Értékelés | Tina Seskis: A nászút

Értékelés | Tina Seskis: A nászút

2019. március 27., szerda

Nincsenek megjegyzések

https://www.imgrumweb.com/post/Bl-Dt1yF63R

Tina Seskis: A nászút

Kiadó: Művelt Nép

Fordította: Alföldi Zsófia

Oldalszám: 382

|Tedd kívánságlistára!|Rendeld meg|

Fülszöveg

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Gond van a paradicsomban…

Jemma, amióta csak az eszét tudja, a tökéletes nászutat tervezi. Kéthetes menedék egy ötcsillagos üdülőhelyen a Maldív-szigeteken, luxus villákkal, személyi inassal és teljes visszavonultságban.

Paradicsominak kellene lennie, de rémálommá válik.

A férfi ugyanis, akihez egy héttel ezelőtt feleségül ment, nyomtalanul eltűnt a szigetről, és a tökéletes új élet épp ilyen gyorsan tűnik el Jemma szeme elől.


Ez hogy történhet meg mindazok után, amin együtt keresztülmentek? Létezik valaki a szigeten, akiben a fiatal nő megbízhat? És mindenekelőtt – hová ment a férje?

Az "éltető víz" projekthónap következő elemeként egy olyan könyvet választottam, amire egy aranyos játék, a Facebookon átmenő könyvcsere program kapcsán tettem szert. A játék során könyvet kellett küldeni egy megadott személynek, akiről a csatlakozáskor értesültél, majd a további csatlakozóknak a saját címedet kellett megadni. Szerintem szuper volt, én három helyről is kaptam könyvet ajándékba, egyik volt közülük Tina Seskis: A nászút című pszicho-thrillere. A projekthónap pedig nagyszerű alkalmat szolgáltatott, hogy elővegyem a gyönyörű, fehér homokos tengerpartot ábrázoló borítóval ellátott olvasmányt.A fülszöveg csupa jót ígért, egyetlen bakit követtem el, hogy a könyv molyos adatlapján olvastam el, ahol ott virított az 59%-os (!!!) tetszési mutató. Ekkor persze elolvastam néhány értékelést, és szó mi szó, rendesen beparáztam. Mi lesz velem? Tényleg ennyire rossz? Azért nekiálltam olvasni. Az alapsztori szerint Jemma és a férje éppen a nászútjukat töltik a Maldív-szigeteken, mikor a férj egyszer csak eltűnik. Nos, pontosan itt kapcsolódunk be a történetbe, majd picinyke mikrofejezeteket (néhány oldal) váltogatva ismerjük meg a "most" és a múlt eseményeit, amelyeket hat és fél évvel korábbról indítunk, míg a jelenig érünk. A jelen történéseit igazából Jemma belső monológjai teszik ki, ahogy próbálja feldolgozni férje eltűnését, a múltban pedig szépen megismerjük a kapcsolat történetét. Egy darabig ebben a kellemes egyhangúságban teltek a fejezetek, míg végre a 87. oldalon hidegzuhanyként ért az első meglepetés. Véleményem szerint a könyv itt érte el a csúcspontját, az írónő egyetlen zseniális húzása volt ebben a közel 400 oldalas khmm... történetben. Eleinte engem csak az zavart, hogy a váltogatott idősíkok mellett a narráció is változik,a jelen eseményeit ugyanis Jemma szemszögéből látjuk (egyes szám első személyben), a múltban viszont kívülálló a mesélő (egyes szám harmadik személyű). Később ebbe még keveredik némi váltott szemszög is (Jemma és Chrissy nézőpontja), mintha az írónő maga sem tudta volna eldönteni, mi legyen a legjobb megoldás. A másik, ami zavart, hogy Jemma a férje eltűnése után folyamatosan azon sopánkodott, hogy milyen ruhában jelenjen meg a többiek előtt, hogy a legjobb benyomást keltse. Szerintem normális ember nem ezt tartja a legnagyobb problémának. Mindezek tudatában tehát olvastam rendületlenül, és kezdtem úgy gondolni, nem is olyan rossz ez, mint ahogy előzetesen gondoltam. Meg különben is, piszkosul kíváncsi voltam, hogy mi lett szegény pasassal, de a lapok hiába pörögtek, egyszerűen nem jutottunk előrébb a megoldáshoz, csak homályos utalásokat kaptunk. Kb. a könyv felénél kezdtem ingerült lenni, hogy most már jó lenne abbahagyni az időhúzást, és előrelépni a végkifejlet felé. A történet mélypontját az esküvő hozta el számomra, itt egyszerűen besokalltam Jemmától, és rühelltem minden megmozdulását. Márpedig volt neki, tekintve, hogy ő a főszereplő. A végkifejlet pedig... Na ne!!! Bármelyik lehetőség jobb lett volna, ami a találgatások folyamán felmerült, mint ami végül lett. Én erre már reagálni sem tudtam, csak legyintettem egyet, hogy inkább hagyjuk. No comment. Egyébként szerintem szegény férj járt a legjobban mindenki közül. Még így is! A karakterek szerintem ugyanis rajta kívül egytől egyig az idióta különböző fokozatait jelenítik meg. Jemmán pl. kezdetben csak fintorogtam, később idegesített, az esküvőtől kezdve pedig folyamatosan imádkoztam, hogy nyírja már ki valaki!!! Dan egy majom, Veronica egy dög, Crissy legy liba. Soroljam még? Inkább nem. Azt meg persze értem én, hogy pszicho-thriller, de miért kell még a legártatlanabb jelenetekbe is - mint pl. strandolás, romantikus vacsora, stb. - valami véres hasonlatot beletenni. Ez inkább tűnt nevetségesnek, mint borzongatónak. Összegezve tehát: A nászút a maga luxusparadicsomával is csak 3 csillagosra tudta nálam feltornázni magát, illetve ha egészen pontos akarok lenni, akkor a történet előrehaladtával 3 csillagig tornázta le magát. Egyébként ajánlom mindenkinek, aki keresi a kihívást, és táplál magában némi "én ezt akkor is elolvasom" érzést. Az olvasásra egyébként már csak azért is biztatok mindenkit, mert aki minden előzetes utánajárás nélkül eltalálja, hogy mi a megoldás (Hová tűnt ez a szegény ember?) annak magas megtalálói jutalmat ajánlok fel! :)

Olvasd tovább!

