Könyv Vs. Film | Harry Potter könyvek és filmek

Könyv Vs. Film | Harry Potter könyvek és filmek

2019. április 29., hétfő

Nincsenek megjegyzések

Harry Potter fanként rám jutott a feladat, hogy a történet írott és filmes változatát összehasonlítsam. Előre kell bocsátanom, hogy ugyan imádok moziba járni, mégis csak az olvasás a legfőbb szerelmem. Ennek megfelelően általában jobban szeretem a történetek írott formáit. Hisz olvasás közben én vagyok a rendező és az operatőr is egyben, s olyan filmet forgatok, amilyet a saját képzeletem alkot. 

Épp ezért általában azok az adaptációk tetszenek, amelyek minimálisat változtatnak a könyvben leírtakon. Így a filmsorozat első két részét nagyon szerettem, mert bár vannak benne apróbb eltérések, azok nem jelentősek és a történet hangulatán sem változtattak. Amúgy egyéb, kevésbé szubjektív dolgok miatt is nagyszerűek az első részek. Chris Columbus rendezőnek megadatott az a lehetőség, hogy megteremtsen egy addig nem létező világot, és hát nagyot alkotott. A helyszínek az Abszol úttól a Roxfort kastélyáig egyszerűen zseniálisak. Egyszerűen vágyik oda az ember.

S azt gondolom, hogy a szereplők kiválasztása is gondosan történt. Mindannyian nagyon jól hozzák a könyvben megismert karaktereket. Bár már nem ma történt, de emlékszem, milyen érzés volt látni életre kelni a filmvásznon a könyv szereplőit és a varázsvilágot. A film megnézése után vigyorogva jöttünk ki a moziból, azzal az elhatározással, hogy ezt újból meg kell nézni. (Mondanom sem kell, ez már megtörtént párszor ☺ )

A harmadik résztől kezdve azonban nagy változások történtek. Új rendezők váltották egymást, aminek mi nézők csak találgathatjuk az okát. Talán az egyik ok az lehetett, hogy a könyvek sikerének mértékét nem sikerült a filmváltozatoknak elérni. Na, nem a bevételekre gondolok, hisz azok rekord nagyságúak voltak, hanem arra, hogy annak ellenére, hogy több díjra is jelölték, nem sikerült a jelöléseket díjra váltania. Pedig itt kell megjegyeznem, hogy a látványon túl a filmzene is csúcsszuper!

Szóval a harmadik résztől Harry Potter világa sokkal baljósabb és feketébb lett. Ezt talán a harmadik részben megindokolhatták a dementorok megjelenésével, de épp ennél a résznél hiányoltam nagyon a könyv humorát, mellyel J. K. Rowling jól ellensúlyozta a történet sötét elemeit. Valahogy gyerekfilmből egyre inkább átváltottunk a felnőttesebb képi megjelenítésekre. Igen, tudom, Harry is egyre idősebb lett és a történet drámaisága is növekedett…  

Időnként azonban nem értettem, hogy mit miért hagytak ki a könyvben leírtakból. Mivel én természetesen olvastam mindegyik részt, nem is egyszer, nem tudom, hogy azok számára, akik csak a filmeket látták, mennyire érthető minden. Nem voltak-e magyarázatra szoruló részek? Például: kik a Tekergők térképét megalkotó Holdsáp, Tapmancs, Ágas, Féregfark? 

De van itt sokkal fontosabb dolgok is! Voldemort életének bemutatása szinte teljesen kimaradt a filmekből. Ezért nem igazán lehet tiszta a film nézőinek, hogy melyik tárgyakat miért választotta Voldemort arra, hogy horcruxot készítsen belőle. Vagy hogy miért is gyűlöli olyan kérlelhetetlenül a muglikat? 

Volt olyan apróbb részlet is, ami eleinte zavart.  Nem igazán értettem, miért nem viselnek talárt a harmadik résztől Harryék az iskolában. Talán nem találták a rendezők elég modernek a kötelező viseletet? Pedig az iskolai uniformisnak az angoloknál elég régi hagyománya van.

Olyan részletet is említhetnék, ami a könyvben kimondottan megható, emelkedett pillanat volt, és legnagyobb sajnálatomra a filmből mégis kihagyták. A Roxfortért vívott harcban Sipor, aki nem kissé gyűlölte eleinte Pottert, csatába viszi az iskola házimanóit „Harcoljatok gazdámért, a házimanók védelmezőjéért!” felkiáltással.  

