kép forrása
M. Robinson: El Diablo
Kiadó: Könyvmolyképző
Fordította: Kamper Gergely
Oldalszám: 552
Fülszöveg
Könyörtelen voltam.
Féltek tőlem.
Feláldoztam magamat. Őt. Mindent…
Én magam döntöttem úgy, hogy olyan világban akarok élni, ahol többet érek holtan, mint élve. Rossz ember voltam – sosem állítottam mást magamról. Rengeteg dolgot tettem, amire nem vagyok büszke. Láttam sok mindent, ami belém égett. Fájdalmat okoztam sok embernek, s ezt nem lehet visszacsinálni.
Minden rajtam állt.
Minden döntés.
Minden parancs.
Sosem számított, hogy mi helyes, és mi becstelen.
Amíg nem találkoztam Vele.
Addig védelmeztem, amíg a megszállottja lettem.
De ki fogja őt megmenteni tőlem?
Magától az ördögtől.
A sors hozott össze bennünket. A végzetünk közénk állt.
Sötét és kegyetlen, domináns maffiózó érzékeny szerelme egy balerina iránt.
FIGYELMEZTETÉS!
Brutális történet brutális szavakkal. Csak akkor vidd magaddal, ha bírod!
Ennek a könyvnek nem is adhattak volna találóbb címet. A címe egyben figyelmeztetés is: Vigyázat, ördögi történet következik!
S nem véletlenül kapta könyv a 18-as karikát sem. A téma és a stílus is igényli a figyelmeztetést. Ez bizony egy felnőtteknek szóló könyv! Oly annyira, hogy eleinte kissé zavart is a sok trágár beszéd és az agresszió. Aztán rá kellett döbbennem, hogy nem önmagáért való a sok durva szöveg. Egyszerűen a szereplőkhöz és környezetükhöz ez illik.
A történet eleinte két különálló szálon fut, így ismerhetjük meg a két főszereplőt. Gyermekkorukat, családi körülményeiket. Lexiért kezdetektől fogva szorítottam. Szörnyű belegondolni, hogy története sajnos biztosan nem egyedi a világon. De azt mondják, ami nem öl meg, az megerősít. A hányattatott sorsú Lexi rendkívül "tökös" nővé válik, aki szinte bármit bevállalna azért, hogy álmát valóra válthassa. Ha kell még az ördöggel is szembenéz. S teszi ezt nemcsak képletesen. Hisz Martinez valóban ördögi, nem épp a lányos apák álma... Az ő sorsa előre elrendeltetett. Nem bújhatott ki a bőréből, nem tagadhatta meg a nevét, bármennyire is szerette volna. Apja ugyanis gondoskodott arról, hogy a maga képére formálja. Martinez aztán tökélyre viszi a nekiszánt szerepet, annak ellenére, hogy ennek súlyos ára van.
Roppant jól megírt, izgalmas, feszültséggel teli történet, amely sok meglepetést tartogat az olvasó számára. Amikor azt hiszed, már tudod, hogy fog folytatódni a történet, akkor mindig van egy újabb csavar, a vége pedig zseniális!
Ha kíváncsi vagy arra, hogy kettősük számára van-e megváltás vagy a pokolban végzik mindketten, és ha elég bátorságot érzel magadban kalandjaikhoz, ne habozz! Az ördögi utazás csak rád vár!
Beleolvasó
Prológus
Martinez
Könnyedén zsebre vágtam a kezem. Baljós tekintettel tetőtől talpig végigmértem.
– Volt már egyáltalán pisztoly a kezedben? – kérdeztem epésen, félrebillentve a fejem.
– Kérlek… Martinez… kérlek… hagyd ezt abba…
Gúnyosan vigyorogtam. Kurvára nem állt szándékomban abbahagyni. Még csak most kezdtem.
– Remeg a kezed. Ha valakire fegyvert fogsz, az első számú szabály, hogy az ellenség nem láthat rajtad félelmet. Süt rólad, hogy gyáva nyuszi vagy. Szóval mi a következő lépés? Itt vagyok előtted.
– Széttártam a karom, kidüllesztettem a mellem. – Íme a lehetőség, hogy megszabadulj tőlem. Gyerünk! Húzd meg azt a kibaszott ravaszt! Gyerünk! – hecceltem arrogánsan. Magasról leszartam én már mindent.
– Hagyd abba! Kérlek! Hagyd már abba, bazmeg!
– Rossz ember vagyok. Megbocsáthatatlan dolgokat tettem. Itt a lehetőség! Élj vele, bassza meg! Küldj már pokolra! Most! Mindig tudtam, hogy eljön majd ez a nap. Számtalan kikúrt hibát követtem el életemben, de ez a pillanat nem fog közéjük tartozni.