Értékelés | Julie Bertagna: Exodus 2100

Értékelés | Julie Bertagna: Exodus 2100

2019. március 20., szerda

Nincsenek megjegyzések

https://www.imgrumweb.com/post/BZpejJRDcVD

Julie Bertagna: Exodus 2100

Kiadó: Animus

Fordította: Sepsei Gergely

Oldalszám: 320

|Tedd kívánságlistára|

Fülszöveg

A klímaváltozás miatt emelkedő óceán elől a 15 éves Mara és a többi szigetlakó elindul az ismeretlen felé. Van-e menekvés? Mire elegendő a lány elhivatottsága és kitartása? 2002-ben a legjobb brit ifjúsági könyvek közé választva!

Amikor kiderült, mi lesz a havi témánk, elsőként  Julie Bertagna Exodus 2100 című  könyve jutott eszembe. És ez nem kis szó, hisz ezt a könyvet már több, mint 10 éve olvastam, mégis rögtön ez ugrott be. A történet első olvasásra hatalmas hatással volt rám, pedig nem nagyon szeretem a hasonló témájú könyveket. (értsd: világvége, katasztrófa)

A történet egy olyan elképzelt, s remélhetőleg be nem következő jövőben játszódik, ahol apró elszigetelt területeken próbál az emberiség maradéka fennmaradni, miután a tengerek, óceánok elöntötték a szárazföldeket.  Főszereplője Mara, akinek fiatalkora ellenére súlyos döntésekkel és azok következményeivel kell, hogy szembenézzen. Kalandjai a valós és mesterségesen teremtett világba, valamint a kiber térbe is elkalauzolnak minket. És bőven van min csodálkozni, megdöbbenni és izgulni. Hiszen bármilyen korban is élt az emberiség, mindig volt (és van) egy olyan réteg, amely kiválasztottként előjogokkal rendelkezik és jól él; mit sem törődve a többi, kevésbé szerencsés emberrel. Így van ez ebben a történetben is. Tehát ebből a szempontból nézve, nincs új a nap alatt. S mégis, ez az egy szálon futó történet másodjára is magába szippantott, és komoly gondolatokat ébresztett bennem. Hisz Mara kalandjai alatt nem lehetett nem gondolni arra, hogy hasonló kihívásoknak hogyan tudnék megfelelni, vajon én mit tettem volna. Hiszen a legjobb szándék is félrecsúszhat, és bár mennyire igyekszel is, nem menthetsz meg mindenkit. És lehet, hogy ezt érted, de nem biztos, hogy a szíved is meg tud ezzel birkózni. 

Julie Bertagna könyve nem érdemtelenül került be 2002-ben a a legjobb brit ifjúsági regények közé. A téma, a mesélés módja és mélysége nemcsak az ifjúság számára hordoz üzenetet.  Elgondolkodtató módon mesél az igazi bátorságról, szeretetről, a hűségről, ragaszkodásról, az elengedésről, a kirekesztettségről és a felelősségről, s teszi mindezt több nézőpontból is megvilágítva. Hiszem, hogy az ilyen könyvek többet formálnak, mint bármennyi hegyi beszéd. 

Állításaim igazolásaként álljon itt egy-két idézet:

" Akkor gonosznak hittem őket, de ma... ma már azt gondolom, sokan közülük a lelkük mélyén jók voltak, csak a saját jövőjük miatti rettegés tette őket önzővé. Talán ha kevésbé lettünk volna forrófejűek és könnyelműek, ha nyugodtan elbeszélgettünk volna az emberekkel a félelmeikről, talán meggyőzhettük volna őket, hogy a mások megsegítésére kinyújtott kéz nem szükségszerűen vezet saját jövőjük lerombolásához..."

" Az univerzum csak megy a maga útján, buzgón szövögeti saját álmait a végtelenbe. Az univerzumot nem érdekli, hogy egy  bizonyos ember létezik-e a Földön vagy sem. És mégis - ha ő nem volna itt, a világegyetem egy rakás álommal szegényebb, egy mérhetetlenül csekélyke emberenergiával gyöngébb lenne."

" El akarom mondani mindenkinek, hogy ha majd egyszer otthonra lelünk, a történet fennmaradjon, és az utánunk jövők tudják, hogyan szabadultak meg. És talán, valami módon, a mi történetünk segítse őket, hogy erősek legyenek az életben, ahogy minket is segítettek a legendák, a mesék." 

Értékelésem: 5 csillag

Olvasd tovább!

Értékelés | Fehér Klára: A földrengések szigete

Értékelés | Fehér Klára: A földrengések szigete

2019. március 18., hétfő

Nincsenek megjegyzések

Fehér Klára: A földrengések szigete

Kiadó: Könyvmolyképző

Oldalszám: 220

Fülszöveg

A regény a jövőbe röpít, abba a boldog korba, amikor a technika és a tudomány valamennyi vívmányát az emberi élet jobbá tételének szolgálatába állítja. Egy pusztító erő azonban még mindig rettegésben tartja az emberiséget: a földrengés. Bencze András, a tudós geológus a földrengések előrejelzéseinek megvalósítását tűzi ki életcéljául. Az expedíció és három utánuk szökött gyerek viszontagságos útjáról, nehéz küzdelmeiről szól a kalandos, fantasztikus regény.

Fehér Klára: A földrengések szigete című könyvét nem most olvastam először. Valamikor még kiskamaszként kaptam ajándékba a kötetet, aztán úgy 10-12 éve olvastam újra az akkor kisiskolás fiamnak. Most a havi témánk adta az apropóját annak, hogy újból a kezembe vegyem ezt a könyvet.  Meglepve tapasztaltam, hogy ennyi év távlatából is emlékszem  sok mindenre. Hiszen olvasás közben egymás után jutottak eszembe a történet következő lépései. Ebből talán le is szűrhető, hogy nekem bizony ez még mindig tetszett 😀

A történet írója elképzelt - s persze kissé utópisztikus- világba repíti az olvasóját, 1957-ből 2057-be. A jövőbe, melyben béke honol, és a nyugodt, kényelmes életet szenzációs találmányok sora biztosítja: pl. az időjárás szabályozás vagy a quintobusz. Ebből a világból indul veszélyes expedícióra tudósok maroknyi csapata, hogy a földrengéseket tanulmányozza.  Kalandos útjuk elmesélése közben Fehér Klára a tudományos tények mellett valós és a képzelet szülte találmányok sorát vonultatja fel. Jules Verne után csak úgy magyarosan. Hol ismeretet terjeszt, hol a fantázia világába kalauzol. Mindezt teszi olvasmányos formában, kellő arányban adagolva az izgalmat, a kalandot, de még egy kis finom romantikát is.

