Exkluzív beleolvasó | Sienna Cole: Reményszimfónia

Sziasztok!

Exluzív beleolvasó rovatunk legújabb részében Sienna Cole: Reményszimfónia könyvéből hoztunk egy rövid részletet.  Köszönjük Sienna Cole-nak :) Fogadjátok sok szeretettel :D

Sienna Cole: Reményszimfónia

Kiadó: Álomgyár

Oldalszám: 400

|Moly adatlap|Álomgyár|

Fülszöveg

Zene ​és szerelem Bécs szívében 
Patrick Byrne, a nagyreményű zongorista-zeneszerző sötét múltja elől menekülve Bécsben próbál új életet kezdeni. Egyetlen dolog hajtja: hogy befejezze és színpadra állítsa élete fő művét, ám eközben nemcsak a lehetetlen feltételekkel, de saját démonaival is meg kell küzdenie. 
Carla Kimmel tehetős üzletember férjével érkezik Bécsbe. Egy művészeti alapítvány vezetőjeként felajánlja Patricknek a támogatását, de cserébe ő is kér valamit: zongoraleckéket szeretne venni a zseniális művésztől. 
Közös munkájuk során nemcsak Patrick küzdelmei állítanak eléjük akadályokat, de Carla rég eltemetett titkai is felszínre kerülnek. Vajon a zene képes rá, hogy begyógyítsa a sebeket? Van-e remény két összetört szív számára, hogy újra megtalálják a boldogságot? 

Sienna Cole, az Aranykönyv-díjra jelölt Négyszáz nap szabadság és a páratlanul izgalmas Lefelé a folyón szerzője új, drámai, romantikus regényében is az emberi lélek legsötétebb mélységeibe tesz lebilincselő utazást.

Másnap enerváltan sétált az egyetem felé. A késő őszi hideg valósággal beletépett lesoványodott testébe, és ő úgy fázott, hogy alig tudta kontrollálni a mozdulatait. Legszívesebben ki sem mozdult volna a lakásából, de órát kellett tartania. Nem igazán kedvelte a tanítást, csak felesleges nyűgnek érezte, hogy olyasmiről kell beszélnie, ami elérhetetlen. Vagy megvan az emberben, vagy nincs, és ha ott van, akkor a maga természetességében kell áradnia, nem pedig egy külső szemlélő eltorzított szűrőjén keresztül kibontakoznia. Hamar rájött, hogy csak olyanokkal képes foglalkozni, akik már rendelkeznek egy viszonylag magas szintű tudással, amire stabilan lehet építkezni. Gyűlölte, ha a technikai dolgokkal kellett bajlódnia, kvázi megtanítani valakit zongorázni, hiszen akadtak olyan hallgatók, akik olyan pocsék technikával játszottak, hogy csodálkozott, hogy egyáltalán átmentek a felvételi vizsgán. A tanítványai mogorva, barátságtalan, őrült fazonnak tartották, aki elvárhatatlan szintet kíván meg tőlük. Lassan ők is elmaradoztak, és mára csak két kiemelkedően tehetséges fiatal tanonc maradt.

A tizenegy éves Michael már kétévesen elkezdte tanulmányozni a hangszert, hétévesen kívülről tudta az összes Chopin keringőt és noktürnt, kilencévesen pedig már rangos versenyeket nyert. Tízévesen felvették a különleges tehetségek osztályába, és azóta Patrick foglalkozott vele. A kisfiú saját magára emlékeztette. Szűkszavú, magába forduló, koravén gyerek volt, aki egyedül akkor érezte biztonságban magát, amikor játszhatott. Akkor felszabadult és szárnyalni kezdett, de amint befejezték az órát, ismét eltűnt a szeméből a lelkesedés, és görnyedt háttal indult hazafelé. Patrick eleinte félt a feladattól, mert elképzelni sem tudta, mit kezdjen egy gyerekkel: nem értett hozzájuk. Hogyan magyarázza el egy tízévesnek azt, hogy mitől lesz kiváló a játék? 

Eszébe jutott, hogy annak idején a saját mestere milyen tanácsokkal látta el, hogyan próbálta felnyitni őt, és megkísérelte átadni azt a tudást, amit egykor ő is szerzett. Michael esetében azonban ez majdhogynem feleslegesnek bizonyult. Saját elképzelései voltak, és meglehetősen érett, felnőtt embereket is megszégyenítő gondolkodása. Minden darabot a saját képmására formált, és ez nagyon tetszett Patricknek, ezt ugyanis csak a legnagyobbak merték meglépni.

