Baráth Viktória: Első tánc
Kiadó: Álomgyár
Oldalszám: 422
Fülszöveg
Meddig érdemes küzdeni egy férfi szerelméért? És az álmaidért?
Zoey álma, hogy musicalszínésznő lehessen, ennek az álomnak azonban határt szabnak a gátlásai. Hogy bebizonyítsa rátermettségét, a 21. születésnapján Párizsba utazik egyedül, ahol szenvedélyes szerelemre lobban a skót származású Owennel, aki a fiatal lány számára a tökéletes férfi – egy apró szépséghibával: a 35 éves Owennek ugyanis van egy titka.
Később felbukkan a színen egy másik férfi is, aki pont azt a biztonságot tudná nyújtani Zoey-nak, amit Owentől sosem kaphat meg.
Zoey válaszút elé kerül: vajon a szenvedélyes szerelmet választja, vagy a biztonságos és kiszámítható életet, netán saját lábára áll, és elindul az álmai megvalósításának útján?
Hová vezethet egy titkokkal és hazugságokkal kezdődő kapcsolat? A nagy korkülönbség ellenére kialakulhat-e életre szóló szerelem két ember között? Te mit tennél meg az álmaidért?
Baráth Viktória első regénye az álmok valóra váltásáról, a leküzdendő akadályokról, és a saját határaink átlépéséről szól.
Egy történet szívvel-lélekkel.
Baráth Viktória Első tánc című könyvével kicsit nehéz dolgom van, ugyanis töredelmesen be kell vallanom, nem azt kaptam, amit vártam. A főnök után ugyanis a fellegekben jártam! Most csak a plafonon! :) Tudom, hogy ez az írónő első regénye, úgyhogy ez akár mentségül is szolgálhatna, nekem viszont nem minőségi kifogásaim vannak a könyvvel szemben. Hanem sajnos ennyi unszimpatikus szereplőt egy történeten belül még sosem sodort elém a szél. Owen a nőcsábász, megbízhatatlan önző szemét (bocsánat, nem tudom szebben megfogalmazni) iskolapéldája volt, Zoey pedig egy naiv p...a (pedig tényleg próbálom magam moderálni). Ha az ember egyszer átvágják és megbocsát, az még elmegy. Ha kétszer, akkor hülye. Ha kettőnél többször, háááát, ott már nincs mit mondani. Nekem egyébként furcsa volt a történet háttere is, de ez lehet, hogy amiatt volt, mert én is tanár vagyok. És nem a tanár-diák viszonnyal volt problémám. Inkább azzal, hogy ha ez egy olyan művészeti iskola, ahova felnőtt (nagykorú) tanulók járnak, és minden héten együtt buliznak a tanáraikkal, fogadásból masszírozzák egymást, meg úgy általában is haveri szinten kezelik egymást a tanítvánnyal, akkor az együttjárás már annyira semmiségnek tekinthető, hogy szerintem kár úgy felfújni. Nem hiszem, hogy az osztályzatoknak itt már akkora jelentősége lenne, hiszen a karrier szempontjából minden diák a maximumot nyújtja. Zoey-t mondjuk abszolút nem tudom visszahúzódónak elképzelni, bár gyakran bizonygatta, hogy az volt, hááát... Az az alkoholmennyiség, amit a könyv folyamán elfogyasztott, megint csak no komment. Sajnos a mellékszereplőkkel sem álltam jobban, egyedül Jackson volt az, akit sikerült megkedvelnem. spoiler: Őt viszont sajnáltam, mert a sorok között azt olvastam ki, hogy ő bizony szerelmes Zoey-ba, amit szerintem ez a csaj egyáltalán nem érdemelt meg. spoiler vége. Lisa karaktere megint megér egy misét. Neki szerintem megvolt a magához való esze, amit a naivitás álarca mögé rejtett. Nem tudom mi volt az írónő szándéka, de én simán beleképzeltem, hogy az utolsó konfliktust Lisa szándékosan robbantotta ki, mert tisztában volt vele, hogy mi lesz a következménye. Az én álláspontom egyébként az, hogy az ilyen Owen-Lisa-Sean emberektől mielőbb meg kell szabadulni. Zoey egyedül a regény utolsó lapján vívta ki az elismerésemet, remélem