"A Stigma szerintem tökéletesen beteljesíti a küldetését, amiért létrejött. Jó lenne minden ember polcán ott látni, nőén, férfién, fiatalén, idősén egyaránt. És időnként újra és újra elővenni, elolvasni egy-egy történetet. Hogy ne felejtsünk!" - Kikyo, GCK's Book Review Blog
A művek szerzői:
Barbara Liney Woods, Surányi Gabriella, Czipó Petra, Julia RedHood, Andy T. Miller, S. A. Locryn, S. Fischer, Kucsora Zsolt, L. J. Wesley, Molnár Regina, Németh Tünde, Pengő Edit, Majcher Artúr Bendegúz, Alex L. Hooper, Szabó Cintia, Papp Zsuzsi, Broklynn Lee, Kovács Kelemen Zoltán, Cain Godrich, Szinayné Rigó Éva, Bodnár Gyöngyi Gina, Lekli Medárd, Szili Petra, Papp Vera, Friewald Ruben, M. Z. Chapelle, Palcsó László, Tom Bone, Vasvári Tamás, Takács Dóra, Tóth Győző, Jáger Dorottya
Kiadó:
Közösségi Írók Céhe
Várható megjelenés:
2021. január 20.
Fülszöveg
Mi születik abból, ha harmincnégy kezdő író egy közös cél érdekében írásra adja a fejét? Mi az, ami megmozgatott és cselekvésre késztetett ennyi elmét?
A világon számos olyan ember él, aki magán viseli a társadalom előítéleteit, sztereotípiáit.
Az írók a történeteken keresztül bepillantást engednek ezen sorsokba, élettörténetekbe és tragédiák fondorlatos szövevényébe.
A kötetben szereplő témák: Mentális betegségek és személyiségzavarok, introvertáltság, LMBTQ, tudatos gyermektelenség és hajléktalanság. A novellák főhősei szemén keresztül megismerhetjük, milyen az életük úgy, hogy egy kicsit mások, mint a többiek.
"Meg kéne érteni végre, hogy mindenki elsősorban ember, aki arra vágyik, hogy szeressék, és szerethessen, és csak azután férfi és nő..." Ilyen és ehhez hasonló gondolatok születnek meg, ha 34 tehetséges író összeáll, hogy egy novelláskötet által fessen képet (nemcsak) korunk társadalmáról. A Stigma brutálisan jó könyv lett, és nem győzöm elégszer megköszönni, hogy felkértek minket előolvasásra! Meghökkent, elgondolkodtat, nevetésre, sírásra késztet. Minden sorában tengernyi érzelem van. Napjainkban egyre nagyobb hangsúly helyeződik a másság elfogadására, ami - úgy gondolom - a legtöbb ember számára könnyű addig, amíg nem válik személyesen is érintetté. Ebben a kötetben könnyű azonosulni a szereplőkkel. Mi vagyunk a testvér, a barát(nő), az anya/apa, a gyermek, aki valamiben eltér az átlagtól. Egyúttal a történetek olvasása közben feltehetjük magunknak a kérdést, mit jelent normálisnak lenni? Hiszen mindenki egyéniség, "minden ember egyszeri és megismételhetetlen - a tulajdonságaival, az ösztöneivel, az örömeivel és a kalandjaival együtt." /Ezt Coelho óta tudjuk./ Aki egy kicsit nem ismer magára vagy a környezetére a 34 novella valamelyikében, az még nem nyitotta ki eléggé a szemét. A Stigma pedig kinyitja. Külön köszönet az alkotóknak, hogy nemcsak a "csontig lerágott" LMBTQ és a mentális betegségek kerülnek előtérbe, hanem olyan kevésbé körüljárt témák is, mint az introvertáltság, a tudatos gyermektelenség és a hajléktalanság. Mindez életszerű, hétköznapi történeteken keresztül bemutatva. Egyetlen esetben - Bella - mondtam csak, hogy ilyen már tényleg nincs, de aztán átgondoltam, hogy miért ne. Csak talán (vagy hála Istennek) millióból egy. A könyv egyébként egy pillanatig sem hagyja lankadni a figyelmet, ami a rendkívül erős kezdésnek is köszönhető. Nem is lehet egy kedvenc novellát kiemelni közülük, hiszen mindegyik más miatt ragadja meg az olvasót. Csak néhány a személyes kedvenceim közül: A lány, aki esőerdőt nevelt a szobájában; Tulajdonképpen senki; Anyák; Én, John; Én is érzek. Számomra hatalmas pozitívum volt a történetek sokszínűsége tér, idő és narráció szempontjából. A novellák közt van napjainkban játszódó és múltbéli is, hazai és külföldi szereplők, nők, férfiak, stb. (nem szeretnék spoilerezni.) A végkifejlet szempontjából pedig negatívak és pozitívak is. Nincsenek sablonok, sem klisék. A tartalom mellett pedig nem szeretnék szó nélkül elmenni a borító mellett sem, ami szintén telitalálat. Minimalista, mégis figyelemfelkeltő. A Stigma szerintem tökéletesen beteljesíti a küldetését, amiért létrejött. Jó lenne minden ember polcán ott látni, nőén, férfién, fiatalén, idősén egyaránt. És időnként újra és újra elővenni, elolvasni egy-egy történetet. Hogy ne felejtsünk!
