Értékelés + Beleolvasó + Borítók | Cassandra Clare: Árnyak ura

kép forrása

|Tedd kívánságlistára!|Vásárold meg!|

Fülszöveg

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

A napos Los Angeles igazán sötét hely is tud lenni.

Emma Carstairs végre megbosszulta a szülei halálát. Azt hitte, békében élhet, mégsem tud megnyugodni. Hiába vágyakozik Julian után, meg kell védenie őt a parabataiok közötti szerelem rettenetes következményeitől, ezért inkább a fiú bátyjával, Markkal jár. Mark azonban öt évet töltött a tündérek között – vajon lehet-e még belőle valaha igazi árnyvadász?

Tündérföldén sincsen nyugalom. Az ellentündérek királya belefáradt a hidegbékébe, és többé nem hajlandó úgy ugrálni, ahogy az árnyvadászok fütyülnek. A tündérkirálynővel kötött alku és a Klávé törvényei között egyensúlyozva Emmának, Juliannek és Marknak meg kell találnia a módját, hogy megvédjék mindazt, ami kedves a szívüknek, még mielőtt túl késő lenne.

Gazdagítsd az élményeidet!

Azt hiszem, ha én egyszer elmerülök az Árnyvadász univerzumban, nem tudok és nem is akarok onnét kikeveredni. Márpedig jelentem, az Árnyak ura meg tudta fejelni az Éjfél kisasszonyt, pedig arról is csak szuperlatívuszokban tudtam nyilatkozni. Nem is tudom, hol kezdjem, annyi minden történt. Talán ezzel: én imádom, hogy annyi minden történik. Képes vagyok sírni, nevetni, repülni, dühöngeni, a legnagyobb mélypontokról a legmagasabb magaslatokba eljutni, ha árnyvadász könyvet olvasok. Rögtön a regény elején megmelengette a szívemet Clary és Jace megjelenése, bár Clary nyűgje kissé érthetetlen volt számomra. Nem gondolnám, hogy a kapcsolati címkéjük (ha szabad így fogalmazni) bármiben is befolyásolná Jace érzelmeit. Jace viszont továbbra is annyira awww! Nagyon bírom az egoista stílusát. Ehhez még vegyük hozzá Kit beszólásait és megvanak a tökéletes Herondale-ek. Akik mellett ott vannak a Blackthornok is, szintén előkelő helyet elfoglalva a szimpátialistámon. Engem például egyáltalán nem zavart, hogy több kisebb csapatra oszlott a társaság, szerintem állati ütős kis mikrocsoportokat alkottak. Csak Tawy sajnáltam néha, hogy kicsiként milyen nehéz neki ebben a világban. CC pedig tett róla, hogy egy pillanatra se lohadjon le az érdeklődésünk. Na jó, bevallom, volt ami már nálam is súrolta a "ne már!" kategóriát, pl. Malcom meghalt-nem halt meg-meghalt huzavonája vagy Diana titka. Ez utóbbi esetében pl. folyamatosan azon kattogtam, hogy : de tényleg, ezt már minek kellett? Viszont le a kalappal az előtt az írói manipuláció előtt, hogy Emma és Jules végül miért kénytelen kettesben elutazni Cornwallba. Örülök, hogy véget ért köztük a színjáték, ebben úgysem igazán értettem együtt Emmával. Pedig abszolút favoritom a csaj a vakmerőségével és a hidegvérével. Aki még Mannan lovasainak is képes beszólni....?! Az első pillanattól nagyon bírom. Vannak viszont, akik menet közben változtak meg a szememben. Ilyen pl. Gwyn, (és maga a Vadűzés is), akit valami félelemmel vegyes tisztelet vett körül mindig, most kezd egyre hétköznapibbá válni a szememben. Ha lehet így mondani, elvesztette a varázsát. Amúgy aranyosak Dianával, ezt én sem vitatom. Kierannal kapcsolatban meglepett a gyerekcentrikussága, ha lehet ilyet mondani, nagyon cuki volt Max-szel és a kicsikkel. Ami az ő hármasukat illeti Markkal és Cristinával, nekem is megvan a magam álláspontja. Bár most úgy tűnik, Mark a lány felé húz (de Kierant sem képes egészen elengedni), Cristina pedig ugyancsak Mark felé húz, de elkönyvete, hogy Mark nincs Kieran nélkül, elfogadja a helyzetet. Persze én is spoilereztem már annyit, hogy tudom mi lesz a vége, mégsem akasztott ki a dolog, mint sokakat. Lehet, hogy azért, mert nálam a Will-Tessa-Jem háromszög verte ki a biztosítékot annak idején, nem is értem, hogy ezt miért fogadta a többség felháborodás nélkül, pedig szinte ugyanaz, mint a Kieran-Mark-Cristina hármas, csak Will és Jem esetében nem volt fizikai kontaktus. Viszont a parabatai kapcsolat sokkal több, mint barátság, nem? Bár ezt anno Cassandra megint csak zseniálisan megoldotta (kb. kivonta a forgalomból Jemet egy időre), hogy mindkét férfinak megadasson a Tessával való szerelem kiteljesedése. Nekem pont emiatt a "mindkettőt szeretem" cécó miatt nem került Tessa a kedvenceim közé. Ami viszont abszolút emelte számomra az Árnyak ura színvonalát, hogy megint megkaptuk a Tündérkirálynőt, akit nagyon utálok, de imádom, ahogy fel tudja kavarni az állóvizet hőseink életében. Egy igazi genyó, de szerintem abszolút jó, hogy van nekünk:) Ugyanezt viszont nem mondhatom el Zaráról és a Cohorsról. Ők csupán igazi genyók. És, igen!!!! A fináléra megérkeztek ők, akiktől úgy dobog a szívem, mintha földrengés lenne!!! Hát persze, hogy Magnus, Alec és a gyerekek!!!!! Szerintem kb. 14 évesen rajongtam utoljára ennyire lelkesen és nyálcsorgatva, mint ahogy most értük. (Tágra nyílt, csillogó szemek, fülig érő száj) Szintén tudom, hogy nem lesz semmi baj a végére, de annyira tudtam aggódni Magnusért. Aleccel pedig annyira különböznek és mégis tökéletesen illenek egymáshoz. Szerintem sosem fogom megunni őket. A magaslatról pedig zuhantam is a mélypontra, ami Livvy-vel érte el a skála legalját, s megint csak hiába ismertem a történéseket (Az árnypiac kísértetei miatt), mégis teljesen letaglózott. Nagyon kíváncsi vagyok, mit hoz ki az írónő az Annabell-szálból (meg persze a többiből is), úgyhogy hamarosan jövök nektek egy szösszenettel" az Éjsötét királynőből is.