Aztán lássunk két olyan dolgot, amit a rendezők számomra érthetetlen okokból megváltoztattak. Az egyik: Harry, aki mindenkinek a segítségére siet, Dumbledore halálát passzívan nézi végig a filmben. Igazán gyávának tűnik. Pedig a könyvben közbe akar avatkozni, de nem tud. Hisz az igazgató bénító bűbája ebben megakadályozza. Az eredeti változat jobban illetve volna Harry jelleméhez.

A másik pedig: hogy lett Monstroból néger? Tudom, hogy a színészt kénytelenek voltak bírósági ügye miatt lecserélni, de akkor nem tudtak találni valakit, aki hasonlított az eredeti karakterre?

És persze olyan mozzanatok is voltak, melyek csak a filmben szerepeltek. Először két olyat említenék, ami nekem személy szerint nem tetszettek. A 7. részben a halálfalók felgyújtják Weasleyék otthonát. Miért is? Hisz a történet szempontjából semmi szerepe nem volt ennek az akciónak. 

S azt is sajnáltam, hogy Voldemort és Harry végső harcát nem a könyvben leírtaknak megfelelően vitték filmre. Csak ők ketten a lepusztult iskolaudvaron? Semmi komoly, mindent tisztázó párbeszéd? Pedig ez a könyvben zseniálisan lett megírva! Kár érte.

De olyan változtatás is történt, ami roppant humorosra sikerült. Mcgalagony, ahogy táncolni tanítja Ront. ☺ Felejthetetlen!

És ha már Ronnál tartunk, meg kell említenem, hogy a tanulók karaktereit alakító szereplők közül a Hermione Grangert alakító Emma Watson mellett Rupert Grint játékát szerettem a legjobban. Bár úgy tudom, hogy a Dracot alakító Tom Felton az MTV Movie Award-tól több ízben is elnyerte alakításáért a legjobb negatív szereplő díját. A Harryt megszemélyesítő Daniel Radcliffe alakítása elég egysíkúra sikeredett szerintem, de lehet, hogy a karaterben csak ennyi volt.

Szóval, a könyveket nem lehet nem szeretni, s muszáj időnként újra olvasnom.  De annak ellenére, hogy a filmekkel kapcsolatban több kritikát is megfogalmaztam, igazából úgy vagyok velük, mint anya a rendetlen, lusta gyermekével: minden hibáival együtt is szeretem őket. 

Olvasd tovább!

Könyv Vs. Film | A burok

Könyv Vs. Film | A burok

2019. március 28., csütörtök

Nincsenek megjegyzések

Sziasztok!

Kikyo ezúttal Stephanie Meyer: A burok könyve alapján készült filmet nézte meg, fogadjátok sok szeretettel!

Stephenie Meyer a kedvenc íróim egyike, már csak azért is, mert J. K. Rowling után ő volt az, aki visszaadta a hitemet, hogy lehet olyan könyveket alkotni, amelyek tömegeket indítanak el az olvasóvá válás útján. Nekem mégsem a világhírű csillogó vámpírok a kedvenceim az írónőtől, hanem egy úgynevezett lélek, akit Vándornak hívnak, és aki egy Melanie nevű lány testében próbál boldogulni ezen a Föld nevű bolygón. Biztosan sokan kitalálták már, hogy A burok című könyvről beszélek (illetve írok), amely túlzás nélkül állíthatom, életem egyik legmeghatározóbb könyvélményévé vált. A történet szerint a Földet is megszállják a lelkek, akik már számtalan bolygót meghódítottak, és az ott élők – jelen esetben az emberek – testébe költözve békés, boldog hellyé változtatják a megszállt területet. A maroknyi túlélő persze mindent megtesz annak érdekében, hogy elűzzék a betolakodókat, és visszakaphassák a Földet. És rögtön itt is van az ellentmondás: A lelkek megszállók. Paraziták. Viszont: A lelkek békések. Tiszták és jók, nem képesek a fizikai bántalmazásra. A lelkek célja, hogy jobbá tegyék a világot. De mi van, ha az emberek nem szeretnék, ha jobbá tennék őket. Ahogy az olvasás során Melanie és a Vándor párbeszédét követtem, hamarosan azt vettem észre, hogy én bizony a Vándornak drukkolok. Stephenie Meyer pedig olyan zseniálisan szőtte a szálakat, hogy a végére látszott a „fény az alagút végén”, vagyis a megoldás, amely mindkét fél számára pozitívumokat hordoz. Annyit elárulok, hogy százas papírzsepi kellett hozzá. Így, amikor meghallottam, hogy a regényből filmet készítenek, természetesen tűkön ültem, és amikor végre ott ültem a mozivászon előtt, mondhatni teljesen odáig voltam az izgalomtól. Elég gyakran hangoztatom, hogy az a filmes szakember, aki könyvadaptáció készítésére adja a fejét, bizony nagy fába vágja a fejszét. Így tett Andrew Niccol (rendező, forgatókönyvíró) is, és létrehozta a tökéletes iskolapéldáját annak, hogy hogyan ne készítsünk filmet egy regényből. És hogy miért is jöttem ki úgy a moziból, mint akit nyakon öntöttek egy vödör jeges vízzel? Nos, annak elég sok oka volt. 

