"ebben a regényben minden a helyén volt. Az utolsó pillanatig fenntartotta a figyelmet, váratlan, de tökéletesen kivitelezett fordulatokkal, kellő mennyiségű humorral, iróniával és drámával, valamint azzal a bizsergető reménnyel, hogy hamarosan kézbe vehetem a folytatást. Mert remélem, lesz... " - Kikyo, GCK's Book Review Blog

Tedd kívánságlistára! Vásárold meg!

Fülszöveg

Az illangók kicsinálnak!

Mark és Patrick megjárták Pokolsárt. Vagy mégsem?

Fél év eltelt a kaland óta, és semmilyen bizonyíték nincs az illangók létezésére. Most azonban dühös garabonciások támadnak a fiúkra, és felbukkan Firtos is, aki szerint csak a másik világban lehetnek biztonságban.

Csakhogy amikor megérkeznek, egyáltalán nem azt találják, amire számítottak.

Patrick Tartodot akarja, bármi áron, de ő mintha újra az emberek ellen fordult volna.

Vajon létezhet mindent elsöprő szerelem?

Át lehet hidalni ezeréves ellentéteket és akár világokat is? Mekkora árat kell fizetni azért, ha valaki szembe megy minden szabállyal?

Mark keményen küzdött, hogy elfelejtse a Macskarévben történteket. Most rájön, becsapták, és a feladata még korántsem ért véget… Ha a tét hatalmas, megteheti, hogy közben magára is gondol? Mi lenne a jobb, ha Firtos megmaradna eszményi álomképnek, vagy ha kiderülne, ő is lehet gyarló és esendő?

Kitört a háború és az illangók földjén semmi sem az, aminek látszik.

Döntsd el, mi számít igazán, és harcolj érte!

Ahhoz képest, hogy az Illangók világába kissé lassan merültem bele, a befejezés után azt vettem észre, hogy nem tudok szabadulni Tartodéktól. Nem is kellett sok, és már nyitottam is ki a Perkákat, amit aztán hihetetlenül gyorsan ki is végeztem. Nem is tudom, mit mondjak. Még keresem a szavakat. Eszméletlen! Állati jó! Hihetetlen! Lenyűgöző! Fel is szökött az Illangók 4 csillagja a Perkáknál 5-re! Végre megismertük az illangók hazáját, amit Rita annyira szuperül megírt, hogy láttam magam előtt az egész Illangóföldét. Firtos házikóját, Tartod kastélyát és az illangótársadalom képviselőit. Már a saját kis lakomat is elképzeltem.:) Nagyon tetszett, ahogy a cselekmény mozaikdarabjai fokozatosan kerültek a helyükre, mindig éppen annyi információmorzsát kapva, amennyi a következő lépés megértéséhez szükséges. A főszereplők jellemfejlődésére pedig ugyancsak maximális pontszámot tudok adni. Tartod még mindig a kedvencem, és azt vettem észre, hogy Firtos is egyre közelebb kerül hozzám. Mark irányába nem változtak az érzelmeim, talán csak Patricktól sokalltam be néha egy kicsit. Az új szereplők közül Déva nyerte el igazán a tetszésemet, igazi összetett jellem. Nem feltétlenül tisztességes, de eléri, amit akar. A hetek különben is igazán jól felépített társaság, mindenkinek megvan a maga szerepe, a történet egyikük nélkül sem lett volna kerek egész. Az erdélyi mondavilágot még mindig nem ismerem behatóan, és érzésem szerint ebben a regényben kicsit több az írónő képzeletének szüleménye a mondákkal szemben, mint az első részben, de ez engem egyáltalán nem zavart. De az is lehet, hogy tévedek, akkor pedig sürgően tanulmányoznom kell az erdélyi regéket. Bárhogy is ragozom, ebben a regényben minden a helyén volt. Az utolsó pillanatig fenntartotta a figyelmet, váratlan, de tökéletesen kivitelezett fordulatokkal, kellő mennyiségű humorral, iróniával és drámával, valamint azzal a bizsergető reménnyel, hogy hamarosan kézbe vehetem a folytatást. Mert remélem, lesz...

Prológus

Tartodnak még soha nem fájt semmi annyira, mint a testvére árulása. Az egész élete gyűlöletesen hiábavalónak tetszett, amióta megtudta az igazat. És biztosan volt még sok más dolog, amit csak nem is sejtett. Igyekezett higgadt maradni, de mintha minden lépéssel, amit Rabsonné egykori vára felé megtett, a múlt egy-egy fájdalmas szilánkja fúródott volna belé.

