Paula Hawkins: A víz mélyén
Eredeti cím: Into the Water
Kiadó: XXI. század
Fordította: Tomori Gábor
Oldalszám: 368
Fülszöveg
A várost átszelő folyóból holtan húznak ki egy fiatal nőt. Néhány hónappal korábban egy sérülékeny tinédzser lány végezte ugyanott, ugyanígy. Előttük évszázadokon át asszonyok és lányok hosszú sora lelte halálát a sötét vízben, így a két friss tragédia régen eltemetett titkokat bolygat meg – és hoz felszínre.
Az utolsó áldozat árván maradt, tizenöt éves lányának szembe kell néznie azzal, hogy félelmetes nagynénje lett a gondviselője, aki most kényszeredetten tér vissza oda, ahonnan annak idején elmenekült, és ahová szíve szerint soha nem tette volna be újra a lábát. A folyóparti ház eresztékei éjjelente hangosabban nyikorognak, a fal tövében susogó víz kísérteties neszekkel tölti meg az egyébként zavartalan csendet.
A lány a vonaton című regényhez hasonlóan PAULA HAWKINS újabb története is megállíthatatlanul sodorja az olvasót a végkifejlet felé, bizonyítva, hogy az írónő nagy ismerője a női léleknek és az emberi ösztönöknek.
A lány a vonaton az elmúlt évek legnagyobb sikere volt a magyar és a nemzetközi könyvpiacon. A szerző második thrillerére két évet kellett várni. De – ahogy az első olvasók egybehangzóan állítják – megérte.
Először is az írónő előző, nagy sikert aratott könyvét, A lány a vonaton-t, melyből film is készült, már olvastam előzőleg. De be kell vallanom, nekem nem lett kedvencem. Kissé vontatottnak éreztem, valahogy nem tudod magával ragadni, ezért a filmet sem néztem meg eddig. De ez a könyv, ez a történet teljesen megváltoztatta a véleményemet az írónővel kapcsolatban. Imádtam a stílusát, a történetvezetését!
Másodsorban nemcsak a borítón van jelen a víz, de a a történet szempontjából is kulcsfontosságú. Ez a víz egyszerre vonz és taszít... Hiszen a városka határában lévő folyó a város múltjában és jelenében is tragédiák helyszíne. Nemcsak a múlt barbár boszorkánypróbái, de a közelmúlt öngyilkosságai, rejtélyes halálesetek sora teszik baljóssá a folyót.
A történetet rövid, pörgős fejezetekben tárja elénk az írónő váltogatva az aktuális mesélő szerepét. Így minden fontos szereplő gondolataiba bebocsátást kapunk, és lassan-lassan kirajzolódnak a szereplők között létező vagy épp eltitkolt kapcsolatok. A teljes kép kirajzolásához a múlt eseményei is többször terítékre kerülnek, hogy a háttérben lappangó sérelmek okaira is fény derüljön. A karakterek sokaságát van szerencsénk megismerni, s mindnek egyedi, különleges története van. Ezek tovább gazdagítják, árnyalják a fő cselekményt. De nem könnyű a szereplők közül "kedvencet" választani, hisz talán senki sincs a történetben, aki ne lenne lelkileg sérült, labilis. Talán Lena kitartó hűsége példaértékű, bár ezzel a nyomozást nem kissé hátráltatja.
Ezt a könyvet azoknak ajánlom, akik nemcsak a klasszikus krimit kedvelik, s nem bánják, ha egy történet kilóg a megadott címke alól. Hisz Paula Hawkins egyedi, furcsán nyugtalanító módon vezeti a nyomozást, s stílusa bizonyára sok rajongót, de ugyanannyi fanyalgót is teremt.
Az én értékelésem: 4,5 csillag.
Ui.: Mindenesetre Hawkins története jó bizonyság arra, hogy az elfojtott, eltitkolt érzelmek, sérelmek milyen kártékonyak tudnak lenni. Inkább egy éles vágás, mint egy üszkösödő seb. Előbbi könnyebben gyógyul, utóbbi halálos lehet.
„Ma már tudjuk, hogy az emlékek nem rögzítettek vagy dermedtek, mint Proust befőttjei az éléskamrában, hanem a felidézés aktusa során folyamatosan átalakulnak, darabjaikra esnek, újra összeállnak, és új kategóriákhoz rendelődnek hozzá.”
Libby
– Még egyszer! Még egyszer!
A férfi ak újra megkötözik. Ezúttal másképp: a bal hüvelykujját a jobb nagylábujjához, a jobbat a balhoz. A kötél a dereka körül. Most beviszik őt a vízbe.
– Kérem – kezd esedezni Libby, mert már nem biztos benne, hogy szembe tud nézni vele, a feketeséggel és a hideggel. Szeretne visszatérni az otthonába, amely már nem létezik, egy olyan időbe, amikor a tűz előtt üldögélt a nénikéjével, és történeteket meséltek egymásnak. Az ágyában szeretne lenni, a kunyhójukban. Szeretne megint kicsi lenni, belélegezni az égő fa füstjét, a rózsaillatot, és érezni a nénikéje bőrének kellemes melegségét. – Kérem!
Elmerül. Mire másodízben kihúzzák, az ajka kékeslila, ő maga pedig végleg megszűnt lélegezni.
Szerettél volna nekem elmondani valamit, ugye? Mi volt az? Úgy érzem, ez a beszélgetés réges-rég nem köti le az érdeklődésemet. Nem koncentráltam eléggé, valami máson gondolkoztam, intéztem a dolgaimat, nem hallottalak meg, és elvesztettem a fonalat. Hát, most már tudok fi gyelni rád. Csak éppen akaratlanul is azt gondolom, hogy lemaradtam néhányról a lényegesebb részletek közül.
