kép forrása Laini Taylor twitter oldala
Fülszöveg
Itt a New York Times bestseller A különös álmodozó - Strange the Dreamer várva-várt folytatása a Nemzeti Könyvdíj-nyertes Laini Taylortól, a Füst és Csont leánya írónőjétől.
Szárája hatéves kora óta uralta Könny lakosainak álmait a Rémálmok Múzsájaként. Eddig azt gondolta, hogy már ismer minden szörnyűséget, így többé semmi sem lepheti meg. Ám amikor lezuhant a citadellából, rájött, hogy tévedett. Sem ő, sem szerelme, a jóképű, álmodozó idegen, Lazlo sem lehetett már ugyanaz, mint előtte: egyikük istenné, másikuk szellemmé lett, és így kellett szembenézniük Minja fenyegetésével, aki véres bosszút tervez az alattuk elterülő város lakói ellen.
Lazlo lehetetlen döntésre kényszerül - mentse meg a nőt, akit szeret, vagy mindenki mást? -, miközben Szárája reménytelenebbnek érzi magát, mint eddig valaha. És ez még nem minden, ugyanis hirtelen egy új ellenséggel is meg kell küzdeniük, valamint rá kell jönniük, honnan jöttek az istenek, és miért. Mindeközben, ahogy az elfeledett ajtókat kinyitják, új világok tárulnak fel.
Túlzás nélkül állíthatom, hogy Laini Taylor A különös álmodozó duológiával a fantasy-irodalom esszenciáját alkotta meg. A rémálmok múzsáját egyébként még több időbe telt kiolvasni, mint annak idején A különös álmodozót, de ez cseppet sem von le a minőségéből. Igazából valami különlegesen finom ételhez tudnám hasonlítani, amit az ember lassan eszik, megízlel minden falatot, és igyekszik, hogy minél tovább tartson. Bevallom, az eleje kicsit lelombozott, amiért nem mindjárt az 1. kötet végén vettük fel újra a fonalat, hanem tettünk egy kis kitérőt, hogy megismerjük Korát és Novát. Ahogy azonban haladt előre a történet, be kellett látnom, hogy ez elengedhetetlen volt ahhoz, hogy megérthessük a teljes eseménysort. Az ikrek sorsát nagyon sajnáltam, de valahogy mégsem tudtam 100%-osan egyetérteni velük. Sajnálom, hogy az istenek közül senkinek sem volt bátorsága szembeszállni Szkathisszal, holott Szárájáék megtették ezt Novával szemben a biztos vereség tudatában is. Száráját és Lazlót egyszerűen imádtam! Annyira szép volt, ahogy Lazlo a rémálmok múzsájából átlényegítette az álmok istennőjévé a lányt. Remélem egyszer egy másik történetben Szárájának megadatik az is, hogy újra testet öltsön. Az egyik nagy kedvencem azonban Minja. Vele (Novával ellentétben) teljesen együtt tudtam érezni, értettem és átéreztem minden tettét. Tagadhatatlanul ő szenvedett a legtöbbet az istenivadékok közül, így én egyáltalán nem tudtam hibáztatni azokért a "gonoszságokért", amelyeket elkövetett. Érdekességként megemlíteném, hogy ebből a történetből sem maradhatott ki az LMBTQ-szál, ami úgy látom egyre több könyvben válik hangsúlyosabbá. Khallixte és Dzára kapcsolatával már az első kötetben megismerkedtünk, most viszont úgy vettem észre Thyon Nero is ebbe az irányba fog elmozdulni. Az ő személye egyébként teljesen szimpatikussá vált a regény során. A legnagyobb jellemfejlődést az ő alakja tudhatja maga mögött, szívesen olvasnék róla akár egy spin-off kötetet is. Laini Taylor A különös álmodozóval egészen elképesztő világot hozott létre, amelyet aztán A rémálmok múzsájában elképesztő világokká bővített. Olyan sok lehetőség van még ebben a történetben, egész univerzumot lehetne köré építeni, és bízom benne, hogy az írónő nem is áll meg itt. 5 csillagos olvasmány, amely minden fantasy-rajongónak kötelező!
