Értékelés + Beleolvasó | Amy Ewing: Az Ékkő-trilógia

Amy Ewing: Az Ékkő-trilógia

Első rész: Az ékkő

Második rész: A fehér rózsa

Harmadik rész: A fekete kulcs

Kiadó: Maxim kiadó

Fordította: Szűr-Szabó Katalin

Az ékkő

|Tedd kívánságlistára|Rendeld meg|

Fülszöveg

Az Ékkő egyenlő a gazdagsággal, a szépséggel és a hatalommal. De vannak lányok, akik számára nem jelent mást, csak a szolgaságot. 

Violet a Lápon született és nevelkedett, és genetikai adottságai képessé teszik rá, hogy ő hordja ki az Ékkő egyik előkelőségének gyermekét. A Tó Hercegnője egy aukción vette meg Violetet, aki hamar megtanulja az Ékkő csillogó felszíne alatt rejtőző brutális igazságot. El kell fogadnia a csúf valóságot, és meg kell próbálnia életben maradni.

A fehér rózsa

|Tedd kívánságlistára|Rendeld meg|

Fülszöveg

Violet Lasting rabságban és elnyomásban él a Tó Hercegnőjének palotájában, míg fény nem derül viszonyára Ashsel, a királyi hölgyek kísérőjével. A szerelmeseknek így menekülniük kell. Egy pillanatra sem érezhetik magukat biztonságba, hiszen nem tudhatják, ki barát, ki ellenség. Útjuk során azonban egyre világosabbá válik, hogy az Ékkő zsarnoksága egy felkelés felé sodorja a Magányos várost. Rá kell bízniuk magukat a Fekete Kulcsra, egy titkos társaságra, aminek eltökélt célja a királyi családok uralmának megdöntése. Ash, Violet és legjobb barátnője, Raven mindentől távol, egy erdei tanyán, a Fehér Rózsában találnak menedékre. Itt él Sil, aki régen maga is az Ékkő rabja volt. Ő veszi pártfogásába a fiatalokat, és nemcsak arra döbbenti rá Violetet, hogy hatalmas erő birtokában van, hanem arról is meggyőzi, hogy az ő feladata lesz, hogy vezesse a lázadókat.

A fekete kulcs

|Tedd kívánságlistára|Rendeld meg|

Fülszöveg

Violet és a Magányos Város külső köreinek népe túl sokáig élt az Ékkő királyi családjainak szolgálatában. Most azonban a Fekete Kulcs nevű titkos társaság a hatalom átvételére készül. Bár Violet tisztában van vele, hogy a lázadás kulcsfigurája, magánemberként is sokat kockáztat: a Tó Hercegnője elrabolta a húgát, Hazelt. Violet, aki keményen küzdött, hogy elszökjön az Ékkőből, most mindent el kell, hogy kövessen, hogy visszatérjen, és nem csak azért, hogy kiszabadítsa Hazelt, hanem hogy megmentse a Magányos Város jövőjét.

