Értékelés + Beleolvasó | Eszes Rita: Illangók (Illangók 1.)

kép forrása

|Tedd kívánságlistára!|Rendeld meg!|

Fülszöveg

Mark ​és Patrick testvérek, és évek óta Írországban élnek. Egy vadászkastélyt örökölnek Erdélyben, ami elhagyatottnak és lepukkantnak tűnik, ám különleges titkot rejt.
A nagyvárosi élet után a vidék unalmas, füves cigit keresnek, és az egyik helyitől egy bódító gombát kapnak. Kiderül nem véletlenül, egy különleges, vad lány csempészte eléjük.
Ki az a titokzatos lány a kocsmából, akinek szókimondó stílusa leveszi a lábáról Patricket? És ki az a szőke, időtlen szépség, akiről Mark nem tudja levenni a szemét?
Lehet-e szívből szeretni valakit, aki ennyire más?
Az egyik lány veszélyes, a másik finom lelkű és érzékeny, de közös bennük, hogy azt állítják, egy másik világból jöttek, és a fiúkra küldetés vár. Történeteik nyomán megelevenednek az ősi legendák, és miközben várak és mesebeli lények bukkannak fel, minden hely valamilyen titkot sejtet.
Mark segíteni akar, Patrick mindig új élményeket keres – de jó ötlet elindulni a két furcsa lánnyal?
A hatalmas fantáziával megírt történet az erdélyi mondavilágba kalauzol el.
Az V. Aranymosás Irodalmi Válogató Public Star kötete.

Eszes Rita az Illangókkal valami igazán egyedit alkotott. Sosem volt nagy kedvencem az erdélyi mondavilág, de ez a regény bámulatos módon meg tudta változtatni a hozzáállásomat. Nem mondom, hogy nem volt eleinte furcsa a regény világa vagy éppen a nevek, de amikor sikerült ráhangolódnom, onnantól teljesen magába szippantott. Tartodot nagyon hamar megkedveltem, az ő egyénisége állt hozzám a legközelebb a szereplők közül. Imádtam minden megnyilvánulását. A szarkazmusa pedig halálos! :) Az írónő zseniálisan felépítette az illangók jellemfejlődését, nemcsak Tartod, de Firtos karakterének változásai is észrevétlenül, fokozatosan mentek végbe, míg végül a két testvér újra közel került egymáshoz. Ugyanez természetesen megvolt a fiúk esetében is, Mark például a kezdeti tartózkodásom ellenére igazán pozitív karakterré vált a szememben. Patrickot sajnáltam a végkifejlet miatt, így viszont tűkön ülve várom, hogy kézbe vegyem a Perkákat is, mert bízom benne, hogy az események a reményeim szerint fognak folytatódni. Pokolsár világa egészen magával ragadott, szinte láttam magam előtt azokat a lényeket, akik benépesítették ezt a csodaországot. Nem is tudnék egy kedvencet kiemelni közülük, hiszen a maga módján mindegyik lenyűgözött. A Kalamona viszont tényleg ott volt a topon! És a pici sárkány! És már megint Tartod! Aaaawww! Talán Duromontól vártam egy kicsit többet, az én szememben Hiripné inkább elment volna főgonosznak. Őszintén bevallom, voltak részek, amiket kétszer is át kellett olvasnom, mire helyre kerültek a kirakós darabkái. Ezt viszont simán betudom annak, hogy eléggé hiányosak az előismereteim a témában. Sajnálom, hogy egy olyan periódusban olvastam a könyvet, amikor eléggé elfoglalt voltam, és ritkán jutott időm belemélyedni, de azt vettem észre, hogy akkor is az illangók körül forognak a gondolataim, amikor főzök vagy éppen bevásárolok. Nagyon nehéz elengedni őket, és sok kérdés kavarog bennem, úgyhogy már nyitom is a Perkákat, hogy válaszokat találjak, és csak remélni tudom, hogy nem függő véggel fogom befejezni, mert valószínűleg szívbajt kapnék. Nem szoktam ilyet megjegyezni, de nem igazán értek egyet a regény molyos megítélésével, igaz, hogy nem tökéletes, és vannak hiányosságai, de az én fejemben szinte filmként játszódtak le az események, és igazán könnyen vizualizáltam az egész fantáziavilágot. Mindenképpen ajánlom, hogy ha valami igazán egyedire és különlegesre vágytok, ki ne hagyjátok Eszes Rita Illangók sorozatát!

„…szép aranyhajú tündérleányok jártak át a Macskaréven; de mióta egy gazember a tündérek asztalánál jóllakozva háládatlanul rácsúnyított, azóta soha sem látta senki többé a tündéreket… a csillagokba szálltak, s ha talán léteznek is, nem érintkeznek halandó emberekkel, mert ezek mindig gonoszabbak.”