Sokkal tovább éltem, mint valaha is hittem volna. Mindig azt reméltem, hogy olyasvalakinek a keze révén találkozhatom a teremtőmmel, akit szeretek, de hát nem alakulhat minden úgy, ahogyan szeretnénk.
Embert öltem.
Bosszút álltam.
Szerettem.
Életeket tettem tönkre, és most eljött az idő, hogy megfizessek, amiért eljátszottam a kibaszott Kaszást, és önkényesen elpusztítottam másokat. Csak azt nem hittem volna, hogy így ér véget az életem.
A saját véremben fekve.
Arra biztatva a gyilkosomat, hogy húzza meg a ravaszt.
Első rész
1
Martinez
–Gyerünk, Martinez! A lányok várnak ránk – közölte tizedszerre is Leo barátom.
– Jól van már, bazmeg, várj egy kicsit! Jövök. Te is tudod, hogy egész éjszaka várnak ránk, ha kell – feleltem öntelt vigyorral, miközben a hátsó ajtó felé tartottam, ügyelve rá, nehogy a testőrök meg a szerte a házban elhelyezett kamerák észrevegyenek.
– Alejandro! Nem mehetsz el. Apa megtiltotta. Nem szereti, ha elmész, amikor nincsenek itthon, főleg, ha még testőr sincs veled – korholt Amari, és elkapta a karomat, hogy megállítson.
A nővérem, Amari valóságos angyal volt, én viszont inkább maga az ördög. Azt hiszem, apám titkon büszke volt a meredek húzásaimra, ha soha nem is mondta ki, és soha nem is hagyta őket büntetés nélkül. Nagyon értett hozzá, hogyan tartsa fenn a látszatot. Születésem napjától úgy nevelt és formált, hogy később átvehessem majd a birodalmát, ahogyan az a Martinez családban már nemzedékek óta dívott. Tizennégy éves voltam, majdnem tizenöt, de soha nem lehettem igazán gyerek. Éppen azért használtam ki minden lehetőséget, hogy azt tegyem, amihez csak kedvem szottyant, főleg, ha lógott valaki a nyakamban, hogy megtiltsa. Tojtam rá, ha szobafogságra ítéltek. Tudtam, hogy csak pár évem van kábé normális életet élni, úgyhogy megragadtam minden adódó alkalmat.
Amari másfél évvel volt idősebb nálam, nem mintha ennek bármilyen jelentősége lett volna. Mindig fiatalabbnak tűnt a koránál.
Amióta az eszemet tudom, be-beosont az ágyamba, mert éjjelente minden kis nesztől megijedt. Én nem engedhettem meg magamnak a félelem luxusát. Csak idő kérdése volt, hogy mikor kezd el tőlem is tartani.
Éppen úgy, ahogy apánktól.
Apánk ezt tiszteletnek nevezte, de már akkor is tudtam, hogy puszta megfélemlítésről van szó. Amari mindig gyenge volt, márpedig ez annyira bosszantotta apánkat, hogy rám volt szükség a béketeremtéshez. Nekem kellett megvédenem Amarit, pedig én voltam a fiatalabb.
– Nem akarom, hogy bajba kerülj, Alejandro – mormogta Sophia elég hangosan ahhoz, hogy meghalljam.
Elmosolyodtam. A tekintetemet Amariról a hall végében álló Sophia felé fordítottam.
Sophiát a nővérem a legjobb barátnőjeként tartotta számon. Mindig furcsálltam a barátságukat, mert Sophia velem volt egyidős. Ragyogó, zöld szeme, biggyedő ajka és hosszú, sötétbarna hajának illata mindenféle dolgokat művelt velem, amióta csak pár évvel korábban először megláttam. A New York-i magániskolánkba járt azzal az ösztöndíjjal, amit az alacsony jövedelmű családokból származó, de kivételes tanulmányi eredményt felmutató gyerekek kaphattak.
A nővérem azonnal megkedvelte. Gyűlölte az öntelt pöcsöket az iskolában.
Ez volt az egyik közös bennem meg Amariban.
Leóval a gimi első napja óta jóban voltunk. Igazi kocka lévén az úgynevezett barátaim egytől egyig rászálltak. Egy napon mind az öltözőszekrények előtt álltunk becsöngetés előtt, és dőlt belőlünk a hülyeség. A többiek azon vitatkoztak, hogy ki jutott a legmesszebb a bögyös Catherine St. Jamesszel, én meg leginkább Sophiára koncentráltam, aki kicsit távolabb a szekrénye legfelső polcát igyekezett elérni.
