kép forrása
Sarah J. Maas: Szárnyak és pusztulás udvara
Sorozat: Tüskék és rózsák udvara 3.
Eredeti cím: A Court of Wings and Ruin
Kiadó: Könyvmolyképző
Fordította: Hetesy Szilvia
Fülszöveg
A festményem hazugság volt.
Még nem álltam készen.
Feyre visszatért a tavasz udvarába, hogy információkat gyűjtsön Tamlin mesterkedéseiről és a Prythian meghódítására törő Hybern királyáról. Veszélyes kettős játékot játszik, és egyetlen apró hiba végzetesen megpecsételheti nemcsak az ő, de az egész világ sorsát.
A háború közeledtével pedig el kell döntenie, hogy kiben bízik meg a lenyűgöző, ámde veszedelmes főurak közül, és a legváratlanabb helyeken muszáj szövetségest találnia.
A Földet vörösre festi a rengeteg kiontott vér, miközben gigászi hadseregek küzdenek valamiért, ami az egész világ pusztulását hozhatja.
A lenyűgöző New York Times és USA Today bestseller sorozat vadonatúj kötete.
#1 helyezett a goodreads.com 2017-es szavazásán, Young Adult Fantasy kategóriában.
Fantasy kedvelőként gyakran olvasok trilógiákat. Igazából szeretem is őket, persze csak akkor, ha nem kell éveket várni a folytatásokra. De többször fordult elő, hogy a nagyon ütős első részt követő részek nem hozták azt a színvonalat, mint az első rész vagy a befejezés sikerült kissé laposabbra.
Na ez itt fordítva történt! Az első rész bár érdekes volt, a karakterek és a történet is egyedi volt, de igazából csak lassan bontakozott ki az igazi cselekmény. Aztán a második részben új fokozatra kapcsolt az írónő, s a tempót a harmadik részben még tovább tudta fokozni.
Az elkerülhetetlen összecsapás felé haladva a tündérek udvarainak színt kell vallania, oldalt kell választania. Ez remek lehetőséget nyújtott az írónőnek arra, hogy jobban megismerhessünk a többi főtündért és motivációikat. Feyre nővérei is több szerepet kaptak a történet során, s be kel valljam ezzel kicsit szerethetőbbek lettek számomra, mert amúgy nagyon az idegeimre mentek nyafogásukkal.
Thys és Feyre kettősét továbbra is szerettem és igazán színesítette a történetüket Tamlin szála. Cassian, Mor, Azriel és Amren most is dinamikus csapatot alkotott, és okoztak nem kevés meglepetést a történet folyamán.
De persze a rengeteg karakter között találunk olyanokat is akiket gyűlölhetünk, vagy akik ambivalens érzéseket keltenek bennünk. Ez utóbbi karaktereket szeretem talán a legjobban, hiszen bár a fantasyk többsége a jó és a rossz harcáról szól, de azért mindannyian tudjuk, hogy a dolgok nem egyszerűen feketék és fehérek. Épp ezért tetszett, hogy Feyre időnként ott is talált szövetségest, ahol nem gondolnánk.
A katonai dobok pergését már régen felváltotta a légyzümmögés és a túlélők kiáltozása.
A csatateret, amerre a szem ellátott, halottak – emberek és tündérek – borították, a látványt csak itt-ott törték meg a szürke égbolt felé ágaskodó törött szárnyak vagy lótetemek.
A vastag felhőtakaró ellenére forróság volt, a bűz hamarosan elviselhetetlen lesz.
A legyek már ott mászkáltak a kifordult, üveges szemeken. Nem tettek különbséget halandó és halhatatlan között.
Az egykor füves síkságon lépkedve a zászlókat figyeltem, amik már félig belesüllyedtek a véres sárba. Maradék erőmet majdnem teljesen felemésztette, hogy megtartsam a szárnyaimat, és ne vonszoljam őket keresztül a holttesteken és a vérteken. Mágikus erőm már jóval a mészárlás vége előtt kimerült.
Az utolsó órákat úgy harcoltam végig, ahogy a halandók az oldalamon: karddal, ököllel, megtörhetetlen élni akarással. Ellent tudtunk állni Ravennia légióinak: egyre teltek az órák, de mi helytálltunk, ahogy azt apám parancsolta, és a kötelességem diktálta. A vereség végzetes lett volna: az ellenállásunkat már így is gyengítette a széthúzás.