Először is a színészgárda: Saoirse Ronan, aki fiatal kora ellenére már elég sok filmet tudhat a háta mögött, valószínűleg sosem lesz A-listás színésznő. Szerintem fogalma sincs róla, hogyan is lehetne megjeleníteni azt a két személyiséget, akik Melanie testében laknak. 

Aki pedig ezeket a babaarcú színészeket kiválasztotta! Igen, a fiúkat is. Annak lehet, hogy ez a zsánere, de nem hiszem, hogy a kőkemény ellenállók, akik talán az utolsó emberek a Földön, ilyen lágy vonásokkal rendelkeznek. A Jaredet alakító Max Irons legalább jól nézett ki, de itt véget is ér a pozitívum. És igen, kellett egy húzó név a csapatba. Diane Kruger, aki tényleg mindent megtett annak érdekében, hogy – talán egyedüliként – megmutassa, mi is az a színészi alakítás, az ő karakterét azonban olyan szinten elrontották, hogy az már felháborító. Nem tudom, hogy Stephenie Meyernek mennyi beleszólása volt a filmbe, de ha erre rábólintott, akkor én elég nagyot csalódtam. A Diane Kruger által megformált Hajtó ugyanis – ez elég világosan le van írva – úgy próbál magának tekintélyt kivívni (apró termetét ellensúlyozandó), hogy folyamatosan fontoskodik, és csak fekete ruhában hajlandó járni!!! Erre a filmben csak fehéret visel. 

Aztán ugyebár alap dolog, hogy a lelkek természetükből adódóan irtóznak mindenféle fegyvertől, illetve olyan megnyilvánulástól, amivel fizikai fájdalmat lehet okozni. Erre a filmben szinte vadásznak az emberekre, és annyi lövöldözést meg üldözést vonultatnak fel, hogy azt egy vérbeli akciófilm is megirigyelhetné. Ezeknél a jeleneteknél a hajamat tudtam volna kitépni. Miért kell sárba tiporni a könyv alapgondolatát? Akkor miért is adaptáljuk? Értem én, hogy a történet filmes szemmel nézve kissé statikus, de ha nem tudnak kompromisszumos megoldást kitalálni arra, hogy ne legyen unalmas, de a történet se sérüljön, akkor nem is kell nekiállni a megfilmesítésnek. Az már csak hab a tortán, hogy a film képi világa sem nyerte el igazán a tetszésemet. 

A könyvborító szerintem egyszerűen gyönyörű. És ha a szem a lélek tükre (jelen esetben szó szerint), akkor ezt tökéletesen visszaadja. Vagyis a filmeseknek még megerőltetni sem kellett magukat, hogy a megszállt testeknek hogy kell kinézniük. És bátorkodom azt hinni, hogy Hollywoodban a legfejlettebb számítógépes technika és zsáknyi pénz áll rendelkezésre a lehető legkiválóbb megvalósítások érdekében. Ehhez képest, a filmbeli megszállt karakterek szeme egyszerűen gagyi. Az hogy a végén Vanda haja nem vörös, már említést sem érdemel. A filmkészítők azonban abszolút nem bízták a véletlenre, és a végére bevitték a kegyelemdöfést. Mert ugye nem lehet kihagyni az álomgyár egyik legnagyobb kliséjét, vagyis a boldog esőben csókolózós jelenetet, amit egy spécin beállított csoportkép tesz teljessé a többi szereplővel. Már csak meg kellett volna hajolniuk. Szerintem én sajnálom a legjobban, hogy A burok kapcsán ilyen gondolatokat kellett megosztanom, de azt javaslom a rossz példa ne szegje senkinek a kedvét, mert ha nagyszerű alkotók kezébe kerül egy könyv, minden bizonnyal nagyszerű film is válik belőle.   

