kép forrása
Fülszöveg
A főnök című sikerkönyv várva várt folytatása!
Ana Moreno élete darabjaira hullott. Miután mindent és mindenkit elvesztett, aki számára fontos volt, az otthonát is kénytelen elhagyni. Az albuquerque-i alvilág királynője immár csak egy kis tijuanai kocsma tulajdonosa. Jóval szerényebben él, de ebben a nehéz helyzetben is megtalálta a boldogságot: új barátokat szerzett, jótékonykodik, és úgy tűnik, a magánéleti gondjai is megoldódni látszanak. Azonban egy nap betoppan hozzá egy rég nem látott ismerős. Ana csak úgy szabadulhat meg a múltja sötét foltjaitól, ha elfogadja a férfi ajánlatát. Ehhez viszont kockára kell tennie a saját életét.
Begyógyulhatnak valaha a fájó sebeink? Jóvátehetjük a múltban elkövetett bűneinket? Képesek vagyunk megbocsátani a megbocsáthatatlant? Hogyan léphetünk ki egy olyan világból, ami egykor a részünké vált?
A többszörösen Aranykönyv-díjra jelölt Baráth Viktória A főnök című regényének folytatásában Mexikóba kalauzol minket, ahol a jót és a rosszat csak egy vékony vonal választja el. Ezt a határt pedig nagyon könnyű átlépni.
Őszintén megmondom, engem teljesen váratlanul ért, hogy A főnöknek lesz folytatása, de szerintem azt látni kellett volna, amikor megtudtam. Mondhatni megőrülve ugráltam örömömben, hiszen az első kötet rögtön a kedvencek listájára ugrott annak idején. Aztán, ahogy vártam a megjelenést egyre inkább erőt vett rajtam a félelem is, hogy vajon tudja-e hozni a folytatás az első kötet sikerét. Végül eljött a pillanat, amikor kezembe vettem az új kötetet. Nehéz leírni az érzést: mondhatni hazaértem. Annyira jó volt újra találkozni Anával és Rickkel. Egyből beszippantott a mexikói kis kocsma hangulata, Ana új életével is könnyen azonosultam, és Solt is hamar megszerettem. Sajnálom, hogy végül ő lett az a motiváló tényező, aki miatt Ana sorsa ismét fordulatot vett. Erősen gondolkodtam, hogy ezt meg lehetett volna-e másképp is oldani, és arra jutottam, hogy szerintem igen, de hát a döntés az írónő kezében van. Bár Rick szemszögéből elég igazságtalannak éreztem a dolgok alakulását. Szerintem már egyáltalán nem minősül spoilernek, ha elárulom, hogy Ryan megjelenésekor nem tudtam letörölni a vigyort az arcomról. És ahogy reagáltak egymásra!!!! Igen, Viki! Így kell ezt csinálni! Annyira, de annyira bírtam, hogy Ryanből nem lett egy picsogó szerencsétlen, hanem ugyanaz maradt, aki volt. A karaktere egyszerűen... wááááó! Ilyennek kell lenni egy rosszfiúnak. Na meg olyannak, mint Javier. Szerintem tuti "főgonoszt" sikerült összehozni, azzal pedig, hogy megismerjük Ana családját, tényleg a bűnöző hajlamra is sikerült kielégítő választ kapni. Ezek után joggal kérdezhetitek, ha ennyire szuperlatívuszokban írok, mi a bánatért értékeltem mégis 4,5 csillagra a könyvet. Nos, az ok neve Oliver. Nem tehetek róla, én tényleg próbáltam megkedvelni, de nem. Értem én, hogy vívódik a langyos, de biztonságos élet és aközött, ami felé a természete (vagy a szíve) húzza, de ez nekem hajtépés volt. Igaz, hogy voltak olyan jeleneteik, amin sírva röhögtem, de számomra ő akkor sem kellett volna a nagy egészbe. Ahogy Sophia sem. Bár lehet, hogy az írónő ezzel lehetőséget hagyott saját magának, hátha egyszer! Én mindenkinek csak ajánlani tudom! Elképesztő! Hajrá Viki, csak így tovább!
