Fülszöveg
A tizenéves Julcsi osztályidegen szülők kisebbik gyermekeként az ötvenes évek Budapestjén nő fel. A zord, ellenséges világban szinte az egyetlen örömet a könyvek és az olvasás jelentik számára. Az ötvenhatos forradalom véres és zavaros napjaiban Julcsi menekülni kényszerül, és némi vargabetű után végül egy amerikai kisvárosban, távoli rokonainál köt ki.
Az idegen országban nehezen találja meg a helyét, és a múlt árnyai is megnehezítik, hogy végre boldog lehessen. A rövid, ám annál mozgalmasabb Kennedy-korszakban a kamasz lány aztán lassan felnő, és megbarátkozik új hazájával. Julcsi-Julie-nak már otthon, Magyarországon is nagy vágya volt, hogy egyszer könyvesboltja lehessen. Vajon az álmok hazájában, Amerikában ez az álom is valóra válik?
Fábián Janka könyveivel Az utolsó boszorkány történetei kapcsán ismerkedtem meg, különleges világa pedig rögtön magába szippantott, úgyhogy amikor értesültem róla, hogy új regénye jelenik meg, A könyvárus lány, egy pillanatig sem gondolkodtam, hogy kell-e ez nekem. Naná, hogy kell! Igazi könyvmolyként már a regény címébe beleszerettem, miután elolvastam, ez az érzés csak megerősödött bennem. Az írónő egyszerűen megszemélyesíti a történelmet. Az 1956-os forradalom eseményeivel ezelőtt valahogy sosem tudtam azonosulni. Persze én is ismertem a tényeket, fel tudtam sorolni október 23. eseményeit, ahogy az 1848/49-es forradalom és szabadságharcét vagy sok más történelmi eseményét is, de az érdeklődésem itt kimerült. Fábián Jankát olvasva viszont elmondhatom, hogy teljesen megváltoztatja az ember befogadóképességét. A történelemkönyv lapjai megelevenednek, emberi sorsokon keresztül láthatjuk a történéseket, képessé válunk a szereplőkkel azonosulni, átélni a leírtakat. És ez nemcsak a hazai eseményekre vonatkozik, hiszen azon kaptam magam, hogy úgy drukkolok az amerikai elnökválasztás alatt, mintha nem tudnám, mi lesz az eredmény, de a hidegháború is új megvilágításba került a szememben. Sárosi Felícia után már Kiss Júliára is úgy gondolok, mint kedves ismerősömre, akivel együtt nevettem, sírtam, bosszankodtam, reménykedtem. És teszem még most is, néhány nappal a könyv befejezése után, mert egyszerűen nem enged el. Zárójelben megjegyzem, már csak azért sem, mert akkora függővége lett, hogy le tudtam volna kaparni a falat. Egyetlen szót tudok csak mondani: még! Kínszenvedés lesz kivárni, hogy újra találkozhassam Julcsival, Árpival, Ágival, hogy csak a személyes kedvenceimet említsem. Az írónőt ismerve biztosan sok fordulatot tartalmaz még nekünk a kis könyváruslány élete. S bár nekem van egy reményem a továbbiakra nézve, amit nagyon szeretnék, ha beigazolódna, addig azonban csak abban bízom, hogy nagyon hamar kézbe vehetjük a folytatást.
A Nagy Fuvaros utca fáinak ágai még kopaszon meredtek az égre, Julcsi azonban ma reggel mégis mosolyogva nézte őket. Az előző napokban az esős, szeles időben behúzott nyakkal, a sáljába bugyolált füllel igyekezett az iskolába, ma reggelre viszont végre eloszlottak a felhők, és bár hideg volt, a napsugár és a kék ég előcsalogatott pár énekesmadarat az eddigi búvóhelyeikről. Az ő csiripelésüket hallva nézett fel a kislány a házuk előtt álló fára, és nyomban elmosolyodott.
– Közeledik a tavasz – jegyezte meg Apus is, követve a lánya tekintetét. – Most már tényleg közeledik – tette még hozzá, majd átkarolta Julcsi vállát. – Na gyerünk! – noszogatta gyengéden. – Elkésel az iskolából.
Julcsi elfintorodott, majd sóhajtott egyet, és engedelmesen elindult, próbálva lépést tartani Apussal. A hatalmas termetű férfi nem sietett, ám öles léptei miatt a kislánynak mégis szaporán kellett szednie a lábát. Kiss Dénes mintha maga is széles jókedvre derült volna a madárdaltól; kézen fogta a lányát, és vidáman fütyörészni kezdett.
