnyal gazdagodhatunk általa.

Prológus

Valamikor réges-régen és soha-soha többé egy tengermelléki ősi városban három nővér gyertyafény mellett, szorgalmasan dolgozott.

Az első hajadon volt. Hosszú, fonatlan, nyíratlan fürtjei aranylón ragyogtak, mint a hajnali nap. Fehér ruhában, gyöngy nyakékkel ékesítve ült. Kezében arany olló; a legfinomabb pergament szabta.

A második anya volt. Testes és erős. Ruhája karmazsinvörös, nyaka körül rubinkő füzér. Kontyba fogott haja vörös, mint a tüzes nyári alkonyat. Ezüst iránytű a kezében.

A harmadik ősöreg hölgy volt; hajlott hátú, aszott testű. Ruhája éjfekete, egyetlen dísze egy koponyával díszített fekete obszidiángyűrű. Ezüstősz haját a feje tetejére tekerve viselte. Göcsörtös ujjú, tintafoltos kezében tollat tartott.

Az ősöreg hölgy és húgai szeme is szigorú szürke volt; tekintetük rideg és könyörtelen, mint a végtelen tenger.

Hirtelen mennydörgés hasított a levegőbe; az ősöreg hölgy felemelte a tekintetét a hosszú fa munkaasztalról, és az erkély nyitott ajtaja felé nézett. Vihar tombolt, süvítve csapott le a városra. Ömlött az eső a pompás paloták tetejére. Villámlás hasított az éjszakába. Minden templomtoronyban félrevert harangok zúgtak, vészjelként kondulva. 

– Emelkedik a víz szintje – szólt az ősöreg hölgy. – El fogja árasztani a várost. 

– Magasan a víz fölött vagyunk, ide nem ér fel. Nem állíthat meg minket – mondta az anya.

– Semmi sem állíthat meg minket – mondta a hajadon.

Az ősöreg hölgy szeme összeszűkült.

– Ő igen.

– De a szolgák figyelnek – szólt az anya. – Nem fog bejutni ide.

– Talán már be is jutott – mondta az ősöreg hölgy.

Az anya és a hajadon erre felnéztek. Aggódó tekintettel pásztázták végig a tágas helyiséget, de nem láttak betolakodót, csak a szolgáik jártak-keltek, dolgukra siettek csuklyás, bő köpönyegben. A hajadon és az anya folytatta munkáját, de az ősöreg hölgy éberen figyelt.

A nővérek munkája térképkészítés volt, de soha senki nem érkezett megvásárolni a térképeiket, ugyanis ezeket készítőik a világ semmi kincséért sem adták volna el.

Mindegyik darabot fekete hattyú szárnytollából metszett tussal húzott finom vonalakkal rajzolták.

Mindegyiket gazdagon színezték indigóval, arannyal, őrölt igazgyönggyel és más, sokkal ritkább és nehezebben megszerezhető anyagokkal elegyített tintákkal.

Mindegyik térkép egyedi volt: léptékük nem a távolság volt, hanem az idő. Nem a teret ábrázolták, hanem benne az emberi élet folyamatát. 

– Rózsa, rum és rombolás – mormogta az ősöreg hölgy a levegőbe szimatolva. – Nem érzitek ezeket a szagokat? Nem érzitek? Ez az ő szaga!

– Csak a szél – csillapította az anya. – A város illatait hozza felénk.

Az ősöreg hölgy magában mormogva a tintatartóba mártotta tollát. Az ezüst gyertyatartóban megremegtek a lángocskák kanócai, ahogy az ősöreg hölgy egy élet tájképét vázolta fel. Élénk szemű, szénfekete holló ült a kandallópárkányon. Ébenfa tokos magas óra állt az egyik fal mellett. Ingája egy emberi koponya volt. Az inga lassan lengett jobbra-balra, tiktakolva a pillanatokat, perceket, órákat, éveket, életeket.

A helyiség pók alakú volt. A nővérek munkahelye a lény teste volt, középen. Onnan hosszú polcsorok vezettek a pók lábaihoz. A helyiség egyik végén a teraszra vezető üvegajtók álltak, a másikon faragott faajtók. 

Az ősöreg hölgy befejezte a térképét. Vörös pecsétviasz rudat tartotta gyertyalángba, a megolvadt viaszt a dokumentum alsó sarkába cseppentette, és a cseppbe nyomta pecsétgyűrűjét. Amikor a viasz megkeményedett, összetekerte a térképet, fekete szalaggal kötötte át, és átadta egy szolgának. A szolga eltűnt az egyik polcsornál, hogy helyére tegye a tekercset. Gyertyával világította meg útját.

Ekkor történt.

Egy másik szolga a fejét lehajtva haladt az ősöreg hölgy háta mögötti nyitott erkélyajtó előtt. Hirtelen szél támadt kintről, a szolga testét érte elsőként; a helyiséget füst és fűszerek illata árasztotta el. Az ősöreg hölgy két orrlyuka megreszketett. Azonnal hátrafordult.

– Hé, te ott! – kiáltott a szolgára, és rávetette magát. Karomszerű ujjai a köpönyeg csuklyájába markoltak. A csuklya leesett; borostyánbarna szemű, sötét bőrű, hosszú, göndör fekete hajú fiatalember vált láthatóvá. – Fogják le!

Tucatnyi szolga vetette magát a férfire, ám ahogy közeledtek hozzá, egy másik széllökés elfújta az összes gyertyát. Mire becsukták az ajtókat és újra meggyújtották a gyertyákat, a fiatalembernek csak a köpönyege maradt a helyiségben, keskeny kupacba gyűrődve a padlón.

Az ősöreg hölgy fel-alá járkálva kiabált a szolgákkal. A szolgák úgy szaladtak a polcok között, hogy a köpönyegük lebegett mögöttük. Ki akarták szorítani a betolakodót. A következő pillanatban a fiú kirohant az egyik polc mögül, az ősöreg hölgytől néhány lépésnyire megállt, majd a dupla faajtó felé rohant, teljes erőből rángatta a kilincset, de zárva volt. Elfojtott káromkodással fordult a három nővér felé, ragyogó mosolyt villantott rájuk, és meghajolt előttük.

Égszínkék császárkabátot viselt, bőrnadrágot és magas szárú csizmát. Egyik fülében aranykarika himbálózott, csípőjénél rövid kard lógott. Arca szép volt, mint a hajnal, mosolya elbűvölő, megbabonázó, mint a sötét éjfél. Tekintete a világot ígérte mindenestől. 

A nővérekre azonban nem volt hatással ez a szépség. Egyenként szólaltak meg.

– Szerencse – szisszente a szűz.

– Kockázat – reccsent az anya hangja.

– Veszélyes végzet, végzetes veszély – mordult az ősöreg hölgy.

– Én inkább azt mondanám, hogy sansz. Véletlen szerencse, kihasznált esély – mondta a férfi, és kacsintott.

– Régen látogattál meg minket – szólt az ősöreg hölgy.

– Gyakrabban kellene benéznem – felelte Sansz. – Mindig öröm, ha meglátogathatom a Párkákat. Olyan öntörvényűek, vadak és kiszámíthatatlanok vagytok. Ez a hely mindig kész mulatság. Mint egy soha véget nem érő tivornya. Annyira. Jó. Szórakozás!

Maroknyi szolga özönlött elő a polcok közül. Arcuk vöröslött. Mind dühösek voltak. Sansz kirántotta rövid kardját a hüvelyből. A penge megcsillant a gyertyafényben. A szolgák hátrahőköltek.

– Ezúttal kinek a térképét loptad el? – kérdezte az ősöreg hölgy. – Milyen császárnő vagy hadvezér könyörögte ki nálad ezt a kegyet? 

