Ezúttal az írónő Emlékkönyv - Egy igen-zet történetének beleolvasóját hoztuk el nektek. Biztosra veszem hogy szórakoztatónak fogjátok találni :)
– Megjöttek a francia katonák! Gyertek ki hamar, nézzük meg őket! – szaladt be huncut kacajjal Mimó az élésházba, ahol a kukoricát morzsolták és a krumplicsírát pergették le a leányok.
– Nem illik ezt! Ej, te Mimó! Eredj vissza a dologhoz! – pirongatta meg őket az öreg Mári néni, aki jól tudta, hogy ezeket a fiatal tyúkokat ugyan hiába szidja.
Elindult már bennük a férfiak iránti lelkesedés, ahogy eladósorba kerültek, így jó ideig nem fogja érdekelni őket más, csak a nadrág. De fordítva is így volt: Miksa bátyám ugyan inthette a legényeket, hogy ne járjanak a szoknya után, hanem törődjenek az értelmes munkával, mert a végére nem sok jó fog kisülni. Persze szerették volna az öregek is, hogy minden ifjú találja meg a számára megfelelő párt, akivel jólétet biztosíthat az eljövendő nemzedéknek, de ebben a háború hasogatta világban legkevésbé a párkeresésre volt idő. Ezt tudták a fiatalok is.
Semmi nem folyt már a megszokott medrében. Bükkfalva felbolydult, mint a méhkas, amikor megjelentek azok a francia légionáriusok. Felfelé vonultak, a balkáni front felől, mert azt regélték a városban, hogy befejeződött a Nagy Háború, „mely minden háborúnak véget vet”, a mondás szerint. Mintha ugyan nem lett volna minden harc vagy csata eleve túl hatalmas az eddigi emberi történelem során. Azonban a történelem szele idáig nem fújt be a faluba, most viszont szürkéskék ruhában menetelt végig a házak között: fiatal, serkenő bajszú férfiak formájában. Ők a harcok során vajmi kevéssé láthattak asszonyt, ha szerencséjük volt, élve, bár inkább csak holtan. „Jaj lesz itt a szüzeknek, véneknek, de még a viselősöknek is!” – gondolta ijedten az egész falu.
Nem elég, hogy megrémültek a katonáktól, azoknak még a nyelve is idegen volt. Persze Bükkfalván csak a pap meg a jegyző beszélt franciául, esetleg németül, de a többiek? Egy kukkot sem értettek belőle. Ráadásul kiabáltak is mert vagy megsüketültek a sok gránáttól, vagy a háború vége hozta meg a hangjukat. Ez a tíz-húsz hadviselt legény ott harsogott az addig csendes főutcán.
– Allez-y, les gars! Il y a aussi des belles filles! (Gyerünk, srácok, itt szép lányok is vannak!) – kiabálták egymásnak a katonák, ahogy megérezték a szépség békeillatát.
Meg is látták őket, miközben a főutcán nézelődtek, ahogy felmérték a terepet.
Mimó és csapata kimerészkedett az utcára, Mári néni tiltása ellenére, mert izgatta őket az idegen férfiak híre, hát még a látványa. A faluban minden fiút ismertek már látásból, barátságból; persze volt, akit szerelemből is, de ez utóbbi csak pletyka szintjén terjedt. Külföldi katonát nem láttak még soha. A látványuk felbőszítette a bükkfalvai férfinépességet, akik már hallomásból gyűlölték az antant katonáit, így személyesen pedig egyenesen az ellenséget látták bennük. Ami nem is volt tévedés, az akkori közállapotokat tekintve. Ugyan a háború elhalkulhatott, köthettek azok mindenféle békét, de a gyűlölet gyökeret fogott. Az erdélyi Havasokon keresztül hazafelé induló csapatok előszeretettel portyázták végig az utat. Elvittek mindent, amit találtak, kifosztották a tanyákat, megerőszakoltak minden nőt és megöltek minden férfit, a gyerekeket pedig jobb esetben megverték és elkergették. Legalábbis ilyen mendemondák járták akkoriban. Erre nem tudtak mit mondani, sem cáfolni vagy bebizonyítani azok igazságtartalmát, de annyi szent volt: katonák ebben a faluban rossz ómen.
