kép forrása
Borsa Brown: Gyalázat és hit
Sorozat: Gyalázat 1.
Kiadó: Álomgyár
Oldalszám: 574
Fülszöveg
Egy elzárt amish közösség és a külvilág összecsapása
Dorothy Miller, a fiatal amish lány Sarasotában éli mindennapjait. Bár közösségük visszahúzódik a világi élettől, de nem zárkózik el teljesen.
Gregory Hamilton újabb üzleti tervet készül véghezvinni, nívós éttermet építene a városi amish piac helyén. A hely felvásárlása már folyamatban van, és ezzel az amish közösség tagjai is szembesülnek.
Vajon felveszik a harcot azzal az emberrel, aki tönkre akarja őket tenni, vagy jámbor lélekként beletörődnek a helyzetbe? És mit tesz Dorothy Miller?
Mi történik, ha kezünkbe vehetjük a sorsunk irányítását, de képtelenek vagyunk józanul dönteni, mert a szívünk nem engedi? Mi van, ha olyasvalakibe szeretünk bele, aki egyenesen az ellenségünk?
És van, amikor már hiába a hit, az amish maffia is közbelép, egy igazán különleges ember vezetésével. Végül pedig mindenki szembesül vele, hogy a bűn az ajtajuk előtt áll, és arra vár, hogy beengedjék.
Borsa Brown különleges, szókimondó, ugyanakkor érzelmes és szenvedélyes, erotikus írásai hamar az olvasók kedvenceivé váltak. Új sorozatában, a tőle megszokott módon, titkos világba enged betekintést, mely bővelkedik érzelmi magasságokban és mélységekben
Blogunk augusztusi tematikájának köszönhetően, melyben az Álomgyár Kiadó által megjelentetett könyvek olvasását tűztük ki célul, újabb számomra eddig nem ismert magyar szerzőkkel ismerkedhettem meg. Így Baráth Viktória után Borsa Brown is felkerült a kedvenc íróim névsorába. Persze halottam már az írónőről és tudtam, hogy írásai nagy népszerűségnek örvendenek, de kissé mégis tartottam könyveitől. Ez azt hiszem csak annak tudható be, hogy egyáltalán nem szeretem a tv-ben látható "női sorozatokat", ezért a Szulimán és az Arab sorozataival kapcsolatban eléggé előítéletes voltam. Hangsúly a múlt időn!! Mert a Gyalázat és hit elolvasása után már biztos vagyok abban, hogy írásai igazán kedvemre valóak.
Miért is tetszett annyira a Gyalázat és hit ? Először is a remek témaválasztás miatt. Az amishok érdekes, zárt, számunkra talán furcsa világáról sok mindent tudtam vagy tudni véltem előzőleg. Ezért is voltam biztos abban, hogy nem egy unalmas könyvet veszek a kezembe, mikor hozzáfogtam az olvasásához. És nem csalódtam. Nagyon sok mindent tudhattam meg ennek a közösségnek a felépítéséről, mindennapi életéről, szokásairól, s mindezt a tudást egy igazán olvasmányos romantikus keretbe foglalva kaptam meg.
Hisz már a borító is sejteti, hogy érzelmekből itt nem lesz hiány. A három szálon futó történet egy szerelmi háromszög kibontakozását tárja elénk.
Egyik főszereplő Gregory, a jóképű, sikeres pénzember, akinek az amishok problémaként merülnek fel egy üzletkötés alkalmával. Miközben közvetlenül megismerkedik velük és Dorothyval, megrendül a nem kis munkával felépített világa. Lelkiismerete nem hagyja nyugodni, mit tehet és mit nem egy jó üzlet reményében és nem mellékesen: meddig mehet el a számára nagyon is ismeretlen terepen a szenvedély hatására.
Dorothy életében családja, hite és közössége a legfontosabb, de mint bármelyik lány a világon, vágyik a szerelemre. S mikor megtapasztalja annak sodró erejét, teljesen összezavarodik. Ezért hol éretlen bakfisként, hol alázatos hívőként, máskor szenvedélyes nőként vagy harcos lázadóként viselkedik. Nagyon izgalmas és olykor felkavaró volt a lelkében dúló érzéseket nyomon követni. Hisz számára ott lehetne Samuel. aki a közösségben kissé fekete bárány ugyan (bár ez szerintem nem kis képmutatás a közösség részéről, de hát ők is csak emberek!), de Dorothy gyermekkora óta vágyik figyelmére. Mellette egyszerű és biztonságos élete lenne. De! Erre vágyik igazán? Mi van, ha a szenvedély erősebb? Az bűn? Lehet-e a család és a hit helyett a szenvedélyt választani? Hogy legyen hű a közösséghez és önmagához is egyszerre, ha ez a a kettő kétfelé szakítja?