Múlt és jelen
Az ajkaimat megszínező vörös rúzst bámulom a tükörben, miközben jobb kezemmel végigsimítom a hajamat, hogy minden egyes tincs tökéletesen álljon. Kiengedve hagytam, mert ő úgy szereti. Tudom, hülyeség, hogy még ennyi idő után is ezt nézem, de nem tudok ezen változtatni. Így is a mindennapjaim része, minden pillanatban úgy érzem, hogy itt van velem. Ha most látna, biztos beszólna valamit, hogy mit érzelgősködöm. Mosolyognom kell, akárhányszor meglátom magam előtt az arcát, miközben a szemeit forgatja.
Egész jól nézek ki, sőt, kimondottan tetszem magamnak. Bár ezek a partik nem olyanok, mint amiken régebben vettem részt, én mégis szeretem mindennek megadni a módját. El kell fogadnom, hogy már nem az az ember vagyok, aki voltam. Megváltoztam, pontosabban az élet kényszerített arra, hogy megváltozzam. Ma már nem tudom elképzelni, hogy úgy éljek, ahogy régen, de úgy érzem, valahol mélyen még az az énem is bennem lakik. Hogy hiányzik-e? Talán egy kicsit. De nem a pénz vagy a hatalom. Inkább az, hogy a magam ura voltam. Még úgy is, hogy minden egyes pillanatban azon járt az agyam, hogy talán a mai nap lesz az utolsó. A veszély végig ott lebegett fölöttem, és szerencsés vagyok, hogy ennyivel megúsztam. Rosszabbul is járhattam volna…
Határozott kopogást hallok az ajtómon, de nem emelem el a tekintetem a tükörről.
– Igen? – szólok ki.
Rick hirtelen mozdulattal nyit be a szobámba.
– Lassan indulnunk kell – mondja, de nem lép beljebb, megáll az ajtóban.
– Máris kész vagyok. Sol?
– Már elment dolgozni. Mondtam neki, hogy később beugrunk hozzá.
– Az tuti. Ha ezt az estét túlélem, akkor szükségem lesz egy italra.
Felállok a fésülködőasztalom elől, és teszek pár lépést Rick felé, aki félreállva enged nekem utat. Az előszobában hallom, ahogy jön utánam, ezért hátra se nézek, csak magamra hajtom a stólámat, felveszem a táskámat, és kilépek a bejárati ajtón. Semmi kedvem sincs ehhez a partihoz, de megígértem Silviának, hogy jelen leszek, és segítem az alapítvány munkáját. Nem mondhattam nemet, mert szerinte az én „pofim” lesz az, amitől sok-sok nulla kerül majd a csekkekre. Ezt, mondjuk, meg is értem, mivel az adakozók nagy része férfi, akiknek jólesik, ha egy fiatalabb nő hízeleg nekik. Silvia azonban már jócskán túl van a hatvanon, és hiába tartja nagyon jól magát, be kell látnunk, hogy a kor a férfiaknál igenis számít. Én sem vagyok mai csirke, de még mindig tudom, hogyan használjam a nőiességemet. Többek között ezért nem mentem még csődbe.
Rick szokás szerint teljes csendben visz el egészen a Lucerna Hotelig, ahol a jótékonysági estet tartják. Ilyenkor örülök annak, hogy nem egy szószátyár. Nincs kedvem beszélgetni, eleget fogok még később, most jobban esik a csend és nyugalom. Rick nem sok vizet zavar, szinte észre se veszem, hogy mellettem van, de mégis biztonságban érzem magam vele. Örülök, hogy együtt maradtunk az után is, hogy le kellett lépnünk Albuquerque-ből, amikor a talaj kezdett forróvá válni a talpunk alatt. Az egész életünket magunk mögött hagytuk. Nem csoda, elég gyorsan kellett távoznunk. Mindössze egy-egy bőrönddel vágtunk neki a nagy útnak egy lerobbant Fordban. A mai napig nem értem, hogyan juthattunk ki az országból, bár van egy tippem. A lényeg, hogy megúsztuk, és Tijuanában új életet kezdhettünk. Ezek után Rick magamra hagyhatott volna, de nem tette. Én pedig örökké hálás leszek neki ezért.