Amikor eljöttek, hogy tájékoztassanak, dühös voltam. Először megkönnyebbültem, mert ha megjelenik két rendőr a küszöbödön, miközben a vonatjegyedet keresed, és éppen kirohanni készülsz az ajtón, hogy dolgozni indulj, akkor a legrosszabbra gondolsz. Megijedtem, hogy valami baja esett azoknak, akik fontosak nekem – a barátaimnak, az exemnek, az embereknek, akikkel dolgozom. De nem róluk volt szó, mint mondták, hanem rólad. Így hát megkönnyebbültem, csak egy pillanatra, és aztán közölték velem, mi történt, mit tettél, közölték velem, hogy a vízben voltál, és akkor dühös lettem. Dühös lettem, és megijedtem.
Arra gondoltam, mit fogok mondani neked, ha odaérek. Hogy tudom, azért csináltad, hogy kitolj velem, hogy felidegesíts, hogy megijessz, hogy felforgasd az életem. Hogy fi gyeljek rád, hogy visszarángass engem oda, ahol szerinted a helyem van. És tessék, Nel, sikerrel jártál: itt vagyok azon a helyen, ahová soha nem akartam visszatérni, hogy gondoskodjam a lányodról, hogy rendet csináljak a rohadt összevisszaságban, amit hátrahagytál.
Valami felébresztett. Felkeltem az ágyból, hogy vécére menjek, és észrevettem, hogy anyáék ajtaja nyitva van, és amikor odanéztem, láttam, hogy anya nincs az ágyban. Apa szokás szerint horkolt. A rádió órája szerint négy múlt nyolc perccel. Azt gondoltam, anya biztosan a földszinten van. Nem alszik jól. Most már egyikük sem, de apa altatót szed, olyan erőset, hogy akkor sem ébred fel, ha az ember közvetlenül az ágya mellett áll, és a fülébe ordít.
Nagyon csendesen mentem le a földszintre, mert rendszerint az szokott történni, hogy anya bekapcsolja a tévét, nézi azokat a nagyon unalmas reklámokat ilyen-olyan gépekről, amelyek különféle módokon segítenek lefogyni, padlót takarítani vagy zöldségeket darabolni, és aztán elalszik. De a tévé nem volt bekapcsolva, és anya nem volt a kanapén, így hát tudtam, hogy kiment a házból.
Csinált ilyet néhányszor, ha csak azt vesszük is, amikor én észrevettem. Képtelen vagyok mindig számon tartani, hogy ki hol van. Az első alkalommal azt mondta nekem, azért ment ki, hogy sétáljon egy kicsit, és kiszellőztesse a fejét, de egyszer egy másik reggel is arra ébredtem, hogy nincs otthon, és amikor kinéztem az ablakon, láttam, hogy a kocsija nem áll a ház előtt, ahol általában lenni szokott.
Azt hiszem, ilyenkor sétálni indul a folyóhoz, vagy ellátogat Katie sírjához. Ezt én is szoktam időnként, bár nem az éjszaka közepén.
Félnék sötétben menni, ráadásul furán érezném magam tőle, hiszen maga Katie is ezt csinálta: felkelt az éjszaka közepén, a folyóhoz ment, és nem jött vissza. De értem, hogy anya miért teszi: most így tud a legközelebb kerülni Katie-hez, nem számítva talán azt, hogy a szobájában üldögél, amiről szintén tudom, hogy szokta csinálni néha. Katie szobája az enyém mellett van, és hallani szoktam anya sírását.
Leültem a kanapéra, hogy anyát várjam, csak aztán alighanem elaludtam, mert amikor meghallottam az ajtó nyílását, világos volt odakint, és a kandallópárkányon lévő óra negyed nyolcat mutatott. Hallottam, hogy anya becsukja az ajtót maga mögött, és aztán egyenesen felszalad a lépcsőn.
Utánamentem az emeletre. Megálltam a hálószoba előtt, és benéztem az ajtó résén. Anya térden állt az ágy mellett, apa oldalán, és vöröslött az arca, mintha futott volna. Zihálva kapkodta a levegőt:
– Alec, ébredj fel! Ébredj fel! – és megrázta. – Nel Abbott halott – mondta. – A vízben találták meg. Beleugrott. – Nem emlékszem, hogy megszólaltam volna, de bizonyára kelthettem valami zajt, mert anya felpillantott, felém nézett, és feltápászkodott. – Ó, Josh! – indult el felém. – Ó, Josh! – Könnyek gördültek le az arcán, és szorosan magához ölelt. Amikor elhúzódtam, még mindig sírt, bár közben mosolygott is.
– Ó, drágám!
Apa felült az ágyban. A szemét dörzsölte. Mindig nagyon sokáig
tart nála, hogy rendesen felébredjen.
– Nem értem. Mikor… úgy érted, tegnap este? Honnan tudod?
– Elmentem tejért – felelte anya. – Mindenki erről beszélt… a boltban. Ma reggel találták meg. – Leült az ágyra, és ismét elsírta magát.
Apa megölelte, de engem nézett, és furcsa arcot vágott.
– Hová mentél? – kérdeztem anyát. – Hol voltál?
– Vásárolni, Josh. Most mondtam.
