|Tedd kívánságlistára|Rendeld meg|
Fülszöveg
A 17 éves Naoko szomorú jövő elé néz az 1950-es évek Japánjában: szülei feleségül akarják adni édesapja egyik üzlettársának fiához, hogy ezzel biztosítsák a család társadalmi pozícióját. Nagyratörő terveik azonban dugába dőlnek, amikor kiderül, lányuk gyermeket vár titkos szerelmétől, egy amerikai tengerésztől. Az idegennel kötött házasság nagy szégyent jelentene az egész család számára, ezért Naokónak több nemzedék sorsát meghatározó, szörnyű döntéseket kell meghoznia.
Napjaink Amerikájában Tori Kovac különös levelekre bukkan, miközben haldokló édesapját ápolja. A levélben olvasottak sokkolják a nőt, és alapjaiban rengetik meg mindazt, amit eddig apjáról, a családjáról és önmagáról gondolt. Az igazságért át kell szelnie a fél világot, egészen egy távoli japán faluig, ahol szembenéz a múlt démonaival. Vajon eljöhet a megváltás oly sok év és annyi tragédia után?
A Nő fehér kimonóban megtörtént eseményeken alapuló, lélegzetelállítóan izgalmas történet a hagyomány, a család és a szeretet konfliktusáról, valamint két kivételes sorsú nőről.
Nincsenek szavak. Csak ülök, próbálom abbahagyni a sírást, de nem megy. Régen ríkatott már meg így könyv, mint a Nő fehér kimonóban. Kívül-belül gyönyörű. Mindig szerettem a Japánhoz kapcsolódó történeteket, Ana Johns könyvére pedig elég volt ránézni, tudtam, hogy olvasnom kell. (Egyébként elismerésem az Alexandra Kiadónak a borítóért, szerintem ugyanis sokkal szebb lett, mint az eredeti.) A gyönyörű külső lenyűgöző belsőt is takar. Japán zárt világ, a modernizálódás és a globalizáció ellenére is megőrizte a maga hagyományait, amelyek sokszor ejtik ámulatba a nyugati embereket. És megőrzött olyan "titkokat" is, amelyek megkeserítették mindkét kultúra képviselőit egyaránt. Bár valószínűleg nem a hagyományos értelemben vett titokról van szó, én ebben a könyvben - Naoko és Tori történetén keresztül - szembesültem először az 1950-es évek Japánjának történéseiről. Amikor az amerikaiak jelenléte már megszokott (de nem kívánatos) a felkelő nap országában, a fiatalabb generáció már nyitott szívvel közeledik a másik nemzet képviselőihez, az idősebbek azonban még mindig a háborús megszállókat látják a nyugatiakban, és még elszántabban igyekeznek elzárkózni. A Nő fehér kimonóban akár a japánok és az amerikaiak Rómeó és Júlia története is lehetne. Naoko és Hadzsime /Jimmy/ szerelme hiába próbálja meg ledönteni a falakat, amelyek mind a japán, mind az amerikai oldalon egyre csak nőnek, hogy elválasszák a szerelmeseket, évtizedeknek kell elmúlniuk, és rengeteg szenvedést túlélniük, mire békességre lelhetnek. Bár a könyv cselekménye fikció, a társadalmi háttér valóságos, és én a mai napig képtelen vagyok megérteni, hogy lehet erősebb az emberek gyűlölete egymás iránt, mint a szeretetük, különösen, ha a saját családjukról van szó. Naokót szinte gyermekként olyan megpróbáltatások elé állította az élet, amibe egy sokat megélt felnőtt is beleroppanna. És valljuk be, Hadzsime sem volt sokkal könnyebb helyzetben. Lehetetlen könnyek nélkül elolvasni. Sírtam értük, sírtam Dzsinnért, Hacuért, Szoráért, Kismadárért, valamint sok száz (ezer?) japán nőért és japán-amerikai gyermekért. Toriért is, amiért volt bátorsága végigjárni az utat, amit az apja feltárt számára. (Igazából most is sírok, miközben írom ezt az értékelést, és hálát adok az Istennek, hogy a XXI. században élek, ahol az empátia, az elfogadás és az esélyegyenlőség már nemcsak elfogadott, hanem támogatott fogalmak is egyben.) Az írónő egyébként nemcsak tartalmában, hanem szerkezetében is profi módon alkotta meg a regényt. A két történetszálból mindig éppen annyit kapunk egyszerre, hogy végig fenntartsa az érdeklődésünket, és csodaszépen ér össze a múlt és a jelen, ahogy kiteljesedik a cselekmény és a kirakós utolsó darabja is a helyére kerül. A prológus és az epilógus pedig megkoronázza az egész történetet. Ha egy szóval kellene jellemeznem: lenyűgöző. Folyamatosan azon kattogtam, hogy az 5 csillag is kevés, hogy kifejezze a nagyszerűségét. Olyan könyv, ami után már nem leszel ugyanaz az ember. Beleivódik az olvasóba a lelke legmélyéig, és teljesen biztos vagyok benne, hogy ezután bármikor meghallom a kismadár szót, már nem tudok nem gondolni egy kicsi lányra... Nem zárom azzal, hogy ajánlom ennek vagy annak, vagy mindenkinek, mert még ezt is kevésnek érzem, de remélem, hogy sok-sok olvasót megtalál, és ahogy nekem is, mindegyiküknek meghatározó lesz az életében.
Nincsenek megjegyzések
Megjegyzés küldése