Edgar Allan Poe:

Álomország

Bús, magányos úton át, 

Hol jó lélek sohse járt, 

Hol az Éj, egy ős eidólon

Fenn uralg gyász-színü trónon, 

Most érkeztem épp, 

egy távol Ködös Óperenciából, 

Világtalan vidékről, hol vad varázs terem, 

Túl időn – túl teren.

Fenéktelen völgyek, folyók,

Szurdok, mosás, titán-bozót

Formákkal, miket senki sem sejt,

Mert a harmat mindent elrejt;

Partnélküli tengerek, 

S rájuk hulló meredek;

Tengerek, mik nem hevernek, 

Tűz-egekre habot vernek; 

Tavak, melyek hányják folyton 

Holt vizük, mely holt és zordon, 

Hűs vizük, mely halk és fáradt 

S rajt a lenge liljomszálat

S e tavaknál, mik így folyton 

Holt vizet, mely holt és zordon,

Hűs vizet, mely halk és fáradt 

S lengetnek lenge liljomszálat;

E hegyeknél – e folyóknál, 

Lassan, egyre mormolóknál –

Vak bozótnál s hol a rossz 

Béka és gyík táboroz –

E lápoknál és tarlóknál, 

Hol manó jár – 

Mindez átokvert helyekben – 

Minden méla szögeletben – 

Rémült utas mit lel itt? 

Multja leples rémeit – 

Szemfedős formákat, mellyek 

Sóhajtanak s tovább mennek – 

Holt barátaiét, kik rég be

Költöztek a földbe – s az Égbe.

Ha szivünk száz sebe fáj 

Ez nyugtató és enyhe táj, 

S a sötét és árny-imádó 

És a csupán árnyat látó 

Szellem számára Eldorádó. 