(Ipolyi Arnold: Magyar mythologia)

Olivérnek és Pelárdnak, az „ikreknek”. 

Sose féljetek a kalandoktól!

1. Mark

– Ne szívj már vezetés közben! Főleg ne egy idegen országban!
Mark tudta, hogy semmi értelme kioktatni az ikertestvérét. Nyaralnak, és Patrick ilyenkor még annyi szabályt sem hajlandó betartani, mint egyébként. Így inkább megálltak, és átvette tőle a volánt. Amikor helyet cseréltek, dühösen lehúzta az ablakot, és felgyorsított, hogy a friss levegő kiűzze az édeskés illatot.

A tervek szerint egy hónapig nem adják vissza a kocsit, de akkor is! Ez mégiscsak egy közút, ha úgy is néz ki, mintha évek óta nem járt volna erre senki rajtuk kívül.

A földút felvert pora kaparta a torkát. Elfojtott egy krákogást, és indulás óta először ötlött fel benne, hogy talán hiba volt eljönni. Most aztán bébicsőszködhet, hogy az öccsét kordában tartsa.

Persze az egész Patrick ötlete volt. Annyira jól tudta előadni magát, hogy a szüleik teljes mellszélességgel támogatták az utazást. Az iskolán épp csak átevickéltek, nyaranta meg vitorláztak a barátokkal, de most Patrick közölte, számára vége a fősulinak, és ideje tenni valami olyat, ami hatással lehet a jövőjére. Elhitték neki.

Mark tudta, hogy az egész másról szól: ez egy mentőakció, mégpedig az ő „megmentésére”

Patrick kereken kijelentette, hogy hányingere van a szépreményű Mrs. Kelly Nolantól, és nem várja ölbe tett kézzel, hogy a tesója, puszta megszokásból, az egyetem után egy jó állással és egy menyasszonynyal megfeleljen az elvárásoknak. Inkább bedob egy apró kavicsot az állóvízbe, hátha…

Mark tényleg hajlamos volt a kitaposott úton járni, de ettől még boldognak érezte magát Kellyvel. Viszont azt is be kellett látnia, hogy jólesik egy kis távolság tőle. Ez még csak egy iskolai románc, nem kérte meg Kelly kezét, és a lány se célzott a házasságra. Márpedig ha ő akar valamit, az előbb-utóbb kiderül.

Ez az erdélyi utazás például egyáltalán nem volt ínyére. Duzzogása, apró kis büntetései, és az, hogy annyira csatlakozni akart, olyan érzést keltett Markban, hogy itt és most meg kell húzni egy határt. Kitalált hát valami mesét a családi kötelékek megerősítéséről, a gyökerek fontosságáról, és viszonylagos békességben sikerült eljönnie Írországból. Végül is egy hónap nem a világ.

– Azért rendes ettől a Polli nénitől, hogy ránk hagyta a házát – jegyezte meg békülékenyen.

Patrick csukott szemmel süttette az arcát a lemenő nap fényében, úgy válaszolt:

– Szerintem ezzel is csak a nagyit akarta szívatni.

Mark megvonta a vállát.

– Biztos ezer éve megbánta már, hogy összeveszett a családdal. Ez az örökség valami békülésféle lehetett.

– Hát igen, a legjobbkor.

Mark annyiban hagyta a dolgot. Inkább nem akarta tudni, hogy ez cinikus megjegyzés volt a halál utáni békülésről, vagy őszinte elismerés, amiért sikerült Kellytől megszabadulni legalább a nyár egy részére.

Már beesteledett, mire a kastélyhoz értek. A sok zötyögés és huppanó után a táj az idő múlásával egyre békésebb lett. A meredélyek dombokká szelídültek, és a szikkadt, napsütötte mezőket felváltotta a hűs fenyőerdő. A széles földút helyett már csak évtizedek vájta keréknyomok mutatták a helyes irányt. Mark vezetés közben még az autó zörejét is szentségtörésnek érezte.

Egy ideje már sejteni lehetett a birtok közelségét, mert a fák mögött néhány méterrel tömör kőkerítés húzódott párhuzamosan az úttal. A semmiből bukkant elő és abba is veszett bele; épületet nem lehetett látni mögötte, úgy nézett ki, mintha a túloldalán háborítatlanul folytatódna a táj. Ahogy a kerítés, a bejárat is váratlanul ugrott eléjük. A kőfal és az ösvény egyszerre enyhén elkanyarodott, és az autó reflektora egy hatalmas, kétszárnyú, kovácsoltvas kaput világított meg.

Mark és Patrick épp megállt a kocsival, amikor a kapu mögött felbukkant egy futva közeledő fiú. Körülbelül velük lehetett egyidős, kezében gereblyét tartott, amit a közelükbe érve egyszerűen elhajított, és a kapu alján lévő zárral kezdett babrálni, hogy mindkét szárnyat szélesre tárhassa. Mialatt az autó áthaladt a bejárat vonalán, lekapta a sapkáját és vidáman integetett vele, majd fülig érő szájjal előreszaladt, és maga elé mutogatott, bizonyára az épület irányába.