Sansz kivont kardját egy pillanatra sem mozdítva másik kezével égszínkék kabátja alól elővett egy tekercset. Fogával oldotta ki a selyemszalagot, megrázta az írást. A pergamentekercs legördült, Sansz felmutatta. A három nő nézte, csak nézte: arckifejezésük haragosról zavartra változott.

– Házat látok. A Maison Douleur – szólt az ősöreg hölgy –, Saint-Michel városában.

– Ott lakik… – kezdte mondani az anya.

– Egy lány, Isabelle de la Paumé – fejezte be a mondatot az anya helyett az ősöreg hölgy.

– Kicsoda? – kérdezte a hajadon.

– Ilyen sok hűhó egy egyszerű lányért? – kérdezte az ősöreg hölgy, alaposabban szemügyre véve Sansz márkit. – Hiszen ez a lány egy semmi, egy senki. Se szépség, se szellem. Önző. Gonosz. Miért őt?

– Azért, mert nem tudok ellenállni a kihívásnak – felelte Sansz. Fél kézzel összetekerte a pergament, összefogta a mellkasán, és a kabátjába dugta. – És ugyan melyik lány tudna ellenállni az én ajánlatomnak? – kérdezte magára mutatva, mintha ő maga sem tudta volna elhinni, mennyire ellenállhatatlan. – Megadom neki az esélyt, hogy megváltoztassa a sorsát, és lelépjen arról az ösvényről, amin most halad. Megadom neki az esélyt, hogy megtalálja a saját útját.

– Bolond – mordult az ősöreg hölgy. – Semmit, de semmit nem tudsz a halandókról. Mi, Párkák azért rajzoljuk meg az életútjukat, mert ezt ők maguk kívánják. A halandók nem szeretik a bizonytalanságot. Nem szeretik a változást. A változás rémületes. A változás fájdalmas.

– A változás csók a sötétben. Rózsa a hóban. Út a vadonban egy viharos éjszakán – vágott vissza Sansz.

– A sötétségben szörnyek lakoznak. A rózsa elpusztul a hóban. A lányok eltévednek a rengeteg útjain – vágott vissza az ősöreg hölgy.

Olvasd tovább!

Értékelés + Beleolvasó + Borító szemle | Laini Taylor: A rémálmok múzsája /A különös álmodozó 2./

Értékelés + Beleolvasó + Borító szemle | Laini Taylor: A rémálmok múzsája /A különös álmodozó 2./

2020. július 15., szerda

Nincsenek megjegyzések

kép forrása Laini Taylor twitter oldala

|Tedd kívánságlistára!|Rendeld meg!|

Fülszöveg

Itt a New York Times bestseller A különös álmodozó - Strange the Dreamer várva-várt folytatása a Nemzeti Könyvdíj-nyertes Laini Taylortól, a Füst és Csont leánya írónőjétől.

Szárája hatéves kora óta uralta Könny lakosainak álmait a Rémálmok Múzsájaként. Eddig azt gondolta, hogy már ismer minden szörnyűséget, így többé semmi sem lepheti meg. Ám amikor lezuhant a citadellából, rájött, hogy tévedett. Sem ő, sem szerelme, a jóképű, álmodozó idegen, Lazlo sem lehetett már ugyanaz, mint előtte: egyikük istenné, másikuk szellemmé lett, és így kellett szembenézniük Minja fenyegetésével, aki véres bosszút tervez az alattuk elterülő város lakói ellen.

Lazlo lehetetlen döntésre kényszerül - mentse meg a nőt, akit szeret, vagy mindenki mást? -, miközben Szárája reménytelenebbnek érzi magát, mint eddig valaha. És ez még nem minden, ugyanis hirtelen egy új ellenséggel is meg kell küzdeniük, valamint rá kell jönniük, honnan jöttek az istenek, és miért. Mindeközben, ahogy az elfeledett ajtókat kinyitják, új világok tárulnak fel.

Túlzás nélkül állíthatom, hogy Laini Taylor A különös álmodozó duológiával a fantasy-irodalom esszenciáját alkotta meg. A rémálmok múzsáját egyébként még több időbe telt kiolvasni, mint annak idején A különös álmodozót, de ez cseppet sem von le a minőségéből. Igazából valami különlegesen finom ételhez tudnám hasonlítani, amit az ember lassan eszik, megízlel minden falatot, és igyekszik, hogy minél tovább tartson. Bevallom, az eleje kicsit lelombozott, amiért nem mindjárt az 1. kötet végén vettük fel újra a fonalat, hanem tettünk egy kis kitérőt, hogy megismerjük Korát és Novát. Ahogy azonban haladt előre a történet, be kellett látnom, hogy ez elengedhetetlen volt ahhoz, hogy megérthessük a teljes eseménysort. Az ikrek sorsát nagyon sajnáltam, de valahogy mégsem tudtam 100%-osan egyetérteni velük. Sajnálom, hogy az istenek közül senkinek sem volt bátorsága szembeszállni Szkathisszal, holott Szárájáék megtették ezt Novával szemben a biztos vereség tudatában is. Száráját és Lazlót egyszerűen imádtam! Annyira szép volt, ahogy Lazlo a rémálmok múzsájából átlényegítette az álmok istennőjévé a lányt. Remélem egyszer egy másik történetben Szárájának megadatik az is, hogy újra testet öltsön. Az egyik nagy kedvencem azonban Minja. Vele (Novával ellentétben) teljesen együtt tudtam érezni, értettem és átéreztem minden tettét. Tagadhatatlanul ő szenvedett a legtöbbet az istenivadékok közül, így én egyáltalán nem tudtam hibáztatni azokért a "gonoszságokért", amelyeket elkövetett. Érdekességként megemlíteném, hogy ebből a történetből sem maradhatott ki az LMBTQ-szál, ami úgy látom egyre több könyvben válik hangsúlyosabbá. Khallixte és Dzára kapcsolatával már az első kötetben megismerkedtünk, most viszont úgy vettem észre Thyon Nero is ebbe az irányba fog elmozdulni. Az ő személye egyébként teljesen szimpatikussá vált a regény során. A legnagyobb jellemfejlődést az ő alakja tudhatja maga mögött, szívesen olvasnék róla akár egy spin-off kötetet is. Laini Taylor A különös álmodozóval egészen elképesztő világot hozott létre, amelyet aztán A rémálmok múzsájában elképesztő világokká bővített. Olyan sok lehetőség van még ebben a történetben, egész univerzumot lehetne köré építeni, és bízom benne, hogy az írónő nem is áll meg itt. 5 csillagos olvasmány, amely minden fantasy-rajongónak kötelező!

I. rész

✽✽✽

ilálith (i-lá-lith) főnév

Hagyományos tetoválás Könny 

leányainak köldöke körül, melyet akkor 

kapnak, amikor nővé serdülnek.

Archaikus kifejezés. A szó gyökerei: „iles” 

(lélek) + „lalithai” (sors). Azt a pillanatot 

jelzi, amikor egy nő a kezébe veszi a sorsát, és 

meghatározza saját életének jövőjét.

❧1.❧

Akár az ékkő, akár a dac

Kora és Nova soha életükben nem láttak még mezárthokat, de nagyon is sok mindent tudtak róluk. A mezárthokról mindenki sokat tudott. Tudtak kék bőrükről: „Olyan kék, akár a zafír” – állította Nova, habár még soha életükben nem láttak zafírt sem. „Olyan kék, akár a jéghegyek” – vélekedett inkább Kora, mivel a jéghegyek látványa nagyon is mindennapos volt a számukra. Tudták, hogy a „mezárth” azt jelenti, „csatlós”, habár ezek a lények nem közönséges, akármilyen csatlósok voltak, hanem a birodalom harcos varázslói. Képesek voltak repülni, vagy éppen tüzet okádni, vagy gondolatot olvasni, vagy árnyékká változni, azután meg viszsza, amikor csak akartak. Az égbe vágott hasadékokon át közlekedtek. Képesek voltak bármilyen sebet begyógyítani, alakot váltani és láthatatlanná válni. Legyőzhetetlenek voltak a csatában, emberfeletti erővel rendelkeztek, és meg tudták jósolni, hogyan fog meghalni valaki. Persze nem mindegyikük volt képes minderre egyszerre, hanem mindegyiküknek megadatott egy-egy képesség, csupán egyetlenegy, amit nem maguk választottak. Az adottság eleve megvolt bennük, ahogy mindenkiben, arra várva – akár a parázs a levegőre –, hátha az illető lehet olyan szerencsés, olyan áldott, hogy kiválasztják.