De szétnézni nyílt figyelemmel 

Az utas benne nem bír, nem mer 

S titkát halandó gyenge szem 

Nem issza tárva sohasem, 

Mert tiltja szigorú királya 

Rojtos pillát emelni rája 

S a vándor itt csak lopva lát 

Fekete szemüvegen át.

Bús magányos úton át, 

Hol jó lélek sohse járt,  

Hol az Éj, egy ős eidólon, 

Fenn uralg gyász-színü trónon, 

Most érkeztem épp, e távol 

Ködös Óperenciából.

Babits Mihály fordítása

Első rész 

Álomország

1

Hűs víz

Kit csak nemrég tudta meg, mi az a cséphadaró, de máris egy egész sor lógott a feje fölött a csillogó, éles, halálos szerszámokból. 

Soha semmit nem látott, ami a Los Angeles-i Intézet fegyverszobájához lett volna fogható. A falak és a padló fehér meg ezüstszínű gránitból készült. A helyiségben mindenfelé gránitállványok emelkedtek ki a földből, amitől a fegyverszoba leginkább egy múzeum fegyver- és páncélkiállítására emlékeztetett. Voltak ott botok és buzogányok, ravaszul tervezett sétapálcák, nyakláncok, bakancsok, kabátok, amelyek bélésébe karcsú, lapos szúró- és dobófegyvereket rejtettek, rettenetes tüskékkel borított dobócsillagok meg mindenféle méretű és típusú számszeríjak.

A gránitállványokra halmozott csillogó fegyvereket adamantinból készítették – abból a kvarcra emlékeztető anyagból, amit az árnyvadászok bányásztak a föld mélyéből, és amiből egyedül ők voltak képesek kardokat, egyéb pengéket vagy irónokat kovácsolni. Kitet azonban jobban érdekelte a tőröket tartó polc.

Nem mintha különösebben vágyott volna rá, hogy megtanuljon a tőrökkel bánni – persze, mint minden kamaszt, őt is érdekelték a halálos fegyverek, de szívesebben kaparintott volna meg egy gépkarabélyt vagy egy lángszórót. De a tőrök műalkotások voltak a markolatukban rejtőző arany- és ezüstbetétekkel meg drágakövekkel. Kék zafírokban, cabochon csiszolású rubinokban, platinába vésett ragyogó tüskemotívumokban, fekete gyémántokban gyönyörködött.

Legalább három embert tudott az árnypiacon, akik egyetlen kérdés nélkül jó pénzt adtak volna értük.

De az is lehet, hogy négyet.

Kit kibújt a farmerdzsekijéből – nem tudta, eredetileg melyik Blackthorné lehetett; miután megérkezett az Intézetbe, másnap reggel arra ébredt, hogy frissen mosott ruhák várják az ágy lábánál –, és felvett helyette egy béleltet. Megpillantotta magát a terem másik végében lévő tükörben. Szőke haja zilált volt, bőrén halványan még látszottak a sebek nyomai. Kicipzározta a dzseki belső zsebét, és nekilátott, hogy teletömje a tokjukban rejtőző tőrökkel – a legflancosabb markolatúakat választotta ki. 

Ekkor hirtelen kivágódott a fegyverszoba ajtaja. Kit visszadobta az éppen a kezében lévő kést az állványra, és gyorsan sarkon fordult. Azt hitte, sikerült észrevétlenül kisurrannia a szobájából, de igazság szerint az Intézetben töltött kevéske idő alatt annyit már mindenképpen sikerült megtanulnia, hogy Julian Blackthorn mindent észrevesz, és a testvérei is majdnem annyira résen vannak.

De nem Julian állt az ajtóban, hanem egy fiatalember, akit még soha nem látott. Magas volt, kusza szőke hajú, és széles vállú meg izmos, mint az árnyvadászok. A gallérja és a pólója ujja alól azoknak a rúnáknak a fekete tekervényei kandikáltak ki, amikkel ő és a társai magukat óvták.

Szeme sötét aranyszínét Kit igencsak szokatlannak találta. Sok más árnyvadászhoz hasonlóan egyik ujján nehéz ezüstgyűrűt viselt. Felhúzott szemöldökkel pillantott Kitre.

