Eszes Rita
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Eszes Rita. Összes bejegyzés megjelenítése

Értékelés + Beleolvasó | Eszes Rita: Perkák

2020. december 10., csütörtök

Nincsenek megjegyzések

"ebben a regényben minden a helyén volt. Az utolsó pillanatig fenntartotta a figyelmet, váratlan, de tökéletesen kivitelezett fordulatokkal, kellő mennyiségű humorral, iróniával és drámával, valamint azzal a bizsergető reménnyel, hogy hamarosan kézbe vehetem a folytatást. Mert remélem, lesz...   " - Kikyo, GCK's Book Review Blog

Tedd kívánságlistára! Vásárold meg!



Fülszöveg

Az ​illangók kicsinálnak!

Mark és Patrick megjárták Pokolsárt. Vagy mégsem?

Fél év eltelt a kaland óta, és semmilyen bizonyíték nincs az illangók létezésére. Most azonban dühös garabonciások támadnak a fiúkra, és felbukkan Firtos is, aki szerint csak a másik világban lehetnek biztonságban.

Csakhogy amikor megérkeznek, egyáltalán nem azt találják, amire számítottak.

Patrick Tartodot akarja, bármi áron, de ő mintha újra az emberek ellen fordult volna.

Vajon létezhet mindent elsöprő szerelem?

Át lehet hidalni ezeréves ellentéteket és akár világokat is? Mekkora árat kell fizetni azért, ha valaki szembe megy minden szabállyal?

Mark keményen küzdött, hogy elfelejtse a Macskarévben történteket. Most rájön, becsapták, és a feladata még korántsem ért véget… Ha a tét hatalmas, megteheti, hogy közben magára is gondol? Mi lenne a jobb, ha Firtos megmaradna eszményi álomképnek, vagy ha kiderülne, ő is lehet gyarló és esendő?

Kitört a háború és az illangók földjén semmi sem az, aminek látszik.

Döntsd el, mi számít igazán, és harcolj érte!


Ahhoz képest, hogy az Illangók világába kissé lassan merültem bele, a befejezés után azt vettem észre, hogy nem tudok szabadulni Tartodéktól. Nem is kellett sok, és már nyitottam is ki a Perkákat, amit aztán hihetetlenül gyorsan ki is végeztem. Nem is tudom, mit mondjak. Még keresem a szavakat. Eszméletlen! Állati jó! Hihetetlen! Lenyűgöző! Fel is szökött az Illangók 4 csillagja a Perkáknál 5-re! Végre megismertük az illangók hazáját, amit Rita annyira szuperül megírt, hogy láttam magam előtt az egész Illangóföldét. Firtos házikóját, Tartod kastélyát és az illangótársadalom képviselőit. Már a saját kis lakomat is elképzeltem.:) Nagyon tetszett, ahogy a cselekmény mozaikdarabjai fokozatosan kerültek a helyükre, mindig éppen annyi információmorzsát kapva, amennyi a következő lépés megértéséhez szükséges. A főszereplők jellemfejlődésére pedig ugyancsak maximális pontszámot tudok adni. Tartod még mindig a kedvencem, és azt vettem észre, hogy Firtos is egyre közelebb kerül hozzám. Mark irányába nem változtak az érzelmeim, talán csak Patricktól sokalltam be néha egy kicsit. Az új szereplők közül Déva nyerte el igazán a tetszésemet, igazi összetett jellem. Nem feltétlenül tisztességes, de eléri, amit akar. A hetek különben is igazán jól felépített társaság, mindenkinek megvan a maga szerepe, a történet egyikük nélkül sem lett volna kerek egész. Az erdélyi mondavilágot még mindig nem ismerem behatóan, és érzésem szerint ebben a regényben kicsit több az írónő képzeletének szüleménye a mondákkal szemben, mint az első részben, de ez engem egyáltalán nem zavart. De az is lehet, hogy tévedek, akkor pedig sürgően tanulmányoznom kell az erdélyi regéket. Bárhogy is ragozom, ebben a regényben minden a helyén volt. Az utolsó pillanatig fenntartotta a figyelmet, váratlan, de tökéletesen kivitelezett fordulatokkal, kellő mennyiségű humorral, iróniával és drámával, valamint azzal a bizsergető reménnyel, hogy hamarosan kézbe vehetem a folytatást. Mert remélem, lesz...   