  Ahogy Kora és Nova édesanyját is kiválasztották azon a tizenhat évvel ezelőtti napon, amikor a mezárthok legutóbb eljöttek Rievába.

  A lányok akkor még csupán kisbabák voltak, így nem emlékezhettek sem a kék bőrű csatlósokra, sem az égen sikló, tündöklő fémhajójukra. Ahogy magára az édesanyjukra sem, mivel a  mezárthok elvitték őt, hogy közöttük szolgáljon, és azóta sem tért vissza.

  Régebben küldött nekik leveleket Aqából, a birodalom fővárosából. Azt írta, ott az emberek nem csupán fehérek vagy kékek, hanem mindenféle színűek. Meg azt, hogy az istenfémből készült palota a levegőben lebeg, ide-oda repül. Kedveseim! – állt a legutolsó levélben, ami nyolc évvel ezelőtt érkezett. Eljött az idő: kihajózom a messzeségbe. Nem tudom, mikor térek vissza, de ti addigra már biztosan felnőtt nőkké cseperedtek. Vigyázzatok egymásra helyettem is, és soha ne feledjétek, bárki bármit mondjon nektek: titeket választottalak volna, ha hagynak választani! Titeket választottalak volna!

  Rievában a falusiak telente lapos köveket forrósítottak fel a tűzben, és bedugták azokat a fekhelyük szőrméi közé, hogy melegen tartsa őket éjszakára. Ám a kövek hamar lehűltek, és reggelre jégtömbként nyomták az embert. Nos, ez a három szó olyan volt Kora és Nova számára, akár megannyi varázslatosan melengető, pihepuha kő, melyek sosem hűltek ki, sosem érződtek keménynek, melyeket mindenhová magukkal vihettek. Vagyis talán inkább viselték őket: anyjuk utolsó üzenete úgy ruházta fel a két testvért, akár egy ékkő. Úgy sugárzott róluk, akár a dac. Az arcukra volt írva: valaki szeret minket, valahányszor farkasszemet néztek Skoyéval, vagy nem hunyászkodtak meg az apjuk előtt. Persze a levelek igencsak sovány vigaszt jelentettek az édesanyjuk helyett – ráadásul most már csupán a levelek emlékét őrizhették, mióta Skoye „véletlenül” tűzbe dobta azokat –, viszont egymásra mindig számíthattak. Kora és Nova: társak, szövetségesek. Nővérek. Elválaszthatatlanok voltak, akár egy verspár sorai, melyek a kontextusból kiragadva elveszítették volna az értelmüket. A nevük akár egybe is olvadhatott volna – Koranova –, oly ritkán esett meg, hogy valaki külön említse meg egyik vagy másik nővért; és ha mégis egymagában hangzott el valamelyikük neve, az csonkának érződött, akár egy kagyló feltört és kettétépett héja. Ők jelentették egymásnak a szeretetet, az otthont. Nem szorultak varázserőre ahhoz, hogy olvassanak egymás gondolataiban – mindkettőjük számára elegendő volt ehhez pár pillantás. Reményeik olyan egyformák voltak, akár az ikertestvérek, még ha maguk a lányok nem is születtek annak. Egymás oldalán álltak, együtt néztek szembe a  jövővel. Tudták, hogy bármit is kényszerít rájuk a jövő, bármilyen csalódást okoz majd, egymásba mindig kapaszkodhatnak.

  Aztán egy napon visszatértek a mezárthok.

Nova vette észre elsőnek. A tengerparton állt, épp kiegyenesedett, hogy félresöpörje a szemébe lógó haját. Az alkarját kellett használnia, mivel egyik kezében a kampóját fogta, a másikban a nyúzókését. Az ujjai már egészen begörcsöltek a szerszámok markolatán, és könyékig elborította a véres belsőség. Amint végighúzta az alkarját a homlokán, érezte, ahogy a félig alvadt vér a bőréhez tapad. Ekkor valami megcsillant az égen, és a lány felemelte a fejét, hogy lássa, mi lehet az.

  – Kora! – szólalt meg. A testvére nem hallotta. Szintén vértől mocskos arca elsápadt a fásult kitartástól. A kése megállás nélkül dolgozott, ám a tekintete üres volt, mintha a lány hagyta volna az elméjét egy másik, szebb helyen kalandozni, mivel ehhez a mocskos munkához nem kellett használnia. Egy juol teteme hevert kettőjük között, félig megnyúzva. A tengerpartot még több tucat ilyen borította el, és mindegyik fölé alakok hajoltak, a lányokhoz hasonlóan. A homokot vér és zsír lepte be. Cirekmadarak rikoltoztak a belsőségeken marakodva, a part menti, sekélyebb vízben pedig csak úgy nyüzsögtek a tüskehalak és csőrcápák, amiket odavonzott az édes-sós szag. Ez volt a nagy mészárlás ideje: az év legszörnyűbb része Rievában – legalábbis a nők és a lányok számára. A fiúk és a férfiak bezzeg imádták. Ők ilyenkor nem kampókat és késeket fogtak, hanem dárdákat. Leölték az állatokat, és lehasították a szarvukat, hogy trófeákat faragjanak belőle maguknak, a többit meg otthagyták a parton. A zsákmány feldolgozása női feladat volt – az mit sem számított, hogy több izom és nagyobb állóképesség kellett hozzá, mint az öléshez. „A mi asszonyaink aztán jó erősek” – büszkélkedtek a férfiak a tengerpartra néző magaslaton lebzselve, kényelmesen távol a bűztől és a szúnyogoktól. És a tengerparton dolgozó nők valóban erősek voltak – valamint fáradtak és komorak is. Már remegtek a  kimerültségtől, és bemocskolta őket mindaz az undorítóbbnál undorítóbb testnedv, ami csak akad egy tetemben, mikor Nova meglátta a különös csillogást a szeme sarkából.

  – Kora! – ismételte. A  testvére ezúttal felnézett, és követte a pillantását az égre.

  És egyszeriben Nova egészen máshogy látta a  távoli alakot. Abban a  minutumban, hogy a  nővére is megpillantotta az egyre közeledő csillogást, mindkettőjüket elemi erővel vágta mellbe a döbbenet.