Ahogy bekanyarodunk a bejárat elé, kinyitom az ajtómat, de Rick utánam szól:
– A mobilod mindig legyen nálad! – köti a lelkemre szigorúan.
– Igenis, apu! – forgatom a szemem, majd kiszállok a kocsiból, és elindulok az üvegajtó felé.
Már a lobbiban felismerem azokat az embereket, akik a partira jöttek. Szmokingba bújt üzletemberek, akik azzal akarják csillapítani a bűntudatukat, hogy nagyritkán odadobnak néhány pesót valamelyik jótékonysági szervezetnek. De ez engem nem igazán izgat, ha ezzel sikerül fenntartani az alapítványt. Ahogy az sem érdekel, honnan van a pénzük, milyen úton-módon szerezték. A lényeg, hogy végre nemes célt támogatnak vele.
Felveszem a legszebb mosolyomat, és úgy indulok a terem felé, hogy ha esetleg útközben találkozom valakivel, már így lásson. Sokan biccentenek felém, odaköszönnek, de én határozottan folytatom az utamat. Ha beszélgetni akarnak, akkor azt bent kell megtenniük, ahol a borítékokat gyűjtjük. Remélem, hamar túlesünk a kötelező körökön, és mehetek Solhoz. Jobban szeretek dolgozni, mint kirakati bábuként lófrálni a milliomosok között.
Ahogy belépek a szolidan díszített terembe, rögtön feltűnik Silvia őszes haja és rikítóan vörös ajka, ami csak úgy világít. Sokan nem kedvelik harsány természete miatt, de én talán pont ezt szeretem benne. Mindenről határozott véleménye van, és bár igyekszik fiatalabbnak tűnni a koránál, szereti eljátszani mindenki gondos nagymamáját, aki mindig jó tanácsokkal látja el az embert.
– ¡Ana, cariño! – tárja szét a karjait, ahogy meglát. Közelebb lépek hozzá, és adok neki két puszit üdvözlésképp. – Remélem, felkészültél a nagy csatára!
– Nincs más választásom, nem igaz? – kérdezek vissza elbűvölő mosollyal az arcomon.
– Ó, igen, erre a mosolyra van szükségünk! – csipkedi meg az arcomat. – Ne feledd, hogy a mai estén az előző adományok kétszeresét kell összeszednünk. A tervrajzok már készen vannak, szeretném minél hamarabb elkezdeni az építkezést.
– Ne aggódj, meglesz! Mindenkit meghívtunk, akit csak lehetett, ráadásul annyi itt az újságíró, hogy szerintem még hetek múlva is kapni fogjuk a felajánlásokat.
– Legyen igazad! Nem is tartalak fel, tudod a dolgod!
Ezzel magamra is hagy, és rögtön beszédbe elegyedik az egyik vendéggel. Első körben azokhoz megyek oda, akiket már ismerek, hogy kicsit fel tudjak oldódni és felvegyem a ritmust. Sokszor érzem azt, hogy nagyon nincs kedvem ehhez az egészhez, de aztán emlékeztetem magam, hogy miért is teszem, és máris máshogy állok a dolgokhoz. Régebben imádtam a partikat és a rendezvényeket, de mostanra teljesen elvesztették számomra a varázsukat. Azóta, amióta tudom, hogy valójában milyen emberektől várjuk a pénzt. Igen, én is egy voltam közülük, belátom, ezért semmi jogom ahhoz, hogy elítéljem őket. Én azonban rájöttem, hogy nem folytathatom azt az életet, és váltottam. Jó útra tértem, és ez volt a legjobb döntés, amit valaha meghoztam.