Prológus

Tartodnak még soha nem fájt semmi annyira, mint a testvére árulása. Az egész élete gyűlöletesen hiábavalónak tetszett, amióta megtudta az igazat. És biztosan volt még sok más dolog, amit csak nem is sejtett. Igyekezett higgadt maradni, de mintha minden lépéssel, amit Rabsonné egykori vára felé megtett, a múlt egy-egy fájdalmas szilánkja fúródott volna belé. 
    Összehúzta magán vékony dzsekijét és megszaporázta a lépteit. Óvatosan helyezte lábát a vékony földréteg alatt megbúvó, lapos kövekre, mintha most is az egykori lépcsőkön járna.
    Azelőtt szerette ezt a vidéket. A meredek sziklákat, amik távol tartották az embert és közel hozták a természetet, a hatalmasra nőtt fákat, amiknek erős gyökerei szétterpeszkedtek a földön, tudtára adva a világnak: itt mi vagyunk otthon. Most az egész fojtogatóan magányosnak tűnt.
    Az orrába nedves levegő csapott, régen ezt is szerette, mert a manapság Áprily-kútnak nevezett, kristálytiszta vizű forrás közelségét jelentette. Azelőtt a helyiek úgy hitték, illangók mosdanak benne pajkosan kacagva, innen ered csilingelőn gyöngyöző hangja. Most ettől is csak fázott. A forrásból felszálló vízpára beborította a testét és kihűtötte a lelkét.
    A júliusban szokatlan ködtől is fázott, ami megülte az erdőt, és összenyomta Tartodot, mint Polli szobája néhány héttel ezelőtt, az utolsó estén, hogy Markot látta. Az utolsó estén, hogy Patricket ölelte. Körülötte csupa-csupa ki nem mondott búcsú.
    – Hát eljöttél végre! Hol a könyv? – csattant Rabsonné hangja a fákon. Tartod tanácstalanul szétnézett. A ködben úszó ágak mintha karcolták volna a szemét és elvették volna a tisztánlátását. Talán túlzottan magabiztos volt, hogy idejött. Talán haza kellett volna térnie a saját világába, egyetlen szó nélkül. Körbefordult, és széttárta üres kezeit. Nem volt nála semmi. És nem is volt körülötte senki.
    Tovább folytatta útját felfelé. Rosszul érezte magát, amiért Mark és Patrick távozása után Misi nagyapjának betegségét használta ürügyül, hogy időt nyerjen. Azt hazudta neki, magával viszi, ha ki bírja várni a nyár végét. Mindketten tudták, hogy erre úgysem kerül sor. Mindketten tudták, hogy nem élné túl az utat. Rabsonnénak pedig azt hazudta, hogy Polli régi szerelme mellett akarja tölteni az utolsó napokat. Búcsúzni. Megnyugodni. Elengedni.
    Ezt talán még ő maga is elhitte, de most, hogy megtörtént, semmit nem érzett abból a békéből, amit remélt. Düh és csalódás szorította, mint régen, amikor megannyi harc és halál sem tudta eloltani a benne lobogó tüzet. Talán újra eljött a lázadás ideje. Talán elfáradt már az állandó szabályoktól. Elfáradt attól, hogy mindig csak eszköz legyen.
    Mire felért a hegy tetején magányosan álló sziklára, már úrrá lett rajta a harag. Dühösen fújtatva lépett ki a szirtre, az egyetlen szürke foltra a természet zöldjének közepén. Lába alatt az örökzöldek, mohák és páfrányok sejtelmesen sötét árnyalata mérgező masszaként keveredett a lombhullatók élénkségével.
    Rabsonné itt várt rá. Hosszú, vörös hajába és fekete gyászruhájába belekapott a szél. A jelenet megidézte Irma korai és szerencsétlen halálát, és ez máskor talán elbizonytalanította volna Tartodot, de most épp ellenkezőleg. Émelygett attól, hogy hányszor hagyta magát manipulálni hasonló trükkökkel. Ugyanúgy álltak a sziklán, mint akkor a vár fokán, de Irma helyett most nem volt közöttük más, csak hazugságok.
    A nővére elmosolyodott, és kedélyességet csempészett a hangjába.
    – Végül nem köt már ide téged semmi, ahogy engem sem.
    Tartod úgy érezte, csomóba gubancolódik benne a fény. Tényleg kedvelte Forrás Miklóst. Makacs, idegesítő ember volt, akiről csak akkor jön rá az illangó, hogy mennyire hiányzik a társasága, ha már nincs mellette többé. Az utolsó darabka Polliból.
    – A legtöbb, amit adhatunk azoknak, akiket szeretünk, az időnk – folytatta a nővére.
    Tartodnak eszébe jutott Patrick meg az elkapkodott és félresikerült búcsúzás. Nekik semmire sem volt idejük igazán. Beharapta a szája szélét, hogy az együtt töltött éjszaka emléke még véletlenül se lágyítsa el a vonásait. Nem szégyellte, amit tett, inkább féltette a fiút. Remélte, hogy a nővére előtt rejtve maradnak az érzései.
    – Megkaptad tőlem az időt, amit kértél, mégis üres kézzel érkeztél hozzám. 
    Na igen, az üzlet az üzlet. Feltámadt a szél, és Tartod úgy érezte, kiabálnia kell, hogy egyáltalán eljussanak a szavai Rabsonnéhoz. Egészen biztosan manipulálja még az időjárást is.
    – Hiszen el sem mondtad az út előtt, pontosan mit is kéne elhoznom neked! A garabonciások a könyv nélkül nem irányítják többé a sárkányokat. Ez sok mindenre hatással lehet, nem tudjuk, mit eredményez, felborulhat a rend!
    Rabsonné ingerültnek tűnt az ellenkezésétől.
    – Jaj, kérlek, de hát senki sem hibáztat majd! A te dolgod az átjáró és az illangók titkának őrzése. Ha nem hozod el a könyvet, ott ragadtok. Viszonylag rövid ideig tudtad volna életben tartani az őrzőt és a valamire való testvérét Pokolsárban. Ha mindketten meghalnak, az anyjuk vagy a nagyanyjuk lép az örökükbe. Bárki megmondhatja, hogy kevéssé Pokolsár-járó fajták. Az őrzők vérvonala év végére kihalt volna, és Duromon szabadon kereshette volna az átjárót. Helyes döntést hoztál, amivel az illangók világát védted.
    Tartod egyáltalán nem érezte helyesnek, ha ezt a világot viszont bajba sodorta. Két pocsék döntés között kellett választania. Felszegte az állát.
    – Erről majd a heteknek kell döntenie. Ahogy a könyv további sorsáról is. Kérj valami mást!
    A boszorkány egy ideig fürkészte az arcát, aztán hátat fordított neki, és kilépett egészen a szikla peremére.
    – Mintha némi elégtételt okozna neked, hogy ellenszegülsz. Élvezed?
    Csak egyetlen lökés lenne, egyetlen erőteljes mozdulat. Talán nem is tenne kárt benne, mégis sokkal jobban megválaszolná a kimondott és elhallgatott kérdéseket. Helyette Tartod maga is odalépett a nővére mellé, és a messzeségbe nézett. Felhők gyülekeztek az égen.
    – Hogy élvezem-e? – zihálta. – Végig arra gyanakodtam, hogy Duromon küldte az Ördögárokba a garabonciást. Pedig te voltál! És máshogy is elsülhetett volna! Feláldoztál volna minket azért a vacak könyvért!
    – Ne beszélj így, drágám – csitította a boszorkány –, hiszen előre láttam, hogy megbirkózol majd a Kalamonával. Még jóslat sem kellett hozzá, mert ismerlek. A garabonciásért nem kár, a könyve meg egyáltalán nem vacak, ennyit már igazán tudhatnál. Firtos alaposan tanulmányozta, nem?
    Egy villám cikázott keresztül az égen, éppen olyan, amilyen a garabonciás tekintetében is megvillant, amikor meglátta azt a valamit Firtosban. A lehetőséget.
    Talán mindenki változik… talán senki sem állandó… vagy mégis, és mindenkiben ott van mélyen eltemetve, legbelül, amitől fél. Amit a garabonciások kicsalnak és eleresztenek. Talán épp így irányítják a sárkányokat is. A félelmeikkel. Hiszen mindenki fél valamitől.
    Tartod ettől a pillanattól félt.
    – Azt hittem, csupán homályos érzésed van arról, amit keresel! Hogy magad sem tudod pontosan, mi az, de majd mi megtaláljuk neked! És mikor meglett, hittem, hogy mellettünk állsz, és Duromon valamilyen tervét fogjuk megakadályozni, ha a könyv végül hozzád kerül!
    Rabsonné idegesen a húgára pillantott, mint akit feszélyez ez a kirohanás.
    – Elfelejted, hogy már nem vagyok illangó, így Duromonnal sincs semmi dolgom. Pusztán üzletet kötöttünk. Kiléptettem az ikreket a testükből, hogy eljussanak Pokolsárba. Segítettem, és most nem akarsz fizetni.
    – Mert becsaptál és kihasználtál engem!
    – Ne légy gyerekes!
     – Becsaptál – ismételte meg Tartod makacsul. – Nem csak most, már a kezdetektől. Firtos olvasott róla a könyvben! Te magad okoztad, hogy őrzőkre legyen szükség, te magad keverted bele az embereket! De hát miért? – Az utolsó kérdés szűkölő hangon tört fel belőle, amit a kutya ad ki, miután belerúgott a gazdája.