Olvasd tovább!

Könyv Vs. Film | Egy gésa emlékiratai

Könyv Vs. Film | Egy gésa emlékiratai

2019. február 25., hétfő

Nincsenek megjegyzések

Sziasztok!

Kikyo ezúttal a gésák világába kalauzol el bennünket. Az Egy gésa emlékiratai könyv 1997-ben jelent meg először hazánkban Nagy Imre fordításában. A film azonban 2005-ig váratott magára.   Végül három Oscar, egy Golden-Globe és szintén három BAFTA-díj-at zsebelt be. 

Mivel több ízben utaltam már a japán kultúra iránti szeretetemre, azt hiszem nem meglepő, hogy egyik kedvenc romantikus regényem is ehhez a kultúrkörhöz kapcsolódik. Arthur Golden: Egy gésa emlékiratai című könyve már 1997-es megjelenésekor belopta magát a szívembe, azóta pedig már az újraolvasását is megélte, pedig elég ritkán veszem a kezembe kétszer ugyanazt a könyvet (mert ugye annyi jó történet vár folyamatosan olvasásra). A regény Nitta Sayuri történetét meséli el, aki egy szegény halász gyermekéből válik Japán leghíresebb gésájává. S bár a történet nem fedi teljes egészében a valóságot, a cselekmény nagyon sok részlete, illetve a háttérelemek valós dolgokat tárnak elénk. Sayuri „meséje” már az első oldalak után lenyűgözött, hiszen egy olyan világba enged betekintést, ami nemcsak a nyugati emberek számára maradt eddig rejtve, de maguknak a japánoknak sem adatik meg mindenkinek, hogy mélyebben megismerjék a gésák életét. Ami pedig rejtélyes, az természetesen vonzó. A keleti kultúrát különben is körüllengi egyfajta misztikum, amelyhez a gésák működése nagymértékben hozzájárult. Mivel a könyv erről a titokról lebbenti fel a fátylat, nem meglepő, hogy világszerte sikert aratott. Mindez megfűszerezve egy érdekes szerelmi történettel, ami egy egészen meglepő befejezést adott a regénynek. 

Ami pedig sikeres, attól várható, hogy a filmipar hamarosan mozivászonra viszi. Az Egy gésa emlékiratai esetében erre 2005-ig kellett várni, de véleményem szerint megérte. És ha egy filmet Steven Spielberg és/vagy Rob Marshall nevével lehet társítani, abból már nagy gond nem lehet. Spielberg-ben eddig sosem csalódtam, bátran kijelenthetem, hogy ebben az esetben sem. A karakterek, a helyszínek, az események éppen úgy jelentek meg a filmvásznon, ahogy azt a könyv alapján lelki szemeim előtt elképzeltem. Pedig nagyon sokat gondolkodtam rajta olvasás közben is, hogy hogyan nézhet ki Sayuri, aki a kék szemével kitűnik az átlagos japán nők közül. Ziyi Zhang szerintem egyszerűen tökéletes a szerepre, még ha annak idején parázs vitákat is váltott ki, hogy a japán gésa szerepét miért egy kínai színésznő játssza el. Egyébként szégyen, nem szégyen, de ha nem olvasok utána a filmnek erre-arra, nekem ez a „hiba” sosem tűnt volna fel. 

Aki viszont véleményem szerint igazán nagyot alakított, az a Hatsumomot játszó Gong Li (és szintén kínai). Olyannyira hitelesen vissza tudta adni ezt a negatív karaktert, hogy a filmet nézve az embernek ösztönösen ökölbe szorul a keze. De említhetem Nobut, az Elnököt, Mamehát vagy akár a kisebb szerepeket betöltő karaktereket, mindenki úgy köszönt vissza a filmben, ahogy azt a könyv alapján a fejemben létrehoztam. 