Amy Ewing Ékkő sorozatát már olyan régóta el akartam olvasni, hogy azt hiszem ez végül az élmény rovására ment. Lehet, hogy képzeletben túl magasra emeltem a történetet, ami egyébként tényleg jó volt, és nagyon olvastatta magát, nekem mégis az egyszeri élmények közé került. A sorozat legütősebb darabjának A fehér rózsát tartottam, itt nyert értelmet sok dolog, amit Az Ékkő felvezetett számunkra. A fekete Kulcs, pedig... hát, egyet kell értenem a többi értékeléssel. De nézzük csak szép sorjában. Az Ékkőben ugyebár megismerjük a körökre osztott szigetet, a társadalmi tagozódás újabb ötletes formájában. Már jónéhány disztópián túl vagyok, és ilyenkor mindig elgondolkodom azon, hogy az írók fantáziája mennyire kimeríthetetlen, ha sanyarú jövőképeket kell megalkotni, s bár legtöbb a társadalmi megosztottságon és az uralkodó réteg elnyomásán alapul, mégis milyen sok formában jelenhet ez meg. Eleinte nem igazán értettem a mágiák szerepét, aztán ahogy bekerültünk az Ékkőbe, sokszor szíven ütött az újabb és újabb felismerés. Eltűnődtem, kinek van méltatlanabb sorsa, a helyetteseknek vagy a kísérőknek, aztán úgy döntöttem, ezt igazán nem lehet rangsorolni. Bár a főszereplő párossal sajnos meggyűlt a bajom. Sajnos Violet és Ash helyett sokkal jobban kedveltem Ravent és Garnet-t, Lucien pedig az első pillanattól belopta magát a szívembe. Ő nagyon erősen emlékeztetett Az éhezők viadalából Cinnára, aki szintén az egyik kedvenc könyves karakterem. Violettel úgy önmagában nem volt gondom, de a szerelmi szállal valahogy nem tudtam azonosulni. Ash-sel vagy odáig voltak egymásért vagy hisztiztek, mint két gyerek. A mellékszereplők szerintem sokkal érettebben viselkedtek, miat a főszereplő páros. Sokszor még a Hercegnő is, bár arra mindvégig kíváncsi voltam, vajon az ő múltja feltárul-e a történet végére. Ezen a téren sajnos csalódtam, mert bár kaptunk némi információt, legalább annyi kérdés maradt megválaszolatlanul, mint amennyire fény derült. A fehér rózsa már sok dologról lerántja a leplet, érdemes egyébként a trilógiát egyben végigolvasni, nemcsak mert mindkét kötet erős függővéget hagy maga után, de megvan a veszélye annak is, hogy nagyobb szünetet tartva megkopik az emlékezetünkben a cselekmény. Pozitívum, hogy Silt is hamar megkedveltem, az Olive-szál viszont kissé szerintem logikátlanra sikerült. Külön plusz azért, hogy részletesebben is megismertük a sziget köreit, illetve feltárult Lucien története. A kötet függővége pedig megfelelően előkészíti az események sűrűjét, ami a zárórészben bekövetkezik. Itt pedig muszáj megjegyeznem spoiler: hogy Lucien halála méltatlan volt!!! Ha már mindenképpen ki kellett nyírni egy szimpatikus főszereplőt, akkor legalább ne valami banális hülyeség miatt tegyék el láb alól, hanem tisztességes harcban!!! spoiler vége. Egyébként én is azt éreztem, amit már többen leírtak előttem, hogy ez a rész bizony kissé összecsapottra sikerült. Ennek okát viszont nem az ötlethiányban látom, hanem kissé olyan volt, mintha az írónő már túl akart volna lenni rajta. Még legalább száz oldalt megkívánt volna egy tisztességesen kibontott cselekmény. Pontosan emiatt a harmadik kötet miatt, ha az egész sorozatot kellene értékelnem, csak 4 csillagot kapna, de így csak A fekete Kulcsot gyengítettem le ennyire (az első kettő csak fél csillag levonást kapott.) Mindent összevetve Az Ékkő nagyon jó egyszer olvasós kikapcsolódást jelent, amit akár nyáron a strandon, akár télen, a kuckóban vesz elő az ember, mindenképpen kellemes és tartalmas élményben lesz része.

Értékelésem:

Az ékkő: 4,5 🌟

A fehér rózsa: 4,5 🌟 

A fekete kulcs: 4 🌟

Beleolvasó

Az ékkő

1. fejezet

A mai az utolsó napom Violet Lastingként.
  A Láp utcái csendesek ilyen kora reggel, csak egy szamár nehézkes patadobogását és a tejes üvegek csörömpölését hallani, ahogy elzötyög a tejszállító szekér. Kitakarózom, és a hálóingemre felveszem a fürdőköntösömet. Anyámé volt, a színe sötétkék, és kikopott a könyökénél. Régebben nagy volt rám, az ujja eltakarta a kézfejemet, az alját a földön húztam, de az utóbbi években belenőttem, és most úgy áll rajtam, ahogy rajta is állt. Szeretem ezt a köntöst. Azon kevés holmi közé tartozik, amit magammal hozhattam Déli Kapuba. Szerencsém volt, hogy ennyit is elhozhattam. A másik három átmeneti intézmény szigorúbb a személyes tárgyakat illetően, Északi Kapu például be sem engedi őket.
  Az ablakomon lévő kovácsoltvas rácshoz szorítom az arcomat; kacskaringós indái rózsát formáznak, mintha a szép mintával valami egészen másnak mutatnák magukat.
  A Láp földútjai tompa aranyfényben ragyognak a kora reggeli napsütésben, szinte még azt is el tudnám képzelni, hogy valami királyiból készültek. A Láp az utcákról kapta a nevét:
a kövezett, betonozott és aszfaltozott utcák a város gazdagabb köreit jellemzik, így a Lápnak maradt a sűrű, barna, sós és kénes szagú sár.
  A gyomrom remeg az izgalomtól. Ma – négy év óta először – viszontláthatom a családomat. Anyámat, Ochre-t és a kis Hazelt, aki valószínűleg már nem is olyan kicsi! Kíváncsi vagyok, hogy egyáltalán szeretnének-e látni, nem lettem-e idegen számukra. Más lettem-e, mint aki régen voltam? Már abban sem vagyok biztos, hogy emlékszem-e, akkoriban ki voltam. És ha már meg sem ismernek?
  Reszketek az aggodalomtól, miközben a nap lassan a távolban kirajzolódó, a Magányos Várost körülvevő Nagy Fal fölé kúszik. Ez a fal véd meg minket a vad óceántól, és biztonságot nyújt. Szeretem a napkeltét, még a naplementénél is jobban. Van valami izgalmas abban, ahogy a világ ezernyi színnel életre kel. Reményt keltő. Örülök, hogy ezt a mostanit is láthatom, a vörös és arany csíkokkal átszőtt rózsaszín és levendulaszínű szalagokat. Eltűnődöm, vajon látok-e majd egyáltalán napkeltéket, miután megkezdem az új életemet az Ékkőben.
  Néha azt kívánom, bárcsak ne helyettesnek születtem volna.
  Amikor Patience értem jön, még mindig fürdőköntösben fekszem összegömbölyödve az ágyamon, és az emlékezetembe vésem a szobámat. Nincs benne sok, csak egy kis ágy, egy szekrény és egy kopott fa öltözőasztal. A csellómat az egyik sarokba állítottam. Az öltözőasztal tetején egy vázában naponta friss virág, egy hajkefe, egy fésű, hajszalagok és egy
régi lánc, amin apám karikagyűrűje lóg. Miután az orvosok diagnosztizáltak, és a katonák értem jöttek és elvittek, anyám ragaszkodott hozzá, hogy vigyem magammal.
  Vajon nem hiányzik anyámnak, ennyi idő után? És én? Nem hiányzom-e neki, ahogy ő nekem? Összeszorul a torkom.
  Amióta négy éve idekerültem, a szobám nem sokat változott. Nincsenek képek, se tükör. Az átmeneti intézményekben nem engedélyezett a tükör. Az egyetlen új tárgy a csellóm, és még az sem az enyém, mivel Déli Kapu tulajdona. Ki használja majd, ha elmegyek? Furcsa, de bármilyen lehangoló és személytelen is a szoba, hiányozni fog.
– Hogy viseled, kedveském? – kérdezi Patience. Mindig így szólít minket, kedveskémnek, édesemnek, báránykámnak. Mintha félne a  valódi nevünket kiejteni a  száján. De lehet, hogy csak nem akar hozzánk túlságosan ragaszkodni.