Hazudsz, mondtam volna legszívesebben. Órákig oda voltál, nem csak tejért mentél el. Ezt mondtam volna legszívesebben, azonban nem voltam rá képes, mert a szüleim az ágyon ülve egymást nézték, és elégedettnek látszottak.
Emlékszem. A furgon hátsó ülésének közepén párnák tornyosultak egymáson, hogy kijelöljék a határvonalat a te territóriumod és az enyém között, miközben Beckfordba tartottunk nyaralni. Te izegtél-mozogtál és izgatott voltál – alig vártad, hogy odaérjünk –, én meg zöld voltam a hányingertől, és próbáltam nem kidobni a taccsot.
Nem csak arról van szó, hogy emlékeztem – éreztem is. Ugyanazt a rosszullétet éreztem ma délután, vénasszony módjára a kormány fölé görnyedve, miközben gyorsan és rosszul vezettem, a kanyaroknál be-becsúszva az úttest közepére, és eltúlzott reakcióval a kelleténél gyorsabban fékezve, amikor szembejövő autókat pillantottam meg. Elfogott az az érzés, ami olyankor szokott, amikor meglátok egy fehér furgont felém száguldani a keskeny úton, és arra gondolok, hogy kicsúszom a sávomból, úgy ám, egyenesen eléje perdülök, nem azért, mert akarok, hanem mert muszáj. Mintha az utolsó pillanatban elveszíteném minden szabad akaratomat. Olyan ez, mint az az érzés, ami akkor fogja el az embert, ha egy szikla vagy egy vasúti peron szélén áll, és úgy érzi, mintha egy láthatatlan kéz ösztökélné. És mi van, ha igen? Mi van, ha egyszerűen teszek előre egy lépést? Mi van, ha egyszerűen elfordítom a kormányt?
(Te meg én végső soron nem is különbözünk olyan nagyon.)
Az döbbentett meg, hogy milyen jól emlékszem. Túlságosan is jól. Miért van az, hogy tökéletesen fel tudok idézni dolgokat, amelyek nyolcéves koromban történtek velem, viszont képtelen vagyok visszaemlékezni arra, vajon megállapodtam-e a kollégáimmal egy találkozó időpontjának jövő hétre halasztásáról? Nem jutnak eszembe olyan események, amelyekre szeretnék emlékezni, de folyton fel-felötlenek bennem olyanok, amiket nagyon is próbálok elfelejteni. Minél közelebb értem Beckfordhoz, annál tagadhatatlanabbá vált; úgy zúdult rám a múlt, mint a verebek a sövényről, riasztóan és kikerülhetetlenül.
A domboldalon buján tenyésző sülzanót hihetetlen zöldje és rikító savsárgasága beleégett az agyamba, és magával hozta az emlékek filmhíradóját: ahogy négy-öt évesen sivalkodom és kalimpálok örömömben, miközben apa bevisz a vízbe; ahogy a szikláról a folyóba ugrasz, minden alkalommal egyre magasabbról. A homokos vízparton zajló uzsonnázások, a naptej íze a nyelvemen, a kövér, barna halak, amelyeket a Malom utáni folyószakasz lassú folyású, iszapos vizében fogtunk. Ahogy vérző lábbal jössz haza, miután az egyik ugrásodnál rosszul mérted fel a körülményeket, és ahogy ráharapsz egy konyharuhára, miközben apa kitisztítja a sebedet, mert nem akarsz sírni. Előttem nem. Anya, ahogy világoskék nyári ruhában zabkását készít a konyhában reggelire, mezítláb, és sötét, rozsdabarna a talpa. Apa, ahogy ül a folyóparton, és vázlatot készít. Később, amikor idősebbek lettünk, farmer rövidnadrágban, a pólód alatt bikinifelsőben kiosonsz késő éjjel, hogy találkozz egy fiúval. Nem egy akármilyen fiúval, hanem a fiúval. Anya egyre vékonyabb volt, és törékenyebb, egy karosszékben aludt a nappaliban, apa el-eltűnt, hosszú sétákra indulva a lelkész kövér, sápadt, szalmakalapos feleségével. Emlékszem egy focimeccsre. Forrón tűzött a nap a víz felett, minden szem rám tapadt; hunyorogva próbáltam visszatartani a könnyeimet, a combomon vér volt, a fülemben nevetés csengett. Még most is hallom. És mindezek hátterében ott a víz susogó hangja.
Annyira mélyen voltam abban a vízben, hogy alig vettem észre, amikor megérkeztem. Ott voltam pedig, a város szívében; hirtelen tört rám, mintha csak lehunytam volna a szemem, és valahogy odavarázsolódtam volna, és mire észbe kaptam, a négykerekű járművek szegélyezte szűk utcácskákon hajtottam lassan, a látómezőm szélén rózsaszín kő elmosódó foltjával, a templom felé, a régi híd felé, immár óvatosan. A pillantásomat az előttem húzódó aszfaltútra szegeztem, és próbáltam nem nézni a fákra, a folyóra. Próbáltam nem látni, de akaratlanul is megtörtént.
Az út szélére húzódtam, és leállítottam a motort. Felpillantottam. Ott voltak a fák, és a mohától zöldellő, eső után alattomosan csúszós kőlépcső. Libabőrös lett az egész testem. Ez ötlött fel bennem: dermesztő eső veri az aszfaltot, a villámokkal versenyre kelve kék fények világítják meg a folyót és az égboltot, lehelet gomolyog a rémült arcok előtt, és egy rendőrnő kísértetiesen fehér, reszketeg kisfiút vezet fel a lépcsőn az úthoz. A nő a fi ú kezét szorongatta, a szeme vadul elkerekedett, a fejét erre, aztán arra kapta, miközben odakiáltott valakinek. Még mindig érzem, amit azon az estén éreztem, a rémületet és a megigézettséget. Még mindig a fülemben csengenek a szavaid: „Milyen lenne? El tudod képzelni? Végignézni anyád halálát?”
