Értékelés + Beleolvasó + Borítók | Erin Watt: Igazán szerelem

kép forrása

|Tedd kívánságlistára!|Rendeld meg!|

Fülszöveg

„A ​nagy szerelem tisztítótűz. Az összes hülyeséged a lángok martalékává lesz, és jobb emberré válsz általa.”

Rendes körülmények között ez a fiú és ez a lány még csak össze sem futna.

A srác neve Oakley Ford. A tinik bálványa, menő popsztár, híres filmsztárok csemetéje, akiért lányok milliói bolondulnak… és megrögzött rosszfiú. Az ember azt gondolná, hogy az élete kész diadalmenet, de a magánélete széthullóban, a dalszerzésben elhagyja az ihlet, a bulvársajtó a botrányaitól hangos. Oakley menedzsmentje úgy dönt, hogy közbelépnek. Az eredmény: teljes imázsváltás, és egy állandó barátnő, akit azért szerződtetnek, hogy megmutassák a rajongóknak, vége a balhés időszaknak.

A lány neve Vaughn Bennett. Tizenhét éves, csupaszív, gondoskodó testvér, részmunkaidőben pincérnőként dolgozik. Maga a megtestesült hétköznapiság. Normál körülmények között soha nem vállalná el a feladatot, de a családja megélhetési gondokkal küzd, így nem sok választása marad.

A pénzért cserébe, amit öccsei tanulmányaira fordíthat, Vaughn elviseli a fura hollywoodi partikat és a gondosan kitalált Twitter-üzeneteket. Az orruknál fogva vezeti a lesifotósokat és a rajongókat. Néha talán már önmagát is.

Mert amikor a hétköznapi szabályok érvényüket vesztik, nem tudni, mit diktál az ember szíve…

Elbűvölő és üdítő szerelmi történet, elgondolkodtató üzenettel.

Vesd bele magad!

Nagy reményekkel vágtam neki Erin Watt: When It's Real - Igazán szerelem című regényének, szerettem volna ugyanis újra azzal az írói stílussal találkozni, amivel a Papírhercegnő anno megvett magának (a Megkopott korona pedig ugyebár nem váltotta be ebbéli reményeimet). Jelentem, most sikerült! Igaz, hogy klisés - nem is kicsit: hétköznapi ember és sztár páros, álkapcsolat, elveszített szülők, stb.  - mégis jópofa, humoros történetet sikerült alkotni a szerzőpárosnak. Vaughn és családja nagyon szerethető volt, bár megint itt van néhány gyerek, akiknek túl hamar kellett felnőni. Én mondjuk jobban azonosultam Paisley-vel, talán mert ő volt a legidősebb. Mondjuk nem ez az első regény, ahol zavarónak találom a szereplők korát, a személyiségüket tekintve jobb lett volna, ha már huszonévesek. Oakley jellemfejlődése szuper lett, az ő ábrázolása szerintem tökéletesen tükrözi a hollywoodi valóságot. A mellékszereplők közül Ty lett a kedvencem, akiket pedig gyűlöltem, valószínűleg nem kell megneveznem, akkor is egyértelmű. A fél csillag levonás is ehhez kapcsolódott, szerintem azt a legutolsó sz*rkavarást már nem kellett volna beletenni. A szülinapi buli bőven elég lett volna az ember romantikus lelkének, azon túl én már túlzásnak éreztem a dolgokat. A legjobban azokat a részeket szerettem, ahol Oakley igazán megnyílt, jó volt látni, hogy válik egy elkényeztetett sztárcsemetéből, "komoly felnőtté". Ebben azért van némi túlzás 17-19 éves szereplőkkel, de nem akarom magam ismételni. Vaughn csókos jelenetét nem igazán értettem, hogy mire volt jó, oké Oakley-nak könnyebb volt így megvilágosodni, de nem igazán illett a dolog Vaughn személyiségéhez. ezen apróbb hibák ellenére is melegen ajánlom mindenkinek, aki szerette a Royal családot, annak mindenképpen, a könnyed romantika kedvelőinek pedig mondhatni kötelező olvasmány.

Értékelés: 4,5 csillag.

Kedvenc idézet: "A szavaknak éle van, az ember szívébe vájnak."

ELSŐ FEJEZET

A srác

– Mondd, hogy itt minden lány betöltötte a huszonegyet!

  – Itt minden lány betöltötte a huszonegyet – ismétlem szófogadóan a menedzserem, Jim Tolson után.

  Igazság szerint fogalmam sincs, hogy így van-e. Amikor éjjel hazaestem a stúdióból, már javában tombolt a buli. Nem kértem én el senki igazolványát. Fogtam egy doboz sört, aztán dumáltam pár rámenős csajjal, akik azt állították, hogy még álmukban is az én számaimat éneklik, annyira imádják őket. Nagyon úgy tűnt, mintha akarnának tőlem valamit, de nem tudtak érdekelni. Luke haverom szabadított meg tőlük. Utána körbenéztem, ismerős-e legalább néhány arc a házamban lézengő fiatalok közül.