Borsa Brown remekbe szabott karakterei, izgalmas történetvezetése elrepít az amishok, a hit és a vágy világába, hogy kiderüljön, lehet-e mindent birtokolni vagy nagy árat kell fizetni valamelyikért. Sodró lendületű, érzelmekkel és szenvedéllyel teli története magával ragad, s nem szabadulhatsz hatása alól.
Érzem, hogy itt a hajnal. Orromban az illata, bőrömön a nedves szele… Elmosolyodom: a széna, a hajnali harmat és a tegnapi kaszálék keveredéséből felcsapódó, mások által kellemetlennek tartott szag ez, amit én nagyon is kedvelek.
Az ablakom nyitva van, szinte hallom a függöny lebegését, amitől kiráz a hideg. A szellő végigszalad a lábamon, a karjaimra kúszik, a melleim közé férkőzve jár táncot, ismét mosolyra fakaszt.
Ébreszt a drága hajnalom.
Július van, itt Sarasotában ez a legmelegebb hónap. Az ablakok éjszaka is nyitva vannak, próbáljuk a fából készült házunkat lehűteni. A fák lombjai suttognak. Sötétben ijesztőek, de napközben óvó árnyékkal takarják az épületet.
Hallom a falépcsőkön a lábak tompa dübörgését, anya közelít. Testemre meztelenül alszom. Nyílik a szemem, érzékelem, hogy még szinte sötét van. Az ajtón anya dugja be a fejét, a kezében lévő petróleumlámpát maga elé nyújtja. Találkozik a pillantásunk, elmosolyodik. Sosem kell keltenie. Bár még ágyban vagyok, akárhányszor is jön jelezni a reggel érkezését, ébren várom.
– Áldott reggelt, Dorothy!
– Jó reggelt, anya. Máris megyek.
Ő kimegy, én a hátamra fordulok, és ismét lerúgom az anyagot. A lábaimat kifeszítve megnyújtóztatom minden porcikámat. Pár óra, és pokoli lesz a hőség. Mily csodás lenne ebből a reggeli frissességből elraktározni valamennyit, és a nap folyamán magamra szabadítani.
Felülök, a szellő még erősebben simogat, széttárom a karjaimat, a legszívesebben hosszú percekig élvezném az érintését, de vár a munka. Hallom, hogy David bátyám már szalad lefelé a lépcsőn, ő sosem közlekedik halkan. Neki az ébresztő után csupán pár percre van szüksége, már lent is ül az asztalnál, vár, hogy ehesse a reggelijét, és induljon apával dolgozni. Betty húgom sírdogálását apám mély orgánuma próbálja elnyomni. Ő még tulajdonképpen aludhatna, hiszen hároméves, de mivel a családból már mindenki talpon van, így neki sincs esélye nyugodtan szundikálni. Tudom, bármelyik nap úgy dönthetnek a szüleim, hogy Betty az én szobámba költözik, onnantól nekem is megszűnik a saját szoba kiváltsága. Húgom azonban nagyon anyás, így szüleim jobbnak látták, ha még engednek neki egy darabig. Így mindenki jobban jár, különben egész éjszaka a sírását hallgathatnánk, mert amilyen kicsi, olyan erőszakos és kitartó.
Felkelek, a hajópadlón sétálva bemegyek a saját tisztálkodóhelyiségembe. Ez némi kiváltság nekem, ugyanis a bátyám szobájához ilyen nem tartozik, ő a közös családi fürdőhelyet használhatja. A lenti helyiség sokkal tágasabb, itt csupán egy apró ülőke van, valamint egy vizestál, aminek tartója, nagy büszkeségemre, pont az én méretemre lett szabva. Tavaly készítette nekem apa. Még a nevemet is belevéste.
Friss vizet öntök a mosdótálba, és megmosakszom. Az amishok egy héten csak egyszer, szombaton fürdenek, hétközben csak mosdás van. Zuhany nincs. Persze ez egy olyan szabály, amit mi nem nagyon tartunk be, főképp ebben az évszakban. Én kifejezetten szeretek fürödni, és legtöbbször Betty is csatlakozik hozzám. Apám ezen folyton aggodalmaskodik, de elfogadja, hogy ez nekünk fontos. Családom nem tartozik az old order amishok közé, mi new order amishok vagyunk, ami azt jelenti, hogy kissé szabadabban élünk. Például van vezetékes vizünk, áramunk, sőt apámnak még autója is. Mindezek ellenére a vizet legtöbbször a kútból merjük, rendszerint petróleummal világítunk, és autót is sokkal kevesebbszer használunk, mint bricskát {1} . Mondhatjuk úgy, hogy soha, hiszen a mienk is az egyik csűrben van, egy lepellel beborítva. A múltkor David faggatta róla apámat, aki közölte: „Hiba volt megvenni.”