A bakák egyenest a helyi ivóba mentek, mert az minden nyelven és országban hangos volt, továbbá messzire szállt belőle a tokányos cefreszag, térkép sem kellett hozzá, hogy megleljék.
– Une chope de bière! (Egy korsó sört!) – hajolt oda a társaság első fele a pulthoz, a másik fele bort akart inni.
Az értetlenkedés folytán kezek kezdtek mutogatni a háttérben álldogáló üvegek felé.
A váratlan vendégsereg persze nem tetszett a csaposnak sem, aki meghallva a nyelvet, ki is tessékelte őket egy, minden nemzet számára érthető kézmozdulattal: megrázta a fejét, és kifelé intett a karjával. Amire az egyik francia egy szintén közismert kézmozdulattal válaszolt: felmutatta a középső ujját – kizárt; ők maradnak, ahol vannak, amíg ki nem szolgálják őket.
– Itt mocskos francoknak nincs helyük! – erősítette meg a csapos magyarul.
– Donnez-nous de la biére et du vin! Nous restons ici. (Adja a sört meg a bort! Itt maradunk.)
A csoport egy tapodtat sem volt hajlandó elmozdulni. Felemelték a fegyvereiket is, hogy elszántságuknak nyomatékot adjanak. Ez volt az ő kis helyi háborújuk.
Felhördült az ivó népessége, az egyik legény azonban hangosan felkiáltott:
– Ugyan, Dénes komám, adjál már nekik egy pofa sört, hadd menjenek tovább! Ugye nem akarunk mind meghalni itt francos kéztől?
Ennyiben maradtak, a katonák kiszolgálást kaptak, és még pénzt sem fogadtak el tőlük. Persze ha lett is volna koronájuk, akkor sem adtak volna. Háború volt akkor is, ha már kihirdették a végét; a sörért és borért békében maradással fizettek akkoriban, jó esetben. Most éppen jó eset volt, a bükkfalvai lakosság nagy szerencséjére.
Mikor elvonult a szürkéskék, apró haderő, Bandi bácsi megtörte a beállt csendet:
– Dénes komám, már csak pálinkát kellett volna ezeknek adni. Jó kis fekete ürömmel…
Felszakadt a megkönnyebbült nevetés a csehóban. Lassan leszállt az este, elvonult a Nap, helyet cserélve a Holddal. Még öt napig állomásoztak ott a francia katonák, de ezt előre senki sem tudhatta. Ahogy azt sem, hogy egy család számára ez a csonka hét sorsfordító lett…
Mivel a váratlan vendégekkel senki sem kötekedett – ellenkezőleg: felvettek egy szívélyes, ám tartózkodó magatartást, hogy minél kevesebb zavarral, viszont annál gyorsabban megszabaduljanak tőlük –, a katonák is nyugodtan jártak-keltek a faluban. Az eltévedt szárnyasjószág hangoskodva kitért előlük, a szekerek elkerülték őket, hetyke karlendítős köszöntést kaptak a bakról, ettől nekik is jókedvük kerekedett. Végre egy helység, ahol nem keverednek összetűzésbe a kezdeti nehézségek ellenére, és végül ingyen kapnak mindent. Meg aztán tényleg csodaszép lányok voltak itt, akik vihogva, pirulva követték mindenhova az uniformisban feszítő osztagot.
Az alakulat Bükkfalva közelében lévő ugaron vert sátoros tanyát, amíg fel nem töltötte kifogyó készleteit. Másnap reggel pedig a fiúk mind megmosakodtak a helyi csárdában, amely az első nap megismert kocsma szomszédságában állt, és a jó Erzsébet asszony, Dénes koma felesége vezette.
– Azt mondják, a francok koszos népség – morogta Ábris, az egyik fiatalkorú legény, aki már hadra fogható korban volt, de elbújt sorozáskor a közeli csűr szalmájába.
Úgy befúrta magát oda, hogy nem kapott levegőt, s mire megtalálták, jeges vízbe kellett mártani, hogy magához térjen. De katonának nem vitték el, így megérte az a félórás fuldoklás a bálában.
– Biza’, ezek fürdenek – felelte vészjósló hangon Özséb, aki gyerekkora óta a cimborája volt, viszont a fél lábára sánta, így aztán neki nem is kellett kihúznia magát a toborzás alól.
