Böszörményi Gyula: Kucó és más életszilánkok
Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: 168
Fülszöveg
Böszörményi Gyula József Attila-díjas író 1964-ben született. Aztán valamicskét élt családban, de leginkább kórházakban, egészségügyi intézetekben, szociális otthonokban múlatta az időt. És közben írt. Megírta, amit látott, hallott, tapintott, érzett. Mi pedig most csokorba szedtük önéletrajzi írásait – íme.
Böszörményi Gyula neve számomra egyet jelent a minőségi történetmeséléssel. Ezért aztán nem volt kérdéses, hogy a Kucó és más életszilánkok-at olvasnom KELL!. Így amikor a Könyvmolyképzőtől ismét választhattam könyvet, minden további kutakodás nélkül lecsaptam az író új könyvére.
Mivel igazából csak annyi előzetes tudásom volt a könyvről, hogy az Böszörményi Gyula önéletrajzi írása, két meglepetés is ért, mikor aztán kézbe vehettem. Először is: ilyen rövid!? A második: hogy a könyv tényleg csak szilánkokat tár elénk Böszörményi Gyula életéből; s hogy ezek az írások már mind megjelentek valahol. Szóval ez a mű nem egy klasszikus önéletrajzi regény, inkább novellagyűjtemény. Mégis ezek a "szösszenetek" valahogy teljes egésszé állnak össze, és igazán éles képet mutatnak azokról a körülményekről, melyben az író nevelkedett.
Nem tudom, hogy "működik" egy író. Írásaival konkrét célja van-e, nevezetesen, hogy egy előre elgondolt hatást váltson ki az olvasókból vagy "csak" kiírja magából az őt belülről feszítő figurákat, történeteket, hogy aztán kíváncsian - s talán kissé szorongva - várja, művét hogyan fogadja az olvasóközönség...
Egy azonban biztos: ezeket az írásokat, bármilyen rövidek is legyenek, nem lehet úgy olvasni, hogy ne kerülj a hatásuk alá! Meghatnak, megdöbbentenek, elborzasztanak...
A Pöttyös rögtön a kötet elején olyan hatással volt rám, mintha egy labdával teljes erőből mellbe rúgtak volna, annyira valódi minden szava. Igazán megindító volt olvasni a Láttam egyszer-t, majd szerettem volna magamhoz ölelni Olgi nénit, aki lehetővé tette, hogy a gyermek író kiszabaduljon a négy fal fogságából, s képzelete szárnyra kaphasson. A Kék dereng megrázott, elborzasztott, hogy aztán következzék a Kucó. Ez a mű egyszerűen zseniális!
Egyszerre borzasztó és megható, elgondolkodtató és mulatságos... Igaz, hogy nem látunk bele mások fejébe, így egy szellemileg sérült ember fejébe se, mégis félelmetesen hitelesek Tamás cselekedetei, érzései, gondolatai. Bohókás, időnként mulatságos gondolatai annyi emberséget, bölcsességet tartalmaznak, melyből mi "épek" csak tanulhatnánk.
" Én esztet már átgondótam a kucóba, és eszembe gyött, hogy a Feri bá valami kicsiny embeségről mormogott akkor. Annyit tudok, hogy bisztosan nagyon drága meg ritka dolog lehet az a embeség, ha még egy akkora bazi nagy termesbótba se nincsen. Talán meg kellett vóna nézni a hátsó pócokat is."
"Esztet azé nem montam Feri bának, me asztat se nem akarom, hogy ő báncsa a gyermekeket.Me a gyermekek csak azé CSúfolnak, me még kicsik és buták. Meg még főleg azé is, me azok a hüje annyuk meg aptyuk nem magyarázták meg nekije, ha másmijen a fómája, de attól még nem bisztos, hogy hüje. Ezé asztán én nem is haragszok azokra a gyermekekre."
S bár tudom, hogy Kucó története sajnos nem a régmúltban játszódik, mégis, akarom hinni, hogy ma már ennél jobbak vagyunk, s hogy egyszer, végre nem a Maddi nővérkék, hanem a Feri Bák társadalma leszünk..
BELEOLVASÓ
Pöttyös*
Van rólam egy fénykép a családi archívumban. Rajta én és egy élénkpiros alapon fehér pöttyös gumilabda: az Ördög találmánya. Ezt négyévesen oly biztosan tudom, mint azt, hogy lisztillatú (anyai) nagyanyám sírni fut be a nyári konyhába, ahányszor csak rám pillant. Vagy azt, hogy petróleumszagú (anyai) nagyapám a legkevésbé sem érti, miért kellene engem folyton ölbe venni, és ringató pityergéssel sajnálatba burkolni.
Az utóbbit én sem értem. Igaz, már csak halványan emlékszem rá, hogy eredeti tervem szerint vissza akartam magam csempészni anyám hasába, mert a lépcsőről való hosszú és látványos bukfencem után többé nem tudtam talpra állni. Ez a kép már azután készült, hogy pecsétes zárójelentést kaptam életfogytig tartó járásképtelenségemről.