A másik tanítványa, akit elvállalt, egy tizenhat éves lengyel lány, Veronika volt. Ő is hasonló gyerekzseniként indult, és őrületes zenei emlékezőtehetséggel rendelkezett. Csupán egyszeri hallás után bármilyen dallamot képes volt visszaadni, és elképesztő tempóban haladt a tanulással. Mindössze pár napra volt szüksége ahhoz, hogy egy művet teljes egészében a magáévá tegyen, és úgy adjon elő, hogy az a világ bármelyik színpadán megállja a helyét. Ő is versenyzett, szerte Európában és Amerikában is, és nem egyszer hozta haza az első díjat. Patrick tehát vele is elboldogult.

Aznap Micha várt rá a terem előtt; hétfőnként vele foglalkozott. Beterelte a helyiségbe, és leültette a zongorához, majd ő is elhelyezkedett a szoba sarkában álló kényelmetlen székben. Egy nemzetközi versenyre készültek, ahova Grieg-, Chopin- és Csajkovszkij-művekből válogattak. Patrick próbálta magát visszaterelni a jelenbe, de nehezen tudott koncentrálni. Még mindig bosszantotta a hideg meg az a hajléktalan, aki rendszeresen befészkelte magát az egyetem elé, és úgy jajveszékelt, mintha nyúznák. Mikor az ember megpróbált elhaladni mellette, belecsimpaszkodott a ruhájába, és addig rángatta, míg az illető vagy megszánta, vagy arrébb lökte. Már ennyi is elég volt, hogy Patrick megviselt idegei felmondják a szolgálatot. Csak arra tudott gondolni, hogy hamarosan otthon lehet, és csütörtökig elő sem kell másznia a rejtekéből, ha nem akar.

Nem is fűzött hozzá sok mindent a gyerek előadásához, mert az még a saját mércéje szerint is majdnem tökéletesnek bizonyult, márpedig ezzel már nagy eséllyel meg lehet nyerni bármilyen nívós versenyt.

– Kész vagy – mondta neki, miután Micha befejezte az utolsó darabot is. – Még a jövő héten egyszer megnézzük, aztán irány Milánó.

– Biztos, hogy nem jön el a versenyemre, tanár úr? – kérdezte reménykedve a fiú, pedig már legalább kétszer megmondta neki, hogy nem ér rá. 

Valójában a hideg is kirázta attól a gondolattól, hogy Milánóba repüljön, és egyfajta apaszerepet töltsön be, még ha csak arra a két napra is. Persze sajnálta, és tudta, hogy ez milyen fontos lenne a gyereknek, de az ilyen döntéshelyzetekben, amikor érzelmekről esett szó, teljesen lebénult. Másrészt, nehezen tudott volna összeegyeztetni az életvitelével egy ilyen utat.

– Gondolatban ott leszek veled – válaszolta kitérőleg. – Nincs szükséged rám, hogy leiskolázd az egész mezőnyt.

– Hát, jó – motyogta csalódottan Micha, majd elpakolta a kottáit, és csüggedten az ajtó felé indult.

Patrick kikísérte, és amikor kilépett vele együtt a folyosóra, már megint azzal a nővel találta szembe magát, aki az elmúlt időben szinte megszállottként üldözte. Patrick legszívesebben egy kanál vízben megfojtotta volna.

– Jó napot, Patrick! – köszönt széles mosollyal az arcán a nő, de neki az égvilágon semmi kedve nem volt viszonozni ezt a mosolyt.

– Maga elképesztően erőszakos – felelte ehelyett.

– Szakmai ártalom – vonta meg a vállát Carla. – Hallottam, hogy fontolóra vette az ajánlatomat, és személyesen szerettem volna megkérdezni, hogy ezek szerint fellép-e a decemberi jótékonysági esten. Az egész bevételt a bécsi zenei képzés fejlesztésére fogjuk felajánlani.

– Mit akar maga tulajdonképpen? – ráncolta össze a szemöldökét a férfi.

– Azt, hogy megvalósuljon az álma.

– Az álmom?

– Igen.

Patrick arca lassan gúnyos grimaszba torzult.

– Miért érdekli magát annyira az én álmom?

– Mert soha nem hallottam senkit úgy játszani, mint magát – vallotta be Carla. – Mindenképpen támogattam volna egy művészt itt Ausztriában, tudja, ez számomra amolyan szenvedély… és amikor elmentem a koncertjére, azonnal tudtam, hogy maga lesz az.

– Ez nevetséges – sziszegett a férfi. – Azt akarja, hogy elhiggyem, hogy merő önzetlenségből ajánl fel számomra egy ekkora összeget, és mindössze annyit kér cserébe, hogy zongoraórákat adjak magának?!

– Azért az sem árt, ha időben elkészül azzal a bizonyos remekművel és sikert arat vele – kacsintott Carla. – De én bízom önben.