– Ezek szerint szereted a fegyvereket? – kérdezte.

– Hát, okésak.

Kit hátralépett az egyik asztal felé, és remélte, hogy a fegyverek nem kezdenek zörögni a zsebében. 

A fiatalember odalépett a polchoz, ahol Kit turkált, és kézbe vette azt a kést, amit a fiú az imént visszadobott.

– Jót néztél ki – mondta. – Látod az írást a markolaton?

Kit nem látta.

– A készítője Völand, a kovács egyik leszármazottja volt. Ő készítette Durendalt és Cortanát. 

A férfi megforgatta a tőrt az ujjai között, majd visszatette a helyére. 

– Persze közel sincs olyan különleges, mint Cortana, de az ilyen tőrök mindig visszatérnek a kezedbe, miután eldobod őket. Kényelmes. 

Kit megköszörülte a torkát.

– Biztosan sokat ér – mondta.

– Kétlem, hogy Blackthornék el akarnák adni – felelte szárazon a férfi. – Mellesleg Jace vagyok. Jace Herondale.

Elhallgatott. Úgy tűnt, valamiféle reakcióra vár, de Kit elhatározta, hogy tőle ugyan nem kapja meg. Természetesen ismerte a Herondale nevet. Az volt a határozott benyomása, hogy az elmúlt két hétben nem is hallott más szót senkitől. Ez persze nem jelentette azt, hogy meg akarta adni Jace-nek azt az örömet, amire az nyilvánvalóan számított.

A férfit azért láthatólag nem zavarta meg Kit fapofája. 

– Te pedig Christopher Herondale vagy. 

– Ezt meg honnan tudod? Kit ügyelt rá, hogy szenvtelen maradjon a hangja. Gyűlölte a Herondale nevet. Hallani sem akarta.

– Csak rád kell nézni – felelte Jace. – Nagyon hasonlítunk egymásra. Ami azt illeti, pont úgy nézel ki, mint egy csomó Herondale, akiket rajzokon láttam. – Egy pillanatra elhallgatott. – Meg Emma küldött rólad egy képet, amit a telójával csinált.

Emma. Emma Carstairs megmentette Kit életét. Azóta nem sokat beszélgettek egymással.

– Malcolm Fade, Los Angeles fő boszorkánymesterének halála után komoly zűrzavar támadt. Vele senki sem foglalkozott igazán, és különben is úgy érezte, hogy Emma kisgyerekként tekint rá.

– Oké. Kit Herondale vagyok. Mindenki folyton ezzel jön, de nekem semmit sem jelent. – Kit összeszorította a száját. – Rook a nevem. Kit Rook.

– Tudom, mit mondott neked az apád, de akkor is Herondale vagy. És ez igenis jelent valamit.

– Mit? Mit jelent? – kérdezte dühösen Kit.

Jace a fegyverszoba falának dőlt egy rakás nehéz skót karddal teli tároló alatt. Kit remélte, hogy az egyik a fejére esik.

– Tisztában vagyok vele, hogy tudod, kik azok az árnyvadászok – mondta a férfi. – Sokan tudják, főleg alvilágiak és olyan mondénok, akiknek megadatott a látás képessége. Magadról is ezt hitted, igaz?

– Soha nem hittem azt, hogy mondén vagyok – közölte Kit.

Az árnyvadászoknak tényleg fogalmuk sincs róla, hogy hangzik, amikor ezt a szót használják?

Jace viszont rá sem hederített.

– Az árnyvadászok társadalmáról és történelméről viszont nemigen tudnak semmit azok, akik nem nephilimek. Az árnyvadász világ családokból áll, és mindegyik nagyon büszke a nevére. Ezek a családok továbbadják a történeteiket a következő generációknak. Viseljük a dicsőséget, de a terhet is, ami a nevünkkel jár. Az életünk része, minden jó és minden rossz, amit az őseink tettek. Igyekszünk méltók lenni a nevünkhöz, hogy az utánunk jövőknek kisebb legyen a teher. – Karba fonta a kezét. A csuklóját rúnák borították, a bal keze fején lévő leginkább nyitott szemre emlékeztetett. Kitnek már feltűnt, hogy ilyen jel szinte minden nephilim bőrén van. – Az árnyvadászok között a vezetékneved komoly jelentéssel bír. A Herondale család nemzedékek óta formája a történelmünket. Nem maradtunk sokan, sőt, ami azt illeti, mindenki úgy hitte, hogy én vagyok az utolsó. Csak Jem és Tessa hitt benne, hogy létezel. Sokáig kerestek.