Apám hiába tartozik ehhez az újmódi közösséghez, ő távol innen, sokkal szigorúbb szabályok szerint nőtt fel, ahol úgy vélik, „minél több dolgot fogadsz be kintről, annál több dolgot veszítesz el abból, ami a tiéd”. Bevallom, ezzel mindaddig egyetértettem, míg David körülbelül tizenöt évesen meg nem kérdezte: „Miért nincs autónk?” Apám ennyit felelt: „Minek? Hogy messzire vigyen minket egymástól?”
Hát most sem visz minket messzire, mert fel sem bőg a motorja…
A vizes testem megborzong, nem esik jól a befelé áradó szellő. Pedig milyen jó lenne kicsit később ez az érzés.
Emlékszem, amikor kicsi voltam, nagyon szerettem nyirkos testtel szaladgálni a házban. Anya folyton üldözött, kezében a ruhával, és könyörgött: „gyere öltözni!” Elmosolyodom, mert most, hogy külön szobám van, végre kiélvezhetem a pőreség minden pillanatát. Szeretnék egy nagy tükröt! Azért, hogy egyszer megnézhessem magam tetőtől talpig. Hannah-nak van egy, de én mind ez idáig hiába kértem, apám mindig csak annyit felelt: „Az az ember, aki tükörben nézi meg arcát, olyan, mint az az ember, aki csak hallgatja az igét, de nem cselekszik.” {2}
A szobám viszonylag tágas, és nagyon szellős. Hatalmas ágyam van, tizennégy éves korom körül készítette apa, két másik férfival. Úgy ugráltam rajta örömömben, hogy a végén David parancsolt rám. Hogyne örültem volna? Nálunk nem szokványos a luxus, de az én fekhelyem aztán igazán hercegnői! Még plafonig nyúló kerete is van. Volt rajta baldachin, de az egyik macskánk egyszer szétszakította, aztán apa azt mondta, legközelebb csak akkor rakhatok rá, ha én magam horgolom.
A szekrényhez lépek, ami előtt egy színes, szőtt szőnyeg hever. Anyával készítettük közösen, amikor szőni tanított. Egy ideig bosszantottak a szálhibák, de ma már kellemes emlékeket kelt bennem.
Megtörölközöm, és felöltözök. Egyszerű világoskék köpenyruhába bújok, a melltartótól megkímélem magam, mert abban mindig nagyon melegem van. A múltkor anyám felfedezte, hogy a ruha alatt nem viselek fehérneműt, nagyon megrótt, de aztán megsajnált, és azt mondta: „fátylat rá”. Egyébként sincs nagyon mit melltartóval takargatnom, mert nem is mellem van, hanem inkább csak „cicim”. Amikor ezt múltkor odamondtam Hannah-nak, a legjobb barátnőmnek, nagyon nevetett.
A kék ruhára rákötöm a fehér áttetsző kötényt, gyorsan kétoldalt megcsavarva a hajamat megtűzőm, és felveszem fejemre a fehér kappot {3} . A hajamat igazgatom még egy darabig, mert attól nagyon dühös tudok lenni, ha egész nap egy kicsúszott tincset kell piszkálnom. Ha a szabadban naptól csodás árnyalatot kap.
Gyorsan beágyazok, a fekhelyemre terítem a takarót, amit anyámmal és Irenével – az egyik szomszédunkkal – közösen varrtunk. Mosolyogni támad kedvem, mert ezt a takarót látva vicces emlékek törnek fel bennem. Kár tagadni, a varráshoz nincs tehetségem. Vagy talán csak türelmem nincs… Mindenesetre, amikor ezen az anyagon dolgoztunk, anyám és Irene Zook egymásra nézve csak annyit mondott: „Dorothy! Tépd el azt a cérnát, tedd le szépen a tűt, és főzz egy teát!” Ezen mindnyájan napokig nevettük, mert jól tudtuk, mit jelent. Azt, hogy jobban teszem, ha inkább nem kontárkodom bele, mert nem segítem őket, hanem elcsúnyítom a tökéletes öltéseket. Azóta persze javult a varrótudományom, mert ez tizenegy éves koromban történt, de türelmem még mindig nincs.
Elindulok lefelé, jó lesz iparkodni, mert apám nagyon ingerlékeny, ha nem ülünk időben asztalhoz. Igazából nem is vagyok reggelente éhes, de apám ezt az eddigi tizennyolc évem alatt sem tanulta meg. Anyám egy időben engedett, és csak tejet, kávét vagy teát tett elém, de apám azonnal felcsattant, hogy egyek, mert vézna maradok. Pedig nem vagyok vézna.
Ma a piacon lesz dolgom, a tehénfejés után kimegyünk eladni pár liter tejet. Szeretek a piacra menni, ilyenkor az egész napom jól sikerül. Nincs ennek különösebb oka, egyszerűen csak szeretek kimozdulni. Anyám is észrevette már rajtam, hogy örömmel megyek az angolok {4} közé, de nem tette szemrehányóan szóvá, mindössze csak megjegyezte, hogy feltűnően jókedvű vagyok, amikor a városban akad dolog.