A mögöttem tornyosuló vár túl értékes volt ahhoz, hogy átengedjük a lojalistáknak. Nemcsak az elhelyezkedése miatt – a kontinens szívében volt –, hanem az ott őrzött készletek miatt is. Ráadásul a nyugati falnál kovácsműhelyek sorakoztak, a kéményeik éjjel-nappal füstöltek: azért gürcöltek, hogy a csapatainkat ellássák fegyverrel.
Ezeknek a kéményeknek a füstje most összevegyült a halotti máglyák füstjével, amiket már meggyújtottak körülöttem. Én egyre csak mentem tovább, a halottak arcát fürkészve. Később majd az erős gyomrú katonák begyűjtik a fegyvereket az elesettektől, legyenek barátok vagy ellenségek. Túl nagy szükségünk van rájuk ahhoz, hogy a kegyelettel törődjünk. A másik oldal sem foglalkozott ilyesmivel egyáltalán.
A csatatéren minden szinte teljes mozdulatlanságba dermedt, annak ellenére, hogy a mészárlás és a zűrzavar órákkal ezelőtt véget ért. A lojalisták nem adták meg magukat, csak visszavonultak, és a halottaikat prédául hagyták a varjaknak.
Óvatosan megkerültem egy elhullott csatalovat. A pompás állat szeme még most is tágra nyílt a rettegéstől. Véres oldalát teljesen beborították a legyek. Lovasa az állat alá szorult, a férfi fejét valamivel majdnem teljesen levágták, de ez a valami nem kard volt. Nem, a tátongó
sebeket karommal ejtették.
Ellenségeink – azok a királyságok és területek, ahol ragaszkodtak az emberrabszolgákhoz – nem fogják egykönnyen megadni magukat, csak ha már nem marad más választásuk. De még akkor is… Mi kemény lecke árán, nagyon korán megtanultuk, hogy ők nem tisztelik az ősi szabályokat és hadviselési hagyományokat. Ami pedig minket illet, azaz azokat a tündérnépeket, amik a halandók pártján szálltak harcba: nos, bennünket úgy fognak eltaposni, mint az élősködő kártevőket.
Elhessegettem a fülemnél zümmögő legyet. A kezemet vastag rétegben borította a rászáradt vér, ami csak részben volt a sajátom. Korábban úgy képzeltem a halált, mint valami békés hazatérést, mint egy kedves, szomorú altatódalt, ami elkísér a túlvilágra, akármi várjon is ott.
Páncélos csizmám alatt megreccsent egy lojalista zászlórúdja. A smaragdzöld zászlóra hímzett agyaros vaddisznóra véres sár kenődött.
Az jutott az eszembe, hogy a halál altatódala talán nem is édes muzsika, hanem a legyek döngése, mert a legyek és a férgek a halál szolgálólányai.
Amerre a szem ellátott, mindenütt csatatér, szétterülve a horizonton, kivéve a hátam mögött, ahol a vár állt. Három napon keresztül tartóztattuk fel őket. Három napig harcoltunk, sokan odavesztek, de helytálltunk. Én folyamatosan mozgósítottam, lelkesítettem az embereket és a tündéreket. Együtt akadályoztuk meg, hogy a lojalisták áttörjék a védelmünket, pedig a második nap friss csapatokkal támadták gyenge jobb szárnyunkat. Mindvégig használtam a mágiámat, és amikor már csak füst maradt belőle, az illír hadi technikámnak vettem hasznát, pajzsomat és kardomat forgatva harcoltam a tomboló hordák ellen.
Az egyik halomból, ahol főtündérek holttestei hevertek, kiállt egy félig szétroncsolódott illír szárny. Hat főtündér tudta csak legyűrni az illírt, de ő mindannyiukat magával rántotta a halálba. Végsőkig elcsigázott testemben csak úgy kalapált a szívem, miközben félrehúztam a tetemeket.
A csata harmadik, egyben utolsó napjának hajnalán megérkezett az erősítés, amiért az apámnál könyörögtem. A harci hév viszont túlzottan magával ragadott ahhoz, hogy még arra is figyeljek, melyik illír egységhez tartoznak, vagy kik ők egyáltalán, annál is inkább, mivel nagyon sokan használtak szifonokat.
A segítségüknek köszönhetően megfordítottuk a csata menetét, de azóta sem láttam a társaimat az élők között. Azt sem tudtam, hogy Cassian vagy Azriel részt vett-e egyáltalán ebben a csatában.