Igazán sajnálatos, hogy nem sok esély van rá, hogy az általa megálmodott világ és találmányai  megvalósuljanak 2057-ig.  Bár a mai okosórát felfedezni véltem

a történetben. Ki tudja, talán egyszer a többi is....

És hogy kiknek ajánlanám ezt a történetet? Hát mindenképpen annak a korosztálynak, akiknek eredetileg szánta az írónő: a kiskamaszoknak. De emellett minden olyan fiatal és "már régebb óta fiatal" felnőttnek is, aki a lelke mélyén megőrzött legalább egy kis szeletet a csodákra, izgalmas kalandokra vágyó gyermeki énjéből. S mivel az utóbbi rám is igaz,

értékelésem: 5 csillag.

Ui.: Tudom, tudom, kedves felnőtt társaim, hogy vannak olyan részei a könyvnek, melyeknél kilóg a lóláb, és a kor illetve a az írónő politikai nézetei valamint idealizált világképe erőteljesen érezhető. De számomra ez nem vont le semmit a könyv értékéből. Az úttörős dal például elnéző mosolyt csalt az arcomra, és okot adott egy kis nosztalgiázásra is...

Olvasd tovább!

Értékelés | Kendall Kulper: A tenger boszorkánya

Értékelés | Kendall Kulper: A tenger boszorkánya

2019. március 14., csütörtök

Nincsenek megjegyzések

https://www.imgrumweb.com/post/BqDVA6sHgNG

Kendall Kulper: A tenger boszorkánya

Eredeti cím: Salt & Storm

Sorozat: A tenger boszorkánya

Kiadó: Maxim

Fordította: Vince Judit Andrea

Oldalszám: 416

|Tedd kívánságlistára|Rendeld meg|

Fülszöveg

A tizenhat éves Avery Roe szeretne végre nagyanyja nyomdokaiba lépni, és elfoglalni az őt megillető helyet a Prince-sziget következő boszorkányaként. Arról álmodik, hogy talizmánokat készít, melyek mágiával megóvják a bálnavadászokat a tengeren, és megvédik a sziget lakóit. Ám az anyja a jó modor és az előkelőség unalmas világába kényszeríti, amivel megakadályozza, hogy kibontakozzon Averyben a szunnyadó varázserő. Az asszony mindent megtesz annak érdekében, hogy lányát távol tartsa nemcsak a mágiától, hanem saját nagyanyjától is. 

Egy napon Avery szörnyű álmot lát: valaki meg fogja ölni őt. Így egyre sürgetőbbé válik, hogy felszínre hozza varázserejét. De úgy tűnik, minden ellene dolgozik. A lány egy tetovált szigonyosfiúban, Tane-ben talál váratlan szövetségesre. A fiú saját mágiája révén megakadályozhatja Avery halálát. Felcsillan a remény, hogy az ifjú boszorkánylány elmenekülhet végzete elől, de mindezért olyan áldozatot kell hozniuk, amire egyáltalán nincsenek felkészülve.

Az "Éltető víz" témahónap keretében kiválasztott második értékelesem Kendall Kulper: A tenger boszorkánya című regényéből készült. Régen mindig elolvastam az olvasmányaim fülszövegét, az utóbbi időben azonban valamiért erről leszoktam. Lehet, hogy újra kellene kezdenem, akkor nem érhetnének meglepetések, ahogy ezzel a könyvvel kapcsolatban történt. A tenger boszorkánya számomra ugyanis a törtenelmi kategóriába esik, tekintve, hogy kb. az 1800-as évek második felében játszódik. A borító alapján - ami egyébként gyönyörű - ezt nem tudtam volna megtippelni. A nagyobb  problémám inkább azért adódott a történet idejével kapcsolatban, mert a legnagyobb természetességgel ír a bálnavadászatról, ami engem (pedig nem vagyok elvakult állarvédő) eléggé nyomasztott. A boszorkányábrázolásban is van némi középkori, számomra elég nehezen fèrt meg egymás mellett a fantasy-ból megszokott mágia és a szinte már babonai szintet súroló hókuszpókusz. Az eseményeket egyébként a főszereplő, Avery Roe elbeszéléséből ismerjük meg, aki a Prince-szigezen élő boszorkánydinasztia legfiatalabb tagja. 

A bonyodalom abból adódik, hogy Avery édesanyja bármi áron megpróbálja megszakítani a család effajta tevékenységét, ami ellen Avery teljes lényével küzd. Az események sajnos kicsit lassan indultak be, sokáig inkább vontatottnak, lassúnak éreztem. Az események a könyv utolsó harmadában indultak be jobban, bár nekem még most is akadnak kusza részek. Avery nem volt a szívrm csücske, a videlkedése egyes szituációkban egyszerűen logikàtlan. Sőt. Meg merem kockáztatni, hogy idegesítő. Az anyját pedig utáltam, és a magyarázatait követően sem tudtam megenyhülni iránta. Az egyetlen szimpatikus szereplő Tane volt, így a végkifejlet igazából no komment. Ami igazán sikerült az írónőnek, az az olvasói érzelmekre hatás, közömbös biztosan nem voltam olvasás közben. További pozitívum, hogy a vízhez kapcspolódó leírasok, jelenetek gyönyörűek, szinte megelevenedtek a képek a fejemben, hallottam a hullámokat és éreztem az óceán illatát. A kedvenc jeleneteim a világítótoronyban játszódtak. A törtenettel kapcsolatban, kérlek olvassátok el, és valaki mondja már meg nekem, miért ragaszkodunk az utolsó oldalig ahhoz, hogy Avery végre elhagyja a szigetet... És a tanulság? Bármennyire is képlékeny a jövő, a neki szánt sorsot senki sem kerülheti el.