– Tudom ám én, mire készülnek, de abból nem kapnak! Ha egyet is a lányok szoknyájába bújva találok, én beleeresztem a bicskámat, úgy éljek!
– Nohát, nem maradsz egyedül ezzel, testvérem! Nyitva tartom a szemem én is!
Bár még csak tíz felé járt az idő, szokatlanul nagy volt a meleg a március végéhez képest. A hadtest megjelenése ellenére a hely igyekezett megtartani a saját időbeosztását, mintha mi se történt volna. Az egyik fiatal, törékeny lány, Rácz Éva vízhordóként ment oda a helység közepén álló kúthoz. Meg is kérdezték a barátnői, ugyan miért térül-fordul, ha egyszer már hajnalban is volt, szokás szerint. Azért szólták meg, mert kezdtek aggódni magukért, a kezdeti lelkesedés után. Isten tudja, milyen emberek valójában ezek az idegen katonák…
– Még elkapnak, Évuska… Vigyázz odakint!
Őt az apja már odaígérte egy nemes embernek a városból, de az a férfi csatlakozott a világháborúba vonuló osztaghoz, és onnan még nem tért vissza.
– Jaj, mán, nem félek én! Csak vízért megyek. Nem elég a barmoknak, amit derengőn húztam. Mintha nyár lenne, olyan hőség van.
A csinos, ifjú lány a kút mellett találta az egyik francia katonát, aki a bakancsát kötözte ott éppen. Tetszettek neki is a faluba frissen érkező, idegen legények. Félt azért tőlük, persze, hiába tagadta – mert mondtak mindenfélét: ezek koszosak, erőszakosak, ördögfattyak, pláne, ha franciák, mert azok még betegek is, mind! Az előítélet így furakodott be a szívükbe a falusi hírmondók által, bár Éva nem gondolta volna, hogy igaz lenne, hisz ez a példány itt igen jámbornak tűnt. Nem volt egy szent arcú szoborteremtés, mint amilyeneket a templomban látott vasárnaponként, de nem is hasonlított a többi unalmas fiúra a Bükkségben, így ottléte felébresztette benne az érdeklődő nőt.
A baka rámosolygott – nem lehetett több tizenkilencnél. Szőkésbarna haja és szürke szeme volt, az orra pedig leginkább egy óriási krumplira hasonlított, vékony, de formás szájjal – nem volt az a világ csudája. Ellenben a mosolya! Megigézte a lányt, akinek valami megmozdult a gyomrában. Annyira meglepődött a fiatal férfi reakcióján – a katonák is tudnak mosolyogni? –, hogy nem figyelt, és megbotlott a kút fellépőjén. A káván átbillenve belezuhant volna a mélybe, ha hirtelen nem ragadja meg a karját és derekát két erős kéz. A francia bakáé volt mindkettő.
– Köszönöm – rebegte Éva magyarul, kikeveredve a kút peremének vonzásából, és leült a két vödör közé, ahova az ifjú lesegítette, amíg a lány vissza nem nyerte az egyensúlyát.
A katona leguggolt mellé, megvárta, míg ő végre levegőhöz kapott az ijedség után, és a szíve sem vert összevissza.
– Tu vas bien? (Jól vagy?) – kérdezte aggodalommal a leány arcát fürkészve.
Nem akarhatta, hogy egy ilyen páratlan teremtés a kútban lelje halálát. Kint lehetett perzselő meleg, ha a víz lent jéghideg volt.
– Egy szavadat se értem – nézett rá elmosolyodva a lányka.
Alig múlt tizennyolc, de most ettől a szempártól és a két erős kartól olyasmit érzett odabent, valahol a szíve környékén, amelyről eddig csak a padláson őrzött, tiltott kalendáriumokban olvasott.
A szívverése megint felerősödött, pedig már túl volt az ijedtségen. A katona mély hangja és a lágy, de idegen szavai most különösen jól estek neki. A szeme pedig… Őszinteséget, barátságot sugárzó szemeket látott, amelyre végképp nem számított.
– Jean-Pierre – nyújtotta jobbját a baka Évának, aki még mindig nem értve, mit mond, inkább belekapaszkodott, hogy felemelkedhessen, mikor már elmúlt a szédülése és a gyors szívdobogása.