Azriel valószínűleg nem, mert őt az apám mindig maga körül tartotta, szüksége volt rá mint kémre, de Cassian… El tudtam képzelni az apámról, hogy Cassiant egy olyan egységhez vezényli, amire a túlvilág vár. Ez az egység is ilyen volt, alig a felük maradt életben, csak néhányan tudták utolsó erejükkel elvonszolni magukat a csatatérről.
Fájó, véres kezemmel markoltam a horpadt páncélokat, a merev, kihűlt tagokat, így ráncigáltam le a főurak tetemét az elesett illír katonáról.
Sötét haj, aranybarna bőr… Mint Cassian.
De az ég felé nem Cassian hamuszürke arca meredt üres tekintettel.
Nagyot sóhajtottam, égett a tüdőm az üvöltéstől, száraz ajkam kicserepesedett.
Sürgősen vízre volt szükségem. De ekkor észrevettem, hogy egy másik halomban is illír szárnyak meredeznek az ég felé.
Arrafelé botorkáltam, és semmire nem akartam gondolni, miközben a kitört nyakat igazgattam, hogy meglássam az egyszerű sisak alatt az arcot.
Ő sem Cassian volt.
Mentem tovább a halottak között, a következő illírig.
Aztán egy újabb, majd még egy újabb harcos felé.
Néhányukat ismertem, másokat nem. A csatatér a végtelenbe nyúlt.
Mérföldekre. A rothadó halottak királysága.
De folytattam a keresést.
Részlet
KÉT ÉVVEL A FAL MEGÉPÜLTE ELŐTT
Rhysand
A katonai dobok pergését már régen felváltotta a légyzümmögés és a túlélők kiáltozása.
A csatateret, amerre a szem ellátott, halottak – emberek és tündérek – borították, a látványt csak itt-ott törték meg a szürke égbolt felé ágaskodó törött szárnyak vagy lótetemek.
A vastag felhőtakaró ellenére forróság volt, a bűz hamarosan elviselhetetlen lesz.
A legyek már ott mászkáltak a kifordult, üveges szemeken. Nem tettek különbséget halandó és halhatatlan között.
Az egykor füves síkságon lépkedve a zászlókat figyeltem, amik már félig belesüllyedtek a véres sárba. Maradék erőmet majdnem teljesen felemésztette, hogy megtartsam a szárnyaimat, és ne vonszoljam őket keresztül a holttesteken és a vérteken. Mágikus erőm már jóval a mészárlás vége előtt kimerült.
Az utolsó órákat úgy harcoltam végig, ahogy a halandók az oldalamon: karddal, ököllel, megtörhetetlen élni akarással. Ellent tudtunk állni Ravennia légióinak: egyre teltek az órák, de mi helytálltunk, ahogy azt apám parancsolta, és a kötelességem diktálta. A vereség végzetes lett volna: az ellenállásunkat már így is gyengítette a széthúzás.
A mögöttem tornyosuló vár túl értékes volt ahhoz, hogy átengedjük a lojalistáknak. Nemcsak az elhelyezkedése miatt – a kontinens szívében volt –, hanem az ott őrzött készletek miatt is. Ráadásul a nyugati falnál kovácsműhelyek sorakoztak, a kéményeik éjjel-nappal füstöltek: azért gürcöltek, hogy a csapatainkat ellássák fegyverrel.
Ezeknek a kéményeknek a füstje most összevegyült a halotti máglyák füstjével, amiket már meggyújtottak körülöttem. Én egyre csak mentem tovább, a halottak arcát fürkészve. Később majd az erős gyomrú katonák begyűjtik a fegyvereket az elesettektől, legyenek barátok vagy ellenségek. Túl nagy szükségünk van rájuk ahhoz, hogy a kegyelettel törődjünk. A másik oldal sem foglalkozott ilyesmivel egyáltalán.
A csatatéren minden szinte teljes mozdulatlanságba dermedt, annak ellenére, hogy a mészárlás és a zűrzavar órákkal ezelőtt véget ért. A lojalisták nem adták meg magukat, csak visszavonultak, és a halottaikat prédául hagyták a varjaknak.
Óvatosan megkerültem egy elhullott csatalovat. A pompás állat szeme még most is tágra nyílt a rettegéstől. Véres oldalát teljesen beborították a legyek. Lovasa az állat alá szorult, a férfi fejét valamivel majdnem teljesen levágták, de ez a valami nem kard volt. Nem, a tátongó
sebeket karommal ejtették.