Elfordítottam a tekintetem. Elindítottam az autót, és visszatértem az úttestre, áthajtva a hídon, ahol az ösvény kanyart ír le. A letérőt kerestem – az első bal kéz felől? Nem, nem ez, hanem a második. Ott volt, a régi, zömök, barna kőépület, a Malomház. Hidegen és nyirkosan borsódzott a bőröm, a szívem veszedelmesen gyorsan vert, miközben bekormányoztam az autót a nyitott kapun, rá a felhajtóra.
Ott állt egy férfi , és a telefonját nézte. Egy egyenruhás rendőr. Gyorsan a kocsi felé lépett, én pedig letekertem az ablakot.
– Jules vagyok – mondtam. – Jules Abbott… Az… elhunyt húga vagyok.
– Ó. – Úgy tűnt, zavarban van. – Igen. Jól van. Hogyne. Nézze – pillantott hátra a házra –, pillanatnyilag nincs itt senki. A lány… az unokahúga… elment. Nem tudom pontosan, hová… – Előhúzta az övéből a rádiót.
Kinyitottam az ajtót, és kiléptem.
– Megengedi, hogy bemenjek a házba? – kérdeztem. Felnéztem a nyitott ablakra, amely valaha a régi szobádé volt. Még mindig ott láttalak, ahogy az ablakpárkányon ülve kilógatod a lábad. Szédítő.
A rendőr tétovázni látszott. Hátat fordított nekem, és halkan beleszólt a rádiójába, mielőtt visszafordult.
– Igen, rendben van. Bemehet.
Vaksin mentem fel a lépcsőn, de hallottam a vizet, és éreztem a ház árnyékában, a fák alatt, a napfénytől érintetlen helyeken lévő földet, a rothadó levelek csípős bűzét, és a szag visszavitt engem az időben.
Belöktem a bejárati ajtót, s félig-meddig arra számítottam, hogy anyám kiszól nekem a konyhából. Gondolkodás nélkül is tudtam, hogy meg kell nyomnom az ajtót a csípőmmel, ahol beakad a padlóba. Beléptem az előtérbe, becsuktam az ajtót magam mögött, erőltetve igyekeztem hozzászoktatni a szememet a homályhoz, és a hirtelen hűvösségtől megborzongott a bőröm.
A konyhában tölgyfa asztal állt az ablak előtt. Ugyanaz? Hasonlónak látszott, de nem lehetett ugyanaz, a hely túlságosan is sokszor cserélt gazdát a közben eltelt időben. Biztosan kideríthettem volna, ha bemászom alá megnézni, hogy ott vannak-e az általad és általam ejtett jelek, ám a puszta gondolattól felgyorsult a szívverésem.
Emlékszem, hogyan sütött rá a nap délelőttönként, s hogyan kapta a fényt, ha az ember a bal oldalán ült, szemközt a tűzhellyel, és eléje tárult az ódon híd tökéletes keretbe foglalt látványa. Annyira szép, jegyezte meg a látvány hatására mindenki, pedig igazából nem is látták. Sosem nyitották ki az ablakot, hogy kihajoljanak, soha nem néztek le az ott rothadó kerékre, soha nem tekintettek túl a víz felszínén játszó napfényen, soha nem értették meg, hogy micsoda valójában a zöldesfekete, élő és haldokló dolgokkal teli víz.
Ki a konyhából, be az előtérbe, el a lépcső mellett, mélyebbre hatolva a ház belsejébe. Olyan sebesen suhantam rajta keresztül, hogy a lendület majdnem továbbsodort a hatalmas, folyóra nyíló ablakon át a víz felé – vagy inkább egyenesen a vízbe. Ha azt az ablakot kinyitottuk, olyan érzésünk támadt, hogy menten beömlik az alant hömpölygő víz az ablakmélyedés széles faülőkéje felett.
Emlékszem. A sok-sok nyárra, amikor anyával ültünk abban az ablakmélyedésben, a térdünkön könyvvel, a lábunkat párnákra támasztva, és a lábujjaink majdnem összeértek. Egy tányérnyi harapnivaló valahol, bár anya soha nem nyúlt hozzá.
Nem voltam képes odanézni; elfacsarodott a szívem, és kétségbeesés tört rám, ha megint így tekintettem rá.
A vakolatot eltávolították, kilátszottak a csupasz téglák, a berendezés pedig teljesen te voltál: keleti szőnyegek a padlón, súlyos ébenfa bútorok és bőr karosszékek, és túlságosan is sok gyertya. S a megszállottságod nyomai mindenütt: óriási, bekeretezett metszetek, Millais
Opheliája, szépségesen és derűsen, amint nyitott szemmel és szájjal szorongat egy csokor virágot a kezében. Blake Hekatéja, Goya Boszorkányszombatja, a Kutya, szintén tőle. Ezt utálom a legjobban, a szerencsétlen állatot, ahogy próbálja az áradat felett tartani a fejét.
Telefoncsörgést hallottam, és úgy tűnt, a ház alól jön a hang. Követtem, át a nappalin, és lementem pár lépcsőfokot – azt hiszem, valaha egy raktárszoba lehetett ott, tele kacatokkal. Az egyik évben árvíz volt, és mindent elborított az iszap, mintha a ház a folyómeder részévé vált volna.