  Egy léghajó volt az égen. A léghajó egyet jelentett a mezárthokkal. A mezárthok pedig egyet jelentettek a…

  Szabadulással. Azt jelentették, hogy a két lány végre elmenekülhetett Rievából, el a  jégtől, a  juoloktól meg a  szüntelen robotolástól. Azt, hogy végre megszabadulhattak Skoye zsarnokoskodásától, az apjuk közönyétől, illetve a  legújabb – és egyben legnyomasztóbb – fenyegetéstől: a feleséget kereső férfiaktól. Az elmúlt évben egyre gyakrabban fordult elő, hogy a falubeli férfiak meg-megálltak a közelükben elhaladó két lány láttán, és úgy méregették őket, mintha a csirkék közül választanák ki a levágni valót. Kora tizenhét éves volt, Nova pedig tizenhat. Az apjuk bármikor férjhez adhatta volna őket, amikor csak kedve tartja. Egyedül azért nem tett még így, mert Skoye, a  mostohaanyjuk, semmiképpen sem akarta elveszíteni a rabszolgáit. A lányok végezték el a munka nagy részét, és ők vigyáztak a féltestvéreikre is, egy kisebb csapatnyi fiúcskára. Ám az asszony akkor sem tarthatta meg őket örökre. A lányokat itt ajándéknak tekintették: továbbadni kellett őket, nem pedig megőrizni. Vagyis inkább jószágnak számítottak, amivel kereskedni lehet a megfelelő árért, ahogy azzal minden eladósorba került leány apja tisztában volt Rievában. Nova meg Kora kellően szépek és kívánatosak voltak sima, világos hajukkal, barnán tündöklő szemükkel. Kecses, vékony csuklójuk meghazudtolta erejüket, és ugyan az alakjukat eltakarta a több réteg gyapjú meg juolbőr, a megfelelően széles csípőjüket még így sem igazán leplezhették el. A testük kellően kikerekedett ahhoz, hogy melegen tarthassák a leendő férjüket a dermesztő éjszakákon, ráadásul mindenki tudta róluk, milyen kemény munkások. Már nem lehetett hátra sok idejük, mielőtt bekötik a fejüket. Biztosak voltak benne, hogy legkésőbb mélytélre, a legsötétebb hónapokra már mindketten házasok lesznek, és azzal kell majd élniük, aki a legjobb ajánlatot teszi az apjuknak, elszakítva őket egymástól.

  És nem csupán attól tartottak, hogy más-más fedél alatt kellene élniük. Jól tudták, mi lenne a legrosszabb: az, hogy különválva elveszítették volna a hazugságukat. Hogy milyen hazugságot? „Nem lehet ez az életünk.”

  Mióta csak a nővérek az eszüket tudták, ezzel biztatták egymást, szavakkal vagy épp azok nélkül. Elég volt egymásra nézniük, a maguk elszánt határozottságával, és izzó tekintetük felért azzal, mintha hangosan kimondták volna a szavakat. A legnehezebb időkben – a nagy mészárlás közepette, amikor a tetemek csak nem akartak elfogyni, vagy ha Skoye megpofozta őket, vagy valahányszor előbb élték fel az élelmüket, mint hogy túlélték volna a  telet  – ezzel a hazugsággal melengették magukat, tartották egymásban a lelket. Ne feledd: nem lehet ez az életünk! Nem tartozunk ide. A mezárthok vissza fognak térni, és ki fognak választani minket. Ez nem az igazi életünk. Bármilyen rosszra fordult is a helyzet, ez a gondolat segített nekik kitartani. Ha bármelyiküknek is egyedül kellett volna őrizgetnie a hazugság lángját, az már rég kialudt volna, akár egy gyertya, melyet csak egy kéz tud óvni. De ketten voltak, és együttes erővel megóvták a hazugságukat. Látták egymásban tükröződni, kölcsönösen átvették és átadták, oda-vissza kettőjük között. Sosem voltak egyedül, és sosem csüggedtek el.

  Éjjelente arról suttogtak egymásnak, vajon miféle képességük mutatkozik majd meg. Biztosak voltak benne, hogy különleges, rendkívüli erő birtokába fognak kerülni, mint az édesanyjuk. Arra születtek, hogy harcos varázslók legyenek, nem pedig robotoló feleségek vagy rabszolga leányok. Makacsul hitték, hogy a mezárthok egy szép napon eljönnek majd értük, őket is elviszik magukkal Aqába, ahol mindkettőjüket kiképzik a harcra, és felruházzák istenfémből készült páncéllal. És amikor eljön az ideje, ők is kihajóznak majd a titokzatos messzeségbe: felszállnak a magasba, hogy átkeljenek egy égi hasadékon, és a  birodalom hőseivé váljanak. Arról álmodoztak, hogy a bőrük olyan kék lesz, akár a zafír meg a jéghegyek, a szépségük pedig olyan tündöklő, akár a csillagok.

  Ám az évek sorra teltek-múltak, és a mezárthok csak nem tértek vissza. A hazugság egyre gyengült, így amikor a lányok egymásra néztek, hogy erőt nyerjenek a testvérük hitéből, ahelyett mindinkább a  saját félelmüket látták visszatükröződni a  másik szempárból. Mi lesz, ha mégis ez az életünk?

  Minden évben, a mélytéli napfordulón, Kora és Nova felkaptattak a meredek, jeges-csúszós ösvényen a hegygerincre, hogy tanúi lehessenek a napkorong rövidke felbukkanásának, mivel tudták, ezután egy egész hónapig nem láthatják. Nos, a hazugságot elveszíteni ugyanolyan érzés lett volna, mint a nap hiánya – csak épp nem egy hónapig, hanem örök életükre.

  Így hát, meglátni azt a léghajót… Az olyan volt, mint amikor a tél végén visszatért a fény.

  Nova örömujjongást hallatott, Kora pedig elnevette magát. Boldogan, felszabadultan, és… kissé vádlón.

  – Pont ma?! – vonta kérdőre rosszallóan az égen lebegő hajót. Kacagása tisztán, csengőn áradt szét a tengerparton. – Igazán?

  – Nem tudtatok volna előző héten jönni? – kiáltotta Nova. Hátravetette a fejét, ugyanolyan boldogság és felszabadultság sugárzott az ő hangjából is, és ugyanolyan kemény éllel csendült. Mindketten vérben-verítékben úsztak, hiszen órák óta könyékig turkáltak a döglött állatokban. Bűzlöttek a belsőségektől, vöröslött a szemük az undorító, orrfacsaró gázoktól, erre a mezárthok éppen most szíveskedtek felbukkanni? A tengerpartot betöltő, a félig megnyúzott és kibelezett, véres-zsíros tetemek meg a fullánklegyek felhői között álldogáló többi nő is felnézett. Mindannyiuk kezében megdermedt a kés. A mészárlástól elfásult, szenvtelenné vált sokaságban félelemmel vegyes áhítat ébredt, ahogy a  hajó egyre közelebb siklott. Istenfémből készült: élénkkék és tükörfényes volt, a  napfény csak úgy csillogott-villogott rajta, szikrázó pettyekkel vakítva el a lányokat és asszonyokat.

  A mezárth léghajókat a kapitányaik formálták meg, az elméjük erejével. Ez a hajó egy darázs alakját öltötte. A szárnya olyan sima volt, akár a penge éle, a feje elnyújtott ovális, a szeme két nagy gömb. Rovarszerű teste torból és potrohból állt, a kettőt keskeny derék kötötte össze. Még fullánkja is volt. Átrepült a fejük felett, a falu felé tartva, és hamarosan eltűnt a szemük elől a magaslaton emelt kőfal mögött, ami megóvta a házakat a széltől.

  Kora és Nova szíve dübörgött. Szédelegtek-remegtek az izgatottságtól, az idegességtől, a hódolattól, a reménytől és a beigazolódott vágyakozástól. Még egyszer, utoljára meglendítették a kampójukat és késüket, jól belevágva a  szerszámokat a  juol húsába. Amint elengedték a vén eszközök elkopott markolatát, mindketten tudták, hogy már soha többé nem veszik kézbe őket.

„Nem lehet ez az életünk.”

© Maxim kiadó, 2019

Olvasd tovább!

Értékelés + Beleolvasó | Rachael Lippincott: Két lépés távolság

Értékelés + Beleolvasó | Rachael Lippincott: Két lépés távolság

2019. szeptember 16., hétfő

Nincsenek megjegyzések

Rachael Lippincott: Két lépés távolság

Eredeti cím: Five Feet Apart

Kiadó: Maxim Dream válogatás

Fordította: Stier Ágnes

Oldalszám: 270

|Tedd kívánságlistára|Rendeld meg|

Fülszöveg

Szerethetsz valakit, akihez sosem érhetsz hozzá?