I. rész
✽✽✽
ilálith (i-lá-lith) főnév
Hagyományos tetoválás Könny
leányainak köldöke körül, melyet akkor
kapnak, amikor nővé serdülnek.
Archaikus kifejezés. A szó gyökerei: „iles”
(lélek) + „lalithai” (sors). Azt a pillanatot
jelzi, amikor egy nő a kezébe veszi a sorsát, és
meghatározza saját életének jövőjét.
❧1.❧
Akár az ékkő, akár a dac
Kora és Nova soha életükben nem láttak még mezárthokat, de nagyon is sok mindent tudtak róluk. A mezárthokról mindenki sokat
tudott. Tudtak kék bőrükről: „Olyan kék, akár a zafír” – állította
Nova, habár még soha életükben nem láttak zafírt sem. „Olyan
kék, akár a jéghegyek” – vélekedett inkább Kora, mivel a jéghegyek látványa nagyon is mindennapos volt a számukra. Tudták,
hogy a „mezárth” azt jelenti, „csatlós”, habár ezek a lények nem
közönséges, akármilyen csatlósok voltak, hanem a birodalom harcos varázslói. Képesek voltak repülni, vagy éppen tüzet okádni,
vagy gondolatot olvasni, vagy árnyékká változni, azután meg viszsza, amikor csak akartak. Az égbe vágott hasadékokon át közlekedtek. Képesek voltak bármilyen sebet begyógyítani, alakot váltani és láthatatlanná válni. Legyőzhetetlenek voltak a csatában,
emberfeletti erővel rendelkeztek, és meg tudták jósolni, hogyan
fog meghalni valaki. Persze nem mindegyikük volt képes minderre
egyszerre, hanem mindegyiküknek megadatott egy-egy képesség,
csupán egyetlenegy, amit nem maguk választottak. Az adottság
eleve megvolt bennük, ahogy mindenkiben, arra várva – akár
a parázs a levegőre –, hátha az illető lehet olyan szerencsés, olyan
áldott, hogy kiválasztják.
Ahogy Kora és Nova édesanyját is kiválasztották azon a tizenhat évvel ezelőtti napon, amikor a mezárthok legutóbb eljöttek
Rievába.
A lányok akkor még csupán kisbabák voltak, így nem emlékezhettek sem a kék bőrű csatlósokra, sem az égen sikló, tündöklő fémhajójukra. Ahogy magára az édesanyjukra sem, mivel
a mezárthok elvitték őt, hogy közöttük szolgáljon, és azóta sem
tért vissza.
Régebben küldött nekik leveleket Aqából, a birodalom fővárosából. Azt írta, ott az emberek nem csupán fehérek vagy kékek,
hanem mindenféle színűek. Meg azt, hogy az istenfémből készült
palota a levegőben lebeg, ide-oda repül. Kedveseim! – állt a legutolsó levélben, ami nyolc évvel ezelőtt érkezett. Eljött az idő: kihajózom a messzeségbe. Nem tudom, mikor térek vissza, de ti addigra
már biztosan felnőtt nőkké cseperedtek. Vigyázzatok egymásra helyettem is, és soha ne feledjétek, bárki bármit mondjon nektek: titeket választottalak volna, ha hagynak választani! Titeket választottalak volna!