– Et toi? Comment tu t’appelles? (És te? Téged hogy hívnak?) – kérdezte a fiatalember, amikor végre szilárd talajon tudhatta megmentettjét.
De az nem felelt, csak bámult rá.
– Jean-Pierre – nyújtotta ismét a kezét a baka, immár nevetve, közben maga felé intett, hogy őt így hívják.
A majdnem vízre pattant „menyecske” – bár még szűzlány volt – ekkor végre megértette, hogy a nevét kérdezték, és fogadta is a kézfogást, mindeközben szégyenlősen mosolyogva, hogy mennyire nem értik egymást.
– Zsanpier… – ízlelgette az idegen hangzású nevet. Majd ő is bemutatkozott, magára mutatva, erősen artikulálva, hogy biztosan megértsék: – Ééé-vaaa!
– Eivo? Enchanté Mademoiselle! (Örvendek, kiassszony!) – szalutált egyet vidáman a francia legény, amin Évának nagyon kellett kacagnia, mert még sosem köszöntek így neki és ejtették ilyen furcsán a nevét.
Kicsit zavarban is volt, hogy ennyire kendőzetlenül tetszik neki ez az egész.
– Én csak németül beszélek, de azt sem nagyon használom – zuhant ki a gondolat a száján. – Ich spreche Deutsch, und du? – próbálkozott, hátha.
Jean-Pierre mosolyogva rázta a fejét, sajnos ő nem beszélt a fritzek nyelvén. Sosem akart kém lenni, a háború végén pedig erre már szükség sem volt, miután legyőzték a központi hatalmakat. Repülni szeretett volna mindig, amióta az eszét tudta. Főleg, amióta maga is vezethetett egyet, még ha aztán ki is lőtték alóla. Különleges kiváltság volt ez akkoriban, amikor az aviáció még igencsak szárnyas gyerekcipellőben repült…
A társalgást tekintve ennyiben maradtak, egy darabig legalábbis, amíg a közlendői akadályt leszámítva rá nem jöttek, hogy azért egy kicsit mégis értik a másikat. A mozdulatok, a pillantás, a mosoly minden nyelven ugyanazt jelenti… Talán meg is tetszettek egymásnak. Vajon mennyi idejük maradna a megismerkedésre, ha így volna? Vagy csak képzelgés az egész? Éva aranyosnak találta a fiút, de nem áltatta magát sokáig. „Ez egy katona, hamarosan továbbmegy a kis hadosztály, kimulatják magukat, ez is azzal, az is ezzel.”
Jean-Pierre segített megtölteni a vödröket vízzel, ám nem hagyta, hogy Éva vigye őket. Egyértelműen imponálni akart neki, bár ezt a kedvességet a hadszínteret megjárt, egyszerű katonától egy falusi lány sem várta el. Elcipelte a vizet Éváék házáig. János, a leány apja igen kimért tekintettel figyelte, ahogy a fiatalember a vízhordókat lerakta, szívességképp szalutált, majd távozott.
– Láttam ám – állította meg Mimó, amikor pajtásnője visszament az élésházba, hogy elvigye az összegyűlt krumplicsírát, és bedobja a komposztáló gödörbe a raktáruk háta mögött.
– Hát mit láttál? – nézett rá sandán és érzéketlenséget színlelve Éva.
– A kis parádézásodat a katonával, a kútnál. Aztán mi lesz, ha Gábris úr fülébe jut, hogy elcsavarta a fejedet egy francia?
Éva gyűlölte a pletykákat, Mimó pedig nagyon szájas volt, ha egyszer látott valamit, az nem maradt titok a faluban.
– Maradj magadnak! Csak elbotlottam. Ha nem fog meg, ott fulladok. Kedves volt, és ennyi. Nem kell mindenbe mindenfélét belegondolni! – magyarázkodott.
Hiszen így is történt.
– Azért a szemébe csak mélyen belenéztél ám, láttam.
Mert Mimónak mindig sasszeme volt. Főleg ilyesmikre…
– Beszélsz itt összevissza, inkább segíts kihordani ezt a sok csírát, mert ránk rohad, ahelyett, hogy a földet etetné! – vakkant rá Éva, mert már unta ezt a kikérdezősdit.