Ellenségeink – azok a királyságok és területek, ahol ragaszkodtak az emberrabszolgákhoz – nem fogják egykönnyen megadni magukat, csak ha már nem marad más választásuk. De még akkor is… Mi kemény lecke árán, nagyon korán megtanultuk, hogy ők nem tisztelik az ősi szabályokat és hadviselési hagyományokat. Ami pedig minket illet, azaz azokat a tündérnépeket, amik a halandók pártján szálltak harcba: nos, bennünket úgy fognak eltaposni, mint az élősködő kártevőket.
Elhessegettem a fülemnél zümmögő legyet. A kezemet vastag rétegben borította a rászáradt vér, ami csak részben volt a sajátom. Korábban úgy képzeltem a halált, mint valami békés hazatérést, mint egy kedves, szomorú altatódalt, ami elkísér a túlvilágra, akármi várjon is ott.
Páncélos csizmám alatt megreccsent egy lojalista zászlórúdja. A smaragdzöld zászlóra hímzett agyaros vaddisznóra véres sár kenődött.
Az jutott az eszembe, hogy a halál altatódala talán nem is édes muzsika, hanem a legyek döngése, mert a legyek és a férgek a halál szolgálólányai.
Amerre a szem ellátott, mindenütt csatatér, szétterülve a horizonton, kivéve a hátam mögött, ahol a vár állt. Három napon keresztül tartóztattuk fel őket. Három napig harcoltunk, sokan odavesztek, de helytálltunk. Én folyamatosan mozgósítottam, lelkesítettem az embereket és a tündéreket. Együtt akadályoztuk meg, hogy a lojalisták áttörjék a védelmünket, pedig a második nap friss csapatokkal támadták gyenge jobb szárnyunkat. Mindvégig használtam a mágiámat, és amikor már csak füst maradt belőle, az illír hadi technikámnak vettem hasznát, pajzsomat és kardomat forgatva harcoltam a tomboló hordák ellen.
Az egyik halomból, ahol főtündérek holttestei hevertek, kiállt egy félig szétroncsolódott illír szárny. Hat főtündér tudta csak legyűrni az illírt, de ő mindannyiukat magával rántotta a halálba. Végsőkig elcsigázott testemben csak úgy kalapált a szívem, miközben félrehúztam a tetemeket.
A csata harmadik, egyben utolsó napjának hajnalán megérkezett az erősítés, amiért az apámnál könyörögtem. A harci hév viszont túlzottan magával ragadott ahhoz, hogy még arra is figyeljek, melyik illír egységhez tartoznak, vagy kik ők egyáltalán, annál is inkább, mivel nagyon sokan használtak szifonokat.
A segítségüknek köszönhetően megfordítottuk a csata menetét, de azóta sem láttam a társaimat az élők között. Azt sem tudtam, hogy Cassian vagy Azriel részt vett-e egyáltalán ebben a csatában.
Azriel valószínűleg nem, mert őt az apám mindig maga körül tartotta, szüksége volt rá mint kémre, de Cassian… El tudtam képzelni az apámról, hogy Cassiant egy olyan egységhez vezényli, amire a túlvilág vár. Ez az egység is ilyen volt, alig a felük maradt életben, csak néhányan tudták utolsó erejükkel elvonszolni magukat a csatatérről.
Fájó, véres kezemmel markoltam a horpadt páncélokat, a merev, kihűlt tagokat, így ráncigáltam le a főurak tetemét az elesett illír katonáról.
Sötét haj, aranybarna bőr… Mint Cassian.
De az ég felé nem Cassian hamuszürke arca meredt üres tekintettel.
Nagyot sóhajtottam, égett a tüdőm az üvöltéstől, száraz ajkam kicserepesedett.
Sürgősen vízre volt szükségem. De ekkor észrevettem, hogy egy másik halomban is illír szárnyak meredeznek az ég felé.
Arrafelé botorkáltam, és semmire nem akartam gondolni, miközben a kitört nyakat igazgattam, hogy meglássam az egyszerű sisak alatt az arcot.
Ő sem Cassian volt.
Mentem tovább a halottak között, a következő illírig.
Aztán egy újabb, majd még egy újabb harcos felé.
Néhányukat ismertem, másokat nem. A csatatér a végtelenbe nyúlt.
Mérföldekre. A rothadó halottak királysága.
De folytattam a keresést.
©Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2019
Nincsenek megjegyzések
Megjegyzés küldése