Exkluzív beleolvasó | Marilyn Miller: Hozzád láncolva

Sziasztok!

Ezúttal Marilyn Miller Hozzád sorozatának első részébe olvashattok bele, mely Hozzád láncolva címmel jelent meg.  A sorozatra én is lecsaptam, valószínűleg a jövő héten már olvashatom is.  Szóval szerintem ti se hagyjátok ki! ;)

Marily Miller: Hozzád láncolva

Sorozat: Hozzád

Következő rész: Hozzád tartozva

Kiadó: Gyémántfelhő

Oldalszám: 396

|Tedd kívánságlistára|

Fülszöveg

Keyla táncos lány egy klubban. 

Egy olyan világban él, ami szigorú szabályok szerint működik, ahol a döntéseket nem ő hozza, és ahol pénzért bármi megvehető. Mikor a remény elveszni látszik, hogy egyszer szabad lehet, belép az életébe egy férfi, és minden megváltozik.

Daniel gazdag és nagyhatalmú ember, amit gátlástalanul ki is használ. 

Azonnal felfigyel Keylára, vonzza a lány bujasága és elérhetetlensége. 

Szabadságot ajánl neki, de a szabadságnak ára van! 

Szenvedélyes, és korántsem hétköznapi kapcsolat alakul ki köztük, ami kezdetben szükségen és testiségen alapul.

De lehet-e ez egy napon több? 

Több, mint egy üzleten alapuló kapcsolat…

„Egy elfojtott vonzalommal kezdődött minden. 

Majd egyszer csak azt vettem észre, 

hogy ő uralta a vágyaim és az álmaim.”

Prológus

– Hé, te! Mit csinálsz ott? – kérdezte a dagadt, zsíros hajú eladó, aki dühösen megindult felém.

– Én... Semmit – dadogtam, miközben lassan hátrálni kezdtem az ajtó felé.

– Mi van a kezedben? – szinte már elért hozzám, amikor egy gyors mozdulattal kiugrottam az ajtón és futni kezdtem. Mindig alaposan felmértem a helyet, ahonnan lopni készültem, így elkerülve, hogy eltudjanak kapni.

– Te büdös kis tolvaj, fogják meg! – hallottam mély és rekedtes hangját, ami szinte visszhangzott az emeletes épületek között. Ügyesen sikerült meglógnom, ahogy mindig. Az évek alatt tökélyre fejlesztettem ezt a képességemet.

Loptam. Ahol, és amit csak tudtam. Először csak egy zsemlét, majd csokit, hogy éhen ne haljak attól a csekély ételtől, amit az árvaházban dobtak elém. Egyre bátrabb és ügyesebb lettem, jól ment nekem. Bántott a lelkiismeret, de ha engem bántottak, az jobban. Loptam, mert túl kellett élnem. Élni…

Milyen élet az, ahol csak küzdesz? Ahol a szeretetnek még csak halvány nyomát sem látod. Egyáltalán mit jelent szeretni?

Amikor kellő távolságba kerültem a zsírtömegtől, aki gyanítom, soha nem ért volna utol, lassítottam a tempón. A lépteim egyre lassabbá váltak, ziháló légzésem csitulni kezdett. Láttam, ahogy forró leheletem összekeveredik a fagyos késő délutáni levegővel. Elégedetten szorongattam a zacskó mini 7Dayst, amit elcsentem a boltostól. Tudom, lopni bűn, de nem bűn olyantól lopni, akinek van. Aki semmibe néz egy hajléktalant vagy egy árva gyereket.

Lassan elértem a célomhoz, a város egyik legeldugottabb, legkoszosabb sikátorához.

– Simon, Simon – suttogva ismételgettem.

– Keyla?

– Szia! – Azonnal odaléptem Simonhoz, akin minimum három koszos és vastag télikabát volt, fején egy fekete elnyűtt sapka, arcán többcentis szakáll.