– Apus! – szólította meg Julcsi, kissé lihegve. – Kérlek, taníts meg fütyülni!
A férfi elnevette magát.
– Nem vagy te fiú! Minek akarsz fütyülni?
– Miért, csak a fiúk fütyülhetnek? – Julcsi bosszúsan megvonta a vállát. – Nem igazság! Egy csomó olyan dolog van, amit a fiúk megtehetnek, a lányok meg nem.
– Másokat meg a lányok tehetnek meg, a fiúk nem… De nem feleltél, minek akarsz fütyülni? Nem áll az jól egy kislánynak.
– Gittát megtanítottad? – kérdezte Julcsi, alig leplezett féltékenységgel a hangjában, mire Dénes megtorpant, és elkerekedett szemmel nézett a kislányra.
– Nem! – mondta, majd megcsóválta a fejét. – Honnan veszed ezt? – mormolta alig hallhatóan. – Én ugyan nem. Ha tud, magától tanulta meg.
– Mert ő olyan okos – motyogta Julcsi még mindig sértődötten. Hat évvel idősebb, gyönyörű nővérére, Margitra, akit Gittának becéztek, kicsi kora óta fájóan féltékeny volt, ugyanakkor bálványozta is. Nem is lehetett őt nem szeretni! Szépséges volt, akárcsak az édesanyjuk, csak ő nem volt mindig olyan szomorú. Folyton kacagott, csengő hangon, a fejét hátradöntve, kivillantva hófehér fogsorát, megrázva aranyszőke sörényét. Amikor pedig nem nevetett, énekelt, szép szoprán hangon, vagy éppenséggel fütyült. Igen, fütyült. Apus pedig neki nem vetette a szemére, hogy lány létére nem áll jól neki.
Gittának minden jól állt.
Julcsi megint felsóhajtott, ezúttal halkabban, lemondóan. Á, ő sosem lesz olyan, mint Gitta. A nyomába sem érhet. Nem mástól tudta ezt, mint a házmesternétől, Zsírosnétól, aki a minap a földszinti szomszédjával, Mátyusnéval sutyorgott a lépcsőházban, ő pedig meghallotta. Nem is kellett hallgatóznia – a két asszonyság még akkor is harsány volt, amikor suttogni szándékozott, a lépcsőház pedig elég visszhangos. Utána hosszasan nézegette magát Anyuska tükrében a ruhásszekrény ajtaján. Hát, az biztos, hogy ő nem örökölte Anyuska búzavirágkék szemét és aranyszínű haját, mint Gitta. Nem, neki barna szeme volt, mint Apusnak, és világosbarna vagy inkább olyan seszínű haja. Bár Gitta nemegyszer megjegyezte, amikor Anyuska reggelire karamellás tejet készített, hogy a Julcsi haja, lám, pontosan olyan színű. Ennek a kisebbik lány mindig örült… a karamellás tej finom volt, illatos, meleg. A színe is kellemes aranyosbarna árnyalatú. Ha valakinek ehhez hasonló a haja, az csak jó lehet, nem igaz?
Ahogyan Apus mellett lépkedett, Julcsi óvatosan összecsücsörítette a száját, és megpróbálta kifújni a levegőt. Ám semmi sem történt – akár lassabban, akár gyorsan fújt, semmiféle hangot nem tudott előcsalni. Ekkor észrevette, hogy Apus őt figyeli, mire szégyenlősen lehajtotta a fejét, és elpirult.
– Miért nem kéred meg a nővéredet, hogy mutassa meg, hogy kell? – kérdezte a férfi mosolyogva. – Bár hozzáteszem… szerintem saját magadnak kell rájönnöd a technikára.
Julcsi megvonta a vállát.
– Á, nem is érdekel – jelentette ki. – Meghagyom a fiúknak ezt a butaságot. Meg Gittának…
Befordultak a sarkon, és megérkeztek az iskola elé, a Német utca és a Futó utca sarkán. Dénes a kislány fejére tette a kezét.
– No, bemehetsz, Juliskám. Aztán jó legyél!
Julcsi megint fintorgott. Apus tudta, hogy utálja, ha Juliskának szólítja, és azt is, ha a fejét simogatja… de mégis, nem lehetett rá haragudni. Felemelte a karját, mire a férfi lehajolt, és a kislány kétoldalt arcon csókolta.
– Szervusz, Apuska! Te is legyél jó!
A bejáratnál még megfordult, és egy utolsó puszit dobott az édesapjának.