Rievában a falusiak telente lapos köveket forrósítottak fel a tűzben, és bedugták azokat a fekhelyük szőrméi közé, hogy melegen
tartsa őket éjszakára. Ám a kövek hamar lehűltek, és reggelre jégtömbként nyomták az embert. Nos, ez a három szó olyan volt Kora
és Nova számára, akár megannyi varázslatosan melengető, pihepuha kő, melyek sosem hűltek ki, sosem érződtek keménynek, melyeket mindenhová magukkal vihettek. Vagyis talán inkább viselték őket: anyjuk utolsó üzenete úgy ruházta fel a két testvért, akár
egy ékkő. Úgy sugárzott róluk, akár a dac. Az arcukra volt írva:
valaki szeret minket, valahányszor farkasszemet néztek Skoyéval,
vagy nem hunyászkodtak meg az apjuk előtt. Persze a levelek igencsak sovány vigaszt jelentettek az édesanyjuk helyett – ráadásul
most már csupán a levelek emlékét őrizhették, mióta Skoye „véletlenül” tűzbe dobta azokat –, viszont egymásra mindig számíthattak. Kora és Nova: társak, szövetségesek. Nővérek. Elválaszthatatlanok voltak, akár egy verspár sorai, melyek a kontextusból
kiragadva elveszítették volna az értelmüket. A nevük akár egybe is
olvadhatott volna – Koranova –, oly ritkán esett meg, hogy valaki
külön említse meg egyik vagy másik nővért; és ha mégis egymagában hangzott el valamelyikük neve, az csonkának érződött, akár
egy kagyló feltört és kettétépett héja. Ők jelentették egymásnak
a szeretetet, az otthont. Nem szorultak varázserőre ahhoz, hogy olvassanak egymás gondolataiban – mindkettőjük számára elegendő volt ehhez pár pillantás. Reményeik olyan egyformák voltak, akár
az ikertestvérek, még ha maguk a lányok nem is születtek annak.
Egymás oldalán álltak, együtt néztek szembe a jövővel. Tudták,
hogy bármit is kényszerít rájuk a jövő, bármilyen csalódást okoz
majd, egymásba mindig kapaszkodhatnak.
Aztán egy napon visszatértek a mezárthok.
Nova vette észre elsőnek. A tengerparton állt, épp kiegyenesedett,
hogy félresöpörje a szemébe lógó haját. Az alkarját kellett használnia, mivel egyik kezében a kampóját fogta, a másikban a nyúzókését. Az ujjai már egészen begörcsöltek a szerszámok markolatán, és
könyékig elborította a véres belsőség. Amint végighúzta az alkarját a homlokán, érezte, ahogy a félig alvadt vér a bőréhez tapad.
Ekkor valami megcsillant az égen, és a lány felemelte a fejét, hogy
lássa, mi lehet az.
– Kora! – szólalt meg. A testvére nem hallotta. Szintén vértől
mocskos arca elsápadt a fásult kitartástól. A kése megállás nélkül
dolgozott, ám a tekintete üres volt, mintha a lány hagyta volna az
elméjét egy másik, szebb helyen kalandozni, mivel ehhez a mocskos munkához nem kellett használnia. Egy juol teteme hevert
kettőjük között, félig megnyúzva. A tengerpartot még több tucat
ilyen borította el, és mindegyik fölé alakok hajoltak, a lányokhoz
hasonlóan. A homokot vér és zsír lepte be. Cirekmadarak rikoltoztak a belsőségeken marakodva, a part menti, sekélyebb vízben
pedig csak úgy nyüzsögtek a tüskehalak és csőrcápák, amiket odavonzott az édes-sós szag. Ez volt a nagy mészárlás ideje: az év legszörnyűbb része Rievában – legalábbis a nők és a lányok számára.
A fiúk és a férfiak bezzeg imádták. Ők ilyenkor nem kampókat és
késeket fogtak, hanem dárdákat. Leölték az állatokat, és lehasították a szarvukat, hogy trófeákat faragjanak belőle maguknak, a többit meg otthagyták a parton. A zsákmány feldolgozása női feladat
volt – az mit sem számított, hogy több izom és nagyobb állóképesség kellett hozzá, mint az öléshez. „A mi asszonyaink aztán jó
erősek” – büszkélkedtek a férfiak a tengerpartra néző magaslaton
lebzselve, kényelmesen távol a bűztől és a szúnyogoktól. És a tengerparton dolgozó nők valóban erősek voltak – valamint fáradtak és komorak is. Már remegtek a kimerültségtől, és bemocskolta
őket mindaz az undorítóbbnál undorítóbb testnedv, ami csak akad
egy tetemben, mikor Nova meglátta a különös csillogást a szeme
sarkából.
– Kora! – ismételte. A testvére ezúttal felnézett, és követte
a pillantását az égre.
És egyszeriben Nova egészen máshogy látta a távoli alakot.
Abban a minutumban, hogy a nővére is megpillantotta az egyre közeledő csillogást, mindkettőjüket elemi erővel vágta mellbe
a döbbenet.