ezzel megjött az esze. Seannal egyébként szerintem komolytalan volt az egész szituáció, spoiler: nekem az jött le, hogy pótléknak használta, ráadásul általa Owen közelében maradhatott. Aki Skóciában valószínűleg Amy-vel fogja ugyanott folytatni, ahol Zoey-val abbahagyta. (Hányinger.) spoiler vége. Abszolút tanácstalan vagyok, hogy hány csillagot érdemelne ez a könyv, hiszen a történetet és a karaktereket tekintve csupa atrocitás ért - szépen szólva síkideg voltam szinte végig - viszont az intenzív hatás, amit kiváltott ismételten Baráth Viktória zsenialitását igazolja. A borító gyönyörű! Amiatt olvasatlanul is szerelem. A karakterek miatt néha falhoz vágnád, de mégis valószerű. Szerintem a 18-25 éves korosztálynak kötelezővé tenném, mert eszméletlen sokat lehet tanulni belőle arról, hogy ne hagyd magad kihasználni (37 évesen persze már csak a szemét forgatja az ember). Szerintem 4 csillagban kiegyezünk, de csak azért, mert ennek a történetnek nem én vagyok a célközönsége. Az ő számukra csillagos ötös!
Beleolvasó
Első fejezet
– Kérem, kapcsolja ki a telefonját, nemsokára felszállunk!
A stewardess hangja hirtelen visszarántott a valóságba. Szörnyen elbambultam, mindig ez van, ha nagyon koncentrálok.
– Persze, máris. Csak egy SMS-t kell küldenem – mutatom felé a mobilomat.
– Arra még van idő – mondja, majd továbbáll természetellenesen elragadó mosolyával. Vajon ez felvételi követelmény náluk? Aki nem tud ennyire megnyugtatóan mosolyogni, azt fel sem veszik? Nem kéne folyton hülyeségeken gondolkodnom, ez az út nem erről szól. Megírom a sablon SMS-t, amit elküldhetek mindenkinek: „Sziasztok, minden rendben, nemsokára felszállunk, ha odaértem, csörgök. Puszi!” Ez jó is lesz. Rányomok a küldésre, és már el is ment az üzenet anyunak és Lucynak. Hátradőlök az ülésemben, és csak bámulok kifelé az ablakon. Jót fog tenni végre egy kis kikapcsolódás, hosszú év áll mögöttem, így engedélyeztem magamnak egy kis pihenést. Pontosabban a családom és a barátaim úgy döntöttek, hogy szükségem van rá. Lehet, hogy kicsit tényleg túlhajtottam magam, de muszáj megtennem mindent egy jó ösztöndíjért. Ez lesz az utolsó évem az iskolában, utána választanom kell, hogy milyen szakon megyek tovább: tánc, ének vagy dráma. Mindenki meglepődött, amikor bejelentettem, hogy milyen sulit választottam. Tudom, hogy nem ez az ideális pálya számomra, mert nem igazán vagyok extrovertált, de ez az életem. Imádok énekelni, táncolni, és amikor a színpadon vagyok, olyan, mintha kicserélnének. Belebújok egy szerepbe, akkor is, ha csak énekelnem kell, így nincs lámpalázam, viszont ez csak a színpadon működik, amiből akadt már pár gondom, mivel az órákon nem tudom a maximumot nyújtani. Egyedül az igazgatónak köszönhetem, hogy még nem küldtek el. Ha jól sikerül ez az évem, pályázhatok egy neves színház ösztöndíjára a következő évre, utána pedig irány a színpad. Vagy nem.
Párizs. Ezt az ajándékot kaptam szülinapomra. Egy hét egy kis párizsi szállodában, mellette városnézés, múzeumlátogatás, de leginkább pihenés. Nem kell semmi mással foglalkoznom, csak magammal. Úgy tűnik, a szerencse is mellém szegődik, senki nem ül a mellettem lévő székben, így kényelmesebb lesz az út. Ez az első repülőutam, nem lenne kellemes, ha egy idegen mellett kapnék pánikrohamot. Félek a repüléstől, de ez egy jó módja a félelmeim legyőzésének. Jobb így, társaság nélkül. Ha kiborulok, csak hívom a mosolygós stewardesst, hogy mondjon valami megnyugtatót.