– Olyan leszel, mint Mári anyánk – morogta Mimó, amiért nem húzott ki semmi izgalmas csámcsognivalót a lányból –, úgy megöregszel, Évus, hogy a szívedre szárad a bőröd! Inkább mulatnál egy kicsit, amíg még lehet… Ki tudja, mi lesz, meddig élünk, mit hoz még a háború vége?
– Mimó! – pirított rá dühösen a barátnője. – Tisztességes lány vagyok! Kezed járjon, ne a szád!
A fiatal lány azért lopva csak kikémlelt az utcára, míg Mimó a raktár végében serénykedett. Hátha még látta volna a szürkéskék ruhás, mosolygó tekintetű megmentőjét, de már nem volt ott. Így inkább ő is csatlakozott a nagyszájú barátnőjéhez pakolni. Jean-Pierre és az a pár baka, akik még bent időztek a faluban, a határba igyekeztek vissza, a szérű felé, mert arra táboroztak le harckocsijukkal és néhány sátorukkal.
A második este a naplementével együtt jött el, amióta a csonka kontingens megérkezett. Ekkortájt pedig Éva, hanyatt fekve az ágyán, egyre csak azon a mosolygós, kedves szempáron elmélkedett, és kerülte az álom.
Csicsergős madárhangú reggellel, megbolondult kora tavaszi nyárral, felbolydult bükkfalvai élettel kelt fel a következő nap. Hiába mondogatta magának a falu embere, hogy semmi nem változott, csak épp teljes valóságában elvonult a háború; a katonaság jelenléte rendesen kifordította a mindennapokat a megszokott kerékvágásból. A bakák tudták, hogy azért mégsem várhatnak mindent ingyen egy dolgos néptől; a lelkiismeretük győzött. Ezért a faluba betérők közül elhatározták, hogy ki-ki képessége szerint segít nekik. Sokuk kézműves vagy iparos családból származott, ügyes volt és szorgalmas a szakmájában, amíg el nem szólította a harcmező hívása. Fiatalemberek voltak, legtöbbjük szinte gyerek még, de otthon megtanulták a szüleiktől a munka tisztességét. Mindenféle osztályból besorozták őket, kit az eke mellől, kit az egyetemről, kit a föld porától, kit a palotából. A háború értelmetlensége, a vérszag és pokol látványa, átélése után valóságos mennyország volt életet találni, megérezni, kiélvezni, ahogy kitört a zsebkendőnyi béke. Szinte vágyták is, hogy végre valahol építsenek, segítsenek, gondozzanak, ne foglalkozzanak tovább a pusztítással, rombolással és öldökléssel. Bükkfalvának pedig – valljuk be – jól esett és jött a támogatás. Már nem számították be nekik, hogy honnan jöttek és mit tettek azelőtt ezek a katonák, hanem örömmel vették a segítségüket. Szavukat nemigen értették, csak a helyi plébános, aki vagy nyolc nyelven beszélt, és a jegyző, aki valamivel kevesebbet, viszont a franciát ismerte – de nem is kellettek szavak oda, ahol a cselekvésre volt szükség. A tisztek kiosztották a feladatokat, katonás fegyelemmel rendezték a fiatal bakák sorait: ki hova megy, ki kinek segít. Majd ők beültek a kocsmába, stratégiai tárgyalásra, megbeszélve egymás között, hogyan legyen tovább. Senki sem zavarta őket; mivelhogy nemigen foglalkoztak már velük, nem is akartak kötekedni.
Ám Ábris és Özséb, a két minden lében kanál legény árgus szemekkel figyelte a váratlan vendégeket a kocsma előtt.
– Nem tetszik ez nekem, komám – mondta a gyávábbik, a nem katona.
– Nekem sem, komám, mit ártják bele magukat a falu dolgába? – nézett gyanakvóan a sánta.
– Bolondok ezek, ha cserébe nem kérnek valamit – hunyorított az ép lábú.
– Semmi sincs ingyér’ – morogta Özséb.
– Csak győzzük nyitva tartani a szemünket – tette hozzá Ábris.
Nem volt könnyű feladat, mert a helybéliek és a hadi ellenség csak úgy sürgött-forgott előttük, nehéz volt kiszemelni, kit kellett megfigyelni.
– Mit ácsorogtok ott, dologra! – csapott a hátukra a fonót és az élésházat őrző Esvány bácsi.