Bodnár Gina
A láthatatlan
Állok az ablaknál, és a parkban lévőket figyelem: sétáló fiatalok, rohanó felnőttek, egy kisebb csoport gyerek, akik közül az egyik elkószál, és nem tűnik fel senkinek, csak amikor később utánuk szalad.
Régen én is kipróbáltam, hogy láthatatlanná tudok-e válni. Sikerült. Olyannyira, hogy a következő években az esetek többségében észre sem vettek.
Kezdődött azzal, hogy szüleim néhányszor nem jöttek értem az óvodába. Nem tudom, hogy tényleg elfelejtették-e, hogy van egy gyerekük vagy csak egy nyugalmas estét akartak.
Úgy emlékszem, magamnak való gyerek voltam. Az iskolában megesett, hogy a tanárnő testnevelés óra helyett kivitte az osztályát a játszótérre. Rendszerint nélkülem mentek vissza az iskolába.
Gondolom, óra végén feltűnt a hiányom, mert a tanárnő vissza- ment értem. Az évek során jó pár iskolába jártam, de a tanárok figyelme valahogy mindegyikben elsiklott felettem. Én voltam az egyetlen, akit félévkor néhány tantárgyból egyetlenegy érdemjeggyel zártak le, azt is bizonyítványosztás előtt pár nappal kaptam.
Feltűnés nélkül közlekedtem az iskolában, egyesek szerint olyan halkan, hogy csak akkor vettek észre, amikor már ott álltam mellettük. Ilyenkor a szívbajt hoztam mindenkire.
Középiskolában, a második év elején az osztályban néhány fiúnak nem tetszett, hogy a bulizás, a csajozás és a csavargás helyett én a sportot és az olvasást helyeztem előtérbe. Tíz ember nekem már tömegnek számított, ha nem éreztem jól magam, bárhonnan hamar megpattantam. Néhány fiú kipécézett magának, azt hitték jó áldozat leszek a napi lealázásokhoz. Tévedtek. Kihagyták a számításból, hogy amíg ők kocsmázni jártak, én edzőterembe. Amíg ők a hétvégén józanodtak, én a fekete öves karate vizsgámat tettem le.
Nem bizonyultam jó alanynak, miután két perc alatt padlóra küldtem az egyik srácot, a többiek belátták, hogy mégsem tanácsos velem ujjat húzni. Ezek után a csajok tapadtak rám, többen is a barátnőm akartak lenni, egészen addig, amíg rá nem döbbentek, hogy nem fogom őket minden hétvégén bárokba, diszkóba vinni.
Jobban éreztem magam egyedül, nem hiányzott a társaság. Csendes voltam, nyugodt, higgadt és szinte láthatatlan. Szóba álltam, akivel szükségesnek találtam, beszélgettem, ha éppen kedvem tartotta. Tulajdonképpen ennek köszönhetem a munkámat.
Úgy érzem, nem maradtam ki semmiből, csak azért, mert nem voltam annyira hangos és feltűnő, és nem tudott a fél világ a dolgaimról. Mint ez a ripacs a színpad mellett, aki azt hiszi, hogy nagyszájúságával és hangerejével feledtetni tudja a hozzá nem értését. Valakinek nagyon útban lehet.
Figyelem tovább az embereket: egy idős nő kutyát sétáltat, arrébb egy középkorú férfi kávét rendel elvitelre, és szinte azonnal kapja is. Elég sietős lehet neki, mert a pénzt a pultra csapja, és elrohan. A pincérnő dühösen gesztikulálva utána szól, de a pasas már messze jár. A szökőkútnál egy fiatal nő babakocsit tol maga előtt, és idegesen néz körbe. Valakit vár. Hasonló korú férfi érkezik sietve, és együtt indulnak tovább. A park egyre jobban kiürül, beköszönt a szokásos szombat esti nyugalom.
Eszembe jut egy pár nappal ezelőtti beszélgetés az egyetlen barátommal. Itt sétáltam a park túlsó végén, amikor megcsörrent a mobil a táskámban. Miközben továbbra is az embereket figyeltem, egy laza mozdulattal kivettem a készüléket a táskámból és a fülemhez emeltem.
‒ Mondd!
Nincsenek megjegyzések
Megjegyzés küldése