– Keyla, mondtam már, hogy ne gyere ide. Ez egy veszélyes környék.

– Még élek – mondtam gúnyosan.

– Hála Istennek – sóhajtotta nyugodtan.

– Nem, neked. Nézd csak – felé nyújtottam a zacskó mini kiflit, mire összeszűkült és ráncos szemei kinyíltak. Ki tudja, mikor evett utoljára?

– Mi ez? – kérdezte, miközben a kezemben lévő kis piros zacskót bámulta.

– Hmm, mini csokis kifli – magyaráztam neki.

– Gyere, együk meg! – Felém nyújtotta a kezét, amit megfogtam és bementem utána a kis kuckójába. Ami miből is állt? Kartonpapírból, nylonból és rongyok tömkelegéből. Bebújtunk a rongyok közé és enni kezdtünk.

Nem féltem tőle, hiszen Simon mentette meg az életemet évekkel ezelőtt. Talán ezért jöttem el hozzá, amikor csak tudtam, és ezért loptam neki kaját. Az életem egy rakás szar, de mégis neki köszönhettem, hogy élek. Úgy éreztem, tartozom neki ennyivel.

– Mesélj nekem róla! – törtem meg a kettőnk közt ülő csendet.

– Annyiszor elmeséltem már. Hányszor akarod még hallani?

– Ahányszor csak elmeséled, annál jobban akarom gyűlölni. Mesélj róla!

Simon nagyot sóhajtott és becsukta a szemét, mintha maga elé akarta volna képzelni azt az éjszakát. A születésem éjszakáját.

– Sötét volt és szakadt az eső. Nagy vihar tombolt. A villámok úgy cikáztak az égbolton, mintha csak odarajzolták volna őket. Kövér és hideg esőcseppek hullottak az égből, terebélyes tócsákat képezve a forró aszfalton. A fal mellett ültem, amikor lépteket hallottam az utca felől. A hang irányába fordultam és megláttam egy fiatal lányt. Lehajolt, letett egy kis csomagot a földre. Nagyot sóhajtott, figyeltem, ahogy egy  könnycsepp kicsordul szomorú barna szeméből.

– Lehet, csak az eső volt – mondtam ridegen.

– Nem, azok a szomorúság könnyei voltak. Lassan felegyenesedett, majd elhaladt mellettem. Utánanéztem. Vékony volt és csapzott, a vállán egy fekete rózsatetoválással.

– Ki volt ő? – jött a következő kérdés, amit minden mesénél feltettem, amire mindig ugyanazt a szívfacsaró választ kaptam.

– Az a lány az anyád volt, a kis csomag pedig te voltál. Apró voltál és törékeny, alig éltél. Magamhoz vettelek és elsétáltam veled a legközelebbi árvaházba. Abban bíztam, hogy ott jobb sorod lesz – mondta szinte elhalón.

– De nem így lett – sóhajtottam.

Az árvaházban befogadtak. Miért is ne tették volna? Egy árvaház erre való. Megunt, gyűlölt, eldobott gyerekek gyűjtőhelye. Ezek az intézmények állami tulajdonban voltak, és az úgynevezett úriemberek, akik szép és meleg házban éltek, nem foglalkoztak velünk, gyerekekkel. Akik nem vágytak semmi másra, csak meleg és bőséges ételre, meg persze néhány jó szóra. De az itt nem volt. SOHA! Nem meséltek nekünk éjjel lefekvés előtt, nem érintettek puha meleg kezek. Ránk oltották a villanyt és mindent beborított a sötétség. Halk hüppögések, szipogó imák kúsztak minden éjjel a sötét éjszakába. Fekete rácsos ablakok, melyeken vastag, poros, sárga függönyök lógtak, amiken még a felkelő nap sugarai is szenvedve hatoltak át. A magány ott élt a falak között, szorosan összefonódva a reménytelenséggel. Nem telt el úgy nap, hogy ne bámultam volna ki az ablakon, hogy ne vártam volna valakire, valakire, aki megment. Aki nem néz szemétnek, aki meglátja a fényt, ami épp csak pislákolt bennem. Az ott élő gyerekek mind reményvesztettek és bizalmatlanok voltak. Kiben és miért bíztak volna?