  Végül hét ismerőst számoltam össze, de ebben már az is benne van, akit épp csak futólag láttam valahol.

  Jim összeszorítja egyébként is keskeny ajkait, és leül velem szembe, a nyugágyra. Úgy kell helyet szorítania magának, mert már fekszik rajta egy lány. Úgy tűnik, ki van ütve. Jim mondta nekem egyszer, hogy annak, aki egy fiatal rocksztárral dolgozik, a legnagyobb rizikót a gruppik életkora jelenti. Szemlátomást zavarja, hogy ilyen közel ül egy tizenéves bikinit viselő lányhoz.

  – Tartsd észben ezt a mondatot, ha a TMI rákérdezne a dologra, amint kiteszed a lábad innen – figyelmeztet.

  – Vettem.

  Ahogy azt is, hogy ma érdemes lesz kerülnöm a celebek által látogatott helyeket! A hátam közepére sem kívánom, hogy fotózzanak.

  – Hogy ment a munka a stúdióban?

  Forgatom a szemem. Mintha nem hívta volna fel rögtön a hangtechnikust, amint eljöttem, hogy visszajátszassa a számot.

  – Tudod te azt. Szarul. Vagy még annál is szarabbul. Azt hiszem, per pillanat egy ugató csivavából is jobb hangzást lehetne kihozni, mint belőlem

  Hátradőlök, és végigsimítok a torkomon. A hangszalagjaimnak semmi baja. Pár hónapja megnézettük a torkomat egy orvossal. De abból az éneklésből, amit tegnap produkáltam, hiányzott valami. Mostanában mintha valahogy lapos lenne a zeném.

  A legutóbbi albumom óta egyetlen normális számot sem sikerült felvennünk. Nem tudom, mivel van a probléma. Talán a szöveggel. Vagy a ritmussal. Esetleg a dallammal. Mindennel, közben meg semmivel, de nincs az a mennyiségű hangkorrekció, ami kiköszörülhetné a csorbát.

  Végigfuttatom az ujjaimat a Gibsonom húrjain. Biztos látszik rajtam, milyen ideges vagyok.

  – Gyere, sétáljunk egyet!

  Jim a lány felé biccent, aki lehet, hogy ki van ütve, de lehet, hogy csak megjátssza.

  Sóhajtva teszem le a gitárt a nyugágy matracára, és felállok.

  – Nem is tudtam, hogy szeretsz sétálgatni a parton, Jim. Romantikázhatnánk is egy kicsit, ha ennyire komoly mondanivalód van – viccelődök. De valószínűleg jól teszi, hogy elvisz a gruppi mellől. Semmi szükségünk rá, hogy aztán egy minden lében kanál rajongó elkotyogja a pletykalapoknak, hogy alkotói válságba kerültem. Így is elég témát szolgáltatok nekik.

  – Láttad a közösségi oldalaid legfrissebb számadatait? – emeli fel a telefonját.

  – Ezt most komolyan kérdezed?

  Megállunk a körbekerített teraszudvarom korlátjánál. Bárcsak lesétálhatnánk a vízhez! De ez egy nyilvános partszakasz, és mikor legutóbb lemerészkedtem a házam mögötti homokos sétányra, letépett fürdőnadrággal és vérző orral tértem vissza. Ez három évvel ezelőtt történt. A bulvárlapok aztán egy ütős sztorit kerekítettek belőle, miszerint verekedésbe keveredtem az exemmel, és gyerekeket terrorizálok.

  – Hetente ezer követőt veszítesz.

  – Ez rettenetesen hangzik. Valójában azonban szuper. Hátha élvezni tudnám végre a tengerparti házam előnyeit!

  Jim arca, ami a létező legjobb svájci sebészszikék jóvoltából tökéletesen sima és ránctalan, most eltorzul az ingerültségtől.

  – Ez nem vicc, Oakley! 

  – Na és akkor? Kit érdekel, ha elveszítem a követőimet? 

  – Akarod, hogy mint művészt komolyan vegyenek?

  Már megint ezzel jön nekem? Vagy milliószor hallottam ezt már Jimtől azóta, hogy tizennégy éves koromban leszerződtetett.

  – Tudod, hogy igen. Akarom. 

  – Akkor imidzset kell váltanod! – dohogja. 

  – Miért?

  Miért kellene imidzset váltanom ahhoz, hogy jó zenét csinálhassak? Talán inkább vadabbnak kellene lennem, feszegetni egy kicsit a határaimat – mindenben.

  De hát nem ezt csináltam eddig is? Úgy érzem, mintha az elmúlt öt évben megittam, letüdőztem, behabzsoltam, kipróbáltam volna szinte mindent, amit az élet kínál. Máris egy kiégett popsztár lennék? De hát még húszéves sem vagyok!