Az osztályterem felé, a folyosón nem sokan voltak – ilyenkor reggel, ráadásul pár perccel becsengetés előtt a diákok nem lézengtek itt kint, csak néhányan álldogáltak egy-egy ablak előtt, a párkányra támaszkodva, és kifelé bámulva, vagy egymással sutyorogva. Julcsi a folyosó végén álló terembe igyekezett, az első B-be, ami pontosan szemközt volt az első A-val. Ahogyan elhaladt két hetedikes nagylány előtt, akik a Gittával párhuzamos osztályba jártak, egy félhangosan elsuttogott mondat ütötte meg a fülét:
– Na, itt a másik grófkisasszony.
Felkapta a fejét, de nem látta, melyikük volt. Mindketten elfordították a fejüket, és halkan kuncogtak, Julcsi pedig – ma reggel már harmadszor – egy fintort vágott, és nagy lendülettel sarkon fordult.
Grófkisasszony, no hiszen!
Tudta, hogy Gittát így csúfolják, de arra még nem volt példa, hogy őt is grófkisasszonynak nevezzék. Vagyis dehogynem… ha jól belegondolt, egyszer már előfordult. Tavaly nyáron Gittával és Anyussal együtt szépen kiöltözve misére mentek, amikor a szomszéd házból a Pintér Karcsi nekiállt cukkolni őket. „Né, a grófnő meg a grófkisasszonyok. Alászolgája!” – kiabálta nyávogó hangon, mire Julcsi úgy, ahogy volt, ünneplőben, fehér blúzban és kék rakott szoknyában nekiiramodott, és utol is érte azt a kis hülyét, hiába szedte a lábát. Jól bokán is rúgta. Jó érzés volt… még akkor is, ha Anyuska külön kérésére később fanyalogva bocsánatot kért tőle. Legszívesebben most is odaugrott volna, hogy jól megtépje a két ostoba liba haját, de erre már nem volt idő. A csengő éles hangja fülsiketítőn sivított a visszhangos folyosón, mire a még mindig kint sertepertélő lányok szétrebbentek, és mindenki rohant az osztálya felé. Julcsinak szerencséje volt – éppen az utolsó pillanatban esett be az ajtón, és mire a helyére ért, már Jutka néni, a tanító nénijük is belépett a terembe.
– Láttalak, Kiss Júlia – jegyezte meg a kipirult arcú, ziháló kislánynak. – Már megint majdnem elkéstél!
Csak majdnem – gondolta Julcsi elégedetten. Azt pedig csak nem büntetik még, nem igaz? Láthatóan Jutka néni is tudta ezt, mivel nem feszegette tovább az ügyet. Julcsinak úgyis sok volt a rovásán, első osztályos létére kicsit túl sok is… No meg ott van az a szerencsétlen családi háttér is. Most legalább tényleg időben érkezett, még ha az utolsó pillanatban is rontott be az ajtón.
– Jól van – mondta a tanárnő, miután a gyerekek köszöntek, és a hetesektől meghallgatta a jelentést. – Üljetek le, és vegyétek elő az olvasókönyvet – az osztály egy emberként mozdult meg, halkan kattantak a táskák csatjai, és huppantak a könyvek a padokra. – Most pedig nyissátok ki a hatvankettedik oldalon – folytatta Jutka néni. – Ági, kezdd el az olvasmányt.
Suhogtak a könyvlapok, majd a felszólított kislány olvasni kezdett, Julcsi gondolatai pedig nyomban elkalandoztak, miközben azért arra figyelt, hogy úgy tegyen, gondosan követi a könyvben az olvasmányt. Ebben már elég nagy gyakorlata volt.