© Könyvmolyképző, 2019
Olvasd tovább!

Értékelés + Beleolvasó | Eszes Rita: Illangók (Illangók 1.)

2020. október 5., hétfő

Nincsenek megjegyzések


Fülszöveg

Mark ​és Patrick testvérek, és évek óta Írországban élnek. Egy vadászkastélyt örökölnek Erdélyben, ami elhagyatottnak és lepukkantnak tűnik, ám különleges titkot rejt.
A nagyvárosi élet után a vidék unalmas, füves cigit keresnek, és az egyik helyitől egy bódító gombát kapnak. Kiderül nem véletlenül, egy különleges, vad lány csempészte eléjük.
Ki az a titokzatos lány a kocsmából, akinek szókimondó stílusa leveszi a lábáról Patricket? És ki az a szőke, időtlen szépség, akiről Mark nem tudja levenni a szemét?
Lehet-e szívből szeretni valakit, aki ennyire más?
Az egyik lány veszélyes, a másik finom lelkű és érzékeny, de közös bennük, hogy azt állítják, egy másik világból jöttek, és a fiúkra küldetés vár. Történeteik nyomán megelevenednek az ősi legendák, és miközben várak és mesebeli lények bukkannak fel, minden hely valamilyen titkot sejtet.
Mark segíteni akar, Patrick mindig új élményeket keres – de jó ötlet elindulni a két furcsa lánnyal?
A hatalmas fantáziával megírt történet az erdélyi mondavilágba kalauzol el.
Az V. Aranymosás Irodalmi Válogató Public Star kötete.

Eszes Rita az Illangókkal valami igazán egyedit alkotott. Sosem volt nagy kedvencem az erdélyi mondavilág, de ez a regény bámulatos módon meg tudta változtatni a hozzáállásomat. Nem mondom, hogy nem volt eleinte furcsa a regény világa vagy éppen a nevek, de amikor sikerült ráhangolódnom, onnantól teljesen magába szippantott. Tartodot nagyon hamar megkedveltem, az ő egyénisége állt hozzám a legközelebb a szereplők közül. Imádtam minden megnyilvánulását. A szarkazmusa pedig halálos! :) Az írónő zseniálisan felépítette az illangók jellemfejlődését, nemcsak Tartod, de Firtos karakterének változásai is észrevétlenül, fokozatosan mentek végbe, míg végül a két testvér újra közel került egymáshoz. Ugyanez természetesen megvolt a fiúk esetében is, Mark például a kezdeti tartózkodásom ellenére igazán pozitív karakterré vált a szememben. Patrickot sajnáltam a végkifejlet miatt, így viszont tűkön ülve várom, hogy kézbe vegyem a Perkákat is, mert bízom benne, hogy az események a reményeim szerint fognak folytatódni. Pokolsár világa egészen magával ragadott, szinte láttam magam előtt azokat a lényeket, akik benépesítették ezt a csodaországot. Nem is tudnék egy kedvencet kiemelni közülük, hiszen a maga módján mindegyik lenyűgözött. A Kalamona viszont tényleg ott volt a topon! És a pici sárkány! És már megint Tartod! Aaaawww! Talán Duromontól vártam egy kicsit többet, az én szememben Hiripné inkább elment volna főgonosznak. Őszintén bevallom, voltak részek, amiket kétszer is át kellett olvasnom, mire helyre kerültek a kirakós darabkái. Ezt viszont simán betudom annak, hogy eléggé hiányosak az előismereteim a témában. Sajnálom, hogy egy olyan periódusban olvastam a könyvet, amikor eléggé elfoglalt voltam, és ritkán jutott időm belemélyedni, de azt vettem észre, hogy akkor is az illangók körül forognak a gondolataim, amikor főzök vagy éppen bevásárolok. Nagyon nehéz elengedni őket, és sok kérdés kavarog bennem, úgyhogy már nyitom is a Perkákat, hogy válaszokat találjak, és csak remélni tudom, hogy nem függő véggel fogom befejezni, mert valószínűleg szívbajt kapnék. Nem szoktam ilyet megjegyezni, de nem igazán értek egyet a regény molyos megítélésével, igaz, hogy nem tökéletes, és vannak hiányosságai, de az én fejemben szinte filmként játszódtak le az események, és igazán könnyen vizualizáltam az egész fantáziavilágot. Mindenképpen ajánlom, hogy ha valami igazán egyedire és különlegesre vágytok, ki ne hagyjátok Eszes Rita Illangók sorozatát!