– Elnézést, szabad lesz? – szólal meg mögöttem egy hang.
Egy férfi verekedi át magát az embereken, majd megáll a mellettem lévő ülésnél, és elkezdi betuszakolni kézipoggyászát a tartóba. Hát, ez sem az én napom – gondolom magamban, és sóhajtok egy nagyot. A férfi becsukja a tartó ajtaját, és leül mellém. Rám mosolyog, és mivel őszinte a mosolya, így viszonzom. Zöld, kedves szeme majdnem olyan megnyugtató, mint a stewardess mosolya. Fészkelődik még kicsit, próbál kényelmesen elhelyezkedni, de látszik rajta, hogy feszeng. Többször beletúr vörösesszőke hajába, amitől megnyugszom – nem csak én félek a repüléstől.
– Megkérjük kedves utasainkat, hogy kapcsolják be a biztonsági öveket, nemsokára felszállunk. Ha bármire szükségük van, jelezni tudják a fejük fölött lévő sárga gombbal. Kellemes utazást kívánunk! – tájékoztatja az utasokat az egyik stewardess.
Ahogy befejezte a mondókáját, a mellettem ülő férfi nyomkodni kezdi a kis gombot. Máris? Mi lehet ilyen fontos? Előveszek egy könyvet, hátha az leköti a figyelmemet.
– Segíthetek, uram? – kérdezi a stewardess.
– Amint felszálltunk, visszajövök, és rendelhet – válaszolja a nő, majd visszamegy a többi stewardesshez, és elfoglalják helyüket az üléseikben a felszálláshoz.
A férfin látszik, hogy nagyon ideges, folyamatosan dobol a lábával, nem tud egy helyben ülni. Hirtelen rám néz, de elkapom a tekintetem, nem akarom, hogy észrevegye, hogy őt bámultam.
– Csak a repülés miatt. Megnyugtat. Nem szeretek repülni – mentegetőzik.
– Persze, megértem. Én sem – felelem, majd visszatérek a könyvemhez.
Éppen A legyek urát olvasom, valahogy úgy éreztem, ez pont ide való. A gép lassan elkezd gurulni, mire a férfi még idegesebben mocorog. A kezét tördeli, a hajába túr, a nadrágja és pulóvere gyűrődéseit igazgatja. Fél szemmel figyelem, jobban szórakozom rajta, mint a könyvön, ami persze nem egy kimondottan szórakoztató olvasmány. Basszus, észrevette, hogy mosolygok!
– Valami vicceset olvas?
– Nem, elnézést, csak… Semmi. – A fejemet rázom, és próbálok úgy tenni, mintha olvasnék.
– Rajtam mosolyog? – fordul felém a homlokát ráncolva.
– Nem, tényleg nem. Vagyis igen. De nem szándékos. Kicsit furcsa, hogy egy felnőtt férfi fél a repüléstől.
Kicsit zavarban vagyok, mert én is félek, de neki ezt nem kell tudnia.
– Én nem félek, csak nem szeretem. Ez két külön dolog – magyarázza.
Vicces, ahogy magyarázkodik. Beletörődve fordul vissza eredeti helyzetébe.
– Persze, ahogy mondja – bólogatok.
– A gép elérte utazási magasságát – szól bele a stewardess a mikrofonba, majd mosolyogva odasétál a férfihoz, és lehajol hozzá. – Uram, milyen italt hozhatok?
A nő mosolya megváltozik, mire odaér, már nem a munkamosolyát használja, sokkal inkább flörtölős mosolynak tűnik.
– Scotch-ot. Jég nélkül – viszonozza a mosolyt a férfi.
– Máris hozom.
A nő kicsit megnyalja a száját, majd felegyenesedik. Ezt nem hiszem el. Muszáj előttem csinálniuk?
– Egy pillanat, ön kér valamit? – fordul felém a férfi.