Beléptem abba a helyiségbe, amelyikből a műtermed lett. Tele volt fényképező-felszereléssel, fényellenzőkkel, fotóslámpákkal és fénydobozokkal, egy nyomtatóval, a padlón feltornyozott iratokkal, könyvekkel és dossziékkal, a falak mentén húzódó iratszekrényekkel. És képekkel, természetesen. A te fotóiddal, amelyek elleptek minden tenyérnyi faldarabot. Avatatlan szemnek talán úgy tűnhetett, hogy a hidak rajongója vagy: a Golden Gate-é, a nandzsingi Jangce-hídé és a Prince Edward viadukté. De jobban megnézve, nem a hidakról szólt ez az egész, nem a mérnöki mesterművek iránti lelkesedésről. Ha alaposabban szemügyre vesszük, láthatjuk, hogy nemcsak hidak vannak ott, hanem a Beachy Head fehér sziklái, az Aokigahara erdő meg a Preikestolen is. Olyan helyek, ahová kétségbeesett emberek mennek, hogy véget vessenek az életüknek – a kétségbeesés katedrálisai.
A bejárattal szemközt a Fojtószakasz képei. Újra, újra és újra, minden elképzelhető szögből, nézőpontból: télen fakó és jeges, a szikla fekete és zord, nyaranta pedig szikrázó, egy oázis, buja és zöld, vagy teljesen kovaszürke, amikor viharfelhők borítják az eget, újra és újra és újra. A képek egybefolytak, szédítő támadást intézve a szem ellen. Úgy éreztem, mintha ott lennék, azon a helyen, mintha a szikla tetején állnék, s lenéznék a vízre, megtapasztalva azt a borzongató izgalmat, a feledés csábítását.
Beleolvasó
„Nagyon fiatal voltam, amikor feltörtek.
Némely dolgokat el kell engedni.
Másokat nem szabad.
Vitatott, hogy melyeket.”
– Emily Berry: The Numbers Game
„Ma már tudjuk, hogy az emlékek nem rögzítettek vagy dermedtek, mint Proust befőttjei az éléskamrában, hanem a felidézés aktusa során folyamatosan átalakulnak, darabjaikra esnek, újra összeállnak, és új kategóriákhoz rendelődnek hozzá.”
– Oliver Sacks: Hallucinációk
A Fojtószakasz
– Még egyszer! Még egyszer!
A férfi ak újra megkötözik. Ezúttal másképp: a bal hüvelykujját a jobb nagylábujjához, a jobbat a balhoz. A kötél a dereka körül. Most beviszik őt a vízbe.
– Kérem – kezd esedezni Libby, mert már nem biztos benne, hogy szembe tud nézni vele, a feketeséggel és a hideggel. Szeretne visszatérni az otthonába, amely már nem létezik, egy olyan időbe, amikor a tűz előtt üldögélt a nénikéjével, és történeteket meséltek egymásnak. Az ágyában szeretne lenni, a kunyhójukban. Szeretne megint kicsi lenni, belélegezni az égő fa füstjét, a rózsaillatot, és érezni a nénikéje bőrének kellemes melegségét. – Kérem!
Elmerül. Mire másodízben kihúzzák, az ajka kékeslila, ő maga pedig végleg megszűnt lélegezni.
ELSŐ RÉSZ
2015
Jules
Szerettél volna nekem elmondani valamit, ugye? Mi volt az? Úgy érzem, ez a beszélgetés réges-rég nem köti le az érdeklődésemet. Nem koncentráltam eléggé, valami máson gondolkoztam, intéztem a dolgaimat, nem hallottalak meg, és elvesztettem a fonalat. Hát, most már tudok fi gyelni rád. Csak éppen akaratlanul is azt gondolom, hogy lemaradtam néhányról a lényegesebb részletek közül.
Amikor eljöttek, hogy tájékoztassanak, dühös voltam. Először megkönnyebbültem, mert ha megjelenik két rendőr a küszöbödön, miközben a vonatjegyedet keresed, és éppen kirohanni készülsz az ajtón, hogy dolgozni indulj, akkor a legrosszabbra gondolsz. Megijedtem, hogy valami baja esett azoknak, akik fontosak nekem – a barátaimnak, az exemnek, az embereknek, akikkel dolgozom. De nem róluk volt szó, mint mondták, hanem rólad. Így hát megkönnyebbültem, csak egy pillanatra, és aztán közölték velem, mi történt, mit tettél, közölték velem, hogy a vízben voltál, és akkor dühös lettem. Dühös lettem, és megijedtem.
Arra gondoltam, mit fogok mondani neked, ha odaérek. Hogy tudom, azért csináltad, hogy kitolj velem, hogy felidegesíts, hogy megijessz, hogy felforgasd az életem. Hogy fi gyeljek rád, hogy visszarángass engem oda, ahol szerinted a helyem van. És tessék, Nel, sikerrel jártál: itt vagyok azon a helyen, ahová soha nem akartam visszatérni, hogy gondoskodjam a lányodról, hogy rendet csináljak a rohadt összevisszaságban, amit hátrahagytál.
AUGUSZTUS 10., HÉTFŐ
Josh
Valami felébresztett. Felkeltem az ágyból, hogy vécére menjek, és észrevettem, hogy anyáék ajtaja nyitva van, és amikor odanéztem, láttam, hogy anya nincs az ágyban. Apa szokás szerint horkolt. A rádió órája szerint négy múlt nyolc perccel. Azt gondoltam, anya biztosan a földszinten van. Nem alszik jól. Most már egyikük sem, de apa altatót szed, olyan erőset, hogy akkor sem ébred fel, ha az ember közvetlenül az ágya mellett áll, és a fülébe ordít.