Összehúzta magán vékony dzsekijét és megszaporázta a lépteit. Óvatosan helyezte lábát a vékony földréteg alatt megbúvó, lapos kövekre, mintha most is az egykori lépcsőkön járna.

Azelőtt szerette ezt a vidéket. A meredek sziklákat, amik távol tartották az embert és közel hozták a természetet, a hatalmasra nőtt fákat, amiknek erős gyökerei szétterpeszkedtek a földön, tudtára adva a világnak: itt mi vagyunk otthon. Most az egész fojtogatóan magányosnak tűnt.

Az orrába nedves levegő csapott, régen ezt is szerette, mert a manapság Áprily-kútnak nevezett, kristálytiszta vizű forrás közelségét jelentette. Azelőtt a helyiek úgy hitték, illangók mosdanak benne pajkosan kacagva, innen ered csilingelőn gyöngyöző hangja. Most ettől is csak fázott. A forrásból felszálló vízpára beborította a testét és kihűtötte a lelkét.

A júliusban szokatlan ködtől is fázott, ami megülte az erdőt, és összenyomta Tartodot, mint Polli szobája néhány héttel ezelőtt, az utolsó estén, hogy Markot látta. Az utolsó estén, hogy Patricket ölelte. Körülötte csupa-csupa ki nem mondott búcsú.

– Hát eljöttél végre! Hol a könyv? – csattant Rabsonné hangja a fákon. Tartod tanácstalanul szétnézett. A ködben úszó ágak mintha karcolták volna a szemét és elvették volna a tisztánlátását. Talán túlzottan magabiztos volt, hogy idejött. Talán haza kellett volna térnie a saját világába, egyetlen szó nélkül. Körbefordult, és széttárta üres kezeit. Nem volt nála semmi. És nem is volt körülötte senki.

Tovább folytatta útját felfelé. Rosszul érezte magát, amiért Mark és Patrick távozása után Misi nagyapjának betegségét használta ürügyül, hogy időt nyerjen. Azt hazudta neki, magával viszi, ha ki bírja várni a nyár végét. Mindketten tudták, hogy erre úgysem kerül sor. Mindketten tudták, hogy nem élné túl az utat. Rabsonnénak pedig azt hazudta, hogy Polli régi szerelme mellett akarja tölteni az utolsó napokat. Búcsúzni. Megnyugodni. Elengedni.

Ezt talán még ő maga is elhitte, de most, hogy megtörtént, semmit nem érzett abból a békéből, amit remélt. Düh és csalódás szorította, mint régen, amikor megannyi harc és halál sem tudta eloltani a benne lobogó tüzet. Talán újra eljött a lázadás ideje. Talán elfáradt már az állandó szabályoktól. Elfáradt attól, hogy mindig csak eszköz legyen.

Mire felért a hegy tetején magányosan álló sziklára, már úrrá lett rajta a harag. Dühösen fújtatva lépett ki a szirtre, az egyetlen szürke foltra a természet zöldjének közepén. Lába alatt az örökzöldek, mohák és páfrányok sejtelmesen sötét árnyalata mérgező masszaként keveredett a lombhullatók élénkségével.

Rabsonné itt várt rá. Hosszú, vörös hajába és fekete gyászruhájába belekapott a szél. A jelenet megidézte Irma korai és szerencsétlen halálát, és ez máskor talán elbizonytalanította volna Tartodot, de most épp ellenkezőleg. Émelygett attól, hogy hányszor hagyta magát manipulálni hasonló trükkökkel. Ugyanúgy álltak a sziklán, mint akkor a vár fokán, de Irma helyett most nem volt közöttük más, csak hazugságok.

A nővére elmosolyodott, és kedélyességet csempészett a hangjába.

– Végül nem köt már ide téged semmi, ahogy engem sem.

Tartod úgy érezte, csomóba gubancolódik benne a fény. Tényleg kedvelte Forrás Miklóst. Makacs, idegesítő ember volt, akiről csak akkor jön rá az illangó, hogy mennyire hiányzik a társasága, ha már nincs mellette többé. Az utolsó darabka Polliból.

– A legtöbb, amit adhatunk azoknak, akiket szeretünk, az időnk – folytatta a nővére.

Tartodnak eszébe jutott Patrick meg az elkapkodott és félresikerült búcsúzás. Nekik semmire sem volt idejük igazán. Beharapta a szája szélét, hogy az együtt töltött éjszaka emléke még véletlenül se lágyítsa el a vonásait. Nem szégyellte, amit tett, inkább féltette a fiút. Remélte, hogy a nővére előtt rejtve maradnak az érzései.