– Ó, hogy én? – Hirtelen nem gondoltam, hogy hozzám beszél. – Nem kérek semmit, köszönöm.
– Üdítőt sem? Vizet?
– Nem, köszönöm.
– Akkor ennyi lesz – mondja a férfi a stewardessnek, aki egy utolsó mosoly kíséretében távozik.
Pár perc néma csend és kínos mosoly után a nő visszatér az itallal. A férfi megköszöni, majd egy kortyra lehúzza az egészet. Úgy tűnik, kicsit jobban érzi magát, de még mindig feszeng.
– Nyaralni megy? – kérdezi hirtelen felém fordulva.
Azt sem tudom, mit feleljek. Ez a férfi csevegni próbál velem, holott nem is ismerem, most találkoztunk először. Vagy a repülőn ez így szokás? Társalogni kell a mellettünk ülővel?
– Őőő… Igen. Úgy is mondhatjuk.
– Egyedül?
– Igen, ajándékba kaptam az utat.
– Nos, remélem, nem Liam Neeson az apja… – viccelődik.
– Nem – nevetek én is. – Nagy álmom volt eljutni Párizsba, és most eljöhettem öt napra.
– Ez nagyon jól hangzik!
– Igen, izgatott is vagyok miatta. Főleg, mert ez az első repülőutam, de máshogy elég nehéz lenne átjutni Európába… Alig várom, hogy odaérjek! Végig akarok sétálni az egész belvároson, a Champs-Élysées-n, szeretném megnézni a Louvre-t, a július 14-i felvonulást, és kávét akarok inni egy kis francia kávézóban, meg croissant-t enni reggelire.
Nem értem, hogy miért, de könnyedén kezdek beszélgetni vele, ő pedig csak hallgat, és mire a kis beszédem végére érek, mindketten elfelejtjük, hogy repülőn ülünk.
– Jajj, ne haragudjon, csak beszélek összevissza – mentegetőzöm, amikor észreveszem, hogy be nem áll a szám.
– Ön is nyaralni megy?
– Dehogy haragszom, mondja csak nyugodtan, szívesen hallgatom.
– De engem tényleg érdekel.
– Tényleg? – lepődik meg.
– Igen – magam is meglepődöm, de tényleg érdekel.
– Igazából átutazóban vagyok, hazafelé.
– Kitalálom, Skócia?
– Honnan tudja? – kerekednek ki a szemei.
– Nos, ha a vörös haja, a scotch iránti szeretete és a skót akcentusa nem lenne, akkor nem tudnám megmondani… De hát… – mutatok végig rajta.
– Jogos – mondja nevetve. Mindketten elhallgatunk.
– Megkérhetem valamire? – kérdezi, már komolyabb hangon, ismét felém fordulva. Félreteszem a könyvemet, és én is felé fordulok.
– Mi lenne az?
– Beszélgetne velem? Ha nem figyelek a repülő mozgására, akkor kicsit jobban bírom az utazást.
– Persze – nézek rá értetlenül.
– De mégis miről?
– Teljesen mindegy. Szívesen hallgatom, bármiről is mesél – mosolyog.
Már megint az a mosoly… És tényleg szívesen hallgat. Beszélgetünk Párizsról, Franciaországról, utazásokról, művészetről. A stewardess többször is odahajol hozzá, hogy hozhat-e valamit, de ő mindig megrázza a fejét, majd visszafordul hozzám, hogy folytassam. Az előbb még nagyban flörtöltek, de most szinte észre sem veszi. Mintha csak mi ketten ülnénk a gépen. El is felejtettem, hogy repülőn ülök, semmi félelem nincs bennem, és úgy látom, benne sincs. Nagyokat nevetünk, és mindenféle témát kibeszélünk, kivéve a személyeseket. Mégiscsak egy idegen. És elég ijesztő volt az a Liam Neeson-os poén… Ki tudja?! Reggelre fogunk Párizsba érni, így aludnunk kell egy keveset. Éppen az új mozifilmekről beszélgetünk, amikor már nem tudom visszatartani, lecsukódik a szemem.
Nincsenek megjegyzések
Megjegyzés küldése