Megkönnyebbülök, amikor látom, hogy kalács is van. Ebből a kissé édeskés süteményből éppen tudok annyit enni, hogy apám ne kezdjen hőbörögni.
– Jó reggelt!
– Áldott, dolgos reggelt, Dorothy! – mered rám apa, s nem is kell semmit mondania, tudom, hogy ez idáig mindenki rám várt.
Nem szoktam megütközni apa mogorvaságán, tulajdonképpen legtöbbször ilyen. Kisebb korunkban Hannah mindig azt mondta: „Az apád félelmetes, Dorothy.” Pedig dehogy az! Aranyból van a szíve, csak a külseje ezt nem mutatja. Ahogy most az arcába nézek, azon gondolkodom, mikor is láttam utoljára tiszta szívből kacagni. Talán évekkel ezelőtt volt egy közösségi esküvőn. Igen. Akkor percekig a fűben ülve ittam apám hahotáját.
Felhúzza a szemöldökét, majd körbenéz, mintha várna valamire. Az ingének gallérja tökéletesen illeszkedik a nyakára, olyan tisztán és gőgösen ül, mintha nem is kétkezi munkás lenne.
David egy halk köszönés mellett lehuppan, összefonja a kezeit, gyorsan csinálom én is, mert láthatóan mindenki enni akar.
Éppen csak leülök, apám már mondja is:
– Áldd meg, Urunk, étkünket, amit ma reggel magunkhoz veszünk.
– Ámen.
David kivárja, míg apa kiszolgálja magát, majd azonnal a tepsiért nyúl, és maga elé veszi. Mélyen meríti bele a szedőkanalat, imádja a sült tojást baconnal és kolbásszal. Anya mindig sajtot dobál a tetejére, amitől ropogósra pirul.
Apa újra beszélni kezd hozzám.
– Ugye tudod, hogy igyekezned kell a fejéssel, mert piacra is viszitek a tejet? Anyád már előkészített pár csirkét is.
Míg a húgom, Betty meg nem született, anyám mindenhova elkísért. Manapság leginkább itthon marad a kistestvérünkkel, és a háztartással, főzéssel, bedolgozással foglalkozik. Én vagy Daviddel járok el, vagy a másik szomszédos családdal, Yoderékkel, az ő lányuk Hannah, a legjobb barátnőm. Persze anyám itthon maradása nem azt jelenti, hogy kevesebb a dolga. A reggeli fejésnél ő is jelen szokott lenni, és mire hazatérünk, finom ételekkel vár. Na és még most is, mire mi felkeltünk, ő már legalább tíz csirkét leölt és megpucolt, hogy eladhassam.
– Igen, tudom. Hannah is hoz tejet meg zöldségeket, közös standon fogunk árulni. Az apja visz minket, de ő visszajön, mert dolga van.
Erre apám legyint, mert jól tudja, hiszen Johnnak, Hannah apjának éppen vele van dolga. Van úgy, hogy a földmunkában is segítik egymást, de ma Yoderék pajtát akarnak építeni, és ilyenkor összefognak a családok.
– Elég lesz délelőtt ott lennünk?
– Micsoda kérdés ez? Persze hogy elég lesz. A pompás tejünket, húsunkat egy-két óra alatt eladjátok. Aztán siess haza anyádnak segíteni, mert van elég dolga!
Erre anya megsimogatja a fejemet, amin el is mozdul a kapp. Mintha csak azt mondaná: „Ne vedd apád szigorát olyan komolyan!”
– Hogyhogy Hannah is megy? – suttogja anya, mintha megszólalnia is tilos lenne.
– Ma nincs dolga az iskolában.
Anya csak bólint, végzi is tovább a dolgát. A legalázatosabb nő, akit valaha láttam. Issza apám minden szavát, tökéletes amish asszony. Nem is tudok olyat mondani, amihez nem ért. Az öltései tökéletesek, horgol, köt, ízletesen főz, és csodasüteményeket süt. Mindemellett a szeretet, amit tőle kapunk, mindenkinek bearanyozza a napjait. Törékeny, apró termete mögött a bensője legalább olyan sebezhető. Mégis képes mindig tökéletesen viselkedni, az érzéseinek parancsolni, fegyelmezetten, emelt fővel járni.
Sikerül megennem egy kisebb kalácsszeletet, amire megiszom egy pohár tejet. Úgy érzem, menten szétpukkadok.
És a munka csak most jön.
David föl sem néz, nem létezik az asztalon olyan étel, amibe ne enne bele. Apám ugyanilyen falánk, nem is értem, hogy maradt ilyen szikár.
Hova tűnhet ennyi étel egy emberben?