Nagyon csendesen mentem le a földszintre, mert rendszerint az szokott történni, hogy anya bekapcsolja a tévét, nézi azokat a nagyon unalmas reklámokat ilyen-olyan gépekről, amelyek különféle módokon segítenek lefogyni, padlót takarítani vagy zöldségeket darabolni, és aztán elalszik. De a tévé nem volt bekapcsolva, és anya nem volt a kanapén, így hát tudtam, hogy kiment a házból.
Csinált ilyet néhányszor, ha csak azt vesszük is, amikor én észrevettem. Képtelen vagyok mindig számon tartani, hogy ki hol van. Az első alkalommal azt mondta nekem, azért ment ki, hogy sétáljon egy kicsit, és kiszellőztesse a fejét, de egyszer egy másik reggel is arra ébredtem, hogy nincs otthon, és amikor kinéztem az ablakon, láttam, hogy a kocsija nem áll a ház előtt, ahol általában lenni szokott.
Azt hiszem, ilyenkor sétálni indul a folyóhoz, vagy ellátogat Katie sírjához. Ezt én is szoktam időnként, bár nem az éjszaka közepén.
Félnék sötétben menni, ráadásul furán érezném magam tőle, hiszen maga Katie is ezt csinálta: felkelt az éjszaka közepén, a folyóhoz ment, és nem jött vissza. De értem, hogy anya miért teszi: most így tud a legközelebb kerülni Katie-hez, nem számítva talán azt, hogy a szobájában üldögél, amiről szintén tudom, hogy szokta csinálni néha. Katie szobája az enyém mellett van, és hallani szoktam anya sírását.
Leültem a kanapéra, hogy anyát várjam, csak aztán alighanem elaludtam, mert amikor meghallottam az ajtó nyílását, világos volt odakint, és a kandallópárkányon lévő óra negyed nyolcat mutatott. Hallottam, hogy anya becsukja az ajtót maga mögött, és aztán egyenesen felszalad a lépcsőn.
Utánamentem az emeletre. Megálltam a hálószoba előtt, és benéztem az ajtó résén. Anya térden állt az ágy mellett, apa oldalán, és vöröslött az arca, mintha futott volna. Zihálva kapkodta a levegőt:
– Alec, ébredj fel! Ébredj fel! – és megrázta. – Nel Abbott halott – mondta. – A vízben találták meg. Beleugrott. – Nem emlékszem, hogy megszólaltam volna, de bizonyára kelthettem valami zajt, mert anya felpillantott, felém nézett, és feltápászkodott. – Ó, Josh! – indult el felém. – Ó, Josh! – Könnyek gördültek le az arcán, és szorosan magához ölelt. Amikor elhúzódtam, még mindig sírt, bár közben mosolygott is.
– Ó, drágám!
Apa felült az ágyban. A szemét dörzsölte. Mindig nagyon sokáig
tart nála, hogy rendesen felébredjen.
– Nem értem. Mikor… úgy érted, tegnap este? Honnan tudod?
– Elmentem tejért – felelte anya. – Mindenki erről beszélt… a boltban. Ma reggel találták meg. – Leült az ágyra, és ismét elsírta magát.
Apa megölelte, de engem nézett, és furcsa arcot vágott.
– Hová mentél? – kérdeztem anyát. – Hol voltál?
– Vásárolni, Josh. Most mondtam.
Hazudsz, mondtam volna legszívesebben. Órákig oda voltál, nem csak tejért mentél el. Ezt mondtam volna legszívesebben, azonban nem voltam rá képes, mert a szüleim az ágyon ülve egymást nézték, és elégedettnek látszottak.
AUGUSZTUS 11., KEDD
Jules
Emlékszem. A furgon hátsó ülésének közepén párnák tornyosultak egymáson, hogy kijelöljék a határvonalat a te territóriumod és az enyém között, miközben Beckfordba tartottunk nyaralni. Te izegtél-mozogtál és izgatott voltál – alig vártad, hogy odaérjünk –, én meg zöld voltam a hányingertől, és próbáltam nem kidobni a taccsot.
Nem csak arról van szó, hogy emlékeztem – éreztem is. Ugyanazt a rosszullétet éreztem ma délután, vénasszony módjára a kormány fölé görnyedve, miközben gyorsan és rosszul vezettem, a kanyaroknál be-becsúszva az úttest közepére, és eltúlzott reakcióval a kelleténél gyorsabban fékezve, amikor szembejövő autókat pillantottam meg. Elfogott az az érzés, ami olyankor szokott, amikor meglátok egy fehér furgont felém száguldani a keskeny úton, és arra gondolok, hogy kicsúszom a sávomból, úgy ám, egyenesen eléje perdülök, nem azért, mert akarok, hanem mert muszáj. Mintha az utolsó pillanatban elveszíteném minden szabad akaratomat. Olyan ez, mint az az érzés, ami akkor fogja el az embert, ha egy szikla vagy egy vasúti peron szélén áll, és úgy érzi, mintha egy láthatatlan kéz ösztökélné. És mi van, ha igen? Mi van, ha egyszerűen teszek előre egy lépést? Mi van, ha egyszerűen elfordítom a kormányt?
(Te meg én végső soron nem is különbözünk olyan nagyon.)