  Egy kicsit megijedek, ahogy így belegondolok.

  – Mert a kiadódnak már nem sok kell hozzá, hogy megváljon tőled – figyelmeztet Jim.

  A hír hallatán kvázi tapsikolok örömömben, mint egy kisgyerek. Hónapok óta hadilábon állunk egymással.

  – Akkor váljanak!

  – És mi lesz az új lemezzel? A stúdió visszadobta a két legutóbbi próbálkozásodat. Kísérletezni akarsz a hangoddal? Verseket akarsz megzenésíteni? Már nem a szerelmi bánatodat meg a bombanők iránti viszonzatlan érzelmeidet óhajtod megénekelni?

  Morcosan bámulom a vizet.

  Jim karon ragad.

  – Ide figyelj, Oak!

  Mi a fenét akarsz? – üzenem neki a tekintetemmel, mire elenged. Nem bírom elviselni, ha hozzám érnek, és ezt ő is tudja.

   - Ha eltaszítod magadtól a közönségedet, nem fogják megjelentetni a lemezedet.

  – Pontosan – felelem nagy elégedetten. – Akkor meg miért érdekeljen, hogy meg akarnak válni tőlem?

  – Mert minden kiadó pénzt akar csinálni, de ha nincsen tényleges kereslet a következő albumodra, nem fogják kiadni. Ha szeretnél ismét Grammy-díjas lenni, ha azt akarod, hogy a zenésztársaid komolyan vegyenek, akkor az egyetlen esélyed, hogy helyreállítod az imidzsedet. Tizenhét éves korod óta nem jött ki új lemezed. Annak már két éve. A zeneiparban ez felér egy évtizeddel.

  – Adele tizenkilenc évesen adott ki egyet, meg huszonöt évesen.

  – Te kurvára nem vagy Adele.

  – Én jobb vagyok – mondom, és ez nem dicsekvés. Ő is tudja, hogy ez az igazság.

  Amióta tizennégy évesen kiadtam az első albumomat, valószerűtlenül nagy sikerem van. Minden lemezem dupla platina lett, a Ford pedig, ami a vezetéknevemről kapta a címét, gyémántlemez, ami tényleg ritkaságszámba megy. Abban az évben csináltam egy harmincállomásos nemzetközi turnét, stadionkoncertekkel, telt házasokkal. Tíz művész ha van összesen a világon, aki stadionturnékat csinál. Mindenki más sportcsarnokokba, előadótermekbe, dísztermekbe meg klubokba kényszerül.

  – Jobb voltál – vágja a fejemhez Jim. – Valójában nem sok hiányzik ahhoz, hogy a süllyesztőbe kerülj.

  Összerezzenek, amikor kimondja, ami már bennem is megfogalmazódott. Amitől én is félek.

  – Bravó, öcskös! Húsz év múlva ott ülhetsz majd a Hollywood Squares című televíziós vetélkedőben, és amikor egy kisgyerek megkérdezi majd az anyukájától, hogy ki az az Oakley Ford, az anyukája azt fogja mondani…

  – Vágom – felelem kimérten.

  – Nem. Nem vágod. A sztárságod olyan kérészéletű lesz, hogy az anyuka a gyerekéhez fordul, és azt feleli: „Fogalmam sincs, ki az.” Jim hangja könyörgőre fordul. – Ide figyelj, Oak! Azt akarom, hogy sikereket érj el a dalaiddal, de együtt kell működnöd velem. Ami a zeneipart illeti, azt egy csapat fehér vénember irányítja, akik el vannak szállva a kokaintól meg a hatalomtól. Imádnak cseszegetni benneteket, zenészeket. Direkt élvezik. Ne adj nekik több okot rá, hogy letűnt sztárként könyveljenek el! Jobb vagy annál. Hiszek benned, de neked is el kell kezdened hinni magadban!

  – Én hiszek magamban.

  Vajon Jim fülének is olyan hamisan cseng ez a mondat, mint az enyémnek?

  – Akkor viselkedj is úgy!

  Értsd: nőjél fel!

  Egy óvatlan mozdulattal kiveszem a telefont a kezéből. A  nevem mellett látható szám a közösségi oldalamon még mindig nyolc számjegyű. Több millió követőm van, és vevők az összes hülyeségre, amit a PR-csapatom napról napra posztol. A cipőmre. A kezemre. Emberek, a kézposzt egymilliónál is több lájkot kapott, és ugyanennyi kommentet. A csajoknak nagyon élénk a fantáziája. Élénk és mocskos.

  – Na és mi a javaslatod? – kérdezem halkan.

  Jim megkönnyebbülten sóhajt fel.

  – Van egy tervem. Járnod kellene valakivel.

© Könyvmolyképző Kiadó 2019