„…szép aranyhajú tündérleányok jártak át a Macskaréven; de mióta egy gazember a tündérek asztalánál jóllakozva háládatlanul rácsúnyított, azóta soha sem látta senki többé a tündéreket… a csillagokba szálltak, s ha talán léteznek is, nem érintkeznek halandó emberekkel, mert ezek mindig gonoszabbak.”

(Ipolyi Arnold: Magyar mythologia)

Olivérnek és Pelárdnak, az „ikreknek”. 

Sose féljetek a kalandoktól!


1. Mark

– Ne szívj már vezetés közben! Főleg ne egy idegen országban!
Mark tudta, hogy semmi értelme kioktatni az ikertestvérét. Nyaralnak, és Patrick ilyenkor még annyi szabályt sem hajlandó betartani, mint egyébként. Így inkább megálltak, és átvette tőle a volánt. Amikor helyet cseréltek, dühösen lehúzta az ablakot, és felgyorsított, hogy a friss levegő kiűzze az édeskés illatot.
A tervek szerint egy hónapig nem adják vissza a kocsit, de akkor is! Ez mégiscsak egy közút, ha úgy is néz ki, mintha évek óta nem járt volna erre senki rajtuk kívül.
A földút felvert pora kaparta a torkát. Elfojtott egy krákogást, és indulás óta először ötlött fel benne, hogy talán hiba volt eljönni. Most aztán bébicsőszködhet, hogy az öccsét kordában tartsa.
Persze az egész Patrick ötlete volt. Annyira jól tudta előadni magát, hogy a szüleik teljes mellszélességgel támogatták az utazást. Az iskolán épp csak átevickéltek, nyaranta meg vitorláztak a barátokkal, de most Patrick közölte, számára vége a fősulinak, és ideje tenni valami olyat, ami hatással lehet a jövőjére. Elhitték neki.
Mark tudta, hogy az egész másról szól: ez egy mentőakció, mégpedig az ő „megmentésére”
Patrick kereken kijelentette, hogy hányingere van a szépreményű Mrs. Kelly Nolantól, és nem várja ölbe tett kézzel, hogy a tesója, puszta megszokásból, az egyetem után egy jó állással és egy menyasszonynyal megfeleljen az elvárásoknak. Inkább bedob egy apró kavicsot az állóvízbe, hátha…
Mark tényleg hajlamos volt a kitaposott úton járni, de ettől még boldognak érezte magát Kellyvel. Viszont azt is be kellett látnia, hogy jólesik egy kis távolság tőle. Ez még csak egy iskolai románc, nem kérte meg Kelly kezét, és a lány se célzott a házasságra. Márpedig ha ő akar valamit, az előbb-utóbb kiderül.
Ez az erdélyi utazás például egyáltalán nem volt ínyére. Duzzogása, apró kis büntetései, és az, hogy annyira csatlakozni akart, olyan érzést keltett Markban, hogy itt és most meg kell húzni egy határt. Kitalált hát valami mesét a családi kötelékek megerősítéséről, a gyökerek fontosságáról, és viszonylagos békességben sikerült eljönnie Írországból. Végül is egy hónap nem a világ.
– Azért rendes ettől a Polli nénitől, hogy ránk hagyta a házát – jegyezte meg békülékenyen.
Patrick csukott szemmel süttette az arcát a lemenő nap fényében, úgy válaszolt:
– Szerintem ezzel is csak a nagyit akarta szívatni.
Mark megvonta a vállát.
– Biztos ezer éve megbánta már, hogy összeveszett a családdal. Ez az örökség valami békülésféle lehetett.
– Hát igen, a legjobbkor.
Mark annyiban hagyta a dolgot. Inkább nem akarta tudni, hogy ez cinikus megjegyzés volt a halál utáni békülésről, vagy őszinte elismerés, amiért sikerült Kellytől megszabadulni legalább a nyár egy részére.