Értékelésem: 4 csillag

Olvasd tovább!

Találd ki! - Pénteki kvíz! #éltetővíz

Találd ki! - Pénteki kvíz! #éltetővíz

2019. március 8., péntek

Nincsenek megjegyzések

Sziasztok!

Megérkeztünk pénteki 'Találd ki!' kvíz rovatunk következő részével. Túl vagyunk a tesztidőszakon, nem találtunk hibát - és ti sem! A rovat jól teljesít, ahogy látjuk ti is szívesen csináljátok! Állandósítjuk, tehát minden pénteken újabb kvízzel érkezünk!

Ezúttal is Kikyo készített nekünk kvízt, kíváncsian várjuk hogyan teljesítetek :)

Hozzászólásban nyugodtan írjátok meg nekünk a pontszámokat! Mi is kíváncsiak vagyunk eredményeitekre! ;)

Köszönjük!

a GCK bloggerei

Olvasd tovább!

Értékelés+Beleolvasó | Paula Hawkins: A víz mélyén

Értékelés+Beleolvasó | Paula Hawkins: A víz mélyén

2019. március 6., szerda

Nincsenek megjegyzések

https://www.imgrumweb.com/post/BqU4-Cknjm4

Paula Hawkins: A víz mélyén

Eredeti cím: Into the Water

Kiadó: XXI. század

Fordította: Tomori Gábor

Oldalszám: 368

|Tedd kívánságlistára|Rendeld meg|

Fülszöveg

A ​várost átszelő folyóból holtan húznak ki egy fiatal nőt. Néhány hónappal korábban egy sérülékeny tinédzser lány végezte ugyanott, ugyanígy. Előttük évszázadokon át asszonyok és lányok hosszú sora lelte halálát a sötét vízben, így a két friss tragédia régen eltemetett titkokat bolygat meg – és hoz felszínre. 
Az utolsó áldozat árván maradt, tizenöt éves lányának szembe kell néznie azzal, hogy félelmetes nagynénje lett a gondviselője, aki most kényszeredetten tér vissza oda, ahonnan annak idején elmenekült, és ahová szíve szerint soha nem tette volna be újra a lábát. A folyóparti ház eresztékei éjjelente hangosabban nyikorognak, a fal tövében susogó víz kísérteties neszekkel tölti meg az egyébként zavartalan csendet.

A lány a vonaton című regényhez hasonlóan PAULA HAWKINS újabb története is megállíthatatlanul sodorja az olvasót a végkifejlet felé, bizonyítva, hogy az írónő nagy ismerője a női léleknek és az emberi ösztönöknek.


A lány a vonaton az elmúlt évek legnagyobb sikere volt a magyar és a nemzetközi könyvpiacon. A szerző második thrillerére két évet kellett várni. De – ahogy az első olvasók egybehangzóan állítják – megérte.

Vizes hónapunk első általam választott olvasmánya Paula Hawkins: A víz mélyén című könyve. Kimondottan ez a borító ugrott be először, amikor ötletelni kezdtem, mit is olvassak ebben a témában. Aztán kiderült, hogy több szempontból is jó választás volt ez a könyv. 

Először is az írónő előző, nagy sikert aratott könyvét, A lány a vonaton-t, melyből film is készült,  már olvastam előzőleg. De be kell vallanom, nekem nem lett kedvencem. Kissé vontatottnak éreztem, valahogy nem tudod magával ragadni, ezért a filmet sem néztem meg eddig. De ez a könyv, ez a történet teljesen megváltoztatta a véleményemet az írónővel kapcsolatban. Imádtam a stílusát, a történetvezetését!

Másodsorban nemcsak a borítón van jelen a  víz, de a a történet szempontjából is kulcsfontosságú. Ez a víz egyszerre vonz és taszít... Hiszen a városka határában lévő folyó a város múltjában és jelenében is tragédiák helyszíne. Nemcsak a múlt barbár boszorkánypróbái, de  a közelmúlt öngyilkosságai, rejtélyes halálesetek sora teszik baljóssá a folyót.

A történetet rövid, pörgős fejezetekben tárja elénk az írónő váltogatva az aktuális mesélő szerepét. Így minden fontos szereplő gondolataiba bebocsátást kapunk, és lassan-lassan kirajzolódnak a szereplők között létező vagy épp eltitkolt kapcsolatok. A teljes kép kirajzolásához a  múlt eseményei is többször terítékre kerülnek, hogy a háttérben lappangó sérelmek okaira is fény derüljön. A karakterek sokaságát van szerencsénk megismerni, s mindnek egyedi, különleges története van. Ezek tovább gazdagítják, árnyalják a fő cselekményt. De nem könnyű a szereplők közül "kedvencet" választani, hisz talán senki sincs a történetben, aki ne lenne lelkileg sérült, labilis. Talán Lena kitartó hűsége példaértékű, bár ezzel a nyomozást nem kissé hátráltatja.

Ezt a könyvet azoknak ajánlom, akik nemcsak a klasszikus krimit kedvelik, s nem bánják, ha egy történet kilóg a megadott címke alól. Hisz Paula Hawkins egyedi, furcsán nyugtalanító módon vezeti a nyomozást, s stílusa bizonyára sok rajongót, de ugyanannyi fanyalgót is teremt.

Az én értékelésem: 4,5 csillag.

Ui.: Mindenesetre Hawkins  története jó bizonyság arra, hogy az elfojtott, eltitkolt érzelmek, sérelmek milyen kártékonyak tudnak lenni. Inkább egy éles vágás, mint egy üszkösödő seb. Előbbi könnyebben gyógyul, utóbbi halálos lehet.

https://www.youtube.com/watch?v=xsi7YzTNqHA

Beleolvasó

„Nagyon fiatal voltam, amikor feltörtek.

Némely dolgokat el kell engedni.

Másokat nem szabad.

Vitatott, hogy melyeket.”

– Emily Berry: The Numbers Game

„Ma már tudjuk, hogy az emlékek nem rögzítettek vagy dermedtek, mint Proust befőttjei az éléskamrában, hanem a felidézés aktusa során folyamatosan átalakulnak, darabjaikra esnek, újra összeállnak, és új kategóriákhoz rendelődnek hozzá.”