Stella Grant élete minden pillanatát pontosan megtervezi. Cisztás fibrózissal küzd, és egyedül egy új tüdő adhatna neki egy kicsit hosszabb, könnyebb életet. Mindig szigorúan három lépés távolságot kell tartania más betegektől, és ő nem olyan, aki kockáztatni merne. Egészen addig, amíg be nem toppan az életébe a vad Will Newman, akinek rakoncátlan tincseitől és csodás kék szemétől Stella gyomra azonnal szaltózni kezd. Azonban a fiú éppen az, akitől a lánynak mindenképp távol kéne tartania magát, hiszen már a lehelete is életveszélyes lehet a számára. De mi van, ha a szívük és zsigeri vágyódásuk egyre közelebb húzza őket egymáshoz? Ha csak egy kicsit lefaraghatnának a távolságból… Vajon két lépés tényleg olyan veszélyes lenne, ha egyszer csak így nem törik össze a szívük?

Ha valami könnyed olvasmányra vágyom, gyakran veszek kezembe ifjúság irodalmat. Egyrészt, mert szórakoztat és kikapcsol; másrészt könnyen tudok saját élmény alapján könyvet ajánlani a tanítványoknak. És azt tapasztaltam, hogy nagyon sok jó, magas színvonalú, szórakoztatva is tanulságos történet szól ennek a korosztálynak. Így van ez Rachel Lippincott Két lépés távolság című könyvével is.

Nagyon fontos témára, betegségre, nevezetesen a cisztás fibrózisra hívja fel a figyelmet miközben Ella és Will kapcsolatának alakulását boncolgatja. A történet zsenialitása talán abban rejlik, hogy a remekbe szabott, megható romantikus szál mellett igazán teljes képet nyújt arról, hogy a betegségben szenvedők és  családtagjaik, hogyan élik meg ezt a súlyos helyzetet.

Elgondolkodtat, hogy mi "egészségesek" azzal, ha álladóan harcolunk a betegség ellen, lehet hogy csak megnehezítjük a beteg számára az elfogadást. Példát kapunk arra, hogyan szeressünk, támogassunk úgy, hogy az ne legyen fojtogató. A szeretet és az elengedés kettőse vonul végig a történeten, amely annak ellenére könnyed és szórakoztató, hogy  a halál végig ott leselkedik a sarokban.

Amúgy ebben a történetben csak szerethető figurák vannak. Kezdve a szigorú nővéren vagy az állandóan marakodó, elvált szülőkön át egészen Will édesanyjáig. Hisz mindegyiküknek érthető a motivációja, az érzéseikkel nagyon könnyen lehet azonosulni. A főszereplők pedig imádni való tinédzserek, akik a betegségük ellenére épp olyan dolgokra vágynak, mint egészséges társaik: szerelemre, bulikra, szórakozásra. S közben mégis felelősségteljesnek kellene lenniük. Együtt élni egy gyógyíthatatlan betegséggel, feldolgozni ilyen fiatalon a feldolgozhatatlant, és akkor még ott vannak azok a fránya hormonok is...

Vigyázat! Ennek a könyvnek az olvasásához elengedhetetlen kellék egy csomag papírzsebkendő. Biztosan nem úszod meg szárazon! Mégis azt ajánlom, vágj bele bátran, és egy humoros, szórakoztató, érzelmekkel teli és legfőképpen megható történettel fogsz gazdagodni!

A betegségről röviden

A cisztás fibrózis (CF, mukoviszcidózis) az egyik leggyakoribb veleszületett genetikai betegség.  Tehát nem fertőző. A génhiba a családokban akár több generáción át is rejtve maradhat, és csak akkor jelenik meg betegség formájában, ha mindkét szülő hordozza a hibás génszakaszt, ekkor 25%-os valószínűséggel CF-es beteg gyermek születik.

A különböző CF betegek rendkívül változatos klinikai tüneteket mutatnak. A betegség súlyossága is tág határok között változik. A cisztás fibrózis sok szervben okoz eltérést, de a legtöbb problémát a tüdőben, a bélcsatornában, a májban és a hasnyálmirigyben okozza.

A cisztás fibrózis mai tudásunk szerint még nem gyógyítható, de megfelelő kezeléssel az élettartam és az életminőség hosszú távra megtartható.  

Beleolvasó

1. fejezet

Stella

  Ujjammal végigkövetem a testvérem rajzának körvonalát, egy virágtengerből megformált tüdőt. A  két egyforma, ovális forma minden szegletéből szirmok törnek elő halvány rózsaszín, mélyfehér, sőt még hangakék színekben is. Valahogy mindegyik egyedi, vibrál, mintha örökké virágoznának. Néhány virág még nem nyílt ki, érzem bennük az élet ígéretét, ami arra vár, hogy kibontakozzon az apró bimbókból az ujjam súlya alatt. Azok a kedvenceim. 

  Néha eltűnődöm – túlontúl gyakran is –, milyen lenne ennyire egészséges tüdővel élni. Ennyire élni. Mély lélegzetet veszek, és érzem, ahogy a levegő küszködve jut be és ki a testemből. 

 Megsimítom az utolsó virág utolsó szirmát, aztán leeresztem a kezem, ujjaimat végighúzom a csillagokon a háttérben, minden egyes fénypöttyön, amiket Abby külön-külön rajzolt, így próbálva megörökíteni az örökkévalóságot. A torkomat köszörülöm, elhúzom a kezem, és odahajolok, hogy felvegyem a  kettőnkről készült képet az ágyamról. Egyforma mosolyunk kikandikál rajta a vastag gyapjúsálak alól, és a karácsonyi fények az utca végén elterülő parkban úgy pislákolnak a fejünk felett, mint a csillagok a rajzon.

  Volt valami varázslatos abban a pillanatban. A lámpaoszlopok lágy ragyogása a parkban, a fák ágaiba kapaszkodó hó, az egész jelenet csendes mozdulatlansága. Tavaly majd befagyott a fenekünk, hogy elkészülhessen az a kép, de ez volt a mi hagyományunk: Abbyvel kimerészkedtünk a hidegbe, hogy együtt nézzük meg az ünnepi fényeket.

 Ez a fénykép mindig eszembe juttatja azt az érzést. Az érzést, ahogy kalandozni indulunk a testvéremmel, csak mi ketten, és a  világ úgy tárul ki előttünk, akár egy nyitott könyv.

  Fogok egy rajzszöget, és feltűzöm a képet a rajz mellé, aztán leülök az ágyra, és felveszem a kis füzetemet és a ceruzámat az éjjeliszekrényről. A tekintetem végigsiklik a teendőim listáján, amit ma reggel írtam össze magamnak, és úgy kezdődik, hogy: „#1: Megtervezni a teendők listáját”, amit már nagy megelégedéssel át is húztam, és egészen odáig tart, hogy: „#22: Gondolkodni a túlvilágról”.

 A 22. valószínűleg kicsit túl nagy vállalkozás így péntek délutánra, de legalább most már kihúzhatom a 17-est: „Kidekorálni a falakat”. Még egyszer körülnézek a korábban kopár szobában, amit a délelőtt nagy részében a magamévá tettem. A  falakat most azok az alkotások borítják, amiket Abbytől kaptam az évek során – egy kis szín és élet virít a fehér kórházi falakon, mindegyik egy másik kórházi látogatás eredménye. 

  Én infúzióval a  karomban, a  zacskó pedig különböző színű és alakú pillangóktól duzzad. Én kanüllel az orromban, és a kábel végtelen jelet formálva tekergőzik. Én a  nebulizátorommal, amiből felhőszerű glóriát formázva ömlik ki a pára. Aztán ott van a legkülönlegesebb, egy fakó csillagtornádó, amit akkor rajzolt, amikor legelőször kerültem ide.