A kedvenc részem egyértelműen a záró jelenet, amelytől még a többszöri újra nézés után is lúdbőrös leszek. Abba én inkább nem szeretnék belefolyni, hogy mely részek a hitelesek, és melyek azok, amelyeknek köze sincs a valósághoz – tudom, hogy emiatt még per is folyt az író és az információforrás gésa között – az azonban biztos, hogy minden megvan a könyvben, ami egy igazán jó történelmi romantikus műhöz kell, a film pedig mindezeket az elemeket a könyvhöz hűen adja vissza. Nem túloz és nem is hanyagol el semmit, egyszerűen megerősíti mindazt, ami a történetet sikeressé tette. 

Végezetül, ami mellett semmiképp sem szeretnék szó nélkül elmenni, az a smink és a jelmezek. Itt nagy respect a filmes gárda minden tagjának, aki ezen dolgozott. A film megnézése előtt erősen foglalkoztatott ugyanis, hogy fogják megvalósítani a gésák kinézetét úgy. hogy azok ne legyenek csúnyák. Már elnézést, de láttam már korábban is néhány gésaábrázolást, de mindennek nevezném őket (akár különlegesnek is), de hogy szépek lennének, az sosem jutott eszembe. Úgy általában az ázsiai nőket sem igazán tekintem szépségideálnak. Aztán megint csak kellemes meglepetés ért, ezek a színésznők ugyanis még fehérre mázolt arccal is kimondottan szépek voltak. Olyan igazán szépek! És olyan igazi japán hangulatot sugároztak, ami a könyvből és a filmből egyaránt áradt. 

Tehát ezek után csak azt tudom javasolni, hogy aki csak egy kicsit is érdeklődik a keleti kultúra iránt, ne hagyja ki az Egy gésa emlékiratait. Persze megrögzött könyvmolyként én azt bizonygatom, hogy az olvasás élményét nem szárnyalja túl semmi, de aki a könyv ismerete nélkül nézi meg a filmet, szintén egy meghatározó élménnyel lesz gazdagabb. 

Kedvenc filmes képek

Olvasd tovább!

Könyv VS. Film | Az éhezők viadala

Könyv VS. Film | Az éhezők viadala

2019. január 29., kedd

Nincsenek megjegyzések

Sziasztok!

Folytatjuk Könyv Vs. Film rovatunkat, minden hónapban más- és más film- könyv összehasonlításról olvashattok majd. Ezúttal Az éhezők viadala trilógiára esett Kikyo választása.

Külföldön 2008-ban, hazánkban pedig 2009-ben jelent meg. Majd 2012-ben Gary Ross rendezésében láthattuk a filmvásznon is. Bevétele 694,4 millió USD és számos díjat is elnyert. 