Még a gondolatra is forogni kezd a gyomrom. Mivel látom, hogy csaknem mindenki végzett, a tányéromat a konyhapultra teszem, megköszönöm a reggelit, és elindulok az istállóhoz tehenet fejni.
Elég sokat kell gyalogolni, de nem bánom, mert így legalább az istállók szaga nem áramlik be a nyitott házablakon. A papucsom orránál betörnek a fűszálak, amik csiklandoznak és csúszóssá teszik a gumitalpat. Anya számtalanszor veszekedett már velem emiatt, mondván, hogy balesetveszélyes, de én ezekben a meleg hónapokban képtelen vagyok a lábamon megtűrni a zárt cipőket.
Csoszogást hallok magam mögül, anya is követ, Bettyt a kezében cipeli. David hatalmas léptekkel közelít, anyát pár másodperc alatt lehagyja, engem is beér. Olykor megemeli a szalmakalapját, beletúr szőkés hajába, majd visszailleszti a fejére.
Hiába a bátyám, egyre titokzatosabb. A múltkor felfigyeltem rá, hogy amikor csirkét vittünk egy családnak, ő úgy bámulta a lányukat, mintha az valami szobor lenne. Sőt, még egymásra is mosolyogtak, amit a ház gazdája is észrevett. Amikor hazafelé megjegyeztem Davidnek, hogy nem viselkedett túl illendően, azt felelte: „Jól van, Dorothy! Ha nagyon szeretnéd, ma meggyónom!” Aztán meg kitört belőle a nevetés.
Daviden látható, amikor dühös. Most is az, mert bár dolgos, a reggeli teendőket nem szíveli. Rám sandít a barna szemeivel, nevetve mondom neki.
– De sietős!
– Rám nem a fejés vár! Ki kell ganajoznom! Meg etetnem sem árt. Utána a földre is ki kell mennem, mert jelezték, hogy van valami lyuk a dróton. Nem szeretném, ha elcsatangolna valamelyik jószág! De ha ez még nem lenne elég, mehetek Yoderéknak is segíteni.
– David Miller! Jobb lesz, ha befogod a szád, s a kezedet hasznosítod! – ripakodik rá anyám, mert testvéremen látszik, hogy mára soknak érzi a tennivalóját. – Ne aggódj! „Megáldja Istened, az Úr, kezed minden munkáját, amit csak végzel.” {5}
David újra beletúr a hajába, összeráncolja a szemöldökét, de nem szól vissza semmit. Az istálló másik végébe megy, és munkához lát úgy, ahogy mi is.
Beleolvasó
1. fejezet
Dorothy
Érzem, hogy itt a hajnal. Orromban az illata, bőrömön a nedves szele… Elmosolyodom: a széna, a hajnali harmat és a tegnapi kaszálék keveredéséből felcsapódó, mások által kellemetlennek tartott szag ez, amit én nagyon is kedvelek.
Az ablakom nyitva van, szinte hallom a függöny lebegését, amitől kiráz a hideg. A szellő végigszalad a lábamon, a karjaimra kúszik, a melleim közé férkőzve jár táncot, ismét mosolyra fakaszt.
Ébreszt a drága hajnalom.
Július van, itt Sarasotában ez a legmelegebb hónap. Az ablakok éjszaka is nyitva vannak, próbáljuk a fából készült házunkat lehűteni. A fák lombjai suttognak. Sötétben ijesztőek, de napközben óvó árnyékkal takarják az épületet.
Hallom a falépcsőkön a lábak tompa dübörgését, anya közelít. Testemre meztelenül alszom. Nyílik a szemem, érzékelem, hogy még szinte sötét van. Az ajtón anya dugja be a fejét, a kezében lévő petróleumlámpát maga elé nyújtja. Találkozik a pillantásunk, elmosolyodik. Sosem kell keltenie. Bár még ágyban vagyok, akárhányszor is jön jelezni a reggel érkezését, ébren várom.
– Áldott reggelt, Dorothy!
– Jó reggelt, anya. Máris megyek.
Ő kimegy, én a hátamra fordulok, és ismét lerúgom az anyagot. A lábaimat kifeszítve megnyújtóztatom minden porcikámat. Pár óra, és pokoli lesz a hőség. Mily csodás lenne ebből a reggeli frissességből elraktározni valamennyit, és a nap folyamán magamra szabadítani.