  Nem olyan kidolgozott, mint a későbbi alkotásai, de ettől valahogy csak jobban tetszik.

  És a nagy vibrálás alatt ott van… az a rakás orvosi műszer, ott terpeszkednek amellett a  förtelmes zöld műbőr szék mellett, ami minden szobának a tartozéka itt, a Saint Grace-ben. Aggódva figyelem az üres infúziós állványt, tudva, hogy az első adag antibiotikumom a sok közül az elkövetkező hónap során pontosan egy óra kilenc percnyire van tőlem. Én mázlista!

  – Itt van! – kiáltja egy hang pont a szobám előtt. Felnézek, miközben az ajtó lassan résnyire nyílik, és két ismerős arc jelenik meg a szűk nyílásban. Camila és Mya milliószor látogatott meg itt az elmúlt évtizedben, és még mindig nem tudnak eljutni az előcsarnokból a szobámig anélkül, hogy ne kérnének útbaigazítást minden teremtett lélektől az épületben.

  - Rossz szoba – közlöm vigyorogva, miközben őket elönti a megkönnyebbülés.

  Mya nevetve teljesen kitárja az ajtót.

  - Komolyan az is lehetne. Ez a hely még mindig egy rohadt labirintus.

  - Izgultok, csajok? – kérdezem, miközben felpattanok, hogy mindkettőjüket megöleljem.

 Camila elhúzódik, hogy rám nézzen, arca durcás, sötétbarna haja gyakorlatilag vele együtt elszontyolodik. 

  – Ez zsinórban a második kirándulás nélküled. 

 Ez igaz. A cisztás fibrózisom nem először akadályozza meg, hogy részt vegyek az osztálykirándulásokon, a nyári vakációkon vagy az iskolai programokon. Az idő úgy 70%- ában teljesen normálisan zajlanak a dolgaim. Suliba járok, együtt lógok Camilával és Myával, az alkalmazásomon dolgozom. Csak az egészet alacsony kapacitású tüdővel csinálom végig. De az időm maradék 30%-ában a CF irányítja az életemet. Vagyis amikor vissza kell térnem a kórházba kivizsgálásra, olyasmikről maradok le, mint egy iskolai kirándulás a művészeti múzeumba, vagy most épp a végzősök cabói útja.

  Ez a konkrét kivizsgálás tulajdonképpen azért van, hogy telepumpálják a szervezetemet antibiotikumokkal, mivel nem akar elmúlni a torokfájásom és a lázam.

  Van ez, és a légzésfunkcióm is romlik. 

  Mya lehuppan az ágyra, és drámaian felsóhajt, miközben hátradől. 

  – Csak két hét. Biztosan nem tudsz jönni? Ez a végzős kirándulásunk, Stella! 

  – Biztosan – közlöm határozottan, és tudják, hogy komolyan gondolom. A  középiskola óta barátok vagyunk, mostanra nekik is tiszta, hogyha tervekről van szó, a CF-é a végső szó. 

  Nem arról van szó, hogy nem akarok menni. Csak szó szerint élet-halál kérdése. Nem mehetek el Cabóba – sem bárhová máshova, ha már itt tartunk –, kockáztatva, hogy nem jövök vissza. Azt nem tehetem meg a  szüleimmel. Most nem.

 – De idén te voltál a  szervezőbizottság elnöke! Nem tudod rávenni őket, hogy tegyék át a  kezeléseidet? Nem akarjuk, hogy itt rostokolj! – magyarázza Camila, és a kórterem felé int, amit olyan gondosan kidekoráltam. 

  Megrázom a fejem.

  – A tavaszi szünetet attól még együtt töltjük! És a tavaszi szünetes „legjobb barátnők”-hétvégét nem hagytam ki nyolcadik óta, amikor elkapott az a megfázás – felelem reménykedő mosollyal, és a  tekintetemet ide-oda járatom Camila és Mya között. De egyikük sem viszonozza a mosolyomat, és úgy döntenek, továbbra is úgy néznek rám, mintha megöltem volna a házi kedvencüket. 

  Észreveszem, hogy mindkettőjük kezében ott vannak a fürdőruhás zacskók, ahogy kértem, ezért Camiláét kikapom a kezéből, és kétségbeesetten próbálok témát váltani. 

  – Ó, a lehetséges fürdőruhák! Ki kell választanunk a legjobbakat! – Mivel nem fogok a  választott fürdőruhámban sütkérezni a cabói melengető napsütésben, így legalább másodkézből átélhetem a barátaimon keresztül, ha együtt választjuk ki az övékét. 

  Ez mindkettőjüket felderíti. Lelkesen kiborítjuk a zacskókat az ágyamra, és egy virágos, pöttyös, neonszínű kavalkád születik. 

  Átvizsgálom Camila fürdőruhakupacát, és felkapok egy pirosat, ami tulajdonképpen átmenet a bikinialsó és egy cérnaszál között, és egyértelműen tudom, hogy ez a  nővére, Megan megunt cucca. 

  Odadobom neki. 

  – Ezt! Ez nagyon olyan, mint te. 

  A szeme elkerekedik, a derekához teszi a ruhadarabot, és meglepetten igazítja meg drótkeretes szemüvegét. 

  – Hát a napozócsíkok klasszak lennének…

  – Camila – szólok közbe felkapva egy kék-fehér csíkos bikinit, amiről tudom, hogy úgy illik majd rá, akár egy kesztyű. – Viccelek. Ez viszont tökéletes! 

  Megkönnyebbülten elveszi tőlem. Mya kupaca felé fordítom a  figyelmemet, de ő épp vadul pötyög a  telefonján a zöld kórházi széken a sarokban, miközben az arcán széles mosoly terül szét. 

  Kiszedek egy egyrészest a  kupacból, ami a  hatodikos úszásóra óta megvan neki, és mosolyogva felemelem.  

  – Ehhez mit szólsz, Mya? 

  – Imádom! Szuperül néz ki! – jelenti ki továbbra is vadul írva. 

  Camila felhorkan, visszateszi a fürdőruháit a zacskóba, és féloldalasan rám mosolyog. 

  – Hát, Mason és Brooke szétmentek – közli magyarázatképpen. – Istenem! Na ne! Ez ám a hír! Fantasztikus hír! 

  Vagyis Brooke-nak nem annyira. De Mya Mrs. Wilson gimis másodikos angolórája óta bele van zúgva Masonbe, így ez a kirándulás lesz az esélye, hogy lépjen. 

  Kiakaszt, hogy nem leszek ott, hogy segítsek neki elkészíteni egy szuper tízlépéses „Forgószélszerű cabói románc Masonnel”-tervet. 

  Mya elteszi a telefonját és lazán vállat von, feláll, és úgy tesz, mintha megnézne néhány képet a falon. 

  – Nem nagy ügy. 

 Holnap reggel találkozunk vele és Taylorral a reptéren. Jelentőségteljesen ránézek, mire hatalmas mosolyban tör ki. 

  – Oké, kicsit tényleg nagy ügy. 

Olvasd tovább!

Értékelés + Beleolvasó | Amy Ewing: Az Ékkő-trilógia

Értékelés + Beleolvasó | Amy Ewing: Az Ékkő-trilógia

2019. augusztus 13., kedd

Nincsenek megjegyzések

Amy Ewing: Az Ékkő-trilógia

Első rész: Az ékkő

Második rész: A fehér rózsa

Harmadik rész: A fekete kulcs

Kiadó: Maxim kiadó

Fordította: Szűr-Szabó Katalin

Az ékkő

|Tedd kívánságlistára|Rendeld meg|

Fülszöveg

Az Ékkő egyenlő a gazdagsággal, a szépséggel és a hatalommal. De vannak lányok, akik számára nem jelent mást, csak a szolgaságot. 