Jem és Tessa. Emmával együtt ők segítettek Kitnek megszökni a démonoktól, akik megölték az apját. Aztán elmeséltek neki egy történetet: egy Herondale történetét, aki elárulta a barátait, aztán elmenekült, és új életet kezdett a Herondale-ektől távol. Új életet kezdett, és új családot alapított.

– Hallottam Tobias Herondale-ről – mondta Kit. – Ezek szerint egy gyáva alak leszármazottja vagyok.

– Az emberek nem hibátlanok – felelte Jace. – Nem lehet minden családtagunk maga a tökély. Ha találkozol Tessával, mert fogsz, mesél majd neked Will Herondale-ről. És James Herondale-ről. Meg persze rólam – tette hozzá szerényen. – Az árnyvadászok között elég nagy durranásnak számítok. Persze nem akarlak megijeszteni.

– Egyáltalán nem ijedtem meg – közölte Kit, és elgondolkodott rajta, hogy ez a fazon vajon komolyan beszél-e. Jace-nek úgy csillant a szeme, mintha viccelne, de az ember sosem tudhatja biztosan az ilyesmit. – Viszont nem bánnám, ha mindenki békén hagyna végre.

– Tudom, hogy sok mindent meg kell emésztened – bólintott Jace, és hátba vágta Kitet. – De Claryre meg rám mindig számíthatsz, ha szükségét érzed, hogy…

Az ütéstől kihullott az egyik tőr Kit zsebéből, és csörömpölve potytyant a földre kettejük között, ahonnan aztán mintha vádló tekintettel hunyorgott volna felfelé.

– Értem – törte meg nemsokára Jace az ezt követő csendet. – Szóval fegyvereket lopsz.

Kit tudta, hogy semmi értelme nem lenne tagadni azt, ami nyilvánvaló, úgyhogy inkább nem szólt egy szót sem.

– Oké, figyu, tudom, hogy apád csaló volt, de te már árnyvadász lettél, és… Várjunk csak, mi van még abban a kabátban? – kérdezte Jace, aztán csinált valami bonyolultat a bal lábával, amitől a tőr felemelkedett a levegőbe, ahol aztán könnyedén elkapta. A markolatba ágyazott rubinok szerteszét szórták a fényt. – Vedd le!

Kit némán kibújt a dzsekiből, és az asztalra dobta. Jace átfordította, és kinyitotta a belső zsebet. Egy darabig mindketten némán figyelték a pengék meg a drágakövek csillogását.

– Ha nem tévedek nagyot, úgy tervezted, hogy lelépsz – szólalt meg aztán Jace.

– Miért maradnék? – tört ki Kitből. 

Tudta, hogy nem kellene kiborulnia, de nem tudta visszafogni magát. Ez már túl sok volt. Elvesztette az apját, gyűlölte az Intézetet, a nephilimek önteltségét, azt, hogy rá akartak tukmálni egy vezetéknevet, amire ő magasról tett, és amire továbbra is magasról szeretett volna tenni. 

– Én nem tartozom ide. Mondhatsz, amit akarsz a nevemről, de nekem akkor sem jelent semmit. Johnny Rook fia vagyok, és egész életemben arra készültem, hogy olyan legyek, mint az apám, nem pedig arra, hogy olyan legyek, mint te. Semmi szükségem rád. Semmi szükségem egyikőtökre sem. Csak egy kis indulótőke kell, és felállíthatom a saját standomat az árnypiacon.

Jace összehúzta aranyszínű szemét, és az arrogáns, folyton tréfás felszín alatt Kit most először pillantotta meg a mély intelligenciát. 

– És mit akarsz árulni? Apád információkkal kereskedett. Évekbe tellett neki, mire rengeteg rémes mágia segítségével kiépítette a kapcsolatait. Tényleg így akarod eladni a lelkedet, hogy valahogy elboldogulj az árnyvilág perifériáján? És szerinted ki ölte meg apádat? Láttad meghalni, nem?

– A démonok…