Az döbbentett meg, hogy milyen jól emlékszem. Túlságosan is jól. Miért van az, hogy tökéletesen fel tudok idézni dolgokat, amelyek nyolcéves koromban történtek velem, viszont képtelen vagyok visszaemlékezni arra, vajon megállapodtam-e a kollégáimmal egy találkozó időpontjának jövő hétre halasztásáról? Nem jutnak eszembe olyan események, amelyekre szeretnék emlékezni, de folyton fel-felötlenek bennem olyanok, amiket nagyon is próbálok elfelejteni. Minél közelebb értem Beckfordhoz, annál tagadhatatlanabbá vált; úgy zúdult rám a múlt, mint a verebek a sövényről, riasztóan és kikerülhetetlenül.
A domboldalon buján tenyésző sülzanót hihetetlen zöldje és rikító savsárgasága beleégett az agyamba, és magával hozta az emlékek filmhíradóját: ahogy négy-öt évesen sivalkodom és kalimpálok örömömben, miközben apa bevisz a vízbe; ahogy a szikláról a folyóba ugrasz, minden alkalommal egyre magasabbról. A homokos vízparton zajló uzsonnázások, a naptej íze a nyelvemen, a kövér, barna halak, amelyeket a Malom utáni folyószakasz lassú folyású, iszapos vizében fogtunk. Ahogy vérző lábbal jössz haza, miután az egyik ugrásodnál rosszul mérted fel a körülményeket, és ahogy ráharapsz egy konyharuhára, miközben apa kitisztítja a sebedet, mert nem akarsz sírni. Előttem nem. Anya, ahogy világoskék nyári ruhában zabkását készít a konyhában reggelire, mezítláb, és sötét, rozsdabarna a talpa. Apa, ahogy ül a folyóparton, és vázlatot készít. Később, amikor idősebbek lettünk, farmer rövidnadrágban, a pólód alatt bikinifelsőben kiosonsz késő éjjel, hogy találkozz egy fiúval. Nem egy akármilyen fiúval, hanem a fiúval. Anya egyre vékonyabb volt, és törékenyebb, egy karosszékben aludt a nappaliban, apa el-eltűnt, hosszú sétákra indulva a lelkész kövér, sápadt, szalmakalapos feleségével. Emlékszem egy focimeccsre. Forrón tűzött a nap a víz felett, minden szem rám tapadt; hunyorogva próbáltam visszatartani a könnyeimet, a combomon vér volt, a fülemben nevetés csengett. Még most is hallom. És mindezek hátterében ott a víz susogó hangja.
Annyira mélyen voltam abban a vízben, hogy alig vettem észre, amikor megérkeztem. Ott voltam pedig, a város szívében; hirtelen tört rám, mintha csak lehunytam volna a szemem, és valahogy odavarázsolódtam volna, és mire észbe kaptam, a négykerekű járművek szegélyezte szűk utcácskákon hajtottam lassan, a látómezőm szélén rózsaszín kő elmosódó foltjával, a templom felé, a régi híd felé, immár óvatosan. A pillantásomat az előttem húzódó aszfaltútra szegeztem, és próbáltam nem nézni a fákra, a folyóra. Próbáltam nem látni, de akaratlanul is megtörtént.
Az út szélére húzódtam, és leállítottam a motort. Felpillantottam. Ott voltak a fák, és a mohától zöldellő, eső után alattomosan csúszós kőlépcső. Libabőrös lett az egész testem. Ez ötlött fel bennem: dermesztő eső veri az aszfaltot, a villámokkal versenyre kelve kék fények világítják meg a folyót és az égboltot, lehelet gomolyog a rémült arcok előtt, és egy rendőrnő kísértetiesen fehér, reszketeg kisfiút vezet fel a lépcsőn az úthoz. A nő a fi ú kezét szorongatta, a szeme vadul elkerekedett, a fejét erre, aztán arra kapta, miközben odakiáltott valakinek. Még mindig érzem, amit azon az estén éreztem, a rémületet és a megigézettséget. Még mindig a fülemben csengenek a szavaid: „Milyen lenne? El tudod képzelni? Végignézni anyád halálát?”
Elfordítottam a tekintetem. Elindítottam az autót, és visszatértem az úttestre, áthajtva a hídon, ahol az ösvény kanyart ír le. A letérőt kerestem – az első bal kéz felől? Nem, nem ez, hanem a második. Ott volt, a régi, zömök, barna kőépület, a Malomház. Hidegen és nyirkosan borsódzott a bőröm, a szívem veszedelmesen gyorsan vert, miközben bekormányoztam az autót a nyitott kapun, rá a felhajtóra.
Ott állt egy férfi , és a telefonját nézte. Egy egyenruhás rendőr. Gyorsan a kocsi felé lépett, én pedig letekertem az ablakot.
– Jules vagyok – mondtam. – Jules Abbott… Az… elhunyt húga vagyok.
– Ó. – Úgy tűnt, zavarban van. – Igen. Jól van. Hogyne. Nézze – pillantott hátra a házra –, pillanatnyilag nincs itt senki. A lány… az unokahúga… elment. Nem tudom pontosan, hová… – Előhúzta az övéből a rádiót.
Kinyitottam az ajtót, és kiléptem.
– Megengedi, hogy bemenjek a házba? – kérdeztem. Felnéztem a nyitott ablakra, amely valaha a régi szobádé volt. Még mindig ott láttalak, ahogy az ablakpárkányon ülve kilógatod a lábad. Szédítő.
A rendőr tétovázni látszott. Hátat fordított nekem, és halkan beleszólt a rádiójába, mielőtt visszafordult.