Grófkisasszony. Hát igen… ebben azért volt némi igazság, bár ők Gittával egészen biztosan nem voltak azok. Anyuska viszont igen, legalábbis nagyon régen, amikor még ők Gittával nem is éltek. Az eredeti neve, mielőtt Kiss Dénesné lett, Beleznay Mária Karolina Emerencia volt. Még kimondani is hosszú! És tényleg, igazi hús-vér grófkisasszony volt, habár ma már egyáltalán nem szerette, ha valaki ezt felemlegette. Annak sem örült, amikor a házmesterné nagyságos asszonynak vagy csak egyszerűen nagyságának szólította. Persze az a vén boszorkány nyilván nem tiszteletből tette… Mint ahogyan a gyerekek is csúfolódva emlegették az egykori címét. Ma már inkább balszerencsének számított, ha valaki grófi családba született. Még akkor is, ha Anyus családja már réges-régen elszegényedett, még a háború előtt, ám a rangot, azt bizony tartották, de nagyon. Ezt már Apus mesélte egy ízben, amikor egy nyári este rádióhallgatás közben a szomszéd Mihály bácsival sörözgettek, és utána a megszokottnál beszédesebb kedvében volt. Anyus szülei nem is akarták hozzáadni a féltve őrzött, szellőtől is óvott kis szőke lányukat az egyszerű falusi tanító és kántor fiához. Még akkor sem, ha Kiss Dénes messze földön híres volt az eszéről, és mindenféle akkor elérhető ösztöndíjakat kapott, hogy továbbtanulhasson. Egy évet még Bécsben is töltött, az egyetemen! Sokat mesélt arról az évről, a csodás városról, a császárok egykori székhelyéről, amikor szombat esténként Gittát és Julcsit németre tanította. A kislány néha el sem hitte ezeket a meséket – Apus biztosan csak kitalálta őket, nem is igaz, hogy létezik egy ilyen város, ilyen közel hozzánk, és mégis elérhetetlen messzeségben…
– Kiss Júlia!
Julcsi ijedten kapta fel a fejét, és úgy nézett körül, mintha hirtelen nem tudná, hová csöppent.
– Alszol, kislányom? – kérdezte Jutka néni, aki ekkor már mellette állt a két padsor között, csípőre tett kézzel. – Már háromszor szólítottalak. Folytasd az olvasást!
Julcsi fülig vörösödött, és tanácstalanul bámulta az olvasókönyvét. Vajon hol tarthattak? Ej, pedig hányszor megfogadta, hogy jobban fog figyelni, és nem engedi, hogy így elkalandozzon a figyelme. Jutka néni már a szüleivel is többször beszélt emiatt, és Anyuskának szentül meg is ígérte, hogy figyelmesebb lesz, és inkább iskola utánra hagyja az álmodozást.
Ezúttal azonban szerencséje volt. Az osztályterem ajtaján kopogtak, és a következő pillanatban belépett az igazgató bácsi. A gyerekek felpattantak, és vigyázzba vágták magukat.
– Szabadság! – harsogták egyszerre a köszöntést, ami csupán pár éve volt használatos. Azelőtt mindenütt „Jó napot kívánok!”-kal köszöntek, legalábbis Apus szerint, és Julcsi fel nem foghatta, mi volt azzal a baj, miért kellett lecserélni.
– Szabadság! – bólintott az igazgató, majd intett, hogy leülhetnek. Jutka néni ekkor, Julcsi megkönnyebbülésére újra a katedrához lépett, és az osztály felé fordult.
– Jól figyeljetek, lányok! 1 Az igazgató elvtárs nagyon fontos felhívást fog tenni, és én azt szeretném, ha mindnyájan a lehető legnagyobb elkötelezettséggel vennétek ki a részeteket a feladatból. Most pedig – fordult az igazgató felé –, kérem, Dobos elvtárs, ismertesse, miről van szó.
– Nem másról, mint népünk szeretett és bölcs vezérének, a párt főtitkárának, Rákosi Mátyás elvtársnak a közelgő hatvanadik születésnapjáról – az igazgató itt rövid hatásszünetet tartott, és végignézett az osztályon, ám a gyerekek mind rezzenéstelen arccal, hátratett kézzel hallgatták. Csupán némelyikük arcán látszott némi csodálkozás, mintha azt kérdezték volna: ez meg hogy jön ide? Ám hamarosan ezt is megtudták, az igazgató elvtárs ugyanis folytatta:
– Minden osztályt felkeresek most ez ügyben, hiszen mi lehetne fontosabb, mint hogy ezt a kerek évfordulót méltóképpen megünnepeljük. Itt kezdtem nálatok, az elsősöknél. Szeretném, ha iskolánk élen járna abban, hogy hozzájárulunk Rákosi apánk megajándékozásához. Ennek persze a legjobb módja az, ha mindenki mindennap, a nap minden órájában, az óra minden percében megtesz mindent, ami tőle telik országunk felvirágoztatásáért. Ez a ti esetetekben azt jelenti, hogy igyekeztek jól tanulni, és ezzel örömet szerezni a szüleiteknek és mindannyiunk szerető édesapjának, Rákosi elvtársnak. De mindenképpen szeretnénk valami kézzelfogható ajándékkal is kimutatni bölcs vezetőnknek szívből jövő, őszinte szeretetünket és megbecsülésünket. Nos… kislányok, mivel ti még csak most tanuljátok a betűvetést, tőletek azt kérjük, hogy valami szép rajzzal kedveskedjetek a főtitkár elvtársnak. Persze nem arról van szó, hogy bármit rajzolhattok… de a továbbiakat majd Jutka néni elmagyarázza. Engem várnak a többi osztályban is.