  Hosszú ideje ő a főgondozó Déli Kapuban. Valószínűleg sok lány lakott már ideiglenesen ebben a szobában.
– Jól vagyok – hazudom. Nincs értelme megosztanom vele, mit érzek valójában: mintha a bőröm belülről viszketne, és a bensőm legsötétebb, legmélyebben pontján egy súly nehezedne rám.
  Tetőtől talpig végigmér, és az ajkát csücsöríti. Patience dundi teremtés, libegő barna hajába ősz csíkok vegyülnek, az arckifejezéséből olyan könnyű olvasni, hogy mielőtt kimondaná, már kitalálom, mi lesz a következő kérdése.
– Biztos, hogy ezt akarod felvenni?
  Bólintok, és a köntös puha anyagát a mutató- és a hüvelykujjam közé csippentem, aztán lesiklom az ágyról. A helyettességnek is vannak előnyei. Úgy öltözhetünk, ahogy a kedvünk tartja, azt ehetünk, amit csak akarunk, és hétvégenként sokáig alhatunk. Oktatásban részesülünk, sőt jó nevelést kapunk. Friss ételt és vizet adnak, mindig van villany, és sosem kell dolgoznunk. Nem kell megismernünk a szegénységet, és a gondozók azt is a tudtunkra adják, hogy többet is kapunk, amint az Ékkőbe kerülünk.
  Csak szabadság nincs. Azt soha nem említik.
  Patience nagy sebbel-lobbal kimegy, én pedig követem.
  A Déli Kapu Átmeneti Intézménye folyosóinak falát tikfával és rózsafával fedték, festmények díszítik, amik csak színfoltok, és nem ábrázolnak semmi valóságosat. Az ajtók tökéletesen egyformák, de tudom, hova megyünk. Patience csak akkor szokott ébreszteni, ha az orvoshoz kísér, vagy ha vészhelyzet van, vagy elérkezik az elszámolási nap. Rajtam kívül csak egy lány van ezen az emeleten, aki holnap aukcióra kerül. A legjobb barátnőm, Raven.
  Nyitva az ajtaja, és már fel is öltözött: magas derekú, sárgásbarna nadrágot és fehér, V nyakú pulóvert visel. Nem állítom, hogy Raven csinosabb nálam, mert négy éve nem láttam magam a tükörben. De azt elmondhatom, hogy egyike a  leggyönyörűbb helyetteseknek Déli Kapuban. Mindkettőnk haja fekete, de Ravenét rövidre vágták, egyenesen és fényesen áll el a fejétől, míg az enyém hullámosan omlik a hátamra. Raven bőre csodás karamellszínű, a szeme majdnem olyan sötét, mint a haja, mandulavágású, az arca tökéletesen ovális. Magasabb nálam, ami nem semmi. Az én bőröm elefántcsont fehér, és a színe élesen elüt a hajam színétől, és ibolyakék szememtől. Ezt tükör nélkül is tudom. Erről kaptam a nevemet.
– Nagy nap, mi? – mondja nekem Raven, és kilép mellénk a folyosóra. – Ezt vetted fel?
Elengedem a fülem mellett a kérdését. – A holnapi nagyobb lesz.
– Igen, de holnap nem választhatjuk meg, mit viselünk. Vagy holnapután. Vagy utána… bármikor is. – A füle mögé simítja a  haját. – Remélem, akárki vásárol is meg, hagyja, hogy nadrágot viseljek.
– Én nem reménykednék túlságosan, kedveském – mondja Patience.
  Ebben egyet kell vele értenem. Az Ékkő nem olyan helynek látszik, ahol a nők nadrágot hordanak, hacsak nem szolgálók, aki a szem elől elzárt helyeken dolgoznak. Még ha egy, a Bankban lakó kereskedőcsaládnak adnak is el minket, minden bizonnyal akkor is ruha lesz a megkívánt öltözék.
  A Magányos Várost öt körre osztották, mindegyiket fal választja el a másiktól, de a Lápnak – az ipar hiánya miatt – becenevei is vannak. A Láp a külső kör, a legszegényebb negyed. Nincs iparunk, itt csak azok a munkások laknak, akik a többi körben dolgoznak. A negyedik kör a Farm, ahol az élelmet termelik. Aztán a Füst következik, ahol a gyárak vannak. A második a Bank, ahol a kereskedők üzletei találhatók. Ezután következik a belső kör, más néven az Ékkő. A város szíve. Ahol a királyi családok élnek. És ahol holnaptól Raven és én is lakunk majd.

© Maxim Kiadó