– Nem illene felvennünk vagy ilyesmi? – kérdezte kissé zavartan Mark.

– Én azt hittem, hogy ezek a kapuk már mindenütt maguktól nyílnak – fordult hátra Patrick az ülésén, mintha nem is hallotta volna.

Mark a szürkületben is látta, hogy a kerítés körüli vadregényes táj után a kert beljebb már szépen gondozott. Az utat szegélyező fasor mögött egy pillanatra kerek kis tó tűnt fel, túlpartjáról egy macska figyelte őket. Mark talán észre sem vette volna, ha nem éppen az a hely neve, ami: Macskarév.

Nem különösebben kedvelte a macskákat, de ez igazi jelenség volt: majd’ kétszer akkora, mint egy átlagos kandúr, mégis kecses és finom járású, ez rögtön kiderült, ahogy egymásba akadt a pillantásuk, és az állat, mintha csak őt követné, megindult az autóval párhuzamosan. Sötétszürke, viszonylag hosszú bundája volt, a nyaka körül igazi gallérral, mintha oroszlánok lettek volna a felmenői. De ami különösen lenyűgöző volt, az a tekintete. Mark először mélyzöldnek, majd izzó sárgának látta, mintha két pislogás között megváltozott volna a szeme színe. Egészen beleborzongott, és örült, amikor a macska néhány méter után lemaradt. Visszafordult az úthoz, és félretolta a rátelepedő kellemetlen érzést. Szürkületben könnyen megcsalja az embert a látása.

Ahogy továbbhaladtak, kirajzolódott az épület is, aminek állapota a kerthez képest meglepően siralmas volt. A terméskőből készült fal sok helyen omladozott, és a bejárat fölött is csak egy apró lámpa pislákolt. A faberakásos ablakokon a festék lepattogzott, a padlástér szintjén pedig az üveg is hiányzott. A csipkés kis tornyok ablakkeretei nyitva álltak az éjszaka előtt, a denevérek ki-be szálldostak és köröztek az épület körül. Mark ezt kifejezetten ide illőnek és hangulatosnak találta.

Mindent összevetve lehetett volna sokkal rosszabb is a helyzet.

Patrickkel együtt kiszálltak az autóból és körbenéztek. A fiú most érte be őket, és erős akcentussal, de angolul köszönt.

– Jó estét! Az én nevem Forrás Mihály, mindenkinek csak Misi. – Szinte összecsapta a bokáját, annyira tiszteletteljes akart lenni. Még csak feltűnően bámulni sem kezdett, ahogy általában mindenki, ha két ennyire egyforma arcot lát.

Patrick elmosolyodott.

– Mark. Patrick – felelt, először a testvérére, aztán saját magára mutatva. Megköszörülte a torkát, és magyarul folytatta: – Örülünk a találkozásnak. És köszönjük, hogy ilyen későn is kinyitottad nekünk a házat! – Kicsit belepirult a mondatba, mert nem sikerült tökéletesen kiejtenie a szavakat, de a fiú elismerően füttyentett. 

– Beszéltek magyarul! Gyertek, biztosan elfáradtatok! Megmutatom gyorsan a házat, és választhattok szobát. Édesanyám küldött vacsorát, bár igazából rendelni is tudtok.

Mark kikerekedett szemmel a testvérére nézett. Egyáltalán nem volt biztos benne, hogy jól értette, amit hallott, nemcsak, mert nem hitte, hogy az erdő közepére vacsorát rendelhetnek, de mert ez a Misi is olyan furcsán beszélt: nem csak gyorsan, de a magyarországitól eltérő kiejtéssel is. Ő azonban láthatóan teljesen feloldódott, amiért az anyanyelvén társaloghat tovább, és szinte légvétel nélkül folytatta:

– Én vagyok itt a lovász. A kastélyhoz tartozik egy lovarda is, ami a Varságban van, ott szoktam dolgozni. Saját lovai már nem voltak a nagyságos asszonynak, de korábban egész ménes volt itt. Persze akkor én még nem is éltem. De a lovarda jó. Két falubéli is tart ott lovakat a turistáknak, meg van egy kocsihajtó is, aki hintóval szokta körbevinni a környéken az érdeklődőket. Majd kipróbálhatjátok. Itt is van egy hintó a fészerben, de az nagyon régi, a kereke is kitört, meg kellene csinálni. Csak a nagyságos asszony soha nem akarta. Meg persze vannak, akik a saját lovukat tartják a lovardában, bérben. Ezek adják a bevételeket. Hát nem sok, de persze én nem látok bele a könyvelésbe. De biztos oka volt, hogy soha nem csinálhattam meg azt a hintót. Mondjuk, én kicsinosítottam volna ingyen is, a magam kedvére.