Már beesteledett, mire a kastélyhoz értek. A sok zötyögés és huppanó után a táj az idő múlásával egyre békésebb lett. A meredélyek dombokká szelídültek, és a szikkadt, napsütötte mezőket felváltotta a hűs fenyőerdő. A széles földút helyett már csak évtizedek vájta keréknyomok mutatták a helyes irányt. Mark vezetés közben még az autó zörejét is szentségtörésnek érezte.
Egy ideje már sejteni lehetett a birtok közelségét, mert a fák mögött néhány méterrel tömör kőkerítés húzódott párhuzamosan az úttal. A semmiből bukkant elő és abba is veszett bele; épületet nem lehetett látni mögötte, úgy nézett ki, mintha a túloldalán háborítatlanul folytatódna a táj. Ahogy a kerítés, a bejárat is váratlanul ugrott eléjük. A kőfal és az ösvény egyszerre enyhén elkanyarodott, és az autó reflektora egy hatalmas, kétszárnyú, kovácsoltvas kaput világított meg.
Mark és Patrick épp megállt a kocsival, amikor a kapu mögött felbukkant egy futva közeledő fiú. Körülbelül velük lehetett egyidős, kezében gereblyét tartott, amit a közelükbe érve egyszerűen elhajított, és a kapu alján lévő zárral kezdett babrálni, hogy mindkét szárnyat szélesre tárhassa. Mialatt az autó áthaladt a bejárat vonalán, lekapta a sapkáját és vidáman integetett vele, majd fülig érő szájjal előreszaladt, és maga elé mutogatott, bizonyára az épület irányába.
– Nem illene felvennünk vagy ilyesmi? – kérdezte kissé zavartan Mark.
– Én azt hittem, hogy ezek a kapuk már mindenütt maguktól nyílnak – fordult hátra Patrick az ülésén, mintha nem is hallotta volna.
Mark a szürkületben is látta, hogy a kerítés körüli vadregényes táj után a kert beljebb már szépen gondozott. Az utat szegélyező fasor mögött egy pillanatra kerek kis tó tűnt fel, túlpartjáról egy macska figyelte őket. Mark talán észre sem vette volna, ha nem éppen az a hely neve, ami: Macskarév.
Nem különösebben kedvelte a macskákat, de ez igazi jelenség volt: majd’ kétszer akkora, mint egy átlagos kandúr, mégis kecses és finom járású, ez rögtön kiderült, ahogy egymásba akadt a pillantásuk, és az állat, mintha csak őt követné, megindult az autóval párhuzamosan. Sötétszürke, viszonylag hosszú bundája volt, a nyaka körül igazi gallérral, mintha oroszlánok lettek volna a felmenői. De ami különösen lenyűgöző volt, az a tekintete. Mark először mélyzöldnek, majd izzó sárgának látta, mintha két pislogás között megváltozott volna a szeme színe. Egészen beleborzongott, és örült, amikor a macska néhány méter után lemaradt. Visszafordult az úthoz, és félretolta a rátelepedő kellemetlen érzést. Szürkületben könnyen megcsalja az embert a látása.
Ahogy továbbhaladtak, kirajzolódott az épület is, aminek állapota a kerthez képest meglepően siralmas volt. A terméskőből készült fal sok helyen omladozott, és a bejárat fölött is csak egy apró lámpa pislákolt. A faberakásos ablakokon a festék lepattogzott, a padlástér szintjén pedig az üveg is hiányzott. A csipkés kis tornyok ablakkeretei nyitva álltak az éjszaka előtt, a denevérek ki-be szálldostak és köröztek az épület körül. Mark ezt kifejezetten ide illőnek és hangulatosnak találta.
Mindent összevetve lehetett volna sokkal rosszabb is a helyzet.
Patrickkel együtt kiszálltak az autóból és körbenéztek. A fiú most érte be őket, és erős akcentussal, de angolul köszönt.
– Jó estét! Az én nevem Forrás Mihály, mindenkinek csak Misi. – Szinte összecsapta a bokáját, annyira tiszteletteljes akart lenni. Még csak feltűnően bámulni sem kezdett, ahogy általában mindenki, ha két ennyire egyforma arcot lát.
Patrick elmosolyodott.
– Mark. Patrick – felelt, először a testvérére, aztán saját magára mutatva. Megköszörülte a torkát, és magyarul folytatta: – Örülünk a találkozásnak. És köszönjük, hogy ilyen későn is kinyitottad nekünk a házat! – Kicsit belepirult a mondatba, mert nem sikerült tökéletesen kiejtenie a szavakat, de a fiú elismerően füttyentett. 
– Beszéltek magyarul! Gyertek, biztosan elfáradtatok! Megmutatom gyorsan a házat, és választhattok szobát. Édesanyám küldött vacsorát, bár igazából rendelni is tudtok.
Mark kikerekedett szemmel a testvérére nézett. Egyáltalán nem volt biztos benne, hogy jól értette, amit hallott, nemcsak, mert nem hitte, hogy az erdő közepére vacsorát rendelhetnek, de mert ez a Misi is olyan furcsán beszélt: nem csak gyorsan, de a magyarországitól eltérő kiejtéssel is. Ő azonban láthatóan teljesen feloldódott, amiért az anyanyelvén társaloghat tovább, és szinte légvétel nélkül folytatta:
– Én vagyok itt a lovász. A kastélyhoz tartozik egy lovarda is, ami a Varságban van, ott szoktam dolgozni. Saját lovai már nem voltak a nagyságos asszonynak, de korábban egész ménes volt itt. Persze akkor én még nem is éltem. De a lovarda jó. Két falubéli is tart ott lovakat a turistáknak, meg van egy kocsihajtó is, aki hintóval szokta körbevinni a környéken az érdeklődőket. Majd kipróbálhatjátok. Itt is van egy hintó a fészerben, de az nagyon régi, a kereke is kitört, meg kellene csinálni. Csak a nagyságos asszony soha nem akarta. Meg persze vannak, akik a saját lovukat tartják a lovardában, bérben. Ezek adják a bevételeket. Hát nem sok, de persze én nem látok bele a könyvelésbe. De biztos oka volt, hogy soha nem csinálhattam meg azt a hintót. Mondjuk, én kicsinosítottam volna ingyen is, a magam kedvére.
Mialatt tartott a szóáradat, lassan oldalazott felfelé a kapu előtti lépcsősoron, vissza-visszanézve a látogatókra. A két fiú meglepetten követte, próbálták minél inkább felfogni a mondatokat.
– Szóval, ez itt a főbejárat. Van egy másik is, oldalt, ott egy kis csigalépcső vezet fel a konyhába. És van egy szoba, aminek a teraszáról is le lehet menni a kertbe. Erre van a konyha! – Előresietett az egyik irányba, majd kinyitott egy ajtót. – Betettem az asztalra, amit édesanyám küldött, meg bepakoltunk a kamrába is. Csak hideg ételek, de van egy pizzéria, ami hajlandó ide is szállítani, ott a rendelős lap a falon! – Ezt olyan büszkén mondta, mintha személyesen intézte volna el. Aztán kicsit lehervadt a mosolya, ahogy az órájára nézett. – Persze, ilyenkor már nem jönnek ki, de végül is pizzát bárhol, bármikor ehet az ember. Mondjuk, itt most nem. – Újra csüggedt arcot vágott. Patrick megveregette a vállát.
– Bármi jó lesz. Csak mutasd meg a ház többi részét úgy nagyjából, és elleszünk. 
– Rendben! Nem nehéz kiigazodni, nem olyan nagy az egész… – Majd, nehogy sértőn hangozzék, hozzátette: – Mert csak vadászkastély. De annak egészen nagy. És szép. 
Több egymásba nyíló, alig bútorozott helyiségen is átvezette őket, megmutatta a teraszos hálószobát, a könyvtárat, ami nemrégiben sajnálatos módon erősen beázott és megrongálódott, majd a folyosó végén áhítatosan kitárt egy kárpitozott ajtót, és megállt a küszöbön. Mark lépett be elsőként, és elismerően fordult körbe. 
– Hát ez már valami! Gyönyörű ez a bútor! Biztosan nagyon régi! – Megérintette a szoba közepén álló, robusztus ágy egyik faragott oszlopát, és két karját kitárva hanyatt dőlt a matracon. – Hullafáradt vagyok! 
– Ez volt a nagyságos asszony szobája – mondta halkan Misi. És még csendesebben hozzátette: – És itt találták meg az ágyában. 
Patrick hangosan felröhögött, Mark pedig felugrott és kihúzta magát.
– Azt hiszem, a teraszos szobát választjuk, nem igaz? Nekem az tetszett a legjobban! 
Kifelé indulva egy pillanatra megállt az ajtó melletti komódnál, ami fölött kézzel szőtt faliszőnyegen lányok táncoltak, virágkoszorúval a hajukban. Mellettük kis tó, egyikük épp a partján üldögélő, ember nagyságú macska fejére helyezte a saját koszorúját. Mark alaposan megnézte a képet és a szépen kidolgozott arcokat.
– Idefelé is volt a tóparton egy hatalmas macska – bökött a szőnyegre. – Nem ekkora, de éppen ilyen. A házhoz tartozik? 
– Ó, nem, az nem lehetséges – válaszolt Misi megszeppenve. – Az ott a képen a Macskakirálynő és az illangói. Afféle tündérek. A valóságban nem jönnek ide macskák, mert a nagyságos asszony mindig is kutyákat tartott. Pulikat. De vannak őzek az erdőben! Az is jó.
Mark elismerően bólintott. Szimpatikus volt neki, hogy Misi az életben mindennek örül. Patrick azonban a gyakorlati problémákkal volt elfoglalva. 
– Oké, én meghalok éhen. Majd később kipakolunk, most inkább együnk! Maradsz? 
– Hát, nem akarok zavarni… – szabódott Misi. 
– Ugyan már! Hacsak nem vagy te is nagyon éhes. Csak vicceltem. – Azzal elindult vissza a konyha felé. – Mesélhetnél közben erről a mi Polli néninkről. Minek is mondtad, nagyságos asszonynak?
– Ti nem nagyon kedveltétek őt, igaz? – kérdezte gyanakodva Misi. Komótosan elkezdett kipakolni az asztalon lévő kosárból. 
– Nem is ismertük – mondta Patrick, és beletúrt a kosárba, hogy kicsit felgyorsítsa a folyamatot. – Bocs, de én tényleg nagyon éhes vagyok! 
– Polli néni a dédnagymamánk ikertestvére volt – vette át a szót Mark, és kenni kezdett egy szelet kenyeret. – A szüleik hamar meghaltak, de volt egy… gyámjuk, az apjuk barátja, ha jól emlékszem, ugye? – A mondat felénél angolra váltott, és már a testvéréhez intézte a szavait.