Violet a Lápon született és nevelkedett, és genetikai adottságai képessé teszik rá, hogy ő hordja ki az Ékkő egyik előkelőségének gyermekét. A Tó Hercegnője egy aukción vette meg Violetet, aki hamar megtanulja az Ékkő csillogó felszíne alatt rejtőző brutális igazságot. El kell fogadnia a csúf valóságot, és meg kell próbálnia életben maradni.

A fehér rózsa

|Tedd kívánságlistára|Rendeld meg|

Fülszöveg

Violet Lasting rabságban és elnyomásban él a Tó Hercegnőjének palotájában, míg fény nem derül viszonyára Ashsel, a királyi hölgyek kísérőjével. A szerelmeseknek így menekülniük kell. Egy pillanatra sem érezhetik magukat biztonságba, hiszen nem tudhatják, ki barát, ki ellenség. Útjuk során azonban egyre világosabbá válik, hogy az Ékkő zsarnoksága egy felkelés felé sodorja a Magányos várost. Rá kell bízniuk magukat a Fekete Kulcsra, egy titkos társaságra, aminek eltökélt célja a királyi családok uralmának megdöntése. Ash, Violet és legjobb barátnője, Raven mindentől távol, egy erdei tanyán, a Fehér Rózsában találnak menedékre. Itt él Sil, aki régen maga is az Ékkő rabja volt. Ő veszi pártfogásába a fiatalokat, és nemcsak arra döbbenti rá Violetet, hogy hatalmas erő birtokában van, hanem arról is meggyőzi, hogy az ő feladata lesz, hogy vezesse a lázadókat.

A fekete kulcs

|Tedd kívánságlistára|Rendeld meg|

Fülszöveg

Violet és a Magányos Város külső köreinek népe túl sokáig élt az Ékkő királyi családjainak szolgálatában. Most azonban a Fekete Kulcs nevű titkos társaság a hatalom átvételére készül. Bár Violet tisztában van vele, hogy a lázadás kulcsfigurája, magánemberként is sokat kockáztat: a Tó Hercegnője elrabolta a húgát, Hazelt. Violet, aki keményen küzdött, hogy elszökjön az Ékkőből, most mindent el kell, hogy kövessen, hogy visszatérjen, és nem csak azért, hogy kiszabadítsa Hazelt, hanem hogy megmentse a Magányos Város jövőjét.

Amy Ewing Ékkő sorozatát már olyan régóta el akartam olvasni, hogy azt hiszem ez végül az élmény rovására ment. Lehet, hogy képzeletben túl magasra emeltem a történetet, ami egyébként tényleg jó volt, és nagyon olvastatta magát, nekem mégis az egyszeri élmények közé került. A sorozat legütősebb darabjának A fehér rózsát tartottam, itt nyert értelmet sok dolog, amit Az Ékkő felvezetett számunkra. A fekete Kulcs, pedig... hát, egyet kell értenem a többi értékeléssel. De nézzük csak szép sorjában. Az Ékkőben ugyebár megismerjük a körökre osztott szigetet, a társadalmi tagozódás újabb ötletes formájában. Már jónéhány disztópián túl vagyok, és ilyenkor mindig elgondolkodom azon, hogy az írók fantáziája mennyire kimeríthetetlen, ha sanyarú jövőképeket kell megalkotni, s bár legtöbb a társadalmi megosztottságon és az uralkodó réteg elnyomásán alapul, mégis milyen sok formában jelenhet ez meg. Eleinte nem igazán értettem a mágiák szerepét, aztán ahogy bekerültünk az Ékkőbe, sokszor szíven ütött az újabb és újabb felismerés. Eltűnődtem, kinek van méltatlanabb sorsa, a helyetteseknek vagy a kísérőknek, aztán úgy döntöttem, ezt igazán nem lehet rangsorolni. Bár a főszereplő párossal sajnos meggyűlt a bajom. Sajnos Violet és Ash helyett sokkal jobban kedveltem Ravent és Garnet-t, Lucien pedig az első pillanattól belopta magát a szívembe. Ő nagyon erősen emlékeztetett Az éhezők viadalából Cinnára, aki szintén az egyik kedvenc könyves karakterem. Violettel úgy önmagában nem volt gondom, de a szerelmi szállal valahogy nem tudtam azonosulni. Ash-sel vagy odáig voltak egymásért vagy hisztiztek, mint két gyerek. A mellékszereplők szerintem sokkal érettebben viselkedtek, miat a főszereplő páros. Sokszor még a Hercegnő is, bár arra mindvégig kíváncsi voltam, vajon az ő múltja feltárul-e a történet végére. Ezen a téren sajnos csalódtam, mert bár kaptunk némi információt, legalább annyi kérdés maradt megválaszolatlanul, mint amennyire fény derült. A fehér rózsa már sok dologról lerántja a leplet, érdemes egyébként a trilógiát egyben végigolvasni, nemcsak mert mindkét kötet erős függővéget hagy maga után, de megvan a veszélye annak is, hogy nagyobb szünetet tartva megkopik az emlékezetünkben a cselekmény. Pozitívum, hogy Silt is hamar megkedveltem, az Olive-szál viszont kissé szerintem logikátlanra sikerült. Külön plusz azért, hogy részletesebben is megismertük a sziget köreit, illetve feltárult Lucien története. A kötet függővége pedig megfelelően előkészíti az események sűrűjét, ami a zárórészben bekövetkezik. Itt pedig muszáj megjegyeznem spoiler: hogy Lucien halála méltatlan volt!!! Ha már mindenképpen ki kellett nyírni egy szimpatikus főszereplőt, akkor legalább ne valami banális hülyeség miatt tegyék el láb alól, hanem tisztességes harcban!!! spoiler vége. Egyébként én is azt éreztem, amit már többen leírtak előttem, hogy ez a rész bizony kissé összecsapottra sikerült. Ennek okát viszont nem az ötlethiányban látom, hanem kissé olyan volt, mintha az írónő már túl akart volna lenni rajta. Még legalább száz oldalt megkívánt volna egy tisztességesen kibontott cselekmény. Pontosan emiatt a harmadik kötet miatt, ha az egész sorozatot kellene értékelnem, csak 4 csillagot kapna, de így csak A fekete Kulcsot gyengítettem le ennyire (az első kettő csak fél csillag levonást kapott.) Mindent összevetve Az Ékkő nagyon jó egyszer olvasós kikapcsolódást jelent, amit akár nyáron a strandon, akár télen, a kuckóban vesz elő az ember, mindenképpen kellemes és tartalmas élményben lesz része.