– Igen, rendben van. Bemehet.
Vaksin mentem fel a lépcsőn, de hallottam a vizet, és éreztem a ház árnyékában, a fák alatt, a napfénytől érintetlen helyeken lévő földet, a rothadó levelek csípős bűzét, és a szag visszavitt engem az időben.
Belöktem a bejárati ajtót, s félig-meddig arra számítottam, hogy anyám kiszól nekem a konyhából. Gondolkodás nélkül is tudtam, hogy meg kell nyomnom az ajtót a csípőmmel, ahol beakad a padlóba. Beléptem az előtérbe, becsuktam az ajtót magam mögött, erőltetve igyekeztem hozzászoktatni a szememet a homályhoz, és a hirtelen hűvösségtől megborzongott a bőröm.
A konyhában tölgyfa asztal állt az ablak előtt. Ugyanaz? Hasonlónak látszott, de nem lehetett ugyanaz, a hely túlságosan is sokszor cserélt gazdát a közben eltelt időben. Biztosan kideríthettem volna, ha bemászom alá megnézni, hogy ott vannak-e az általad és általam ejtett jelek, ám a puszta gondolattól felgyorsult a szívverésem.
Emlékszem, hogyan sütött rá a nap délelőttönként, s hogyan kapta a fényt, ha az ember a bal oldalán ült, szemközt a tűzhellyel, és eléje tárult az ódon híd tökéletes keretbe foglalt látványa. Annyira szép, jegyezte meg a látvány hatására mindenki, pedig igazából nem is látták. Sosem nyitották ki az ablakot, hogy kihajoljanak, soha nem néztek le az ott rothadó kerékre, soha nem tekintettek túl a víz felszínén játszó napfényen, soha nem értették meg, hogy micsoda valójában a zöldesfekete, élő és haldokló dolgokkal teli víz.
Ki a konyhából, be az előtérbe, el a lépcső mellett, mélyebbre hatolva a ház belsejébe. Olyan sebesen suhantam rajta keresztül, hogy a lendület majdnem továbbsodort a hatalmas, folyóra nyíló ablakon át a víz felé – vagy inkább egyenesen a vízbe. Ha azt az ablakot kinyitottuk, olyan érzésünk támadt, hogy menten beömlik az alant hömpölygő víz az ablakmélyedés széles faülőkéje felett.
Emlékszem. A sok-sok nyárra, amikor anyával ültünk abban az ablakmélyedésben, a térdünkön könyvvel, a lábunkat párnákra támasztva, és a lábujjaink majdnem összeértek. Egy tányérnyi harapnivaló valahol, bár anya soha nem nyúlt hozzá.
Nem voltam képes odanézni; elfacsarodott a szívem, és kétségbeesés tört rám, ha megint így tekintettem rá.
A vakolatot eltávolították, kilátszottak a csupasz téglák, a berendezés pedig teljesen te voltál: keleti szőnyegek a padlón, súlyos ébenfa bútorok és bőr karosszékek, és túlságosan is sok gyertya. S a megszállottságod nyomai mindenütt: óriási, bekeretezett metszetek, Millais
Opheliája, szépségesen és derűsen, amint nyitott szemmel és szájjal szorongat egy csokor virágot a kezében. Blake Hekatéja, Goya Boszorkányszombatja, a Kutya, szintén tőle. Ezt utálom a legjobban, a szerencsétlen állatot, ahogy próbálja az áradat felett tartani a fejét.
Telefoncsörgést hallottam, és úgy tűnt, a ház alól jön a hang. Követtem, át a nappalin, és lementem pár lépcsőfokot – azt hiszem, valaha egy raktárszoba lehetett ott, tele kacatokkal. Az egyik évben árvíz volt, és mindent elborított az iszap, mintha a ház a folyómeder részévé vált volna.
Beléptem abba a helyiségbe, amelyikből a műtermed lett. Tele volt fényképező-felszereléssel, fényellenzőkkel, fotóslámpákkal és fénydobozokkal, egy nyomtatóval, a padlón feltornyozott iratokkal, könyvekkel és dossziékkal, a falak mentén húzódó iratszekrényekkel. És képekkel, természetesen. A te fotóiddal, amelyek elleptek minden tenyérnyi faldarabot. Avatatlan szemnek talán úgy tűnhetett, hogy a hidak rajongója vagy: a Golden Gate-é, a nandzsingi Jangce-hídé és a Prince Edward viadukté. De jobban megnézve, nem a hidakról szólt ez az egész, nem a mérnöki mesterművek iránti lelkesedésről. Ha alaposabban szemügyre vesszük, láthatjuk, hogy nemcsak hidak vannak ott, hanem a Beachy Head fehér sziklái, az Aokigahara erdő meg a Preikestolen is. Olyan helyek, ahová kétségbeesett emberek mennek, hogy véget vessenek az életüknek – a kétségbeesés katedrálisai.
A bejárattal szemközt a Fojtószakasz képei. Újra, újra és újra, minden elképzelhető szögből, nézőpontból: télen fakó és jeges, a szikla fekete és zord, nyaranta pedig szikrázó, egy oázis, buja és zöld, vagy teljesen kovaszürke, amikor viharfelhők borítják az eget, újra és újra és újra. A képek egybefolytak, szédítő támadást intézve a szem ellen. Úgy éreztem, mintha ott lennék, azon a helyen, mintha a szikla tetején állnék, s lenéznék a vízre, megtapasztalva azt a borzongató izgalmat, a feledés csábítását.
Borítók
Nincsenek megjegyzések
Megjegyzés küldése