Olvasd tovább!

Értékelés + Extra | Eszes Rita: Rókatündér

2019. február 27., szerda

Nincsenek megjegyzések

Sziasztok!

Kikyo ezúttal Eszes Rita Rókatündérjét vette kézbe, illetve pár gondolatban összeszedte ki is az a kicune.

Eszes Rita: Rókatündér
Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: 290


Fülszöveg


Ha igazán szereted, elengeded?

Midori nem hétköznapi lány – persze, minden tizennyolc éves így érzi. Ám ő az erdőben nevelkedett a kétszáz éves nagyanyóval, aki rókává tud változni. Midori is kicune, de még csak próbálgatja a képességeit.

Egy nap meglátja a vonzó és különleges Akirát. A fiú mesél magáról a rókának, de sejtelme sincs, hogy az érti minden szavát.

Csakhogy nagyanyó nem nézi jó szemmel Midori és Akira barátságát, ezért Oszakába küldi a lányt, hogy belekóstoljon a városi kamaszok életébe – és eltávolodjon Akirától.

Midori egy csapat külföldi cserediákkal együtt kipróbálja a japán középiskolások mindennapjait. Szert tesz két új barátra: a szívtipró Tristanra, és a lázadó Reire, akik ki nem állhatják egymást.

Mennyi titok szövi át a rituális szabályokat követő, fegyelmezett japánok életét?

Hogy érzi magát egy félénk rókatündér a gimnáziumban?

És mi történik, ha Akira egyszer csak felbukkan Oszakában?