Egy olyan ember, akit eldobtak, nehezen bízik és nehezen hisz. A hit ismeretlen volt számunkra. Tudtuk, egy napon az utcán végezzük. Kiből tolvaj lesz, kiből drogos vagy alkoholista és valakiből kurva, de semmiképp sem normális ember. Nehéz ilyen körülmények között igaz embernek maradni. A nehezebb utat is mi magunk választjuk! A kérdés csak az, hogy végig merünk-e menni rajta?

– Sajnálom, Keyla, nagyon sajnálom – motyogta a bajsza alatt, miközben a maradék kiflit majszolta.

– Ne! – feltartottam a kezem, hogy hagyja abba. – Ne sajnáld, ez volt a sorsom.

– A sorsunkat mi magunk alakítjuk, Keyla.

– Akkor te miért vagy itt?

– Mert én gyenge voltam. Tudod, ebben a világban a gyenge elbukik, az erős felemelkedik. És te fel fogsz emelkedni egy napon.

– Úgy gondolod?

– Hiszem, hogy igen – helyeselve bólogatott.

– Nem hiszek a tündérmesékben.

– Nem is kell. Magadban kell hinned. Ha van hited, nem lesz lehetetlen a számodra. Az emberek mindig máshol keresik a kapaszkodót, pedig valójában az bennünk van. Soha nem vagyunk erősebbek, mint akkor, amikor megtör az élet. Amikor pofont kapunk és elesünk. Fel kell állni, nem lehet megalkudni, küzdeni kell.

– Akkor te miért nem küzdesz, Simon? – Nem értettem, hogy egy ilyen kedves és értelmes ember mit keresett az utcán. Néztem szomorú szemeit, amikben duzzadt könnycseppek tolultak össze.

– Mert a harc az erős szívűeknek való, akik oroszlánnak születnek. És én nem vagyok oroszlán. Most pedig menj, hideg van, hamarosan zárják a kapukat. 

Na, igen, este hétkor kapuzárás, utána löktek nekünk valami ennivalót, aztán takarodó volt.

– Rendben, majd jövök, Simon – megsimogattam a kézfejét és lassan elindultam.

– Mindig várni foglak, Keyla. Vigyázz magadra!

Ezek voltak az utolsó szavai, akkor még nem is gondoltam, hogy akkor láttam őt utoljára.

* * *

Hideg volt. Olyan hideg, hogy a csontomig hatolt. Magamra húztam a büdös és koszos paplanomat, és összébb fogtam magamon a kabátomat.

– Keyla, nagyon fázom – suttogta Tomy mellettem.

Tomy a legjobb barátom volt. Nem, olyan, mintha az öcsém lett volna. Szomorúan néztem elkékülő és remegő ajkait, egymásba fonódó vékony ujjait. Még csak tíz éves volt, olyan fiatal és olyan tehetetlen. Kócos haja megnyújtotta vékony kis arcát. Kedves és rendes kisfiú, aki nagyon zárkózottan viselkedett. Elvitte egy család, de pár nap múlva visszahozták, mert nem felelt meg az elvárásaiknak. Szerintük túl pipogya volt.

– Gyere, bújj ide! – Magamhoz húztam vékony testét, és megpróbáltam felmelegíteni.

Itt feküdtünk ezen a koszos matracon, egy fűtetlen szobában, egy lepukkant árvaház padlóján. A levegő hideg és áporodott volt, melyben fájdalmasan ölelkezett össze a többi gyerek forró lehelete.

– Itt fogunk meghalni, Keyla – suttogta a nyakamba.