– Oliver Sacks: Hallucinációk

A Fojtószakasz

Libby

– Még egyszer! Még egyszer!
A férfi ak újra megkötözik. Ezúttal másképp: a bal hüvelykujját a jobb nagylábujjához, a jobbat a balhoz. A kötél a dereka körül. Most beviszik őt a vízbe.
– Kérem – kezd esedezni Libby, mert már nem biztos benne, hogy szembe tud nézni vele, a feketeséggel és a hideggel. Szeretne visszatérni az otthonába, amely már nem létezik, egy olyan időbe, amikor a tűz előtt üldögélt a nénikéjével, és történeteket meséltek egymásnak. Az ágyában szeretne lenni, a kunyhójukban. Szeretne megint kicsi lenni, belélegezni az égő fa füstjét, a rózsaillatot, és érezni a nénikéje bőrének kellemes melegségét. – Kérem!
Elmerül. Mire másodízben kihúzzák, az ajka kékeslila, ő maga pedig végleg megszűnt lélegezni.

ELSŐ RÉSZ

2015

Jules

  Szerettél volna nekem elmondani valamit, ugye? Mi volt az? Úgy érzem, ez a beszélgetés réges-rég nem köti le az érdeklődésemet. Nem koncentráltam eléggé, valami máson gondolkoztam, intéztem a dolgaimat, nem hallottalak meg, és elvesztettem a fonalat. Hát, most már tudok fi gyelni rád. Csak éppen akaratlanul is azt gondolom, hogy lemaradtam néhányról a lényegesebb részletek közül.
  Amikor eljöttek, hogy tájékoztassanak, dühös voltam. Először megkönnyebbültem, mert ha megjelenik két rendőr a küszöbödön, miközben a vonatjegyedet keresed, és éppen kirohanni készülsz az ajtón, hogy dolgozni indulj, akkor a legrosszabbra gondolsz. Megijedtem, hogy valami baja esett azoknak, akik fontosak nekem – a barátaimnak, az exemnek, az embereknek, akikkel dolgozom. De nem róluk volt szó, mint mondták, hanem rólad. Így hát megkönnyebbültem, csak egy pillanatra, és aztán közölték velem, mi történt, mit tettél, közölték velem, hogy a vízben voltál, és akkor dühös lettem. Dühös lettem, és megijedtem.
Arra gondoltam, mit fogok mondani neked, ha odaérek. Hogy tudom, azért csináltad, hogy kitolj velem, hogy felidegesíts, hogy megijessz, hogy felforgasd az életem. Hogy fi gyeljek rád, hogy visszarángass engem oda, ahol szerinted a helyem van. És tessék, Nel, sikerrel jártál: itt vagyok azon a helyen, ahová soha nem akartam visszatérni, hogy gondoskodjam a lányodról, hogy rendet csináljak a rohadt összevisszaságban, amit hátrahagytál.

AUGUSZTUS 10., HÉTFŐ

Josh

  Valami felébresztett. Felkeltem az ágyból, hogy vécére menjek, és észrevettem, hogy anyáék ajtaja nyitva van, és amikor odanéztem, láttam, hogy anya nincs az ágyban. Apa szokás szerint horkolt. A rádió órája szerint négy múlt nyolc perccel. Azt gondoltam, anya biztosan a földszinten van. Nem alszik jól. Most már egyikük sem, de apa altatót szed, olyan erőset, hogy akkor sem ébred fel, ha az ember közvetlenül az ágya mellett áll, és a fülébe ordít.
  Nagyon csendesen mentem le a földszintre, mert rendszerint az szokott történni, hogy anya bekapcsolja a tévét, nézi azokat a nagyon unalmas reklámokat ilyen-olyan gépekről, amelyek különféle módokon segítenek lefogyni, padlót takarítani vagy zöldségeket darabolni, és aztán elalszik. De a tévé nem volt bekapcsolva, és anya nem volt a kanapén, így hát tudtam, hogy kiment a házból.
  Csinált ilyet néhányszor, ha csak azt vesszük is, amikor én észrevettem. Képtelen vagyok mindig számon tartani, hogy ki hol van. Az első alkalommal azt mondta nekem, azért ment ki, hogy sétáljon egy kicsit, és kiszellőztesse a fejét, de egyszer egy másik reggel is arra ébredtem, hogy nincs otthon, és amikor kinéztem az ablakon, láttam, hogy a kocsija nem áll a ház előtt, ahol általában lenni szokott.
  Azt hiszem, ilyenkor sétálni indul a folyóhoz, vagy ellátogat Katie sírjához. Ezt én is szoktam időnként, bár nem az éjszaka közepén. 

  Félnék sötétben menni, ráadásul furán érezném magam tőle, hiszen maga Katie is ezt csinálta: felkelt az éjszaka közepén, a folyóhoz ment, és nem jött vissza. De értem, hogy anya miért teszi: most így tud a legközelebb kerülni Katie-hez, nem számítva talán azt, hogy a szobájában üldögél, amiről szintén tudom, hogy szokta csinálni néha. Katie szobája az enyém mellett van, és hallani szoktam anya sírását.
Leültem a kanapéra, hogy anyát várjam, csak aztán alighanem elaludtam, mert amikor meghallottam az ajtó nyílását, világos volt odakint, és a kandallópárkányon lévő óra negyed nyolcat mutatott. Hallottam, hogy anya becsukja az ajtót maga mögött, és aztán egyenesen felszalad a lépcsőn.
Utánamentem az emeletre. Megálltam a hálószoba előtt, és benéztem az ajtó résén. Anya térden állt az ágy mellett, apa oldalán, és vöröslött az arca, mintha futott volna. Zihálva kapkodta a levegőt:
– Alec, ébredj fel! Ébredj fel! – és megrázta. – Nel Abbott halott – mondta. – A vízben találták meg. Beleugrott. – Nem emlékszem, hogy megszólaltam volna, de bizonyára kelthettem valami zajt, mert anya felpillantott, felém nézett, és feltápászkodott. – Ó, Josh! – indult el felém. – Ó, Josh! – Könnyek gördültek le az arcán, és szorosan magához ölelt. Amikor elhúzódtam, még mindig sírt, bár közben mosolygott is.
– Ó, drágám!
Apa felült az ágyban. A szemét dörzsölte. Mindig nagyon sokáig
tart nála, hogy rendesen felébredjen.
– Nem értem. Mikor… úgy érted, tegnap este? Honnan tudod?
– Elmentem tejért – felelte anya. – Mindenki erről beszélt… a boltban. Ma reggel találták meg. – Leült az ágyra, és ismét elsírta magát.
Apa megölelte, de engem nézett, és furcsa arcot vágott.
– Hová mentél? – kérdeztem anyát. – Hol voltál?
– Vásárolni, Josh. Most mondtam.
Hazudsz, mondtam volna legszívesebben. Órákig oda voltál, nem csak tejért mentél el. Ezt mondtam volna legszívesebben, azonban nem voltam rá képes, mert a szüleim az ágyon ülve egymást nézték, és elégedettnek látszottak.