Nem is volt ezzel semmi baj – a száraz tények feldolgozhatóbbak, mint a bizonytalanság –, míg kezembe nem adták az Ördög pöttyös labdáját.
A pöttyöst ugyanis gurítani kell, méghozzá embertől emberig.
Interaktív holmi tehát, ami kapcsolatokat teremt, s mint ilyen, rendkívül hasznos. Gurítottam hát, egy helyben ülve, nagyterpeszben, vigyorogva, gyerekhez méltón.
Első játszótársam az apám lett, aki átadta a pöttyöst, mint ajándékot. Két tenyeremmel meglapogattam a tapadós, fényes felületet, nevettem egy hatalmasat a világba, majd hajrá: kezemmel passzoltam vissza apámnak a lasztit. Ő erre rábólintott, és a szája sarka a füle felé indult, de láttam, hogy az öröme nem őszinte. Máskor sima homlokán három vízszintes, mély árok jelent meg, tekintetében pedig kút mélyén szürkéllő keserűség ült.
Az első labdagurításából tudtam, hogy apám el fog hagyni minket.
Ezután anyám guggolt le, az a csodálatosan csinos, tupírfrizurás, kiskosztümös fiatalasszony, hogy a soron következő labdagurításomat fogadja. A két tenyerével tapsolt, valamit motyogott is, mire a háttérben állók édesen nevettek. Én gyanakodva simítottam a pötytyöst. Ujjaimnak már nem volt olyan kellemes a gumi érintése, mint első alkalommal. Mintha a laszti valahogy ragacsossá vált volna az apámból sugárzó keserűségtől. Azért mégis ellöktem, görgettem az új játékot. Szédelegve fordultak föl-le a fehér pöttyök, hol a csúcsra érve, hol meg a földre gyűrődve, míg anyám utána nem nyúlt a tévútra perdülőnek. S akkor megláttam azt a két könnycseppet, amit ugyan igyekezett takarni, de azért én mégis…
Nem volt már kedvem a pöttyössel játszani. Torkomban éreztem a gumi nyers ízét. Csakhogy jött az én lisztillatú nagyanyám, terebélyességével mit sem törődve, napsugaras jókedvet árasztva. Felvette a pöttyöst, ügyetlenül próbálta ujjhegyén pörgetni, tán mert látta rajtam: baj készülődik. A zsonglőrtrükk nem sikerült, a labda el akart szökni a kert hosszán, de nagyapa lusta cipője megálljt parancsolt neki. A barna pasztával átsimogatott, fényes vasalattal díszes lábbeli apró pöccintéssel juttatta vissza a menekülni vágyó lasztit nagyinak, aki mindeközben fura, halk sikkantásokat hallatott.
Vártam, hátha mégis valami vidám, valami biztató dolog sül ki az új játékból.
Nagyi puha tenyérrel gurította tárt lábaim közé a pöttyöst. A laszti megpattant egy fűcsomón, s épp csak kicsit, de állon vágott. Nem fájt, inkább csak meglepett a dolog. Két tenyeremmel mint ellenséget szorítottam a fűre játékomat, majd a nagyanyámra néztem komolyan. Ő karjait nyújtotta, ujjai mind külön, eltérő ritmusban kibe hajlottak, így kérve: gurítsam vissza neki.
Tekintetében tisztán olvasható volt a kérdés: „Vajon érti-e, mit akarunk tőle? Vajon a béna láb párosul-e kóros hülyeséggel?”
Nem gurítottam, csak ököllel ütöttem félre a pöttyöst. Elértették, tapsoltak. Keresztanyám következett, aki (merészebb lévén) kis ívben homlokomra dobta a lasztit. Az hangosan püffenve pattant viszsza hozzá, azt a látszatot keltve, mintha fejelnék, pedig dehogy. Én már rég nem játszottam. Ahányszor mégis visszaadtam a pöttyöst, annyiszor olvastam ki fejükből legtitkosabb gondolataikat. Jött még két nagynéni, keresztapa, a szomszéd Pista bá…
„Szegény nyomorék gyerek, milyen kacska minden mozdulata!”
„Én az anyja helyében nem mutogatnám. Van az ilyeneknek intézet, ott a helyük.”
„A fiam, az nem játszhat vele! Még elkap tőle valami nyavalyát.”
„Hát így is tud verni az Isten: gyerekünkön mutatkoznak meg a bűneink!”
Játszottam a rokonaimmal – labdáztunk.
Van rólam egy fénykép a családi archívumban. A nagyi kertjében, dúsan szürke, azaz fekete-fehér fűben ülök. Lábaim erőtlen terpeszben, közöttük majd’ akkora pöttyös laszti, ami már-már kitakar – és bőgök…
© Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2019
Nincsenek megjegyzések
Megjegyzés küldése