Mialatt tartott a szóáradat, lassan oldalazott felfelé a kapu előtti lépcsősoron, vissza-visszanézve a látogatókra. A két fiú meglepetten követte, próbálták minél inkább felfogni a mondatokat.

– Szóval, ez itt a főbejárat. Van egy másik is, oldalt, ott egy kis csigalépcső vezet fel a konyhába. És van egy szoba, aminek a teraszáról is le lehet menni a kertbe. Erre van a konyha! – Előresietett az egyik irányba, majd kinyitott egy ajtót. – Betettem az asztalra, amit édesanyám küldött, meg bepakoltunk a kamrába is. Csak hideg ételek, de van egy pizzéria, ami hajlandó ide is szállítani, ott a rendelős lap a falon! – Ezt olyan büszkén mondta, mintha személyesen intézte volna el. Aztán kicsit lehervadt a mosolya, ahogy az órájára nézett. – Persze, ilyenkor már nem jönnek ki, de végül is pizzát bárhol, bármikor ehet az ember. Mondjuk, itt most nem. – Újra csüggedt arcot vágott. Patrick megveregette a vállát.

– Bármi jó lesz. Csak mutasd meg a ház többi részét úgy nagyjából, és elleszünk. 

– Rendben! Nem nehéz kiigazodni, nem olyan nagy az egész… – Majd, nehogy sértőn hangozzék, hozzátette: – Mert csak vadászkastély. De annak egészen nagy. És szép. 

Több egymásba nyíló, alig bútorozott helyiségen is átvezette őket, megmutatta a teraszos hálószobát, a könyvtárat, ami nemrégiben sajnálatos módon erősen beázott és megrongálódott, majd a folyosó végén áhítatosan kitárt egy kárpitozott ajtót, és megállt a küszöbön. Mark lépett be elsőként, és elismerően fordult körbe. 

– Hát ez már valami! Gyönyörű ez a bútor! Biztosan nagyon régi! – Megérintette a szoba közepén álló, robusztus ágy egyik faragott oszlopát, és két karját kitárva hanyatt dőlt a matracon. – Hullafáradt vagyok! 

– Ez volt a nagyságos asszony szobája – mondta halkan Misi. És még csendesebben hozzátette: – És itt találták meg az ágyában. 

Patrick hangosan felröhögött, Mark pedig felugrott és kihúzta magát.

– Azt hiszem, a teraszos szobát választjuk, nem igaz? Nekem az tetszett a legjobban! 

Kifelé indulva egy pillanatra megállt az ajtó melletti komódnál, ami fölött kézzel szőtt faliszőnyegen lányok táncoltak, virágkoszorúval a hajukban. Mellettük kis tó, egyikük épp a partján üldögélő, ember nagyságú macska fejére helyezte a saját koszorúját. Mark alaposan megnézte a képet és a szépen kidolgozott arcokat.

– Idefelé is volt a tóparton egy hatalmas macska – bökött a szőnyegre. – Nem ekkora, de éppen ilyen. A házhoz tartozik? 

– Ó, nem, az nem lehetséges – válaszolt Misi megszeppenve. – Az ott a képen a Macskakirálynő és az illangói. Afféle tündérek. A valóságban nem jönnek ide macskák, mert a nagyságos asszony mindig is kutyákat tartott. Pulikat. De vannak őzek az erdőben! Az is jó.

Mark elismerően bólintott. Szimpatikus volt neki, hogy Misi az életben mindennek örül. Patrick azonban a gyakorlati problémákkal volt elfoglalva. 

– Oké, én meghalok éhen. Majd később kipakolunk, most inkább együnk! Maradsz? 

– Hát, nem akarok zavarni… – szabódott Misi. 

– Ugyan már! Hacsak nem vagy te is nagyon éhes. Csak vicceltem. – Azzal elindult vissza a konyha felé. – Mesélhetnél közben erről a mi Polli néninkről. Minek is mondtad, nagyságos asszonynak?

– Ti nem nagyon kedveltétek őt, igaz? – kérdezte gyanakodva Misi. Komótosan elkezdett kipakolni az asztalon lévő kosárból. 

– Nem is ismertük – mondta Patrick, és beletúrt a kosárba, hogy kicsit felgyorsítsa a folyamatot. – Bocs, de én tényleg nagyon éhes vagyok! 

– Polli néni a dédnagymamánk ikertestvére volt – vette át a szót Mark, és kenni kezdett egy szelet kenyeret. – A szüleik hamar meghaltak, de volt egy… gyámjuk, az apjuk barátja, ha jól emlékszem, ugye? – A mondat felénél angolra váltott, és már a testvéréhez intézte a szavait.