AUGUSZTUS 11., KEDD

Jules

 Emlékszem. A furgon hátsó ülésének közepén párnák tornyosultak egymáson, hogy kijelöljék a határvonalat a te territóriumod és az enyém között, miközben Beckfordba tartottunk nyaralni. Te izegtél-mozogtál és izgatott voltál – alig vártad, hogy odaérjünk –, én meg zöld voltam a hányingertől, és próbáltam nem kidobni a taccsot.
  Nem csak arról van szó, hogy emlékeztem – éreztem is. Ugyanazt a rosszullétet éreztem ma délután, vénasszony módjára a kormány fölé görnyedve, miközben gyorsan és rosszul vezettem, a kanyaroknál be-becsúszva az úttest közepére, és eltúlzott reakcióval a kelleténél gyorsabban fékezve, amikor szembejövő autókat pillantottam meg. Elfogott az az érzés, ami olyankor szokott, amikor meglátok egy fehér furgont felém száguldani a keskeny úton, és arra gondolok, hogy kicsúszom a sávomból, úgy ám, egyenesen eléje perdülök, nem azért, mert akarok, hanem mert muszáj. Mintha az utolsó pillanatban elveszíteném minden szabad akaratomat. Olyan ez, mint az az érzés, ami akkor fogja el az embert, ha egy szikla vagy egy vasúti peron szélén áll, és úgy érzi, mintha egy láthatatlan kéz ösztökélné. És mi van, ha igen? Mi van, ha egyszerűen teszek előre egy lépést? Mi van, ha egyszerűen elfordítom a kormányt?
(Te meg én végső soron nem is különbözünk olyan nagyon.)
  Az döbbentett meg, hogy milyen jól emlékszem. Túlságosan is jól. Miért van az, hogy tökéletesen fel tudok idézni dolgokat, amelyek nyolcéves koromban történtek velem, viszont képtelen vagyok visszaemlékezni arra, vajon megállapodtam-e a kollégáimmal egy találkozó időpontjának jövő hétre halasztásáról? Nem jutnak eszembe olyan események, amelyekre szeretnék emlékezni, de folyton fel-felötlenek bennem olyanok, amiket nagyon is próbálok elfelejteni. Minél közelebb értem Beckfordhoz, annál tagadhatatlanabbá vált; úgy zúdult rám a múlt, mint a verebek a sövényről, riasztóan és kikerülhetetlenül.
  A domboldalon buján tenyésző sülzanót hihetetlen zöldje és rikító savsárgasága beleégett az agyamba, és magával hozta az emlékek filmhíradóját: ahogy négy-öt évesen sivalkodom és kalimpálok örömömben, miközben apa bevisz a vízbe; ahogy a szikláról a folyóba ugrasz, minden alkalommal egyre magasabbról. A homokos vízparton zajló uzsonnázások, a naptej íze a nyelvemen, a kövér, barna halak, amelyeket a Malom utáni folyószakasz lassú folyású, iszapos vizében fogtunk. Ahogy vérző lábbal jössz haza, miután az egyik ugrásodnál rosszul mérted fel a körülményeket, és ahogy ráharapsz egy konyharuhára, miközben apa kitisztítja a sebedet, mert nem akarsz sírni. Előttem nem. Anya, ahogy világoskék nyári ruhában zabkását készít a konyhában reggelire, mezítláb, és sötét, rozsdabarna a talpa. Apa, ahogy ül a folyóparton, és vázlatot készít. Később, amikor idősebbek lettünk, farmer rövidnadrágban, a pólód alatt bikinifelsőben kiosonsz késő éjjel, hogy találkozz egy fiúval. Nem egy akármilyen fiúval, hanem a fiúval. Anya egyre vékonyabb volt, és törékenyebb, egy karosszékben aludt a nappaliban, apa el-eltűnt, hosszú sétákra indulva a lelkész kövér, sápadt, szalmakalapos feleségével. Emlékszem egy focimeccsre. Forrón tűzött a nap a víz felett, minden szem rám tapadt; hunyorogva próbáltam visszatartani a könnyeimet, a combomon vér volt, a fülemben nevetés csengett. Még most is hallom. És mindezek hátterében ott a víz susogó hangja.
  Annyira mélyen voltam abban a vízben, hogy alig vettem észre, amikor megérkeztem. Ott voltam pedig, a város szívében; hirtelen tört rám, mintha csak lehunytam volna a szemem, és valahogy odavarázsolódtam volna, és mire észbe kaptam, a négykerekű járművek szegélyezte szűk utcácskákon hajtottam lassan, a látómezőm szélén rózsaszín kő elmosódó foltjával, a templom felé, a régi híd felé, immár óvatosan. A pillantásomat az előttem húzódó aszfaltútra szegeztem, és próbáltam nem nézni a fákra, a folyóra. Próbáltam nem látni, de akaratlanul is megtörtént.
  Az út szélére húzódtam, és leállítottam a motort. Felpillantottam. Ott voltak a fák, és a mohától zöldellő, eső után alattomosan csúszós kőlépcső. Libabőrös lett az egész testem. Ez ötlött fel bennem: dermesztő eső veri az aszfaltot, a villámokkal versenyre kelve kék fények világítják meg a folyót és az égboltot, lehelet gomolyog a rémült arcok előtt, és egy rendőrnő kísértetiesen fehér, reszketeg kisfiút vezet fel a lépcsőn az úthoz. A nő a fi ú kezét szorongatta, a szeme vadul elkerekedett, a fejét erre, aztán arra kapta, miközben odakiáltott valakinek. Még mindig érzem, amit azon az estén éreztem, a rémületet és a megigézettséget. Még mindig a fülemben csengenek a szavaid: „Milyen lenne? El tudod képzelni? Végignézni anyád halálát?”
  Elfordítottam a tekintetem. Elindítottam az autót, és visszatértem az úttestre, áthajtva a hídon, ahol az ösvény kanyart ír le. A letérőt kerestem – az első bal kéz felől? Nem, nem ez, hanem a második. Ott volt, a régi, zömök, barna kőépület, a Malomház. Hidegen és nyirkosan borsódzott a bőröm, a szívem veszedelmesen gyorsan vert, miközben bekormányoztam az autót a nyitott kapun, rá a felhajtóra.