Felülök, a szellő még erősebben simogat, széttárom a karjaimat, a legszívesebben hosszú percekig élvezném az érintését, de vár a munka. Hallom, hogy David bátyám már szalad lefelé a lépcsőn, ő sosem közlekedik halkan. Neki az ébresztő után csupán pár percre van szüksége, már lent is ül az asztalnál, vár, hogy ehesse a reggelijét, és induljon apával dolgozni. Betty húgom sírdogálását apám mély orgánuma próbálja elnyomni. Ő még tulajdonképpen aludhatna, hiszen hároméves, de mivel a családból már mindenki talpon van, így neki sincs esélye nyugodtan szundikálni. Tudom, bármelyik nap úgy dönthetnek a szüleim, hogy Betty az én szobámba költözik, onnantól nekem is megszűnik a saját szoba kiváltsága. Húgom azonban nagyon anyás, így szüleim jobbnak látták, ha még engednek neki egy darabig. Így mindenki jobban jár, különben egész éjszaka a sírását hallgathatnánk, mert amilyen kicsi, olyan erőszakos és kitartó.
Felkelek, a hajópadlón sétálva bemegyek a saját tisztálkodóhelyiségembe. Ez némi kiváltság nekem, ugyanis a bátyám szobájához ilyen nem tartozik, ő a közös családi fürdőhelyet használhatja. A lenti helyiség sokkal tágasabb, itt csupán egy apró ülőke van, valamint egy vizestál, aminek tartója, nagy büszkeségemre, pont az én méretemre lett szabva. Tavaly készítette nekem apa. Még a nevemet is belevéste.
Friss vizet öntök a mosdótálba, és megmosakszom. Az amishok egy héten csak egyszer, szombaton fürdenek, hétközben csak mosdás van. Zuhany nincs. Persze ez egy olyan szabály, amit mi nem nagyon tartunk be, főképp ebben az évszakban. Én kifejezetten szeretek fürödni, és legtöbbször Betty is csatlakozik hozzám. Apám ezen folyton aggodalmaskodik, de elfogadja, hogy ez nekünk fontos. Családom nem tartozik az old order amishok közé, mi new order amishok vagyunk, ami azt jelenti, hogy kissé szabadabban élünk. Például van vezetékes vizünk, áramunk, sőt apámnak még autója is. Mindezek ellenére a vizet legtöbbször a kútból merjük, rendszerint petróleummal világítunk, és autót is sokkal kevesebbszer használunk, mint bricskát {1} . Mondhatjuk úgy, hogy soha, hiszen a mienk is az egyik csűrben van, egy lepellel beborítva. A múltkor David faggatta róla apámat, aki közölte: „Hiba volt megvenni.”
Apám hiába tartozik ehhez az újmódi közösséghez, ő távol innen, sokkal szigorúbb szabályok szerint nőtt fel, ahol úgy vélik, „minél több dolgot fogadsz be kintről, annál több dolgot veszítesz el abból, ami a tiéd”. Bevallom, ezzel mindaddig egyetértettem, míg David körülbelül tizenöt évesen meg nem kérdezte: „Miért nincs autónk?” Apám ennyit felelt: „Minek? Hogy messzire vigyen minket egymástól?”
Hát most sem visz minket messzire, mert fel sem bőg a motorja…
A vizes testem megborzong, nem esik jól a befelé áradó szellő. Pedig milyen jó lenne kicsit később ez az érzés.
Emlékszem, amikor kicsi voltam, nagyon szerettem nyirkos testtel szaladgálni a házban. Anya folyton üldözött, kezében a ruhával, és könyörgött: „gyere öltözni!” Elmosolyodom, mert most, hogy külön szobám van, végre kiélvezhetem a pőreség minden pillanatát. Szeretnék egy nagy tükröt! Azért, hogy egyszer megnézhessem magam tetőtől talpig. Hannah-nak van egy, de én mind ez idáig hiába kértem, apám mindig csak annyit felelt: „Az az ember, aki tükörben nézi meg arcát, olyan, mint az az ember, aki csak hallgatja az igét, de nem cselekszik.” {2}
A szobám viszonylag tágas, és nagyon szellős. Hatalmas ágyam van, tizennégy éves korom körül készítette apa, két másik férfival. Úgy ugráltam rajta örömömben, hogy a végén David parancsolt rám. Hogyne örültem volna? Nálunk nem szokványos a luxus, de az én fekhelyem aztán igazán hercegnői! Még plafonig nyúló kerete is van. Volt rajta baldachin, de az egyik macskánk egyszer szétszakította, aztán apa azt mondta, legközelebb csak akkor rakhatok rá, ha én magam horgolom.
A szekrényhez lépek, ami előtt egy színes, szőtt szőnyeg hever. Anyával készítettük közösen, amikor szőni tanított. Egy ideig bosszantottak a szálhibák, de ma már kellemes emlékeket kelt bennem.
Megtörölközöm, és felöltözök. Egyszerű világoskék köpenyruhába bújok, a melltartótól megkímélem magam, mert abban mindig nagyon melegem van. A múltkor anyám felfedezte, hogy a ruha alatt nem viselek fehérneműt, nagyon megrótt, de aztán megsajnált, és azt mondta: „fátylat rá”. Egyébként sincs nagyon mit melltartóval takargatnom, mert nem is mellem van, hanem inkább csak „cicim”. Amikor ezt múltkor odamondtam Hannah-nak, a legjobb barátnőmnek, nagyon nevetett.