– Nézzétek, mit találtam, fiúk! – szólalt meg egyszer csak Jimmy, akivel egészen kis korunk óta együtt jártunk suliba.
Hátrafordultam, hogy lássam, miről beszél. Öt szekrénnyel odébb egy szemüveges, gizda srác állt. Mintha nem tartozott volna a sulinkba. Jimmy egyszerűen nekiment, és kilökte a könyveket a kezéből.
– Eltévedtél? A fogyatékosok iskolája a város másik végén van.
Leo nem foglalkozott vele, nekilátott összeszedni a könyveit.
Megszólalt a csöngő, mindenki elindult az osztályterem felé. Jimmy meg pár másik fiú belökték Leót a szekrényébe, rázárták, aztán röhögve odébbálltak. Mondanom sem kell, hogy az aznapi órák után már nem röhögtek annyira. Alaposan lekaptam őket a tíz körmükről, és parancsba adtam, hogy ne baszakodjanak többé Leóval.
Vagy különben… Volt valami a srácban, bár igazából a mai napig nem tudom, miért siettem a megmentésére.
Ettől fogva állandó szereplője lett az életemnek. Továbbra is kocka maradt, de már nem számított. A barátságom pajzsként vette körül.
Senki sem merte többé csesztetni. Már ilyen fiatalon sem szarakodtam. Komolyan gondoltam, amit mondtam, és kimondtam, amit gondoltam. Sosem kértem bocsánatot sem a létezésemért, sem a cselekedeteimért. Mindenki azt kezdett velük, amit akart. Magasról tettem rájuk. A telibe szarós hozzáállásom miatt a többiek csak még inkább keresték a társaságomat, holott igazság szerint a lehető legnagyobb ívben el kellett volna kerülniük.
Mindenki tudta, ki az apám, és féltek tőlem emiatt.
Sosem rajongtam azokért, akik a gyengéken élősködtek. Talán, mert annyi gyengeséget láttam a nővéremben. Bármit feláldoztam volna, hogy megvédjem, ha úgy hozza a sors. Apám tudta, hogy Amarit nem ugyanabból a fából faragták, éppen azért nem engedte, hogy kitegyem a lábamat a házból, amikor nincsenek otthon. Sosem értettem, ennek mi értelme. Mindenhol ott állt egy testőr, aki csak arra várt, hogy meghúzza a ravaszt, ha beüt a krach. Feltételezhetőleg egy valag pénzt kerestek, hogy azt tegyék, amit a jelek szerint apám inkább rám szeretett volna bízni.
– Amari, úgyis csak későn jönnek haza. Már ha egyáltalán hazajönnek. Valakinek a beiktatásán vannak, vagy mi a tököm – feleltem, és kirántottam a karomat nővérem szorításából.
– Nem unod még az állandó szobafogságot? Miért nem tudsz kivételesen hallgatni rájuk? Nem olyan nehéz – durcáskodott Amari, hevesen gesztikulálva.
– Te csak tartsd a szád! Ha mégis hazajönnek, nem láttál.
– De soha nem tudtam jól hazu…
– Carajo, Amari! Haga lo que le digo pues! – kiáltottam rá. „Baszszus, Amari! Csak csináld!” Már idegesített a folyamatos nyafogása.
Felsóhajtott, és elfordította a tekintetét.
Gyűlölte, ha kiabálok vele. Apánk kiabált éppen eleget mindenki más helyett is. Ő a szigorú szeretetben hitt. Ölelésből és csókból nagyon kevés jutott nekünk. Alig-alig hallottuk a szájából, hogy „szeretlek”. Egyedül anyánktól kaptunk melegséget, gyengédséget, ragaszkodást. Amari elé léptem, könnyedén megfogtam az állát, kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen. A pillái rejtekéből lesett rám. Tudtam, mi a legnagyobb baja. Félt, hogy történik velem valami. Folyamatosan rettegett minden miatt. Főleg az aggasztotta, hogy baja eshet, ha nem vagyok mellette.
– Nem lesz semmi bajom. Neked sem lesz semmi bajod. Garantálom. Itt vannak apa gorillái, és én sem maradok sokáig.
Nyomtam egy puszit a homlokára, aztán vetettem egy utolsó pillantást Sophiára, mielőtt sarkon fordultam, és kiléptem az ajtón.
Tudtam, hogy szeretné megkérdezni, hová megyünk, de volt annyi esze, hogy nem tette. Rávigyorogtam, ő óvatosan mosolygott. Csak később bántam meg, hogy kitettem a lábamat a házból, de Sophia tekintetéből ítélve ő már akkor érezte, mitől fél annyira a nővérem.
© Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2019
Nincsenek megjegyzések
Megjegyzés küldése