– Nem halunk meg, Tomy. Holnap szerzek neked egy vastagabb kabátot, ígérem.

– De hogyan?

– Lopok neked egyet.

– Az bűn, Keyla. Az Isten megbünteti azokat, akik bűnöznek. – Tomy szavai könnyeket csaltak a szemembe.

– Nincs Isten, Tomy. Ha lenne, akkor nem szenvednének az emberek. Gyerekek fagynak halálra, koldusokat bántalmaznak az utcákon, mindeközben a gazdagok meleg és hatalmas házakban élnek. Ha lenne Isten, akkor mi nem fagyoskodnánk itt. Ha lenne Isten, akkor lett volna a szüleinkben könyörület, hogy ne dobjanak ki. Ha van Isten, azért nem büntet meg, mert segítek valakinek. Neked – ujjaim végighúztam selymes kis arcocskáján.

– Ne lopj, Keyla! – Hideg és csontvékony ujjait az arcomra tapasztotta, és becsukta a szemét. – Szeretlek, Keyla, te vagy a legjobb barátom.

– Én is szeretlek, Tomy. Ne aggódj, lesz kabátod holnap. – Széthúztam több számmal nagyobb kabátomat, és a mellkasomhoz húztam. Éreztem, ahogy forró könnyeim végigfolytak jéghideg arcomon, éreztem, ahogy a szívem legalább annyira hideg, mint ez a késő téli éjszaka. Az életünk itt sínylődött e falak között, e falak között, amit olyan szorosan kötött össze a fájdalom. Annyi gyerek és annyi élet. Annyi ima és annyi szenvedés. De mindhiába. Az árvaház falai között nem élt már a remény…

Reggel még mindig összebújva aludtunk. Tomy szeme csukva volt, apró ujjai a mellkasomon pihentek. Néztem nyugodt és bársonyos arcát.

– Tomy, gyere, menjünk enni! Ha nem sietünk, nem marad semmi. – Mozgatni kezdtem vékony kis testét, hogy keljen fel. Ha nem érünk oda időben, jóformán még maradék sem marad nekünk.

– Tomy, keljél! – Ismét megráztam, de nem mozdult. – Tomy! – kiáltottam, ahogy még erősebben rángatni kezdtem. – Tomy, kérlek! – Tenyerem jéghideg arcára tapasztottam, és keserves zokogásban törtem ki. – Istenem! – ordítottam, tekintetem az ég felé emeltem. – Miért? Hisz még gyerek volt. Egy apró és törékeny lélek. – A mellkasára hajtottam a fejemet, és ordítva zokogtam.

Tomy meghalt.

A testemet rázta a sírás, fojtogatott a düh és a tenni akarás. Felnéztem és láttam, ahogy minden gyerek körénk gyűlt. Alacsonyak és magasak, idősek és fiatalok, de mindegyik szomorú és megtört. Mindegyikőjük egy szomorú és fájdalmas történetet hordozott.

– Mi folyik itt? – Petra férfias hangjára szétszéledt mindenki. Ő volt a rangidős „gondozó”, akitől mindenki rettegett, mert egy vadállat volt. – Keyla, mi történt?

– Kérem, segítsen! – dadogtam, még mindig Tomy élettelen testét szorongattam.

– Menj innen! – Nagy erővel arrébb lökött, olyan erővel, hogy a fenekemre estem.

– Petra… – hüppögtem, és néztem miként tapogatja a nyakát.

– Nincs mit tenni. Meghalt. – Felállt, és lenézett egy halott tíz éves kisfiú meggyötört testére. Ennyi? Ennyivel el van rendezve a dolog?

– Segítsen! – ordítottam.

– Süket vagy, Keyla?! Meghalt – közölte ridegen. Azonnal felálltam és nekirontottam. Ott ütöttem, ahol csak értem.