A kék ruhára rákötöm a fehér áttetsző kötényt, gyorsan kétoldalt megcsavarva a hajamat megtűzőm, és felveszem fejemre a fehér kappot {3} . A hajamat igazgatom még egy darabig, mert attól nagyon dühös tudok lenni, ha egész nap egy kicsúszott tincset kell piszkálnom. Ha a szabadban naptól csodás árnyalatot kap.
Gyorsan beágyazok, a fekhelyemre terítem a takarót, amit anyámmal és Irenével – az egyik szomszédunkkal – közösen varrtunk. Mosolyogni támad kedvem, mert ezt a takarót látva vicces emlékek törnek fel bennem. Kár tagadni, a varráshoz nincs tehetségem. Vagy talán csak türelmem nincs… Mindenesetre, amikor ezen az anyagon dolgoztunk, anyám és Irene Zook egymásra nézve csak annyit mondott: „Dorothy! Tépd el azt a cérnát, tedd le szépen a tűt, és főzz egy teát!” Ezen mindnyájan napokig nevettük, mert jól tudtuk, mit jelent. Azt, hogy jobban teszem, ha inkább nem kontárkodom bele, mert nem segítem őket, hanem elcsúnyítom a tökéletes öltéseket. Azóta persze javult a varrótudományom, mert ez tizenegy éves koromban történt, de türelmem még mindig nincs.
Elindulok lefelé, jó lesz iparkodni, mert apám nagyon ingerlékeny, ha nem ülünk időben asztalhoz. Igazából nem is vagyok reggelente éhes, de apám ezt az eddigi tizennyolc évem alatt sem tanulta meg. Anyám egy időben engedett, és csak tejet, kávét vagy teát tett elém, de apám azonnal felcsattant, hogy egyek, mert vézna maradok. Pedig nem vagyok vézna.
Ma a piacon lesz dolgom, a tehénfejés után kimegyünk eladni pár liter tejet. Szeretek a piacra menni, ilyenkor az egész napom jól sikerül. Nincs ennek különösebb oka, egyszerűen csak szeretek kimozdulni. Anyám is észrevette már rajtam, hogy örömmel megyek az angolok {4} közé, de nem tette szemrehányóan szóvá, mindössze csak megjegyezte, hogy feltűnően jókedvű vagyok, amikor a városban akad dolog.
Megkönnyebbülök, amikor látom, hogy kalács is van. Ebből a kissé édeskés süteményből éppen tudok annyit enni, hogy apám ne kezdjen hőbörögni.
– Jó reggelt!
– Áldott, dolgos reggelt, Dorothy! – mered rám apa, s nem is kell semmit mondania, tudom, hogy ez idáig mindenki rám várt.
Nem szoktam megütközni apa mogorvaságán, tulajdonképpen legtöbbször ilyen. Kisebb korunkban Hannah mindig azt mondta: „Az apád félelmetes, Dorothy.” Pedig dehogy az! Aranyból van a szíve, csak a külseje ezt nem mutatja. Ahogy most az arcába nézek, azon gondolkodom, mikor is láttam utoljára tiszta szívből kacagni. Talán évekkel ezelőtt volt egy közösségi esküvőn. Igen. Akkor percekig a fűben ülve ittam apám hahotáját.
Felhúzza a szemöldökét, majd körbenéz, mintha várna valamire. Az ingének gallérja tökéletesen illeszkedik a nyakára, olyan tisztán és gőgösen ül, mintha nem is kétkezi munkás lenne.
David egy halk köszönés mellett lehuppan, összefonja a kezeit, gyorsan csinálom én is, mert láthatóan mindenki enni akar.
Éppen csak leülök, apám már mondja is:
– Áldd meg, Urunk, étkünket, amit ma reggel magunkhoz veszünk.
– Ámen.
David kivárja, míg apa kiszolgálja magát, majd azonnal a tepsiért nyúl, és maga elé veszi. Mélyen meríti bele a szedőkanalat, imádja a sült tojást baconnal és kolbásszal. Anya mindig sajtot dobál a tetejére, amitől ropogósra pirul.
Apa újra beszélni kezd hozzám.
– Ugye tudod, hogy igyekezned kell a fejéssel, mert piacra is viszitek a tejet? Anyád már előkészített pár csirkét is.
Míg a húgom, Betty meg nem született, anyám mindenhova elkísért. Manapság leginkább itthon marad a kistestvérünkkel, és a háztartással, főzéssel, bedolgozással foglalkozik. Én vagy Daviddel járok el, vagy a másik szomszédos családdal, Yoderékkel, az ő lányuk Hannah, a legjobb barátnőm. Persze anyám itthon maradása nem azt jelenti, hogy kevesebb a dolga. A reggeli fejésnél ő is jelen szokott lenni, és mire hazatérünk, finom ételekkel vár. Na és még most is, mire mi felkeltünk, ő már legalább tíz csirkét leölt és megpucolt, hogy eladhassam.