Patrick csak állt, és bámult rá tanácstalanul. Nem tudta, hogy sírjon vagy nevessen, örüljön vagy dühösen hajtsa el a nőt melegebb éghajlatra. Egyszerűen sosem találkozott még ilyen elvetemült ötlettel. Képtelen volt elhinni, hogy csak ennyi az egész, és még mindig zsigerileg ellenállt neki.

– Van nagyjából negyedórám. Jöjjön be a terembe, és mutasson valamit! – bökte ki nagy nehezen.

Carla nem tudta tagadni, mennyire meglepődött. Már felkészült rá, hogy a férfi ismét ajtót mutat neki, de végre úgy tűnt, lassan mégiscsak sikerül becserkészni a nagyvadat. Biccentett, majd besurrant Patrick ajtófélfának támasztott karja alatt a terembe. Ő bezárta mögötte az ajtót, és nekidőlt a falnak. A nő elhelyezkedett a zongoránál, és egy mély lélegzet kíséretében átgondolta a következő nagyjából hét percet.

– Mit fog játszani? – érdeklődött színtelenül Patrick.

– Rahmanyinovot – felelte Carla. – A Fantázia darabokból az Elégiát.

A férfi hümmögött. Rahmanyinov a kedvencei közé tartozott, nagyra becsülte a briliáns orosz zeneszerző munkásságát. Kíváncsian várta, mit hoz ki belőle a nő.

Carla egy pillanatra lehunyta a szemét, majd játszani kezdett. Az ujjai gyakorlottan mászták meg a több oktávot áthidaló kíséretet, tagadhatatlanul rutinos és hozzáértő volt, látszott benne a rengeteg belefektetett munka és az évek tapasztalatával szerzett kiforrottság. Mégsem lehetett benne felfedezni semmi különlegeset és átütőt.

– Jól van, elég lesz – állította le Patrick, pedig még a mű negyedéig sem jutottak el. – Ezt rossz hallgatni. Rahmanyinov forog a sírjában.

– Tessék? – meredt rá Carla, mintha a férfi felpofozta volna. – Hogy mondta?

– Egyszerűen erőtlen volt. Kicsúszott az egész a kezei közül, mint egy döglött hal. Kezdje el újra!

A nő felszívta magát, és újra belevágott, ezúttal már dühösen és sértetten. Patrick pontosan tudta ezt, épp ezt szerette volna elérni. Szándékosan fogalmazott ilyen keményen; egyáltalán nem számított ez olyan rossznak, mint ahogy beállította, igaz, jónak sem. De titkon, a makacssága utolsó szikrájával azt remélte, sikerül annyira megbántania a nőt, hogy az futva meneküljön tőle, és eszébe se jusson még egyszer felkeresni. Maga sem tudta, miért taszítja el ennyire magától, talán már csak a csökönyössége miatt. Egyszerűen nem bírta elviselni, hogy olyasmire kényszerítsék, amire kategorikusan nemet mondott, még ha meg is fizetik az árát. Balszerencséjére Carla átlátott a szitán.

– Nem. Nem jó – állította meg még egyszer.

– Mi a gond vele? – kérdezte a nő, próbálva higgadtságot erőltetni a hangjára. 

– A legcsekélyebb mértékben sem érint meg a játéka – válaszolta Patrick kifejezéstelenül. – Sekély és tartalmatlan.

– Maga aztán kemény kritikus.

– Utánam nézett, mielőtt levadászott, nem? – vonta fel a szemöldökét a férfi. – Nem szoktam finomkodni.

– Igen, azt hallottam… – mosolyodott el Carla. – Épp ezért ragaszkodom annyira a zongoraórákhoz magával. Pont az a legnagyobb erőssége, ami az én játékomból hiányzik.

– Lehetetlen dolgot kér. Ezt nem lehet tanulni.

– Talán sosem lesz tökéletes, de sokat fejlődhetnék.

– Évekbe telne kicsiszolni ezt.

– Nekem van időm, maga meg, remélem, még sok szimfóniát fog szerezni a jövőben is.

– Soha nem fogja feladni, igaz? – nevetett fel szarkasztikusan Patrick. – Magától nem lehet megszabadulni.

– Nem könnyen, arra mérget vehet. Szóval ott lesz a Schönbrunni kastélyban december tizedikén vagy sem?

– Legyen – adta meg magát végül a férfi, mert már elfogyott az ereje a csatározáshoz, és különben sem tudott volna több elfogadható érvet felhozni azon kívül, hogy fikarcnyi kedve sem volt az egészhez.

– És hétfőnként a hat óra megfelel magának? Mondjuk, nyolcig?

– Tegyük fel – bólintott kényszeredetten. – De nem ígérhetek semmit. Nem hazudtam: ez a szerencsétlen elégia tényleg nagyon rossz volt.

a GCK bloggerei