  Ott állt egy férfi , és a telefonját nézte. Egy egyenruhás rendőr. Gyorsan a kocsi felé lépett, én pedig letekertem az ablakot.
– Jules vagyok – mondtam. – Jules Abbott… Az… elhunyt húga vagyok.
– Ó. – Úgy tűnt, zavarban van. – Igen. Jól van. Hogyne. Nézze – pillantott hátra a házra –, pillanatnyilag nincs itt senki. A lány… az unokahúga… elment. Nem tudom pontosan, hová… – Előhúzta az övéből a rádiót.
Kinyitottam az ajtót, és kiléptem. 
– Megengedi, hogy bemenjek a házba? – kérdeztem. Felnéztem a nyitott ablakra, amely valaha a régi szobádé volt. Még mindig ott láttalak, ahogy az ablakpárkányon ülve kilógatod a lábad. Szédítő. 
  A rendőr tétovázni látszott. Hátat fordított nekem, és halkan beleszólt a rádiójába, mielőtt visszafordult.
– Igen, rendben van. Bemehet.
  Vaksin mentem fel a lépcsőn, de hallottam a vizet, és éreztem a ház árnyékában, a fák alatt, a napfénytől érintetlen helyeken lévő földet, a rothadó levelek csípős bűzét, és a szag visszavitt engem az időben.
  Belöktem a bejárati ajtót, s félig-meddig arra számítottam, hogy anyám kiszól nekem a konyhából. Gondolkodás nélkül is tudtam, hogy meg kell nyomnom az ajtót a csípőmmel, ahol beakad a padlóba. Beléptem az előtérbe, becsuktam az ajtót magam mögött, erőltetve igyekeztem hozzászoktatni a szememet a homályhoz, és a hirtelen hűvösségtől megborzongott a bőröm.
  A konyhában tölgyfa asztal állt az ablak előtt. Ugyanaz? Hasonlónak látszott, de nem lehetett ugyanaz, a hely túlságosan is sokszor cserélt gazdát a közben eltelt időben. Biztosan kideríthettem volna, ha bemászom alá megnézni, hogy ott vannak-e az általad és általam ejtett jelek, ám a puszta gondolattól felgyorsult a szívverésem.
  Emlékszem, hogyan sütött rá a nap délelőttönként, s hogyan kapta a fényt, ha az ember a bal oldalán ült, szemközt a tűzhellyel, és eléje tárult az ódon híd tökéletes keretbe foglalt látványa. Annyira szép, jegyezte meg a látvány hatására mindenki, pedig igazából nem is látták. Sosem nyitották ki az ablakot, hogy kihajoljanak, soha nem néztek le az ott rothadó kerékre, soha nem tekintettek túl a víz felszínén játszó napfényen, soha nem értették meg, hogy micsoda valójában a zöldesfekete, élő és haldokló dolgokkal teli víz.
  Ki a konyhából, be az előtérbe, el a lépcső mellett, mélyebbre hatolva a ház belsejébe. Olyan sebesen suhantam rajta keresztül, hogy a lendület majdnem továbbsodort a hatalmas, folyóra nyíló ablakon át a víz felé – vagy inkább egyenesen a vízbe. Ha azt az ablakot kinyitottuk, olyan érzésünk támadt, hogy menten beömlik az alant hömpölygő víz az ablakmélyedés széles faülőkéje felett.
  Emlékszem. A sok-sok nyárra, amikor anyával ültünk abban az ablakmélyedésben, a térdünkön könyvvel, a lábunkat párnákra támasztva, és a lábujjaink majdnem összeértek. Egy tányérnyi harapnivaló valahol, bár anya soha nem nyúlt hozzá.
  Nem voltam képes odanézni; elfacsarodott a szívem, és kétségbeesés tört rám, ha megint így tekintettem rá.
  A vakolatot eltávolították, kilátszottak a csupasz téglák, a berendezés pedig teljesen te voltál: keleti szőnyegek a padlón, súlyos ébenfa bútorok és bőr karosszékek, és túlságosan is sok gyertya. S a megszállottságod nyomai mindenütt: óriási, bekeretezett metszetek, Millais
Opheliája, szépségesen és derűsen, amint nyitott szemmel és szájjal szorongat egy csokor virágot a kezében. Blake Hekatéja, Goya Boszorkányszombatja, a Kutya, szintén tőle. Ezt utálom a legjobban, a szerencsétlen állatot, ahogy próbálja az áradat felett tartani a fejét.
  Telefoncsörgést hallottam, és úgy tűnt, a ház alól jön a hang. Követtem, át a nappalin, és lementem pár lépcsőfokot – azt hiszem, valaha egy raktárszoba lehetett ott, tele kacatokkal. Az egyik évben árvíz volt, és mindent elborított az iszap, mintha a ház a folyómeder részévé vált volna.
  Beléptem abba a helyiségbe, amelyikből a műtermed lett. Tele volt fényképező-felszereléssel, fényellenzőkkel, fotóslámpákkal és fénydobozokkal, egy nyomtatóval, a padlón feltornyozott iratokkal, könyvekkel és dossziékkal, a falak mentén húzódó iratszekrényekkel. És képekkel, természetesen. A te fotóiddal, amelyek elleptek minden tenyérnyi faldarabot. Avatatlan szemnek talán úgy tűnhetett, hogy a hidak rajongója vagy: a Golden Gate-é, a nandzsingi Jangce-hídé és a Prince Edward viadukté. De jobban megnézve, nem a hidakról szólt ez az egész, nem a mérnöki mesterművek iránti lelkesedésről. Ha alaposabban szemügyre vesszük, láthatjuk, hogy nemcsak hidak vannak ott, hanem a Beachy Head fehér sziklái, az Aokigahara erdő meg a Preikestolen is. Olyan helyek, ahová kétségbeesett emberek mennek, hogy véget vessenek az életüknek – a kétségbeesés katedrálisai.
  A bejárattal szemközt a Fojtószakasz képei. Újra, újra és újra, minden elképzelhető szögből, nézőpontból: télen fakó és jeges, a szikla fekete és zord, nyaranta pedig szikrázó, egy oázis, buja és zöld, vagy teljesen kovaszürke, amikor viharfelhők borítják az eget, újra és újra és újra. A képek egybefolytak, szédítő támadást intézve a szem ellen. Úgy éreztem, mintha ott lennék, azon a helyen, mintha a szikla tetején állnék, s lenéznék a vízre, megtapasztalva azt a borzongató izgalmat, a feledés csábítását.