Amikor első ízben könyves-filmes összehasonlítást írtam, átfutott az agyamon, hogy ez hosszú távon valószínűleg eléggé kiábrándító lesz, hiszen a legtöbb könyvadaptáció - valljuk be - minőségében meg sem közelíti, de szinte biztosan alulmúlja az eredeti történetet. Ezért ma pontosan egy ellenpéldával szeretnék szolgálni, mégpedig egy olyan könyvsorozatról, amelynek filmváltozatától majdnem dobtam egy hátast. Ugyanis ahogy haladtam előre a fim(ek) során, úgy emelkedett bennem az elégedettség, hogy "Jééé, így is lehet ezt csinálni!" Ez a történet pedig Az éhezők viadala volt. Szerintem azt nem kell túlzottan magyaráznom, hogy a könyv rögtön beszippantott, olvasás közben nem igazán vettem észre, hogy mi történik a külvilágban, és egy ültő helyemben benyeltem mindhárom kötetet (az esetek többségében tartom magam hozzá, hogy akkor vágok bele egy sorozatba, ha már minden része megjelent, bár ez egyre nehezebben megy). Egyébként jól le voltam maradva, mert amikor olvastam, már mind a négy mozifilm készen volt. Mivel nem vetem meg a disztópiákat, Suzanne Collins világa azonnal levett a lábamról. A legjobban a 2. rész, a Futótűz arénája tetszett, ahogy egyre több részlet derült ki róla, míg végül teljesen összeállt a kép a játékosokban. Valamint azt is nagy ötletnek tartottam, hogy a jubileumi játékra az egykori győztesek közül választottak. A filmeket nem terveztem megnézni, de egyik ráérős estémen (hmm.. ilyen is volt) valamiért nekikezdtem. A vége az lett, hogy aznap éjjel nem aludtam. Ugyanis egymás után megnéztem mind a négyet! Szóval... Én ennyire jó könyvadaptációkat még nem láttam!!! Az olvasás során némi gondot okozott például, hogyan képzeljem el a Kapitólium lakóit. Persze, élt egy kép a fejemben, de amikor Elizabeth Banks Effie-ként feltipegett a színpadra, lefagytam, hogy "azta... tényleg ilyenek!" A film látványvilága szerintem valami bődületesen jól sikerült, egy az egyben sikerült megeleveníteni a könyv lapjait. Az aréna - és itt megint csak a másodikat helyezném a központba - olyan volt, amilyennek lennie kellett, a körzetek, a járművek, a ruhák!!! és a fecsegő poszáta ábrázolása is fantasztikusan adta vissza a leírtakat. Na igen, ez történik, ha a könyv íróját is bevonják a filmkészítésbe. Később utánanéztem, hogy Suzanne Collins producere és forgatókönyvírója is volt a filmeknek. Szerintem egyértelmű, hogy az tudja legjobban megjeleníteni a dolgokat, aki megálmodta. A színészgárda pedig ugyancsak kitett magáért. Bár Jennifer Lawrence messze áll attól, hogy a kedvenc színésznőm legyen, el kell ismernem, hogy Katniss karakterét tízpontosan alakította. Halottam, anno kritizálták amiatt a filmet, hogy Katniss túl jól táplált  már az elején is, nem úgy néz ki, mint egy éhező, de ha belegondolunk, azért ő képes volt előteremteni magának az ételt a korlátozott lehetőségek között is. Azt viszont sosem gondoltam volna, hogy az abszolút kedvencem a Cinnát megformáló Lenny Kravitz lesz. Eszméletlen jól eltalálta a karaktert, és külsőleg is tökéletesen megformálták. A másik favoritom Haymich volt, de Woody Harrelsont a Született gyilkosok óta nagyon bírom, úgyhogy ez egyértelmű volt. Igazából Haymich figurája már a könyvben megfogott, bármennyire is próbált negatívként feltűnni, én úgy gondolom értettem a tettei mögött meghúzódó miérteket.

A filmet nézve tényleg szinte folyamatosan azt éreztem, hogy a könyv lapjai elevenednek meg előttem, megelégedettségem viszont azt hiszem akkor érte el a tetőpontját, amikor felhangzott a Bitó dal. Magyarul. Tuti, hogy tiszta lúdbőr lettem, a mai napig tökéletesen emlékszem rá, hogy 100%-osan megérintett. Persze, olyan nincs, hogy egyáltalán ne legyenek eltérések, elkezdhetném ezeket is szépen pontokba szedve sorolni, de úgy gondolom, ezek annyira elenyészőek az egész szempontjából, hogy egyáltalán nem voltak zavarók. Talán akkor ráncoltam a homlokom, amikor Ruta, a 11. körzetből érkező kislány a filmben Rue-ként jelent meg. Azt tényleg nem értettem, hogy miért kellett a nevét megváltoztatni. De hát biztosan megvan erre is a filmes magyarázat. Összegezve tehát úgy gondolom, Az éhezők viadalából olyan filmeket sikerült forgatni, ami ritkaság számba megy, viszont egy könyvadaptáció esetében ez a minimum elvárható minőség. Úgyhogy filmesek, könyvesek, itt van egy olyan történet, amelyet mindkét oldalról érdemes megismerni.

Kedvenc filmes képek

Olvasd tovább!

Könyv Vs. Film | Csontváros

Könyv Vs. Film | Csontváros

2018. november 5., hétfő

3 megjegyzés

Sziasztok!

Ezennel bemutatjuk legújabb rovatunkat, mely a Könyv VS Film címet kapta. Első bejegyzésünkben Kikyo, Cassandra Clare Csontváros könyvét olvasta, majd megnézte a könyvből készült filmet is. 

A könyv 2007-ben jelent meg majd 2013-ban Harald Zwart rendezésében a mozivásznon is megtekinthettük. Sajnos negatív fogadtatásban részesült, sőt a Rotten Tomatoes oldalon 121 kritika alapján 13%-on szerepel. A film költségvetése 60 millió dollárt kóstál, a rengeteg negatív kritika ellenére a bevétel 90,6 millió dollár lett, ami szerintem nem is rossz.