Egy léghajó volt az égen. A léghajó egyet jelentett a mezárthokkal. A mezárthok pedig egyet jelentettek a…
Szabadulással. Azt jelentették, hogy a két lány végre elmenekülhetett Rievából, el a jégtől, a juoloktól meg a szüntelen robotolástól. Azt, hogy végre megszabadulhattak Skoye zsarnokoskodásától, az apjuk közönyétől, illetve a legújabb – és egyben
legnyomasztóbb – fenyegetéstől: a feleséget kereső férfiaktól. Az
elmúlt évben egyre gyakrabban fordult elő, hogy a falubeli férfiak meg-megálltak a közelükben elhaladó két lány láttán, és úgy
méregették őket, mintha a csirkék közül választanák ki a levágni valót. Kora tizenhét éves volt, Nova pedig tizenhat. Az apjuk
bármikor férjhez adhatta volna őket, amikor csak kedve tartja.
Egyedül azért nem tett még így, mert Skoye, a mostohaanyjuk,
semmiképpen sem akarta elveszíteni a rabszolgáit. A lányok végezték el a munka nagy részét, és ők vigyáztak a féltestvéreikre is,
egy kisebb csapatnyi fiúcskára. Ám az asszony akkor sem tarthatta
meg őket örökre. A lányokat itt ajándéknak tekintették: továbbadni kellett őket, nem pedig megőrizni. Vagyis inkább jószágnak
számítottak, amivel kereskedni lehet a megfelelő árért, ahogy azzal minden eladósorba került leány apja tisztában volt Rievában.
Nova meg Kora kellően szépek és kívánatosak voltak sima, világos
hajukkal, barnán tündöklő szemükkel. Kecses, vékony csuklójuk
meghazudtolta erejüket, és ugyan az alakjukat eltakarta a több réteg gyapjú meg juolbőr, a megfelelően széles csípőjüket még így
sem igazán leplezhették el. A testük kellően kikerekedett ahhoz,
hogy melegen tarthassák a leendő férjüket a dermesztő éjszakákon,
ráadásul mindenki tudta róluk, milyen kemény munkások. Már nem lehetett hátra sok idejük, mielőtt bekötik a fejüket. Biztosak
voltak benne, hogy legkésőbb mélytélre, a legsötétebb hónapokra már mindketten házasok lesznek, és azzal kell majd élniük, aki
a legjobb ajánlatot teszi az apjuknak, elszakítva őket egymástól.
És nem csupán attól tartottak, hogy más-más fedél alatt kellene élniük. Jól tudták, mi lenne a legrosszabb: az, hogy különválva elveszítették volna a hazugságukat. Hogy milyen hazugságot?
„Nem lehet ez az életünk.”
Mióta csak a nővérek az eszüket tudták, ezzel biztatták egymást,
szavakkal vagy épp azok nélkül. Elég volt egymásra nézniük, a maguk elszánt határozottságával, és izzó tekintetük felért azzal, mintha hangosan kimondták volna a szavakat. A legnehezebb időkben
– a nagy mészárlás közepette, amikor a tetemek csak nem akartak
elfogyni, vagy ha Skoye megpofozta őket, vagy valahányszor előbb
élték fel az élelmüket, mint hogy túlélték volna a telet – ezzel
a hazugsággal melengették magukat, tartották egymásban a lelket.
Ne feledd: nem lehet ez az életünk! Nem tartozunk ide. A mezárthok
vissza fognak térni, és ki fognak választani minket. Ez nem az igazi
életünk. Bármilyen rosszra fordult is a helyzet, ez a gondolat segített nekik kitartani. Ha bármelyiküknek is egyedül kellett volna
őrizgetnie a hazugság lángját, az már rég kialudt volna, akár egy
gyertya, melyet csak egy kéz tud óvni. De ketten voltak, és együttes erővel megóvták a hazugságukat. Látták egymásban tükröződni, kölcsönösen átvették és átadták, oda-vissza kettőjük között.
Sosem voltak egyedül, és sosem csüggedtek el.