Borítók

       

Olvasd tovább!

Értékelés | Jennifer E. Smith: Milyen is a boldogság?

Értékelés | Jennifer E. Smith: Milyen is a boldogság?

2019. március 5., kedd

Nincsenek megjegyzések

https://www.imgrumweb.com/post/Bos1VvIFxzi

Jennifer E. Smith: Milyen is a boldogság?

Eredeti cím: This Is What Happy Looks Like

Kiadó: Maxim

Fordította: Komáromy Zsófia

Oldalszám: 440

|Tedd kívánságlistára|Rendeld meg|

Fülszöveg

Két ​vadidegen, Graham Larkin és Ellie O’Neill akkor ismerkednek meg – legalábbis virtuálisan –, amikor Graham véletlenül e-mailt küld Ellie-nek kedvenc háziállatáról, Wilburről. A két tizenhét éves fiatal e-mailezni kezd egymással, bár az ország átellenes felén élnek, és még egymás keresztnevét sem tudják. Szellemes és feledhetetlen levelezésükben Graham és Ellie feltárják egymás előtt az életüket, reményeiket és félelmeiket. De mindent azért nem osztanak meg a másikkal: Graham nem tud Ellie családjának titkáról, Ellie-nek pedig fogalma sincs, hogy Graham a rivaldafényben él. Miután Graham kihasználja a lehetőséget, hogy elutazhasson Ellie otthonába, a maine-i Henley városkájába, netes kapcsolatuk végre valóban személyessé válik. De vajon lehet-e egy pár két ennyire különböző hátterű fiatalból úgy, hogy minden ellenük szól? Egy sorsdöntő nyár történetét elmesélve Jennifer E. Smith új regénye bizonyítja, hogy az élet – akárcsak a szerelem – tele van meglepő felfedezésekkel és szerencsés tévedésekkel.

Mivel március az ún. „Éltető víz” projekthónapunk, Jennifer E. Smith: Milyen is a boldogság? című könyvére is a borítón csónakban ringatózó pár miatt esett a választásom. Mint kiderült, a víznek jelentős szerepe van a történetben, a regény helyszíne ugyanis egy óceánparti kisváros, a Maine állambeli Henley. Főhőseink, Ellie és Graham egy téves e-mailváltásnak köszönhetően ismerkednek meg, a levelezés kapcsán pedig barátság szövődik a két, egymás számára ismeretlen fiatal között. Amikor aztán végre személyesen is találkoznak, elkezdődik a bonyodalom, hiszen kiderül, hogy Graham híres filmcsillag, Ellie-nek pedig nemcsak a személyisége, hanem a múltjában megjelenő titok is megkívánja, hogy névtelenségben maradjon. Nagyon tetszett, hogy egyes szám harmadik személyben íródott a történet, így – kívülállóként – mindkét fél gondolataiba teljes betekintést nyerhettünk. A történetre én egyetlen szót használnék: aranyos. Olyan igazi kis hangulatos, kedves sztori, amelynek olvasásakor szinte mi is ott vagyunk a Tejszínhabzsolóban, a kikötőben vagy a kis óceánparti öbölben. A boldogság pedig – ahogy a két főszereplő nagyon frappánsan megfogalmazza a leveleiben – az egyszerű, hétköznapi pillanatokból áll. Ellie is és Graham is szimpatikus, szerethető karakter, bár én most már kezdek kissé besokallni a vörös hajú szereplőktől, az utóbbi időben valahogy sikerült egyfolytában velük találkoznom. Graham esetében a filmsztár mögött megbúvó egyszerű srác személyisége is tökéletesre sikerült. Mivel a mellékszereplők közül senki sem lett igazán a kedvencem, ezért róluk nem is igazán szeretnék most szót ejteni. Mindegyik karakter reálisan lett megalkotva, a reakcióik Ellie és Graham párosára a tőlük elvárható volt, mégis egyedül Harry-t éreztem igazán önzetlennek. (Erre a második rész rá is erősített.) A kedvenc jelenetem szintén a vízhez kapcsolódik a könyvben, a legjobban az fogott meg, amikor Ellie-ék elkötik a Homárzónát. Az egyetlen, ami nem nyerte el a tetszésemet, az a függővég volt, valahogy ugyanis azt sejttette, hogy ez a kapcsolat el fog halni az idővel, ami sajnos kissé elszorította a szívemet. Úgyhogy azonnal a könyvtárba irányoztam magam, és kivettem a folytatást (Ilyen a boldogság). Szerintem kicsit le is fagytam, amikor a kezembe adták a cirka százoldalas kis szösszenetet, nem igazán értettem, ez miért nem fért bele pl. egy epilógusnak az első kötetbe, vagy valami hasonló, na mindegy. Az biztos, hogy ezt már mosolyogva tettem le, megnyugodva abban, hogy kerek egésszé vált a történet.

Értékelés: 5 csillag

Bár Henley-ről konkrétan nem találtam képet, azt sem sikerült kiderítenem, hogy valóban létező település-e, azért Maine állam óceánpartjáról hoztam nektek néhány kedvcsináló fotót.

Extra - Borítók

     

Olvasd tovább!