Az utóbbi években nem igazán volt sem időm, sem késztetésem filmeket nézni, a könyvadaptációkkal szemben pedig eleve fenntartásaim vannak, de mióta június óta, amikor magába szippantott az Árnyvadász Univerzum, a Végzet Kardjaként lebegett felettem, hogy megnézem a Csontváros filmet. A kard pedig a napokban lecsapott, és egy hirtelen ötlettől vezérelve túlestem a "mozizáson". Nem kellett volna. De-de, ez örökké emlékezetes marad! Nos, azóta is ez a kettősség munkál bennem ezzel kapcsolatban. Oltári jó, és egyben oltári rossz volt. Bizonyos részek nagyon ott voltak, a többi pedig kritikán aluli. Középút nem volt. Ahogy Genevive-nek az első reakcióm szólt: Hogy lehet ennyire jó karakterekkel ilyen sz.r filmet csinálni!!!! De kezdjük a pozitívumokkal:

A szereplőket szerintem annyira jól eltalálták, hogy na! A könyv alapján is ilyennek lehet elképzelni őket. Kivétel persze itt is van, de arról később. Clary szerepében Lily Collins nagyon ott van. A külseje is pont jó, és hitelesen is adja vissza Clary alakját. Jace pedig! Wháá!!! Szerintem elképzelni sem lehetne jobbat! Eddig is elgyengültem tőle, de most. Bár a szinkronhangjáért nem voltam oda. Igazából Valentine-t kivéve mindenkit tökéletesen eltaláltak, még az sem igazán zavart meg, hogy Izabelle haja nem fekete, hanem sötétbarna. Na és aki még nagyon tuti volt, az Magnus! Bár az öltözködése nem feltétlenül adta vissza a könyvbeni egyéniségét, a filmben nem is kapott annyi szerepet, hogy ezt ki lehessen bontakoztatni.

Csillagos ötös néhány dolog megjelenítéséért: Pl. Izabelle ruhája a Pandemoniumban, és az elektrumkorbács. A Magnus bulijába való készülődés, és ahogy Jace leengedi Clary haját. Az éjfél kertben (aaaawwww!!!), a harc a vámpírokkal. És Luke golden retriveres beszólása (a könyvben folyt a könnyem a nevetéstől)

És ami eddig soha de soha nem keltette fel különösebben az érdeklődésemet: a filmzene. Még sosem fordult elő, hogy a soundtrackre felkaptam volna a fejem, mert inkább az eseményekre figyelek, de most egyszerűen magával ragadott. Jelentem új csengőhangom van.

Most pedig sajnos szét fogom csapni ezeket a pozitívumokat: A történet összerakása ugyanis sajnos egyszerűen csapnivaló volt. Ha nem olvastam volna a könyvet, azt kellene mondanom, érthetetlen. A szerelmi szál összecsapott, Alec érzéseire csak a film alapján én egyáltalán nem jöttem volna rá, de szerintem más sem. Mintha csak a jobb jeleneteket pakolták volna egymás mellé, minden logika és fokozatosság nélkül. Pedig két órából ennél sokkal többet ki lehetett volna hozni.

És amit már érintettem is: Valentine. Könyörgöm, elfogyott a filmeseknél az ezüstösfehér festék. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de Valentine alakját egyszerűen megszégyenítették. Bele sem merek gondolni, mit tettek volna Sebastiannal, ha van folytatás. 

A néma testvéreknek pedig amilyen jó a képi megjelenítése, a hangjuk annyira silány. Mintha Darth Vader szólalt volna meg. (Bár ez megint szinkronhiba. Az eredetit nem láttam.) Az irón megjelenítése durván csapnivaló volt. Inkább hasonlított  az orvosok lámpájához, amivel belenéznek a torkodba, mint az árnyvadászok alapvető felszereléséhez. Sírni tudtam volna, mikor rájöttem, mit látok.

A humoros beszólások pedig annyira kilógtak a szövegkörnyezetből, hogy egyszerűen elvesztették az értéküket. 

Szóval a Csontváros megfilmesítése miatt egyik részem (a kisebb) nevet, a másik pedig (jóval nagyobb részem) sír. Számos lehetőséggel nem éltek a készítők, amivel lehetett volna, a csekély számú szenzációs felvillanás sajnos nem tudja ellensúlyozni a hátrányokat. Kár érte. Egy biztos: megint hosszú ideig nem fogok könyvadaptációt nézni, hiszen az olvasottakat semmi nem múlhatja felül (A legtöbb esetben sajnos meg sem közelíti.).

Kedvenc filmes képek

Olvasd tovább!