– Megkaptad tőlem az időt, amit kértél, mégis üres kézzel érkeztél hozzám.

Na igen, az üzlet az üzlet. Feltámadt a szél, és Tartod úgy érezte, kiabálnia kell, hogy egyáltalán eljussanak a szavai Rabsonnéhoz. Egészen biztosan manipulálja még az időjárást is.

– Hiszen el sem mondtad az út előtt, pontosan mit is kéne elhoznom neked! A garabonciások a könyv nélkül nem irányítják többé a sárkányokat. Ez sok mindenre hatással lehet, nem tudjuk, mit eredményez, felborulhat a rend!

Rabsonné ingerültnek tűnt az ellenkezésétől.

– Jaj, kérlek, de hát senki sem hibáztat majd! A te dolgod az átjáró és az illangók titkának őrzése. Ha nem hozod el a könyvet, ott ragadtok. Viszonylag rövid ideig tudtad volna életben tartani az őrzőt és a valamire való testvérét Pokolsárban. Ha mindketten meghalnak, az anyjuk vagy a nagyanyjuk lép az örökükbe. Bárki megmondhatja, hogy kevéssé Pokolsár-járó fajták. Az őrzők vérvonala év végére kihalt volna, és Duromon szabadon kereshette volna az átjárót. Helyes döntést hoztál, amivel az illangók világát védted.

Tartod egyáltalán nem érezte helyesnek, ha ezt a világot viszont bajba sodorta. Két pocsék döntés között kellett választania. Felszegte az állát.

– Erről majd a heteknek kell döntenie. Ahogy a könyv további sorsáról is. Kérj valami mást!

A boszorkány egy ideig fürkészte az arcát, aztán hátat fordított neki, és kilépett egészen a szikla peremére.

– Mintha némi elégtételt okozna neked, hogy ellenszegülsz. Élvezed?

Csak egyetlen lökés lenne, egyetlen erőteljes mozdulat. Talán nem is tenne kárt benne, mégis sokkal jobban megválaszolná a kimondott és elhallgatott kérdéseket. Helyette Tartod maga is odalépett a nővére mellé, és a messzeségbe nézett. Felhők gyülekeztek az égen.

– Hogy élvezem-e? – zihálta. – Végig arra gyanakodtam, hogy Duromon küldte az Ördögárokba a garabonciást. Pedig te voltál! És máshogy is elsülhetett volna! Feláldoztál volna minket azért a vacak könyvért!

– Ne beszélj így, drágám – csitította a boszorkány –, hiszen előre láttam, hogy megbirkózol majd a Kalamonával. Még jóslat sem kellett hozzá, mert ismerlek. A garabonciásért nem kár, a könyve meg egyáltalán nem vacak, ennyit már igazán tudhatnál. Firtos alaposan tanulmányozta, nem?

Egy villám cikázott keresztül az égen, éppen olyan, amilyen a garabonciás tekintetében is megvillant, amikor meglátta azt a valamit Firtosban. A lehetőséget.

Talán mindenki változik… talán senki sem állandó… vagy mégis, és mindenkiben ott van mélyen eltemetve, legbelül, amitől fél. Amit a garabonciások kicsalnak és eleresztenek. Talán épp így irányítják a sárkányokat is. A félelmeikkel. Hiszen mindenki fél valamitől.

Tartod ettől a pillanattól félt.

– Azt hittem, csupán homályos érzésed van arról, amit keresel! Hogy magad sem tudod pontosan, mi az, de majd mi megtaláljuk neked! És mikor meglett, hittem, hogy mellettünk állsz, és Duromon valamilyen tervét fogjuk megakadályozni, ha a könyv végül hozzád kerül!

Rabsonné idegesen a húgára pillantott, mint akit feszélyez ez a kirohanás.

– Elfelejted, hogy már nem vagyok illangó, így Duromonnal sincs semmi dolgom. Pusztán üzletet kötöttünk. Kiléptettem az ikreket a testükből, hogy eljussanak Pokolsárba. Segítettem, és most nem akarsz fizetni.

– Mert becsaptál és kihasználtál engem!

– Ne légy gyerekes!

– Becsaptál – ismételte meg Tartod makacsul. – Nem csak most, már a kezdetektől. Firtos olvasott róla a könyvben! Te magad okoztad, hogy őrzőkre legyen szükség, te magad keverted bele az embereket! De hát miért? – Az utolsó kérdés szűkölő hangon tört fel belőle, amit a kutya ad ki, miután belerúgott a gazdája.