Kicsit megterhelő, hogy egyszer spanyolul, aztán angolul, majd megint spanyolul kell beszélgetnem, de szerencsére nem okoz gondot, inkább csak kellemetlen. A vendégeink között is sok az amerikai, ezért már hozzászoktam, de velük csak pár mondatot kell váltanom. Mielőtt még belemerülnék egy hosszabb beszélgetésbe a helyi önkormányzat vezetőjével, a pulthoz lépek, és kérek magamnak egy pohár pezsgőt. Hosszú lesz még az este, nekem pedig szükségem van valamire, ami lenyugtat, és amitől jobb kedvre derülök. Egy idő után már a fejem és a lábam is belefájdul a sok álldogálásba és jópofizásba. Az éves gálaestek a legfárasztóbbak számomra. Minden alkalommal ugyanazokat a köröket futjuk ugyanazokkal az emberekkel. Mosolygok és csevegek velük a pénzükért cserébe. Valami hasonlót csinálhatnak az eszkort lányok is munka közben, csak én egy este alatt több férfinak is teszem a szépet.
– Ana, nézd csak, ki van itt!
Silvia hangjára összeszedem magam. Legurítom az utolsó korty pezsgőmet, majd felé fordulok, de abban a pillanatban, ahogy meglátom Oliver arcát, még jobban megszédülök, mint a pezsgőtől.
– Emlékszel még Jones ügynökre? – kérdezi Silvia.
Nem hiszem el, hogy ismét ezt játssza el velem. Már a múltkor is lecsesztem, amiért szó nélkül beállított, mégis miért nem tud nyugton maradni?
– Miss Moreno – biccent felém játékos mosollyal az ajkán.
– Mr. Jones – üdvözlöm, ám korántsem olyan kedvesen, mint ő.
– Jones ügynök azért jött, hogy megnézze az épület új szárnyát, amire tavaly gyűjtöttünk.
– Az még nincs kész – vágom rá barátságtalanul.
– Tudom, Silvia már tájékoztatott róla, hogy áll az építkezés. Ezt leszámítva is szerettem volna eljönni, hogy megnézzem, hogyan alakul az alapítvány élete.
– Írhatott volna egy e-mailt is – közlöm vele egy erőltetett mosoly társaságában.
– Ana… – néz rám Silvia meglepetten.
Meg is érdemelném a dorgálást, ha nem az lenne a helyzet, ami. Sosem beszélnék így senkivel, aki jótékonykodni akar az alapítvány javára, de tudom, hogy Oliver miért van itt. És az egyáltalán nem a jótékonykodás.
– Semmi gond, Miss Moreno bizonyára már fáradt – menti a helyzetet Oliver. – Megértem, hiszen nehéz lehet egész este ennyire gyönyörűnek és elbűvölőnek lenni.
És még nekiáll udvarolni! Silvia próbálja leplezni a mosolyát, de nem nagyon sikerül neki. Még a hülye is láthatja, hogy a reakciómat figyeli.
– Annyira nem fárasztó, ez nálam a természetes állapot.
Oliver jót szórakozik a válaszomon, Silvia pedig ismer már annyira, hogy csak a fejét csóválja. Annyiszor próbált összehozni mindenféle férfiakkal, hogy már észre sem veszi, ha visszautasítom őket. Kezdem unni, hogy mindenki a szerelmi életemmel foglalkozik.
– Ez, mondjuk, mindent megmagyaráz – folytatja Oliver.
Utálom, amikor ezt csinálja. A múltkor is csak úgy beállított ide, és felforgatta a békés életemet. Ezúttal nem hagyom, hogy ezt tegye.
– Mennem kell Solhoz – fordulok Silvia felé.
– Máris?
– Úgy tűnik, minden alkalommal sürgős ügye akad, amikor találkozunk – teszi hozzá Oliver.
– Így van – bólintok. – Ezen elgondolkodhatna.
Az az átkozott vigyor sosem fagy le a képéről. Játszik, tudja, hogy idegesít, tudja, hogy nem akarok lebukni ezek előtt az emberek előtt, és mégis ezt csinálja. Nem maradhatok tovább a közelében ennyi kíváncsi tekintet előtt.
Nincsenek megjegyzések
Megjegyzés küldése