Könyv Vs. Film | Egy gésa emlékiratai

Sziasztok!

Kikyo ezúttal a gésák világába kalauzol el bennünket. Az Egy gésa emlékiratai könyv 1997-ben jelent meg először hazánkban Nagy Imre fordításában. A film azonban 2005-ig váratott magára.   Végül három Oscar, egy Golden-Globe és szintén három BAFTA-díj-at zsebelt be. 

Mivel több ízben utaltam már a japán kultúra iránti szeretetemre, azt hiszem nem meglepő, hogy egyik kedvenc romantikus regényem is ehhez a kultúrkörhöz kapcsolódik. Arthur Golden: Egy gésa emlékiratai című könyve már 1997-es megjelenésekor belopta magát a szívembe, azóta pedig már az újraolvasását is megélte, pedig elég ritkán veszem a kezembe kétszer ugyanazt a könyvet (mert ugye annyi jó történet vár folyamatosan olvasásra). A regény Nitta Sayuri történetét meséli el, aki egy szegény halász gyermekéből válik Japán leghíresebb gésájává. S bár a történet nem fedi teljes egészében a valóságot, a cselekmény nagyon sok részlete, illetve a háttérelemek valós dolgokat tárnak elénk. Sayuri „meséje” már az első oldalak után lenyűgözött, hiszen egy olyan világba enged betekintést, ami nemcsak a nyugati emberek számára maradt eddig rejtve, de maguknak a japánoknak sem adatik meg mindenkinek, hogy mélyebben megismerjék a gésák életét. Ami pedig rejtélyes, az természetesen vonzó. A keleti kultúrát különben is körüllengi egyfajta misztikum, amelyhez a gésák működése nagymértékben hozzájárult. Mivel a könyv erről a titokról lebbenti fel a fátylat, nem meglepő, hogy világszerte sikert aratott. Mindez megfűszerezve egy érdekes szerelmi történettel, ami egy egészen meglepő befejezést adott a regénynek. 

Ami pedig sikeres, attól várható, hogy a filmipar hamarosan mozivászonra viszi. Az Egy gésa emlékiratai esetében erre 2005-ig kellett várni, de véleményem szerint megérte. És ha egy filmet Steven Spielberg és/vagy Rob Marshall nevével lehet társítani, abból már nagy gond nem lehet. Spielberg-ben eddig sosem csalódtam, bátran kijelenthetem, hogy ebben az esetben sem. A karakterek, a helyszínek, az események éppen úgy jelentek meg a filmvásznon, ahogy azt a könyv alapján lelki szemeim előtt elképzeltem. Pedig nagyon sokat gondolkodtam rajta olvasás közben is, hogy hogyan nézhet ki Sayuri, aki a kék szemével kitűnik az átlagos japán nők közül. Ziyi Zhang szerintem egyszerűen tökéletes a szerepre, még ha annak idején parázs vitákat is váltott ki, hogy a japán gésa szerepét miért egy kínai színésznő játssza el. Egyébként szégyen, nem szégyen, de ha nem olvasok utána a filmnek erre-arra, nekem ez a „hiba” sosem tűnt volna fel. 

Aki viszont véleményem szerint igazán nagyot alakított, az a Hatsumomot játszó Gong Li (és szintén kínai). Olyannyira hitelesen vissza tudta adni ezt a negatív karaktert, hogy a filmet nézve az embernek ösztönösen ökölbe szorul a keze. De említhetem Nobut, az Elnököt, Mamehát vagy akár a kisebb szerepeket betöltő karaktereket, mindenki úgy köszönt vissza a filmben, ahogy azt a könyv alapján a fejemben létrehoztam. 

A kedvenc részem egyértelműen a záró jelenet, amelytől még a többszöri újra nézés után is lúdbőrös leszek. Abba én inkább nem szeretnék belefolyni, hogy mely részek a hitelesek, és melyek azok, amelyeknek köze sincs a valósághoz – tudom, hogy emiatt még per is folyt az író és az információforrás gésa között – az azonban biztos, hogy minden megvan a könyvben, ami egy igazán jó történelmi romantikus műhöz kell, a film pedig mindezeket az elemeket a könyvhöz hűen adja vissza. Nem túloz és nem is hanyagol el semmit, egyszerűen megerősíti mindazt, ami a történetet sikeressé tette. 

Végezetül, ami mellett semmiképp sem szeretnék szó nélkül elmenni, az a smink és a jelmezek. Itt nagy respect a filmes gárda minden tagjának, aki ezen dolgozott. A film megnézése előtt erősen foglalkoztatott ugyanis, hogy fogják megvalósítani a gésák kinézetét úgy. hogy azok ne legyenek csúnyák. Már elnézést, de láttam már korábban is néhány gésaábrázolást, de mindennek nevezném őket (akár különlegesnek is), de hogy szépek lennének, az sosem jutott eszembe. Úgy általában az ázsiai nőket sem igazán tekintem szépségideálnak. Aztán megint csak kellemes meglepetés ért, ezek a színésznők ugyanis még fehérre mázolt arccal is kimondottan szépek voltak. Olyan igazán szépek! És olyan igazi japán hangulatot sugároztak, ami a könyvből és a filmből egyaránt áradt. 

Tehát ezek után csak azt tudom javasolni, hogy aki csak egy kicsit is érdeklődik a keleti kultúra iránt, ne hagyja ki az Egy gésa emlékiratait. Persze megrögzött könyvmolyként én azt bizonygatom, hogy az olvasás élményét nem szárnyalja túl semmi, de aki a könyv ismerete nélkül nézi meg a filmet, szintén egy meghatározó élménnyel lesz gazdagabb. 

Kedvenc filmes képek