Őszintén szólva fogalmam sincs, mit is vártam előzetesen Eszes Rita: Rókatündér című regényétől, csak azt tudtam biztosan, hogy a több mint egy évtizedes Japán iránti szeretetem (és rajongásom) miatt teljesen biztos volt, hogy én ezt a könyvet el fogom olvasni. És milyen jól tettem! Egy rendkívül bájos történetet kaptam, amelyben találkozik egymással a modern Japán az évezredes hagyományok és mitológiák hazájával. Ebben a kettősségben próbálja a saját útját megtalálni a kicune (rókatündér) Kobajasi Midori, akinek szinte évszázados ugrást kell megtennie a rá váró életmódváltással. Eszes Rita annyira magával ragadó történetet alkotott, hogy az oldalak szinte képszerűen megelevenedtek előttem. Olvasás közben, és én is ott jártam éppúgy a Tacsimacsi szikláin, ahogy Oszaka pezsgő éjszakájában. Érződik az ábrázoláson az írónő személyes tapasztalata, rendkívül sokat tesznek hozzá az olyan apróságnak tűnő mozzanatok is, mint a játékgépeket nyomkodó aktatáskás üzletemberek vagy a műanyag pajzsokkal érkező rendfenntartók, akik az utasokat nyomják be a vonatba. Mindezt megspékeli azzal, hogy a Midori mellett a külföldi cserediákok szemével is láthatjuk a felkelő nap országát, akik némi európai (és dél-amerikai) színt is varázsolnak a történetbe. A karakterek mindegyike szimpatikus volt számomra – még Chanelt és Szangót is kedveltem a hibáik ellenére is – egyedül Szakura szenszei volt az, akit az első perctől nem bírtam elviselni. Ez a későbbiekben csak fokozódott. Érdekes volt szembesülni azzal, hogy Midori nem a „jó” rókák közé tartozik, amíg ő maga nem ismerte fel a tettei mögött meghúzódó okokat, nekem sem tűnt fel. A lány vívódásaival is tudtam azonosulni, szegény ő elég nehéz helyzetben volt, méghozzá éppen a rókatündér mivolta miatt. Mondjuk én így is végigsóhajtoztam a regényt, hogy úgy szeretnék én is kicune lenni, vagy úgy szeretnék én is egy csillaglabdát! Igazi kedvenc szereplőt csak a történet utolsó harmadában találtam magamnak, amikor felpörögtek az események. Tristan lett a befutó, Rei-jel együtt a kedvenc párosommá léptek elő, és szívből örültem a velük történteknek. Nagyon tetszett, ahogy végül Midori is megtalálta a maga útját, abba inkább nem gondoltam bele, hogy mi lett volna, ha ezt vagy azt másképp csinál. Bár volt, amit sajnáltam vele kapcsolatban. Szerintem egyértelmű, hogy mit. Az alvilági szál volt az egyetlen, amit nem bántam volna, ha kimarad, még ha a végkifejlet szempontjából fontos szerepet töltött is be. A könyv egyébként nagyon sok életigazságot tartalmaz, mindezt nem közhelyekben, hanem azokban a szép és választékos japán szólásokban. 
Összegezve tehát, nekem a szívem csücske lett a Rókatündér, és nagyon bízom benne, hogy ezzel még sokan így lesznek.

Rókatündér/rókaszellem/rókadémon
avagy ki is a kicune?


A japán mitológia egyik legismertebb természetfeletti lénye a kicune, vagy más néven rókaszellem. Alakjuk már a 11. században megjelent a japán történetekben, a sinto vallásnak köszönhetően pedig rövid időn belül megkezdte térhódítását. A kicunék – ahogy azt a többféle fordításból is láthatjuk – lehetnek jó- (zenko) és rosszindulatúak (jako), attól függően, hogy engedelmesség és segítő szándék, vagy ravaszkodás, csínytevés jellemzi inkább a viselkedésüket.  Ami azonban közös bennük, hogy mindegyikük rendelkezik róka és emberalakkal (leginkább fiatal nő) egyaránt, amelyet akaratuk szerint képesek változtatni. 

Maga a kicune szó egyébként simán rókát jelent, rókaszellemként azután kezdtek utalni rá, miután Inari kami (talán leginkább istennőként lehete hivatkozni rá, de nem az) szolgálatába álltak, és képesek lettek az alakváltásra. Ezen kívül több varázslatos képességgel is rendelkeznek, néhány Eszes Rita: Rókatündérében is jelen van (megjelennek az emberek álmában és képesek hatni rájuk, de meg is szállhatják őket, képesek a tér-és idő meggörbítésére, láthatatlanná válhatnak, tüzet, villámokat kelthetnek, stb.) Varázserejüket állítólag egy mágikus golyó, az ún. csillaglabda hordozza. A kicunék közös tulajdonsága, hogy rendkívül okosak, az idő múlásával pedig egyre bölcsebbé válnak. Korukat a farkuk száma jelképezi, amelynek száma százévente eggyel nő. A legidősebb és legbölcsebb kicunék kilenc farokkal rendelkeznek, ha viszont elérik az ezer évet, a bundájuk is megváltozik, fehér vagy aranyszínű lesz. Népszerűségüket mi sem bizonyítja jobban, minthogy a japán manga- és animekultúra által is kedvelt figurák, amelynek köszönhetően a nyugati világ is ismerhet közülük néhányat. A leghíresebb talán Naruto, akinek testében raboskodik a kilencfarkú rókadémon, vagy Shippo, az Inuyasha című animéből ismert kölyökrókadémon.
  
 

Japánban egyébként annyira tisztelik a kicunékat, hogy létezik egy település, Zao, amit a rókák falujának hívnak. A többek által „a világ legcukibb helyének” hívott faluban hat különböző rókafaj él teljes egyetértésben egymással és az ide érkező látogatókkal. A turisták körében rendkívül népszerű célpontnak számító vidéken ugyanis az ide érkezők közvetlen közelségbe kerülhetnek az állatokkal, etethetik őket – persze csak a faluban kapható eledellel – mindkét fél legnagyobb örömére. 
Azt hiszem, az itt élő rókákon ez meg is látszik. Akinek lehetősége nyílik rá, hogy személyesen ellátogasson Japán mesés világába, semmiképp ne hagyja ki, hogy valamilyen formában tiszteletét fejezze ki a kicunék előtt, hiszen sosem tudhatja, mikor akad egy az útjába, s ha egyszer így alakul, bízzunk benne, a kedves róka nem a csínytevéseit szeretné kipróbálni rajta.