Éjjelente arról suttogtak egymásnak, vajon miféle képességük
mutatkozik majd meg. Biztosak voltak benne, hogy különleges,
rendkívüli erő birtokába fognak kerülni, mint az édesanyjuk. Arra
születtek, hogy harcos varázslók legyenek, nem pedig robotoló feleségek vagy rabszolga leányok. Makacsul hitték, hogy a mezárthok
egy szép napon eljönnek majd értük, őket is elviszik magukkal
Aqába, ahol mindkettőjüket kiképzik a harcra, és felruházzák istenfémből készült páncéllal. És amikor eljön az ideje, ők is kihajóznak majd a titokzatos messzeségbe: felszállnak a magasba, hogy
átkeljenek egy égi hasadékon, és a birodalom hőseivé váljanak.
Arról álmodoztak, hogy a bőrük olyan kék lesz, akár a zafír meg
a jéghegyek, a szépségük pedig olyan tündöklő, akár a csillagok.
Ám az évek sorra teltek-múltak, és a mezárthok csak nem tértek vissza. A hazugság egyre gyengült, így amikor a lányok egymásra néztek, hogy erőt nyerjenek a testvérük hitéből, ahelyett
mindinkább a saját félelmüket látták visszatükröződni a másik
szempárból. Mi lesz, ha mégis ez az életünk?
Minden évben, a mélytéli napfordulón, Kora és Nova felkaptattak a meredek, jeges-csúszós ösvényen a hegygerincre, hogy tanúi lehessenek a napkorong rövidke felbukkanásának, mivel tudták, ezután egy egész hónapig nem láthatják. Nos, a hazugságot
elveszíteni ugyanolyan érzés lett volna, mint a nap hiánya – csak
épp nem egy hónapig, hanem örök életükre.
Így hát, meglátni azt a léghajót… Az olyan volt, mint amikor
a tél végén visszatért a fény.
Nova örömujjongást hallatott, Kora pedig elnevette magát.
Boldogan, felszabadultan, és… kissé vádlón.
– Pont ma?! – vonta kérdőre rosszallóan az égen lebegő hajót.
Kacagása tisztán, csengőn áradt szét a tengerparton. – Igazán?
– Nem tudtatok volna előző héten jönni? – kiáltotta Nova.
Hátravetette a fejét, ugyanolyan boldogság és felszabadultság sugárzott az ő hangjából is, és ugyanolyan kemény éllel csendült.
Mindketten vérben-verítékben úsztak, hiszen órák óta könyékig
turkáltak a döglött állatokban. Bűzlöttek a belsőségektől, vöröslött a szemük az undorító, orrfacsaró gázoktól, erre a mezárthok
éppen most szíveskedtek felbukkanni? A tengerpartot betöltő, a félig megnyúzott és kibelezett, véres-zsíros tetemek meg a fullánklegyek felhői között álldogáló többi nő is felnézett. Mindannyiuk
kezében megdermedt a kés. A mészárlástól elfásult, szenvtelenné
vált sokaságban félelemmel vegyes áhítat ébredt, ahogy a hajó
egyre közelebb siklott. Istenfémből készült: élénkkék és tükörfényes volt, a napfény csak úgy csillogott-villogott rajta, szikrázó
pettyekkel vakítva el a lányokat és asszonyokat.
A mezárth léghajókat a kapitányaik formálták meg, az elméjük
erejével. Ez a hajó egy darázs alakját öltötte. A szárnya olyan sima
volt, akár a penge éle, a feje elnyújtott ovális, a szeme két nagy
gömb. Rovarszerű teste torból és potrohból állt, a kettőt keskeny
derék kötötte össze. Még fullánkja is volt. Átrepült a fejük felett, a falu felé tartva, és hamarosan eltűnt a szemük elől a magaslaton
emelt kőfal mögött, ami megóvta a házakat a széltől.
Kora és Nova szíve dübörgött. Szédelegtek-remegtek az izgatottságtól, az idegességtől, a hódolattól, a reménytől és a beigazolódott vágyakozástól. Még egyszer, utoljára meglendítették a kampójukat és késüket, jól belevágva a szerszámokat a juol húsába.
Amint elengedték a vén eszközök elkopott markolatát, mindketten tudták, hogy már soha többé nem veszik kézbe őket.
„Nem lehet ez az életünk.”
© Maxim kiadó, 2019
Nincsenek megjegyzések
Megjegyzés küldése