– Rohadt szemétláda! Megfagyott! Éhezett! Miattatok! Azt kívánom, bárcsak te feküdnél itt! Azt kívánom, bárcsak te lennél halott! – Vadul ütlegeltem, mire elővette a gumibotját és rám sújtott, újra meg újra. A földre zuhantam, Tomy mellé.

Néztem angyali arcát, ami soha nem volt ennél szebb, miközben hagytam, hogy a kemény gumi a testemnek ütődjön. Reméltem addig tart a verés, amíg meghalok, amíg az én testem is elfárad és meghal. De a halál nem mindenkihez kegyes.

A percekig tartó verés nem hozta el a megváltást, nem tudtam meghalni. Még nem. Petra felemelt, és kirángatott a folyosóra, onnan le az alagsorba, a szobába. Oda, ahová az engedetlen gyerekek kerülnek. Oda, ahol a szív megtörik.

* * *

Napok óta be voltam zárva ebbe a szobába, ahol szenvedve lopakodott be a fény, ahol sötétek és komorak voltak a falak, ahol érződött a szenvedés és a kín szaga. Itt nem csak a test tört meg, hanem a szív is. Napok óta nem ettem, csak egy-egy pohár vizet csúsztattak be, azt is csak azért, hogy meg ne haljak. Milyen kurva rendesek! Képesek majdnem halálra éheztetni csak azért, hogy megtörjenek. Egy gyereket. Létezik egyáltalán ilyen? Ha nem én élném át, el sem hinném. Hol van valaki, aki ellenőrzi, mi folyik itt? Miért nem tesz valaki valamit? Hát ennyire nem érdekli az embereket az árva gyerekek sorsa? Az élet undorító és kegyetlen.

Tomyra gondoltam, már biztos eltemették, és én nem lehettem ott. Nem lehettem ott, mert szembe szálltam azzal a rohadék Petrával. Az a nő maga volt a kész gyötrelem. Bár addig vert volna, hogy én is meghaljak. Semmi másra nem vágytam jobban, csak arra, hogy megszabaduljak a szenvedéstől, hogy a lelkem végre kiszabaduljon a fájdalom és a kín börtönéből.

Reszkettem, fáztam, koszos és büdös voltam. Patkányok szaladtak el mellettem néha, rám-rám pillantva, hogy élek-e még. Igen éltem, mert fájt minden lélegzetvétel, fájt minden sóhaj, amit magamba szívtam.

Mire kimerülten ismét álomba szenderültem volna, meghallottam a zár kattanását. Tekintetemet a fény felé fordítottam, ami úgy bántotta a szememet, hogy majd kiégett a retinám.

– Kifelé! – Petra belevilágított az arcomba, mire szorosan összeszorítottam a szememet és kezemet az arcom elé tettem. – Süket vagy? Állj fel! – mondta szótagolva.

Lassan felálltam és elindultam a fény felé. A lábaim alig bírtak el, olyan gyenge voltam.

– Igyekezz, nem érek rá egész nap – morogta. Mellé értem, mire elfintorodott. – Zuhanyozz le! Koszos és büdös vagy – kicsit meglökte a vállam, hogy szedjem a lábaim.

– Rohadj meg! – mondtam, de persze csak magamban. Nem akartam itt maradni, nem akartam megtörni. Még nem! Ezért magamba fojtottam a dühömet, és lassú léptekkel haladtam a szobám felé, közben összefutottam néhány sorstársammal, akik szomorúan és együttérzően néztek rám. Gyűlöltem, ha sajnálnak, eszembe juttatta mennyire szar az életem, és hogy mennyire tehetetlen vagyok.

– Mi a faszt bámultok? – ordítottam, mire félrenéztek.

Beértem a szobába, kivettem a szappant a párnám közül – szerencsére még nem lopták el –, magamhoz vettem néhány ócska ruhát, mielőtt elmentem zuhanyozni.