Olvasd tovább!

Cover Reveal + Exkluzív beleolvasó | Eszes Rita: Rókatündér

2018. október 25., csütörtök

1 megjegyzés

Sziasztok!

Ezúttal Eszes Rita: Rókatündérjének borítóját és részletét leplezzük le előttetek. A borító nagyon tetszik, a részletről nem is beszélve. Körüllengi egy jellegzetes érzés, amiről tudod olvasnod kell. 
Egyébként Rita első könyvét Illangók címmel olvashatjuk, szintén a Könyvmolyképző kiadó gondozásában jelent meg. 

► Eszes Rita: Rókatündér
► Kiadó: Könyvmolyképző
► Oldalszám: 296


A képen a következők lehetnek: 1 személy, szöveg

Fülszöveg

Ha igazán szereted, elengeded?

Midori nem hétköznapi lány – persze, minden tizennyolc éves így érzi. Ám ő az erdőben nevelkedett a kétszáz éves nagyanyóval, aki rókává tud változni. Midori is kicune, de még csak próbálgatja a képességeit.

Egy nap meglátja a vonzó és különleges Akirát. A fiú mesél magáról a rókának, de sejtelme sincs, hogy az érti minden szavát.

Csakhogy nagyanyó nem nézi jó szemmel Midori és Akira barátságát, ezért Oszakába küldi a lányt, hogy belekóstoljon a városi kamaszok életébe – és eltávolodjon Akirától.

Midori egy csapat külföldi cserediákkal együtt kipróbálja a japán középiskolások mindennapjait. Szert tesz két új barátra: a szívtipró Tristanra, és a lázadó Reire, akik ki nem állhatják egymást.

Mennyi titok szövi át a rituális szabályokat követő, fegyelmezett japánok életét?

Hogy érzi magát egy félénk rókatündér a gimnáziumban?

És mi történik, ha Akira egyszer csak felbukkan Oszakában?

Exkluzív Beleolvasó

– Hamarosan el kell mennem. Búcsúzni jöttem. Tudom, butaság – hadarja Akira, mintha maga előtt is szégyellné, hogy beszél hozzám. Úgy érzem, kicsúsznak alólam a sziklák és máris zuhanok. Alig tudom felfogni, hogy kimondta azokat a szavakat, amiket nekem kellett volna.
Beletúr lazán összefogott hajába, és a füle mögé igazít egy elszabadult tincset. Az apja sokat veszekszik vele a hosszú haja miatt, pedig olyan, mint egy ifjú szamuráj. Pont olyan zárkózott és titokzatos. Még mindig nem mondok semmit, csak közelebb húzódom, mert szeretek mellette lenni. Nem nézek rá, a messzi távolt fürkészem, mintha onnan várnám a válaszokat. Ő is ugyanígy tesz.
Nem tudom, meddig ülünk így, lehet, hogy tíz percig, talán egy órát. Számomra megáll az idő. Össze-összerezzenek a távolból felénk sodródó hangokra. Emberek fényképezik egymást a kilátón, a szél zörgetve cibálja viharkabátjukat, és tengervizet csepegtet összekócolt hajukba. A felőlük áradó sütemény édesbab illatával friss halak sós szaga keveredik.
Végül Akira megérint engem. Nem tudom, szándékos-e vagy csak a szél feszíti nekem a többiekéhez hasonló kabátját. A karja az oldalamhoz ér, és ettől minden szőrszálam az égnek mered, mintha áramütés ért volna. A szám olyan száraz, hogy most már akkor sem tudnék megszólalni, ha akarnék.
– Nem tudom, mikor jövök vissza, és hogy te itt leszel-e még, de kívánok neked minden jót az életedben – mondja Akira, és olyan keserű mosoly játszik az arcán, mint egy sokat tapasztalt öregembernek. Utoljára még belenézek a szemébe. Szeretem a mélységét. Érzékenységről árulkodik, pedig csak tizennyolc éves, nemrég elmondta nekem, a születésnapján. Talán osztálytársak is lehettünk volna, ha jártam volna iskolába.
Felállok és hátrálok néhány lépést, hogy az erdő, és véletlenül se a sziklák felé induljak. Az állkapcsom majdnem összeroppan, úgy szorítom, szűkre húzom a szememet is. A távozásával megpecsételi a sorsom, nélküle nincs értelme harcolnom a maradásért. Az egész életem romba dől, és ő még csak nem is tud róla.
Talán elmondhatnám neki, de az egy év alatt, amióta ismerem, még soha nem szólítottam meg. Talán elmondhatnám, de neki én csak egy róka vagyok.

Az írónőről


1981-ben született Budapesten, külkereskedelmet és kommunikációt tanult.
Kávé- és állatbolond, környezetvédő. A paleo életmód nagy híve: vagyis rendszertelenül eszik, 
amikor, amit és amennyit talál, mert soha nem tudhatja, mikor és mihez jut hozzá legközelebb. Nem főz! Földhözragadt álmodozó, éjszakai bagoly és őrült romantikus.

Kisfia születése után a szakmai cikkek helyett időben és szívben is egyre inkább a fantázia felé fordult, ekkor szánta rá magát először, hogy másoknak is megmutassa a végeredményt. A Könyvmolyképző Kiadó V. Aranymosás Irodalmi Válogatóján a Rakéta Projektbe került és Public Star díjat kapott.

Facebook elérhetőség:


Olvasd tovább!
Copyright © GCK's Book Review Blog. Blog Design by SkyandStars.co