Most nagy lisztes- és krumpliszsákokat hurcoltatott mindenkivel, aki arra fogható volt. És ő besorozott magához gyávát is, sántát is…
Éva az élésházból jövet egy kis kosárkát hozott éppen, benne az előző őszről maradt, megszáradt kóc kukoricacsuhéval. Gondolták a lányok a fonóban, csinálnak egy szakajtónyi csuhébabát a falusi kisdedeknek. Persze a kiszáradt csuhét újra kellett áztatni, nem volt ugyanolyan, mint a friss; de az ügyes kezek úgy is csodalényeket tudtak belőle alkotni. Angyalokat, madarakat, kicsi legényeket, leányokat. A háború árnyékában valahogy termékenyebb lett az emberiség, persze ezt ők nem tudhatták; csak ahogy a falu, mint a saját kis világuk, mutatta ezt a hajlandóságot. A tavalyi esküvők és lakodalmak mostanra értek be, sokan gyermeket vártak, vagy már meg is szültek az akkor házasodottak közül.
A leány, ahogy a ház mellett elment, majdnem beleütközött az egyik katonába, aki egy nagy zsákot cipelt éppen. A férfi csaknem elejtette terhét, és francia nyelven mondott valamit. A hangszínéből ítélve talán bocsánatot kért, amiért nem látta a lányt, minthogy a nagy zsáktól nem is tehette. Igazából persze Éva nem figyelt, mert elkalandoztak a gondolatai… Felnézett, hogy lássa, kivel találta szembe magát, de egy magas, sötét hajú és szemű baka állt előtte, nem az, akivel ő épp szívesen találkozott volna. Persze ez hasonlóan mosolygott rá, biccentett, aztán el is tűnt, de mégsem ugyanaz a szempár volt…
Visszatért a házához, miután a fonóban letette a kosarát. Sietett, mert reménykedett benne, hogy útközben csak belebotlik – no, nem a kútba, hanem abba, aki a kimerülésig kísértette őt az éjjel. A ház előtt a legnagyobb meglepetésére pont azokat a szemeket pillantotta meg, amelyek elűzték az álmait. A szíve nagyot dobbant, akaratán kívül elmosolyodott, amikor látta, hogy a fiatalember hasonlóan örül neki. Úgy állt ott, sapkáját két kezében szorongatva maga előtt, mint aki kész megosztani a munkakedvét ezzel a családdal, de nem tudja, hogyan tegye. A lánynak olyan érzése támadt, mintha percekig csak nézték volna egymást a lelassult időben, ettől egyszerre nyugodott meg és lett izgatott. Már a katona látványa is erőt öntött belé, attól viszont teljesen felélénkült, ahogy köszönt:
– Salut, Eivo! (Szervusz, Éva!) – Magyarázatul finoman meghajolt, ahogy az urak szoktak.
Ezt roppant viccesnek találta Éva, fel is nevetett:
– Sz… szalü, Zsanpier! – ismételte el, mert felismerte az első francia szót köszönésként.
Ezzel be is hívta kedves látogatóját a házba. Amint a konyhába értek, a teljesen felélénkült lány elrikkantotta magát:
– Segítő kéz érkezett hozzánk, édesanyám!
– Mindenkinek örülünk – jött elő nagy mosollyal az édesanyja a tisztaszobából, mely a konyhából nyílt –, Riska is meg fogja hálálni a törődést!
Éva tudta, hogy ilyenkor a tehenet kellett ellátni, lecsutakolni, kiganézni alóla, azt elhordani, amelyhez kimondottan jókor érkezett a segítség. A ház mögé kísérte a legényt, aki már régen tudta, hogy mit kell tenni, mikor meglátta a kis istállót, hiszen gyerekkorában úgyszintén takarított állatok után, hozzászokott a gondozásukhoz. Ugyan nekik lovaik voltak, de hamar megszerette a természetet. És amikor elborította őket a fronton a füst és a halál, ő a lövészárokban, két támadás között szívesen időzött el lélekben a régi vidéki tanyán. Annyira megörült a tennivalónak, hogy önkéntelenül elkacagta magát, mikor a leány a kezébe adta a vasvillát. Erre már Éva sem tudott csendben maradni, kiszakadt belőle a nevetés, és szegény jó Riska nem tudta, mitévő legyen, elvégre egy tehén nem tud még vigyorogni se. Meg aztán mit értett ő ebből? Fel is bőgött volna, hogy legyen elég a viháncolásból, ha nem jön be János, és nem szól rájuk:
– Éva lányom, megvesztél-e? Illendően a vendéggel! Munkára serényen, lemegy a nap! – Ezt már hangosan vetette oda Jean-Pierre-nek, aki még mindig vidám arccal tekintgetett körbe az istállóban tennivaló után, pedig nem volt süket, csak francia.