Értékelésem:

Az ékkő: 4,5 🌟

A fehér rózsa: 4,5 🌟 

A fekete kulcs: 4 🌟

Beleolvasó

Az ékkő

1. fejezet

A mai az utolsó napom Violet Lastingként.
  A Láp utcái csendesek ilyen kora reggel, csak egy szamár nehézkes patadobogását és a tejes üvegek csörömpölését hallani, ahogy elzötyög a tejszállító szekér. Kitakarózom, és a hálóingemre felveszem a fürdőköntösömet. Anyámé volt, a színe sötétkék, és kikopott a könyökénél. Régebben nagy volt rám, az ujja eltakarta a kézfejemet, az alját a földön húztam, de az utóbbi években belenőttem, és most úgy áll rajtam, ahogy rajta is állt. Szeretem ezt a köntöst. Azon kevés holmi közé tartozik, amit magammal hozhattam Déli Kapuba. Szerencsém volt, hogy ennyit is elhozhattam. A másik három átmeneti intézmény szigorúbb a személyes tárgyakat illetően, Északi Kapu például be sem engedi őket.
  Az ablakomon lévő kovácsoltvas rácshoz szorítom az arcomat; kacskaringós indái rózsát formáznak, mintha a szép mintával valami egészen másnak mutatnák magukat.
  A Láp földútjai tompa aranyfényben ragyognak a kora reggeli napsütésben, szinte még azt is el tudnám képzelni, hogy valami királyiból készültek. A Láp az utcákról kapta a nevét:
a kövezett, betonozott és aszfaltozott utcák a város gazdagabb köreit jellemzik, így a Lápnak maradt a sűrű, barna, sós és kénes szagú sár.
  A gyomrom remeg az izgalomtól. Ma – négy év óta először – viszontláthatom a családomat. Anyámat, Ochre-t és a kis Hazelt, aki valószínűleg már nem is olyan kicsi! Kíváncsi vagyok, hogy egyáltalán szeretnének-e látni, nem lettem-e idegen számukra. Más lettem-e, mint aki régen voltam? Már abban sem vagyok biztos, hogy emlékszem-e, akkoriban ki voltam. És ha már meg sem ismernek?
  Reszketek az aggodalomtól, miközben a nap lassan a távolban kirajzolódó, a Magányos Várost körülvevő Nagy Fal fölé kúszik. Ez a fal véd meg minket a vad óceántól, és biztonságot nyújt. Szeretem a napkeltét, még a naplementénél is jobban. Van valami izgalmas abban, ahogy a világ ezernyi színnel életre kel. Reményt keltő. Örülök, hogy ezt a mostanit is láthatom, a vörös és arany csíkokkal átszőtt rózsaszín és levendulaszínű szalagokat. Eltűnődöm, vajon látok-e majd egyáltalán napkeltéket, miután megkezdem az új életemet az Ékkőben.
  Néha azt kívánom, bárcsak ne helyettesnek születtem volna.
  Amikor Patience értem jön, még mindig fürdőköntösben fekszem összegömbölyödve az ágyamon, és az emlékezetembe vésem a szobámat. Nincs benne sok, csak egy kis ágy, egy szekrény és egy kopott fa öltözőasztal. A csellómat az egyik sarokba állítottam. Az öltözőasztal tetején egy vázában naponta friss virág, egy hajkefe, egy fésű, hajszalagok és egy
régi lánc, amin apám karikagyűrűje lóg. Miután az orvosok diagnosztizáltak, és a katonák értem jöttek és elvittek, anyám ragaszkodott hozzá, hogy vigyem magammal.
  Vajon nem hiányzik anyámnak, ennyi idő után? És én? Nem hiányzom-e neki, ahogy ő nekem? Összeszorul a torkom.
  Amióta négy éve idekerültem, a szobám nem sokat változott. Nincsenek képek, se tükör. Az átmeneti intézményekben nem engedélyezett a tükör. Az egyetlen új tárgy a csellóm, és még az sem az enyém, mivel Déli Kapu tulajdona. Ki használja majd, ha elmegyek? Furcsa, de bármilyen lehangoló és személytelen is a szoba, hiányozni fog.
– Hogy viseled, kedveském? – kérdezi Patience. Mindig így szólít minket, kedveskémnek, édesemnek, báránykámnak. Mintha félne a  valódi nevünket kiejteni a  száján. De lehet, hogy csak nem akar hozzánk túlságosan ragaszkodni.
  Hosszú ideje ő a főgondozó Déli Kapuban. Valószínűleg sok lány lakott már ideiglenesen ebben a szobában.
– Jól vagyok – hazudom. Nincs értelme megosztanom vele, mit érzek valójában: mintha a bőröm belülről viszketne, és a bensőm legsötétebb, legmélyebben pontján egy súly nehezedne rám.
  Tetőtől talpig végigmér, és az ajkát csücsöríti. Patience dundi teremtés, libegő barna hajába ősz csíkok vegyülnek, az arckifejezéséből olyan könnyű olvasni, hogy mielőtt kimondaná, már kitalálom, mi lesz a következő kérdése.
– Biztos, hogy ezt akarod felvenni?
  Bólintok, és a köntös puha anyagát a mutató- és a hüvelykujjam közé csippentem, aztán lesiklom az ágyról. A helyettességnek is vannak előnyei. Úgy öltözhetünk, ahogy a kedvünk tartja, azt ehetünk, amit csak akarunk, és hétvégenként sokáig alhatunk. Oktatásban részesülünk, sőt jó nevelést kapunk. Friss ételt és vizet adnak, mindig van villany, és sosem kell dolgoznunk. Nem kell megismernünk a szegénységet, és a gondozók azt is a tudtunkra adják, hogy többet is kapunk, amint az Ékkőbe kerülünk.
  Csak szabadság nincs. Azt soha nem említik.
  Patience nagy sebbel-lobbal kimegy, én pedig követem.
  A Déli Kapu Átmeneti Intézménye folyosóinak falát tikfával és rózsafával fedték, festmények díszítik, amik csak színfoltok, és nem ábrázolnak semmi valóságosat. Az ajtók tökéletesen egyformák, de tudom, hova megyünk. Patience csak akkor szokott ébreszteni, ha az orvoshoz kísér, vagy ha vészhelyzet van, vagy elérkezik az elszámolási nap. Rajtam kívül csak egy lány van ezen az emeleten, aki holnap aukcióra kerül. A legjobb barátnőm, Raven.
  Nyitva az ajtaja, és már fel is öltözött: magas derekú, sárgásbarna nadrágot és fehér, V nyakú pulóvert visel. Nem állítom, hogy Raven csinosabb nálam, mert négy éve nem láttam magam a tükörben. De azt elmondhatom, hogy egyike a  leggyönyörűbb helyetteseknek Déli Kapuban. Mindkettőnk haja fekete, de Ravenét rövidre vágták, egyenesen és fényesen áll el a fejétől, míg az enyém hullámosan omlik a hátamra. Raven bőre csodás karamellszínű, a szeme majdnem olyan sötét, mint a haja, mandulavágású, az arca tökéletesen ovális. Magasabb nálam, ami nem semmi. Az én bőröm elefántcsont fehér, és a színe élesen elüt a hajam színétől, és ibolyakék szememtől. Ezt tükör nélkül is tudom. Erről kaptam a nevemet.
– Nagy nap, mi? – mondja nekem Raven, és kilép mellénk a folyosóra. – Ezt vetted fel?
Elengedem a fülem mellett a kérdését. – A holnapi nagyobb lesz.
– Igen, de holnap nem választhatjuk meg, mit viselünk. Vagy holnapután. Vagy utána… bármikor is. – A füle mögé simítja a  haját. – Remélem, akárki vásárol is meg, hagyja, hogy nadrágot viseljek.
– Én nem reménykednék túlságosan, kedveském – mondja Patience.
  Ebben egyet kell vele értenem. Az Ékkő nem olyan helynek látszik, ahol a nők nadrágot hordanak, hacsak nem szolgálók, aki a szem elől elzárt helyeken dolgoznak. Még ha egy, a Bankban lakó kereskedőcsaládnak adnak is el minket, minden bizonnyal akkor is ruha lesz a megkívánt öltözék.
  A Magányos Várost öt körre osztották, mindegyiket fal választja el a másiktól, de a Lápnak – az ipar hiánya miatt – becenevei is vannak. A Láp a külső kör, a legszegényebb negyed. Nincs iparunk, itt csak azok a munkások laknak, akik a többi körben dolgoznak. A negyedik kör a Farm, ahol az élelmet termelik. Aztán a Füst következik, ahol a gyárak vannak. A második a Bank, ahol a kereskedők üzletei találhatók. Ezután következik a belső kör, más néven az Ékkő. A város szíve. Ahol a királyi családok élnek. És ahol holnaptól Raven és én is lakunk majd.

© Maxim Kiadó

Olvasd tovább!