– Igen, tudom. Hannah is hoz tejet meg zöldségeket, közös standon fogunk árulni. Az apja visz minket, de ő visszajön, mert dolga van.
Erre apám legyint, mert jól tudja, hiszen Johnnak, Hannah apjának éppen vele van dolga. Van úgy, hogy a földmunkában is segítik egymást, de ma Yoderék pajtát akarnak építeni, és ilyenkor összefognak a családok.
– Elég lesz délelőtt ott lennünk?
– Micsoda kérdés ez? Persze hogy elég lesz. A pompás tejünket, húsunkat egy-két óra alatt eladjátok. Aztán siess haza anyádnak segíteni, mert van elég dolga!
Erre anya megsimogatja a fejemet, amin el is mozdul a kapp. Mintha csak azt mondaná: „Ne vedd apád szigorát olyan komolyan!”
– Hogyhogy Hannah is megy? – suttogja anya, mintha megszólalnia is tilos lenne.
– Ma nincs dolga az iskolában.
Anya csak bólint, végzi is tovább a dolgát. A legalázatosabb nő, akit valaha láttam. Issza apám minden szavát, tökéletes amish asszony. Nem is tudok olyat mondani, amihez nem ért. Az öltései tökéletesek, horgol, köt, ízletesen főz, és csodasüteményeket süt. Mindemellett a szeretet, amit tőle kapunk, mindenkinek bearanyozza a napjait. Törékeny, apró termete mögött a bensője legalább olyan sebezhető. Mégis képes mindig tökéletesen viselkedni, az érzéseinek parancsolni, fegyelmezetten, emelt fővel járni.
Sikerül megennem egy kisebb kalácsszeletet, amire megiszom egy pohár tejet. Úgy érzem, menten szétpukkadok.
És a munka csak most jön.
David föl sem néz, nem létezik az asztalon olyan étel, amibe ne enne bele. Apám ugyanilyen falánk, nem is értem, hogy maradt ilyen szikár.
Hova tűnhet ennyi étel egy emberben?
Még a gondolatra is forogni kezd a gyomrom. Mivel látom, hogy csaknem mindenki végzett, a tányéromat a konyhapultra teszem, megköszönöm a reggelit, és elindulok az istállóhoz tehenet fejni.
Elég sokat kell gyalogolni, de nem bánom, mert így legalább az istállók szaga nem áramlik be a nyitott házablakon. A papucsom orránál betörnek a fűszálak, amik csiklandoznak és csúszóssá teszik a gumitalpat. Anya számtalanszor veszekedett már velem emiatt, mondván, hogy balesetveszélyes, de én ezekben a meleg hónapokban képtelen vagyok a lábamon megtűrni a zárt cipőket.
Csoszogást hallok magam mögül, anya is követ, Bettyt a kezében cipeli. David hatalmas léptekkel közelít, anyát pár másodperc alatt lehagyja, engem is beér. Olykor megemeli a szalmakalapját, beletúr szőkés hajába, majd visszailleszti a fejére.
Hiába a bátyám, egyre titokzatosabb. A múltkor felfigyeltem rá, hogy amikor csirkét vittünk egy családnak, ő úgy bámulta a lányukat, mintha az valami szobor lenne. Sőt, még egymásra is mosolyogtak, amit a ház gazdája is észrevett. Amikor hazafelé megjegyeztem Davidnek, hogy nem viselkedett túl illendően, azt felelte: „Jól van, Dorothy! Ha nagyon szeretnéd, ma meggyónom!” Aztán meg kitört belőle a nevetés.
Daviden látható, amikor dühös. Most is az, mert bár dolgos, a reggeli teendőket nem szíveli. Rám sandít a barna szemeivel, nevetve mondom neki.
– De sietős!
– Rám nem a fejés vár! Ki kell ganajoznom! Meg etetnem sem árt. Utána a földre is ki kell mennem, mert jelezték, hogy van valami lyuk a dróton. Nem szeretném, ha elcsatangolna valamelyik jószág! De ha ez még nem lenne elég, mehetek Yoderéknak is segíteni.
– David Miller! Jobb lesz, ha befogod a szád, s a kezedet hasznosítod! – ripakodik rá anyám, mert testvéremen látszik, hogy mára soknak érzi a tennivalóját. – Ne aggódj! „Megáldja Istened, az Úr, kezed minden munkáját, amit csak végzel.” {5}
David újra beletúr a hajába, összeráncolja a szemöldökét, de nem szól vissza semmit. Az istálló másik végébe megy, és munkához lát úgy, ahogy mi is.
Nincsenek megjegyzések
Megjegyzés küldése