– Bocsánat, édesapám nagyon szigorú. Na, gyere, Zsanpier! – intett Éva kuncogva az ifjúnak, majd megragadta a kezét megerősítésül.
További csevegésre nem is volt se szükség, se lehetőség. A fiú követte, amerre ment a lány. Nekiláttak az istálló kitakarításának, Riska pedig boldogan bőghetett, mert végre valahára többen foglalatoskodtak körülötte, mint azt ő megszokta.
Éjjel volt már, elfújták a lámpát, de neki csak nem jött a szemére álom. Kikecmergett a dunyha alól, belelépett papucsába, majd magára vette tavaszi kabátját, és felfedező útra indult. Halkan tett-vett, hogy se szülei, se két lánytestvére ne ébredjen fel. Nem laktak messze a katonai tábortól, a szérű felé, így reménykedett benne, hogy talán hamar ott találja a fiatal férfit, és nem kell sokáig elmaradnia. Amúgy is szerette volna meglesni, mit csinálnak maguk közt a katonák, milyen életük lehet. De miket is gondolt, hiszen biztosan aludtak már. Elvégre a háborúban nem sokat lehet pihenni, hát most bepótolhatják. Ám valami, talán a kíváncsisága jobban hajtotta, mint a józan esze. A gyomrában gyűltek a színes pillangónak vélt érzések, és minden lépéssel közelebb egyre erőteljesebben reszkettek odabent. A feje zsongott, zsibongott, szinte fájt. Ment, vitte a lába a határ felé, tudta, hogy merre menjen, mert arrafelé csak egy út vezetett ki a faluból. Nem messze meglátta a tábori őrtűz pislákoló fényét, ott álltak a sátrak és a harckocsik kicsit távolabb a sötétben.
„Alszanak” – gondolta. „Ahogy ez a Zsanpier is bizonyosan. Mit keresek én itt? Egy rendes lány alszik! Mit akarsz te egy katonától, Éva?!” – korholta magát.
El is bátortalanodott a pironkodása közben, így hirtelen visszafordult a falu felé, de aztán mégis inkább előre indult meg. Nem tudott dönteni, egészen belezavarodott. Körbenézett, nem látja-e valaki, ahogy idegesen fel-alá járkált a fűben. Látszani nem látszott, ám a lépte nyomán neszező fű elárulta, hogy ott van. Még egy ágra is rálépett, ami a síri csendben fülsiketítő reccsenéssel adta meg magát lába alatt. Úgy megijedt, hogy felkiáltott, majd rémülten a szájára tette a kezét, miközben szidta magát: „Elment az eszem! Mit keresek én itt?”
– Eivo? – Megriadt a zajra, melyben idegen akcentussal, a nevén szólították.
Még nem szokta meg, neki különös volt, ahogy kimondta a nevét egy másik nemzet tagja.
– Zsanpier? – nézett a háta mögé meglepetten, amiért az érte utol, akit ő titkon keresett.
A fiatal férfi bizonyosan rögtön felismerte, mivel már hosszabb ideje tartózkodott a sötétben, így szeme jobban látta Éva ruháját, alakját. Aznap óta nem tudta ő sem kiverni a fejéből, ezért nagyon is emlékezett rá, hogy’ nézett ki. Azt a tiszta, kedves mosolyt amúgy is száz közül megismerte volna…
* * *
E-könyvben már kapható:
https://shop.konyvmogul.hu/robin-o-wrightly-emlekkonnny-egy-igen-zet-tortenete-e
Papírnyomat előrendelés:
https://shop.konyvmogul.hu/robin-o-wrightly-emlekkonny
Nincsenek megjegyzések
Megjegyzés küldése