A fürdőben ledobáltam a büdös ruhákat, amik magukba vették a szenvedés szagát, majd a forró víz alá álltam. Percekig csak folyattam magamra a vizet, becsuktam a szemem, hagytam, hogy a sós, égető könnyeim kiszabaduljanak.

Nem volt már sok hátra, pár év és szabad leszek. Hogy mi lesz utána? Azt nem tudtam. Hol kötök majd ki? Fogalmam sem volt. Nem tudtam, mit hoz nekem a sors, de semmi jóra nem számítottam. Hiszen miféle élet vár egy magamfajtára? Semmilyen.

Fejemet a falnak támasztottam, hosszú hajam az arcomra tapadt, megpróbáltam kisírni minden bánatomat, hogy megerősödve hagyjam el a zuhanyzó falait.

A napok lassan teltek. Az ágyam üres volt, minden éjjel azt éreztem, hogy Tomy velem van, hogy nem halt meg, csak elment és majd visszajön.

– Ebéd! Kifelé! – kiáltotta Petra, mire mindenki megindult az étkező felé.

Nos, a mai menü sem jobb a többinél. Beazonosíthatatlan leves, amiben néhány répaszelet úszkált, és valami gusztustalan főzelék valami mócsingos hússal. A disznók jobb kaját esznek egy tanyán.

Leültünk és enni kezdtünk. Sótlan volt és undorító.

– Sajnálom szegény Tomyt – suttogta Doris. – Nagyon sajnálom.

– Jobb így neki – motyogtam az orrom alatt.

– De, Keyla – nézett rám elképedve.

– Már nem szenved. Miféle élet ez, Doris? – körbe mutattam a kanalammal.

– Jobb, mint a halál.

– Nem hiszem.

– Van még cigid?

– Nincs.

– Lopnunk kell.

– Soha többé nem lopok.

– De miért?

– Mert megígértem Tomynak.

– De...

– Nincs de! Egyél! – Folytattuk az evést, hallani lehetett, ahogy a kopott fém vadul koppant a tányérokhoz.

– Keyla, ki az a férfi? – kérdezte Doris, és a bejárat felé mutatott.

– Nem tudom, néha eljön és adományoz.

– Tudtad, hogy néha-néha magával visz egy lányt?

– Igen, feltűnt

– Most is téged néz.

– Igen, észrevettem – lesütöttem a tekintetem, hogy elkerüljem a gazdag idegen fürkésző pillantását. Járt már itt, az utóbbi években egyre többször, és észrevettem, hogy mindig bámult.

– Keyla – alighogy befejeztem az ebédet, Petra lépett mellém, mire összerezzentem –, szedd össze a holmid, elmész.

– De miért?

– Ne kérdezősködj, igyekezz! 

Az idegen felé néztem, aki kedvesen mosolygott felém. Kellemes külső, jó modor, smukk a köbön.

Lassan felálltam és elindultam, hogy összeszedjem a cuccaimat. Hát ez a nap is eljött. Hamarabb, mint gondoltam.

Összekapkodtam azt a kevés holmit, amim volt, és elindultam egy új élet felé, ami nem tudtam, mit tartogat nekem, de úgy gondoltam, ettől a helytől csak jobb lehet.

Mindig is hittem abban, hogy kiszabadulok abból a börtönből, hogy egy jobb élet vár rám amellett az úriember mellett. De valójában még nagyobb kelepcébe sétáltam. Naiv voltam és még szinte gyerek. Akkor még nem tudtam, hogy nem szabadságot kaptam, nem esélyt, csak újabb láncokat. Láncokat, melyek talán életem végéig saját börtönömbe zárnak.

Ez az életem, ami nem egy rózsaszín mesevilág, itt nincsenek vattacukorból a dolgok. Ez a pokol, az én személyes poklom, ahol minden napot csak túl kell élnem!



Remélem sikerült felcsigázni az érdeklődéseteket ezzel a rövidke beleolvasóval.