Az osztály ismét felpattant, és elköszöntek az igazgatótól, majd némileg felbolydulva egymás között kezdtek sutyorogni, mire az osztályfőnök tapssal és felemelt hangon próbált rendet teremteni.
– Csöndet! Csönd legyen, lányok. Mint ahogyan az igazgató elvtárstól hallottátok, nem mindegy, milyen rajzot készítetek. Van nálam egy lista, amiről választhattok. Szerepelhet rajta ötágú vörös csillag, sarló és kalapács, búzamező, napfényes rét, virágok, boldog gyermekek…
Jutka néni folytatta a felsorolást, ám Julcsi megint nem figyelt rá. Micsoda, hogy ő készítsen születésnapi ajándékot Rákosinak? Akit Apus otthon a négy fal között csak kopasz seggfejnek, utolsó komcsi gazembernek nevezett – meg még ennél cifrább nevekkel is illetett, ámbár azokat általában csak az orra alatt motyogva, különösen, amikor a lányai is hallhatták. A szülei tehát gyűlölték Rákosit és ezt az egész rendszert, és ebből nem is csináltak titkot… de csak odahaza. Másutt inkább hallgattak, és a lányaiknak is a lelkére kötötték, hogy így tegyenek. Köszönjenek „Szabadság”-gal még a házban is, énekeljék lelkesen a kommunista indulókat, ha pedig az ország vezetőiről van szó, hallgassanak. Nem kell dicsérni őket, de ne is szidalmazzák. Arról pedig végképp tartsák a szájukat, Apus miket mond rájuk otthon! Mert ha fecsegnek, abból nagy baj is lehet. Nagyon nagy baj. Nem is olyan régen a házukból az idős cipészt, János bácsit egy éjjel elvitte egy nagy fekete autó, egy Pobjeda, aminek az ablakai le voltak függönyözve. A lányok az ablakból figyelték, az utcai lámpa fényénél, ahogyan a bácsit két bőrkabátos ember a hátsó ülésre tuszkolta, azóta pedig nem látták őt. Ebből még Julcsi is megértette, hogy itt nem babra megy a játék.
Így hát hallgatott.
Na de hogy valamit rajzoljon a kopasz seggfejnek a születésnapjára? Azért ez már több a soknál!
Miután az utolsó óráról is kicsöngettek, Julcsi a hátára vette a táskáját, és a gondolataiba merülve elindult haza. Ilyenkor rendszerint a barátnőivel együtt mentek, ám most addig piszmogott a holmijával, amíg egyedül maradt a teremben, és így magányosan ballaghatott végig a már ismét üresen kongó folyosón, majd ki a kapun, a még kopár, de már napfényes télutó délutánjába. A többiek mind a főtitkár számára készítendő rajzokról fecsegtek, és ő ebben nem óhajtott részt venni. Habár sejtette, hogy az ő családjához hasonlóan máshol sem rajonganak tiszta szívből Rákosiért, de azt is tudta, hogy valószínűleg ezeknek a lányoknak is a lelkükre kötötték, hogy erről egy mukkot se szóljanak. Hát, ilyen ez a világ… Anyus szerint sokkal rosszabb, mint az előző volt, amikor ők voltak fiatalok, de Julcsi erről mit sem tudhatott. Ő már csak ezt a mostanit ismerte. A háború utolsó előtti évében, 1944-ben született, méghozzá az év vége felé, december 21-én. A Bak havában, pár nappal karácsony előtt. „Az én kis karácsonyi ajándékom” – Apus néha így nevezte, és ilyenkor homlokon csókolta, vagy megsimogatta a haját. Gitta születése után az orvosok azt mondták, Anyusnak nem lehet több gyereke. Így aztán, amikor öt év múlva ő mégis megérkezett, ráadásul épen, egészségesen, mindenki mérhetetlenül boldog volt. Még akkor is, ha akkoriban iszonyú nyomorban éltek, ennivalójuk sem igen volt – erre már Gitta is jól emlékezett, bár nem szeretett beszélni róla. Ám azokban az időkben szinte mindenki nyomorgott. Hiába, a háború már csak ilyen…
Egy a jelszónk, tartós béke, állj közénk és harcolj érte…
Nincsenek megjegyzések
Megjegyzés küldése